kisasszony bejegyzései

Bár most egy olyan történetbe fogok bele, aminek még nincs is vége (tehát úgyis vissza kell térnem rá), az imént annyira felbasztam az agyam, hogy muszáj kiblogolnom magam(ból).

Szóval ugye meghalt a nagybácsim, akinek a lakását lepecsételte a rendőrség, és csak hatósági tanúval lehet oda behatolni, rendkívül indokolt esetben. Egy lakásnak ugyebár vannak rezsijei, mint például vízdíj, szemétszállítás meg ilyenek, amiknek egy része csak akkor kerül pénzbe, ha használjuk is az adott szolgáltatást, más része viszont akkor is karcsúsítja a pénztárcánkat, ha külföldre megyünk vagy éppen a föld alá. Szerencsére a nagybácsim a fizetendő dolgai java részét a bankszámláján keresztül intézte (amin van pénz), csoportos átutalással, a telefont és a kábeltévét azonban csekken fizette, ergo azokat mielőbb le kellene mondani, mert különben csak úgy ömlenek majd a csekkek a ritkán látogatott postaládába. Ezt kíséreltem meg az imént.

Magam elé készítettem a számlákat, aztán felhívtam a 1412-es számot. Rögtön el is kezdődött a "nyomja meg az 1-es gombot" szöveg, aztán csak jöttek a menük, jöttek...jöttek a "gépelje be a számla bal oldalán található kilenc jegyű..." kezdetű szövegek...újabb menük...majd a 28. menü végén közli velem a géphang, hogy "Köszönjük, hogy igénybe vette szolgáltatásunkat, a viszont hallásra!". Micsoda? Nem is történt semmi, csak valami zsákutcába futottam, és a gép úgy döntött, hogy nem tárgyal velem tovább. Hol egy ügyintéző vagy valaki, akitől megtudhatnám, mit kell egyáltalán csinálni ilyen estben (mármint ha egy elhunyt helyett, nem-hozzátartozóként szüneteltetni akarok egy szolgáltatást)? Jó, akkor megpróbálkozom a kábeltévé ágon, aztán majd megkérdezem a leendő ügyfélszolgálatostól, hogy a telefont hogyan tudom elintézni.

Telefon le, újra fel, tárcsázás, 1-es gomb, X-es gomb, N-es gomb, kilencjegyű, gomb, gomb, gomb, kisasszony. Jaj, de jó, végre valaki, akivel beszélhetek. Elmondanám neki a problémámat pár szóban, de ő megelőz. Előbb mondjam meg neki a valamelyik számot, aztán a jelszó xyz. jegyeit. Mivel az előző nekifutáskor közölték velem, hogy ha ezt nemtommióta nem változtattam meg, akkor az egyik számnak az utolsó öt jegye az, minden további nélkül bediktálom. Nem jó. Mondjak másikat, és akkor az lesz az új jelszó. Nem is érdekes, hogy esetleg egy talált számla alapján is megszívathatnék egy vadidegent, de ezt nem firtatom, inkább bediktálom az akármilyen izé szám utolsó öt számjegyét, azt nem felejtem el. Kis türelmet kér, majd közli, hogy nem jó, mert az annak a számnak az utolsó öt számjegye, mondjak másikat. Oké, bediktálok öt random számot, majd felírom őket a számlára. Kis türelmet kér, én pedig közben diszkréten megérdeklődöm, hogy ezután lesz-e ügyintézés is, vagy végig csak ezzel fogunk bohóckodni. Megnyugtat, hogy lesz, majd miután a bediktált öt számjegy kisebb orgazmust idéz nála elő, áttérünk a bajomra. Elmondom, hogy a lakás tulaja meghalt, a lakást lezárták, és szeretném szüneteltetni vagy lemondani a kábeltévé szolgáltatást, hogy ne kelljen a semmire fizetni. Oké, kis türelmet kér. Pár perc múltán rátalál, hogy III-es programcsomag volt, és van egy számla, ami még nincs kifizetve. Mondom, igen, itt virít előttem a sárga csekk.

Tehát akkor mit szeretnék? - kérdez vissza, mire elmondom, hogy lemondani vagy szüneteltetni. Ó, hát májusig van hűségnyilatkozat — derül ki, — ha addig lemondom, akkor szankciós díjat kell fizetni. Jó, akkor mi van a szüneteltetéssel? Hát azt lehet, csak akkor az egész kitolódik annyival, amennyi még hiányzott a végéig. Jól van — mondom, — akkor legyen ez. De olcsóbb lenne, ha inkább átváltanék a csicska díjcsomagra, mert az csak 990 Ft havonta, nem 4500. Ezt javasolja. De mondom, én nem akarok semmilyen díjcsomagot, mert senki nem nézi a tévét, mert be sem lehet jutni a lakásba, és közben érzem magamban, hogy így 18-20 perc után kezd felmenni bennem a...pumpa. A választ meg sem várva újra kérdezek:

— Ha átváltok erre a díjcsomagra, akkor ugye nincs szankciós díj?

— De van.

— És az mégis kábé mennyi?

— Kis türelmet kérek.

Várok...várok...várok...

— Harmincezer forint.

Na, itt szakad el a cérna nálam. Kicsit bereccsen az agyam a hallottaktól, ezért tisztázó céllal megpróbálom összefoglalni neki:

— Azt akarja nekem mondani, hogy harmincezer forintot kell fizetnem, ha le akarom mondani egy halott ember lezárt lakásának, áramtalanított tévéjének senki által nem nézett műsorának senki által igénybe nem vett szolgáltatását?! Miközben én csak egy távoli rokon vagyok, aki szeretné, ha rendben mennének a dolgok?! És milyen esetben nem kell fizetni szankciós díjat?

— Azt mindenképpen kell, ha május előtt megszakítja az előfizetést.

— Jó, akkor ezt hagyjuk. A telefont is szeretném elintézni, ahhoz ugyanígy végig kell nyomogatnom magam a menüben?

— Abban is tudok segíteni.

— Az jó. Azt is szeretném szüneteltetni, mert senki nem fogja használni a közeljövőben. Ott tuti lejárt már a hűségidő.

— Kis türelmet kérek..................most látom, hogy ön nem arról a telefonról hív, amivel kapcsolatban intézkedni szeretne, így nem segíthetek.

Ismét a meghibbanás tünetei jelentek meg elmémben:

— Tehát menjek be a hatóságilag lepecsételt ajtón, és arról a telefonról hívjam önöket, amit éppen azért akarok lemondani, mert senki nem mehet be azon az ajtón, és senki nem akarja használni?

— Vagy menjen be egy ügyfélszolgálatunkra.

— Még annyit a tévéről, hogy ha felmondom a szerződést, és senki nem fizeti meg a büntetést, mert aki tehetné, az MEG-HALT, akkor mi van?

— Akkor megnézzük a tulajdoni lapon, hogy ki a tulajdonos, és annak kell kifizetnie.

— Pompás. Jó, hát akkor semmit nem tudtam elintézni. Viszont látásra.

— Köszönjük, hogy igénybe vette a szolgáltatásunkat.

Most pedig — a munkaidőm végeztével — felállok az asztalomtól, elmegyek fodrászhoz, majd a Duna Plaza magenta-pontjába, és ha valamelyikőtök éppen arra járva azt hallaná, hogy valaki kibaszottul ordít valami ügyintézővel, na az én leszek.

Az alkotó nem pihen, miközben a gép forog tovább. Most jutott arra a pontra, hogy bankszámlát nyisson a vadonás új cégének — ha mondhatom így. Hadd ne kelljen mindig tulajdoni hányad arányában használnom az igeidőket meg a részeshatározókat, a — még egy hétig — főnök úgyis úgy viselkedik velem, mintha én lennék az új cég érdemi ügyvezetője. Ezt megbeszéltük.

Az ügyvédi dolgokon túl vagyunk, bejelentettük magunkat a különféle hivatalokhoz, most következne a bankszámla nyitás, meg a törzstőke befizetése (ami utóbbit ugye I. biztosítja, átmenetileg). Ezek persze mehettek volna párhuzamosan is, de amíg az ügyvéd bácsi át nem küldte nekünk a papírok eredeti példányait, úgysem léphettünk volna semerre. Közben azért nézegettünk a környéken fellelhető bankok árait, szolgáltatásait, hogy már csak fel kelljen kerekedni, azt' berobogni a fiókba a számlanyitás céljából, és a kis családom részire.

Na, I. és én ma elmentünk a sarki — Jamiroquai-os, denszelős — bankhoz. Hónunk alatt a cég összes papírjával indultunk neki, plusz igazolványokkal meg minden egyébbel, hogy majd a helyszínen nehogy pofára essünk. Készültünk. Belépünk a fiókba, kiválasztjuk a sorszámos gép menürendszeréből a szükséges pontot, majd a kitojt papírral leülünk a székekre. Rajtunk kívül jelen volt 1 fő ügyintéző kisasszony és egy fő biztonsági őr. Várunk. A kisasszony előtt senki nem áll, de szemmel láthatóan nagyon elfoglalt, ezért még nem kerülhettünk sorra. Kisvártatva megjelenik egy korombeli fiatalember, leül mellénk, majd két idősebb úr, akik szintén helyet foglalnak a 'váróteremben'. Pár pillanaton belül a fiatalembert telefonon keresi valaki, ő pedig leáll beszélgetni. Egyszer csak azon kapom magam, hogy az 1 fő biztonsági őr felpattan a helyéről, majd a telefonon beszélő fiatalemberre startol, és annak közelébe érve erélyesen rászól, hogy márpedig ott tilos telefonon beszélgetni.

Namármost álljunk meg itten egy percre végre valahára! Miért nem lehet egy bankfiókban mobiltelefonon beszélgetni? Elmesélem a vonal túlsó felén álló bankrabló kollégának, hogy hányan vannak bent, és az is mind most fizetett be ötszázezer forintot? Vagy elmondom, hogy merre vannak a kamerák meg a lábtörlő? De hát azt akkor is elmesélhetem, ha benézek az ablakon, vagy ha bemegyek, aztán kimegyek. Hülyeség. Vagy lefényképezem a biztonsági őr bajuszát, aztán otthon feltérképezem az alaprajzot, hogy jól berabolhassak a bankba? De hát azt meg emlékezetből is megcsinálhatom. Hülyeség.

Én ott a helyszínen arra tippeltem, hogy azért nem szabad mobilozni, mert megzavarja az érzékeny fedélzeti számítógépet, és esetleg lezuhanunk. Ezt fennhangon szóvá is tettem, kb. így: "Mé', lezuhanunk?". Aztán persze belenyugodtam a helyzetbe, főleg mivel én magam nem akartam mobilozni, az utánunk jövő fiatalember számát meg ki is sorsolták, úgyhogy mennie kellett a pulthoz vizsgázni. A "nem tetszik dolgok" rubrika eddigi rovása mellé egy újabbat húztam, amikor megpillantottam az 1 fő kisasszony arckifejezését, amint az ügyfélre pillantott. Csak úgy sütött róla az undorral és lenézéssel elegy világfájdalom, amit szemmel láthatóan az újabb ügyfél jelentette munka okozott neki. Ekkor már érett bennem, az "ide se jövök többet" érzés, és akkor még nem tudtam, hogy pedig de. Miközben ez a jelenet zajlott, megérkezett — valahonnan — egy másik ügyintéző kisasszony is, aki miközben átlibbent az ügyféltéren, meglepődve kérdezte a kollégájától, hogy "az előbb még senki sem volt". Látszott rajta, hogy a változás őt is mélyen felháborítja, így tűnt el a másik végen.

Pár perc múlva azonban megjelent a pult mögött, és kihúzta a mi szerencseszámunkat. Ahogy közelítettünk felé, az ő szemében is megcsillant az undor, és az a szörnyű tudat, hogy neki most itt tényleg számlát kell nyitnia. Ez tutira nagy nyűg lehet, már csak azért is, mert feltételezi, hogy ezek az új ügyfelek majd rendszeresen visszajárnak zaklatni őt, aki nyilván sokkal jobban érezné magát, ha egész nap csak beszélgetni kéne, aztán hó végén felvenni a fizetést, majd egy kecses mozdulattal átlibbenni a szemközti épületben üzemelő szoláriumba, és ott elkölteni. Mi meg megyünk, azt' a hülye dolgainkkal belezavarunk ebbe az idillbe.

Amint előadtuk a szándékunkat, rögtön megtudtuk, hogy "hát azt így nem lehet". Ezt persze olyan rekedtesen nyávogó, elnyújtott hangon, ami jellemzően csak a már évtizedek óta hivatalban dolgozó, nyugdíj előtt álló, hajhálós vén kurvák sajátja. Rákérdeztünk, hogy ugyan hogyan lehet egy bankban számlát nyitni, ha nem 'így', mire megtudtuk, hogy "hát az ügyvédenek át kell küldeni, hogy szólni kell az ügyvédnek, hogy küldje át azt a papírt, mert azt így nem lehet, hogy küldje át a zügyvéd, de ne word-ben, hogy küldje át, mert még ki kell csomagolni, de az ma már nem lesz meg, csak holnap, mer az ügyvéd küldje át, amióta elektronikus bejegyzés van". Mondtuk, hogy ott van minden eredetiben, de az nem volt neki jó, csak a "küldje át" verzió. De azért készséges volt, mert előre megérdeklődte, hogy majd ha a zügyvéd átküldte, akkor melyik csomagot szeretnénk, mer' akkor most ő lefénymásolja a dolgokat, és akkor majd holnap nem kell olyan sokat várni, és kinek a nevén lesz a kártya, de ezt is rekedtesen flegmán, hogy legszívesebben felképeltem volna.

Szóval megállapodtunk vele, hogy miután a zügyvéd nekünk már átküldte (és nem word-ben, mer' az nem jó), tovább küldjük neki, és holnap visszafáradnánk, mert most már úgysem lesz olyan hosszú, és kell a bank, mert ketyeg az óra, és közelg a határidő.

A — még egy hétig — főnököm azt mondta, miután előadtuk neki a sztorit, hogy ő megkérdezte volna, hogy "nem akarják, hogy itt nyissunk számlát?". Igaza van. Én csak annyit mondtam, hogy ezek után E-bank és bankjegyautomata. Nem akarok a fiókjukba menni.