kitörés bejegyzései

Normál körülmények között nem untatnék senkit a konditermi kalandjaimmal, de ma olyan élményem volt, amit el kell mesélnem.

De ha már úgyis belevágtam, egy rövid helyzetjelentést is megejtenék. Szeptember 10-e óta járok, azaz kicsit több, mint két hónapja. Én érzem, látom magamon a változást, de anyámon kívül más nem valószínű, hogy miután egy pillantást vet rám, azt mondaná, hogy "Jé, te gyúrni jársz!". Olyan látványos eredményeket azért még nem értem el. A szokásos 8-10 hét alapozó edzés helyett nekem elég volt 5 hét is, azon kívül gyakorlatonként 180-220%-ot fejlődtem az első alkalomhoz képest. Ez csuda jó.

E hét szerdán ráadásul baromi büszke voltam magamra. Most már izomcsoportonként megy az edzés, erre a napra például a hát-tricepsz kombó jutott. A szokásos tricepsz gyakorlatok közé azonban az edzőm beiktatott egy tolódzkodást is. Amikor ezt közölte velem, Mona Lisát megszégyenítő mosollyal nyugtáztam, hogy tuti viccel. "Én tolódzkodni? Hehe, persze." De megint komolyan gondolta. Miután elmagyarázta, hogyan kell csinálni, nekikészültem, de előtte még lelkileg felkészültem a többiek várható harsány nevetésére, amikor is majd az első bátortalan mozdulatra összerogyok. Ehelyett egész jól ment, sőt! Három sorozatból 20 gyakorlatot is megcsináltam, amitől én voltam a legjobban elképedve. "Én tolódzkodni? Királyság!"

Na, de ma jött a láb-váll nap, abból is az első. Nem izgultam túlságosan, mivel a lábam mindig is erős volt (a lépcsőházi évek + a túrázások...), meg aztán nem számítottam új gyakorlatra, az eddigiek meg jól mentek mindig is. Ehelyett jött a kitörés nevezetű szépség. Nem írom le, mi a dolog kivitelezésének módja. Aki jár edzeni, az úgyis tudja, aki meg nem, annak beszúrok ide egy képet, ami alapján legalábbis sejtése lehet. Az edzőm már az elején bejelentette, hogy "ezúttal ér hányni", de ezzel olyan gyakran viccelődik, hogy elengedtem a fülem mellett.

Az első sorozat végén lángoló fájdalmat éreztem a combomban, a szívem pedig igen hevesen kalimpált. Két perc pihenőt kaptam, majd jött a második sorozat, aminek már rögtön az elején a gyengeségtől remegni kezdett a lábam. Nem is sikerült mindkettővel egyenlő számú ismétlést csinálni. Ezután már igen nehezen tápászkodtam föl a padlóról, majd rettegve lestem az órát, hogy mennyi van még a pihenőidőből. A harmadik sorozatnál az egész testemet elfogta a remegés, beleértve az arcomat is, és valóban hányingerem támadt. Pont olyan érzés volt, mint amikor leesik a vércukrom. Egy szaros gyakorlattól! Az edző még megkísérelt rávenni a vádlizásra, de mivel egyetlenegyszer sem sikerült megemelnem a máskor szokásos 160 kilót, inkább leültetett. Nem is volt utána több gyakorlat, de nem is tudtam volna semmit sem csinálni, mivel még a saját 70 kilóm vonszolása is komoly erőfeszítést igényelt a részemről. Mindenesetre megnyugtattak, hogy ez teljesen természetes, továbbá számítsak arra, hogy három napig nehezen fogok járni, aztán további 4-5 nap, amíg fájni fog.

Az öltözőig faltól-falig közlekedtem, minden biztonságot nyújtó kiszögellést megragadva, és az átöltözés is bohózatba illett. Hazafelé pedig marha jól szórakoztam azon, hogy csak merev térddel tudtam járni, mert amint behajlítottam egy kicsit is, azon nyomban az összerogyás irányába lódultam egy cseppet. Szóval burleszkszerűen trappoltam hazáig, 0,1 km/h sebességgel.

Remélem a blogtalira már regenerálódom annyira, hogy a társaságot nem ezzel, hanem csillogó elmémmel szórakoztatom majd.

Egészségemre!