klip bejegyzései

Kicsit megcsúsztam ma az idővel, de mégis szeretném, ha lenne bejegyzés, ezért potyázok egy kicsit ezzel a közkedvelt sorozattal. A kétfarkúak meg csúsznak egy kicsit, más bejegyzések úgyis sokkal nagyobb csúszásban vannak...

Szóval jöjjön megint három dal, amik gyerekkoromban megragadtak valamiért, és amiket a mai napig szívesen hallgatok. Ezúttal nem feltétlenül a klipeken lesz a hangsúly, bár...

Kezdjük az elsővel, ami a Depeche Mode általam a mai napig legkedveltebb dala. Hiába folyik a csapból is, hiába hallottam már ezerszer, ha egy hét eltelik az előző hallgatás óta, máris jó érzéssel ismétlem megint. Enjoy the Silence, avagy Élvezd a csendet...

...pedig gyerek fejjel baromi izgága voltam — mint a gyerekek általában. Állandóan kellett valamit zörgetnem, forgatnom, kocogtatnom, szóval ha most el kéne viselnem magamat, hát...idegesíteném magam. Ehhez képest mostanában a csend szinte fiziológiás szükségletemmé vált. Ha vasárnap délelőtt harangzúgásra ébredek, leszidom az Istent az égből (majd jól megkapom a magamét...), szentségelek az állandó fúrásra, légkalapácsolásra, fűnyírásra, az örökös zsivajra, fő a fejem a buszon a rágózástól, szotyirecsegtetéstől, orrszívástól, szóval rám fér a nyugalom.

A következő dal szövegét (is) kívülről fújom, sőt, ha nagy néha eljutok karaokezni, és a listán szerepel ez a szám, a világért sem hagynám ki.

Bár anno egy szót sem értettem belőle, valahogy mégis nagyon megszerettem. Azóta tudom, hogy az Amerikában oly elterjedt tévé-prédikátor jelenségről szól (amiből nekünk csak egy Németh Sándor jutott), meg az álszent szövegelésükről, és az összeharácsolt pénzeikről. Talán blaszfémnek is lehetne nevezni, de mivel érzetem szerint inkább a szektákkal kapcsolatos visszásságokat pellengérezi ki, ez még belefér.

Végül egy olyan szám, amit sokáig nem hallottam, viszont a Döglött akták múltkor ecsetelt részének végén éppen ez szólt, és kellemes érzéseket indított el bennem, főleg, mivel éppen egyedül voltam. Állítom, hogy ez a 20 legszebb szerelmes dal között van.

Közkívánatra a ballaszt-bejegyzés újabb epizódja következik. A végén még tényleg sorozat lesz belőle, mármint hosszú sorozat, mivel már most is az, csak még nem olyan hosszú. Érted...De előtte még néhány szóban megemlékeznék a hétről, hiszen egy csomó izgalmas dolog történt. Na jó, valójában csak kettő.

Az egyik az, hogy a múlt heti picsogás után teleszívtam a tüdőmet, és nekiláttam felszámolni az elmaradásaimat, amíg a lendület tartott. Felhívtam például az ELMŰ-t, hogy mé' követelnek rajtam egy 3 évvel ezelőtti tartozást, ami ráadásul nem is tartozás. Mondta a diszpécser, hogy faxoljam le a csekket a felszólításra biggyesztve, aztán megnézik. Pipa..mint én két nap múlva, amikor jött egy felszólítás, hogy most már aztán fizessek, mert kikapcsolják az áramot. A levél persze korábbra volt keltezve, de azért nem bosszantó? Másrészt meg felhívtam a vízórásokat is, akik tegnap meg is csinálták a cserét, de valami olyan zajjal és pusztítás-hanggal, hogy azt hittem, több kárt okoznak, mint amennyi hasznot hajtanak. Ezzel még van egy feladatom: kitölteni egy nyomtatványt, kitöltetni a közösképviselővel is, aztán postára adni.

A másik izgalmasság meg az, hogy amikor így — a lendület erejéig — elintézek bizonyos dolgokat, akkor az Univerzum kényes egyensúlya miatt a másik oldalon egy csomó bosszantó dolog történik. Például a vízórások tevékenysége, vagy az internetem szarakodása. Egyik napról a másikra olyan lassú lett a Firefox, hogy néhány órányi használat után a fejemet fogtam. Mondom, ez tarthatatlan, ezért letöltöttem az Internet Explorer 8-at (elvégre régebben is IE-t használtam), de azzal is egy csomó gond akadt. A Facebookon azt javasolták, hogy inkább a Google Chrome-ot használjam, úgyhogy végül ráálltam. Ez tényleg tök gyors, de nem tökéletes, ráadásul a gép kikapcsolása után újra kell telepíteni, mert nem indul el magától. Remélem ezt is abbahagyja.

Na, de jöjjenek inkább gyerekkorom jellemző klipjei, most ráadásul tematikusan.

Az elsőt a sorozat első részében már emlegettem, csak akkor nem akartam annyi videót összehalmozni. De ami késik nem múlik, és most mindenki láthatja, mi az, amit gyerek fejjel még lerajzolni is megpróbáltam. Igen, annyira tetszett.

A második videó szintén megihletett, és nyilván fontos szerepet játszott abban, hogy 20 évvel később beleszerelmesedtem Peter Gabriel zenéjébe. Igaz, a Sledgehammer még a korai korszakának termése, hiszen azóta megjárta Afrikát, a Béke Embere lett (ha minden igaz), és a későbbi dalai már inkább a világzene kategóriájába tartoznak. Ez a videó nem mellesleg az MTV minden idők legjobb animált klipje 'kitüntetést' is elnyerte. (Nekem a bontott csirkék tánca a kedvencem...)

A harmadik dal még mindig a '80-as évek termése, bár annak már a végén járunk. Az együttes másik remek száma a Shout volt, de azt most kihagyom, a klipje megvalósítása egyébként sem illik bele ebbe a vonulatba — ha esetleg valakinek feltűnt, hogy az eddigi dalok mindegyikének kissé elborult és egyben korához képest szokatlan a megvalósítása. Külön vicces, hogy az együttes egyik tagja éppen úgy mozog gitározás közben mint Robert Palmer híres egyforma női.

Végül egy negyedik dalt is berakok, mert azt nem lehet kihagyni. Kicsit ugyan későbbi, azaz már a '90-es években készült, de extrém beteg, ijesztő és nyomasztó.

Megígértem, teljesítem, bár azt visszavonom, hogy "ilyen gyorsan teljesüljön minden kívánságotok", mert ha ilyen gyorsan teljesülne, hát...csúnyán nézne ki a világ. Engedtessék még meg nekem egy ilyen potya bejegyzés, mivel az elmúlt két hét, és főleg a tegnapi nap nagyon kimerített, gyakorlatilag alig látok ki a fejemből. Ma nem is csináltam szinte semmi értelmes munkát, csak ide-oda tettem pár dolgot, meg csinosítgattam az enteriőrt. Viszont elkezdtem újra a blogokat olvasni, és igyekszem apránként visszatérni a blogéletbe.

Na, de a mai téma még néhány kedvenc dal a '80-as évekből, amikor ugye gyermek voltam, és fogékony az ilyesmire. A választék igazán számos, de most sem szeretnék ide linkelni 60 klipet, és ismételni sem szeretnék (pedig a múltkori előadóktól lenne még bőven), szóval gondban vagyok. Talán majd sorozatot is csinálok ebből (havonta egy), de nem ígérek semmit. Inkább jöjjön az első nagy kedvenc:

Ez a klip valószínűleg anno azért fogott meg, mert egy amolyan Mad Max-es, beteg cyberpunk-feelinget sugároz, és engem már régen foglalkoztat minden sci-fi és fantasy dolog (bár inkább az utóbbi). Ricsi anno mesélte, hogy ez eredetileg valami film lett volna, csak aztán befuccsolt a projekt, de ezt ő tudná pontosabban elmondani. Majd ha akarja, kommentben kifejti. Ettől függetlenül ezek a nyávogós férfihangok valahogy bejönnek, a Duran Duran énekese pedig ilyenben nem szenved hiányt... Meg aztán némi férfitest is szerepet kap a klipben, és szerintem az énekes is elég helyesnek (volt) mondható...25 évvel ezelőtt.

Ha már nyávogás, a második video az A-Ha egy lassú száma legyen:

Ez olyan bánatos, a sarokban pokrócba burkolózva teát kortyolgatós dal, amit nem sokkal az érfelvágás előtt inkább ne hallgasson senki. Vannak benne az árnyak alapján helyesnek sejthető zenekari tagok (nem azok, vagyis az énekes az lenne, csak ne nyissa ki a száját), és sok-sok vonós, amivel engem rendszerint le lehet venni a lábamról. Ez esetben legalábbis sikerült. Eredetileg persze a Take on me-t raktam volna be, de az annyira agyonnyomatott, hogy már mindenkinek a könyökén jön ki (viszont korához képest bravúros klipje van).

Végül egy komolyabb együttes az előzőeknél nem kevésbé komoly száma következik, Pink Floyd: Learning to fly.

Hogy ez miért tetszett anno, azt nem tudom, egyszerűen nagyon bejött. Amikor a tévében éppen elkezdődött a klip, mindig abbahagytam, amit éppen csináltam, és csak a képernyőre koncentráltam. Talán az ugrándozó madárijesztő, talán a kaszálást a búzamező kellős közepén kezdő, indián vonásokkal megáldott fiatal srác miatt, talán a repülés ábrázolása miatt, de tetszett nagyon. És a mai napig is szívesen hallgatom, igaz, a koncertverzió szerintem jobb, főleg a dobolósos eleje.

És akkor mára ennyit a zenéről, holnaptól már rendesebb témák jönnek.

Megannyi túlóra után, de a hétvégi családi születésnapozás, társasjátékozás, takarítás, vendégvárás és pünkösdi munka előtt szenteljünk egy rövid bejegyzést a zenének. Csak hogy legyen bejegyzés, ne maradjunk 979-telenül.

Amikor még egy helyes kis srác voltam (hol van az már...), hétfőnként nem volt adás a magyar tévékben. A lakótelep tízemeleteseinek lakói azonban összedobtak egy parabola-antennára, amit felnyomattak az egyik épület tetejére, a jelet meg háromfelé osztották, és máris kinyílt a világra a nem támogatott, de már nem is tiltott módon felszerelt ablakunk. Azt hiszem, ebben az időszakban tanultam a legtöbbet idegen nyelvül, mivel a rajzfilmeket németül néztem, a zenei adókat meg angolul. Ilyen zenei adó volt például a kábé ekkoriban indult Music Television, meg az akkor még klipeket nyomató Super Channel (ami manapság NBC néven fut, és a hírek jönnek belőle). Ültem a nagyszobában, rakosgattam a 100x is kirakott Európa térképe nevű puzzle-met vagy társasjátékot szerkesztettem magamnak kartonból (lévén egy Gazdálkodj okosan!-t leszámítva nemigen volt gyári társasom), és hallgattam a zenéket. Amiket abban az időben megkedveltem, megszerettem, azokat a mai napig szívesen hallgatom, igazából megunni sem tudom őket, de valahol ez mindenkivel így van. Nagyanyám halálig a lánykorában keletkezett dalokért rajongott, azokért, amikre még lány korában táncolt a hajdani udvarlóival, és az újdonságok iránt csak kevésbé maradt nyitott.

Jöjjön most három olyan dal, amit szerintem mindenki ismer, viszont mai napig nagyon tutik (szerintem), és tetszetős klipjük is van. Nem véletlen, hogy ezt a hármat választottam, de mindjárt elmondom, melyiket miért.

Az Eurythmics mindig is nagy kedvencem volt, és nem csak ez a szám. Igazából vagy két tucat dalukat imádom, kivéve talán a Sweet Dreams-t, mert azt unalomig játszották már a rádiók. Amikor kicsi voltam, nekem nagyon bejött ez a kicsit szürreális, középkori feeling, tapadtam a képernyőre, akárcsak Peter Gabriel Sledgehammer-énél vagy Michael Jackson Leave me alone-jánál. Utóbbit még lerajzolni is megpróbáltam, már amennyire egy videoklipet le lehet rajzolni... Mellesleg Annie Lennoxról sokáig az járta, hogy leszbikus, hiszen a rendkívül rövid haj és a férfi ruhákban való fellépés a védjegye volt, ebből pedig más nem is következhet. A hangja számomra gyönyörű, bár lehet, hogy nem is ezért szeret(t)em, hanem mert már akkor is bennem bujkált valahol a meleg kisördög, és emiatt tudatalatti vonzást éreztem a cross-dressing iránt. Gyorsan leszögezném, hogy egyébként eszem ágában sincs női ruhát magamra venni, kivéve, ha poénról van szó. Ez inkább taszít, mint vonz.

A következő darabunk konkrétan buzizene. Nem azért, mert Jimmy Sommerville úgy nyávog, mintha a pöcsén tipornának, hanem mert ő maga is az, a dalszöveg is erre utal, és a klipben is van erre utalás. Vajon ki találja meg a klipben azt a jelenetet, amikor az uszodában a vízből kimászó fiatalembert főhősünk jó alaposan megstíröli? Pedig Isten bizony 8-10 évesen még eszem ágában sem volt emiatt szeretni egy dalt, de hát valahogy ez is nagyon bejövős volt. Kimondottan ajánlom azoknak, akik már nagyon vágynak a hatalmas, izgalmas, forgalmas és buzikkal teli fővárosba.

A harmadik pedig egy igazi őskedvenc, egy igazi melegdal (bár annak csak hosszított változatát találtam meg beilleszthetőként). Először is a Pet Shop Boys tagjairól jól tudjuk, hogy a fiúkat szeretik, másrészt aki már járt meleg szórakozóhelyen, annak nyilvánvaló, hogy a "Domino Dancing" mennyire az ilyen helyek velejárója. Erről külön tanulmányt lehetne írni, belefoglalva azt is, hogy nem különben a hetero-helyeké, de előbbiekre mégis egy kicsit talán jobban jellemző. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ennek a mondatnak van így értelme, de most így marad. És van egy harmadik ok is, mégpedig az, hogy a klipben szereplő két srác baromi helyes, és nagyon jó alakjuk is van, ami óhatatlanul vonzza az ember szemét, nem beszélve arról, hogy a végén — lányok ide vagy oda — azért csak egymással birkóznak a tenger habjai közt... Hogy a zene önmagában is megtetszett volna anno, vagy tényleg bujkált már bennem a meleg én, azt nem tudhatom...

...de azt feltétlenül, hogy több klipet nem citálok ide, mert nem akarok visszaélni senki türelmével.