kollégák bejegyzései

Tegnap vagy ma volt 10 éve annak, hogy ugyanazon a munkahelyen dolgozom. Hogy melyik nap, azt nézőpont kérdése eldönteni, mert anno április elseje vasárnapra esett, így csak másodikán álltam ténylegesen munkába, most viszont a másodika esik hétvégére, na de végül is mindegy. Szerintem az én korosztályomban viszonylag ritka az ilyen 'hűség', hiszen sokan munkahelyről munkahelyre vándorolnak, mindig egy picivel jobb pozíciót és fizetést keresve, ahogy az is ritka lehet, hogy valaki 13 év alatt mindössze a második munkahelyén dolgozzon. Szerencse? Igénytelenség? Bátortalanság? Azt hiszem, egyik sem, de ha egy szóval kellene megfogalmazni az okot, bajban lennék. Talán nem is kell, ha visszatekintek egy kicsit erre a 10 évre.

Amikor középiskolás voltam, apám kerekperec kijelentette, hogy felsőoktatásról ne is álmodjak, mert azt a család nem fogja finanszírozni. Elmegyek szépen dolgozni, és a keresetemmel a családi kasszát fogom gazdagítani, de akkor a mértékről még nem volt szó. Apám valahol úgy gondolkodott, hogy a gyerek az egyfajta beruházás a jövőbe: felnőttkorig a szülő támogatja, hogy aztán megforduljon a tendencia, és ezáltal biztosítva legyenek az öregkori évek.

Érettségi után aztán két lehetőségem volt, elvileg: vagy a számítástechnikában próbálok elhelyezkedni, vagy a másik szakmámat hasznosítom, és valamiféle pénzügyi szakember leszek. Azt már akkor is tudtam, hogy a kettő együtt nem megy, mivel mindkét terület olyan sebességgel és alkalmanként olyan radikálisan változik/fejlődik, hogy bármelyiket választom, a másikat nem fogom tudni nyomon követni, és lemaradok. Végül az élet döntött helyettem: a tavaly meghalt nagybácsim felesége, aki addig anyám helyett anyám volt, megkérdezte a barátnője testvérét, hogy nem akadna-e számomra munka annak könyvelőirodájában. És akadt. Ezt talán lehet szerencsének nevezni, mert a könyvelői szakmában (is) ott a róka fogta csuka állapot: ahhoz, hogy elhelyezkedj, mérlegképes végzettség szükséges, de hogy azt megszerezhesd, több éves gyakorlat kell. Képesített könyvelő természetesen senkinek nem kell, csak mérlegképes, így nehéz a dolga annak, akinek nincs ismeretsége. Zárójelben jegyzem meg, hogy valahol örülök ennek a helyzetnek. Nem azért, mert féltem a helyemet a többi könyvelő-jelölttől, hanem mert egy időben fű-fa könyvelőnek állt, viszont a java része nem értett hozzá, és komoly károkat okozott a szakmának és az ügyfeleinek. Kellett ez a szabályozás, elvégre egy ügyvéd sem akaszthatja ki a tábláját a falra csak úgy, hogy ő akkor mostantól ügyvédkedne. Szóval lehet ezt szerencsének nevezni, de vegyük figyelembe, hogy ehhez én is kellettem. Mondhattam volna azt, hogy inkább magam keresnék állást, kevesellhettem volna a fizetést, akarhattam volna még pihenni pár hónapot az érettségi után, vagy mondhattam volna, hogy én mégis inkább a számítástechnika iránt érdeklődnék, de mégis igent mondtam. Így 1998. augusztusában, alig pár héttel az érettségi után elkezdtem dolgozni.

Hát az a munkahely nem volt egy leányálom. A Péterfy Kórház sarkán, egy belvárosi társasház földszintjén volt az iroda, egy temetkezési vállalkozó mellett. Az is megérne pár szót, de így is hosszú leszek, így arra inkább nem térek ki. Bár két lakás  összenyitása miatt az iroda egyszerre nézett az utcafrontra és a lépcsőházra, sosem volt rendes fény, sosem sütött be a nap. Viszont a falak salétromosak voltak, és állandóan hámlott a festék, a vakolat. Mindenem dohszagú lett. A kabátom, a ruháim, a hajam, mindenem. A főnök baromi fukar volt, állandóan levette a fűtést, örökké dolgoztatni akart, és sosem tett egyetlen pozitív gesztust sem a munkaerő megtartására vagy jutalmazására. Neki jó volt a magas szintű fluktuáció, mert mindig talált magának munkaerőt, aki olyan kevés pénzért is elment hozzá dolgozni. Ha nem így lett volna, én sem szerzem meg a mérlegképeshez a gyakorlatot. Abban az évben 19500 Ft volt a minimálbér, én pedig 20000 Ft-ot kerestem, aminek a felét hazaadtam. Máig nem tudom, hogyan voltam képes a maradékból megélni, miután dohányoztam, és bérletet is vettem. Cserébe viszont megtanultam a szakmát, méghozzá olyan szinten, ahogyan a velem egyidősek valószínűleg nem, a nálam fiatalabbaknak pedig soha nem is lesz esélyük. A főnök ugyanis nagyon nem értett a számítógépekhez, így könyvelőprogram is csak a kettős könyvviteles cégekre volt. Minden mást papíron kellett csinálni. Bérszámfejtés, pénztárkönyv, naplófőkönyv, lapozgatás, javítgatás, átvitel-áthozat, és akkor még a bevallásokat is papíron kellett beadni, és persze mindet két példányban kellett elkészíteni. Úristen, mennyit kellett írni... De az első munkanapomon többet tanultam, mint a suliban négy év alatt, aztán apránként egyre többet. Nem ÁFA-alany egyéni vállalkozó, aztán ÁFA-alany egyéni vállalkozó, majd nem ÁFÁ-s Bt., ÁFÁ-s Bt. és így tovább. Két év után sikeresen rávettem a főnököt, hogy vegyen egy olcsó egyszeres programot, és amikor ezt megtette, néhány nap alatt végeztem a havi munkával. Utána unatkoztam, és egyre jobban frusztrálni kezdett a tudat, hogy mennyire értelmetlen, nehézkes és körülményes ott minden, ráadásul esélyem sem volt arra, hogy valamivel többet keressek. Szerencsére jött a kötelező sorkatonai szolgálat, így volt egy kis pihenőidőm munkaügyileg.

Miután leszereltem, visszavártak a céghez, ami nem csoda, lévén a helyettesítőim felhalmozták a munkát és bénáztak. Akkor már eléggé foglalkoztatott a váltás gondolata, de amíg nem találtam jobbat (el sem kezdtem még keresni), ez is jobb volt a semminél. Kicsivel később azonban az akkori könyvelőtársam (aki most a tulajdonostársam az irodánkban) a váltás mellett döntött, és elkezdett keresgélni. Talált is egy irodát, ahova vezető könyvelőt kerestek, ő pedig bejelentette nálunk a felmondását. Ez azért is érdekes volt, mert őt még én tanítottam meg könyvelni, meg azért is, mert ő borzasztóan bátortalan ilyesmibe belevágni, de mégis elment. Viszont szólt, hogy ahova megy, ott kellene egy könyvelő is, én pedig elmentem egy interjúra, és felvettek. Szerencse? Egy kicsi biztosan van benne, de ha hozzáteszem, hogy az új főnök elméletileg elzárkózott attól, hogy férfi alkalmazottat vegyen föl (egy korábbi rossz tapasztalat miatt), a személyes beszélgetés után azonban mégis változtatott a nézőpontján, akkor egy kicsit csak van benne az én érdemeimből is.

2001. április -án tehát munkába álltam egy sokkal komolyabb irodában, az addigi fizetésem közel kétszereséért. A cégnek rögtön két telephelye is volt, és több mint 10 alkalmazottja, mindent gépesítettek, volt közösségi élet (névnapozások, karácsonyi buli, stb.), szóval sokkal jobb volt itt dolgozni. Az első héten ugyan kicsit meg voltam szeppenve, de nem nagyon foglalkozhattam a pszichémmel, mivel máris rám zúdult egy nagyon komoly feladat, átvenni az elődöm minden munkáját, mindössze 4 nap alatt. Az első napon ugyanis még egy szakmai kamara irdatlan anyagát kellett rögzíteni, és csak másnapra állt be a normál munkamenet. Négy napom volt megtanulni tizenakárhány cég dolgait és négy szoftver kezelését, majd alig pár héten belül jött az éves zárás próbatétele is, de jól vettem az akadályt. A fizetésem máris 25%-kal nőtt.

A következő években bebizonyítottam, hogy hűséges és megbízható alkalmazott vagyok. Az általam könyvelt cégek mennyisége a duplájára nőtt, mindig mindennel időben készen voltam, és bármilyen extra feladat adódott, mindig rám lehetett bízni. Számtalanszor kellett több évnyi anyagot visszamenőlegesen lekönyvelni, jó párszor pedig a szarból várat építeni, de megoldottam. Nem csoda, hogy amikor tanulmányi szerződés iránt érdeklődtem a főnökömtől, egyből rávágta, hogy finanszírozza a továbbképzésemet, és nem csoda, hogy bármikor alkalmazott elbocsájtására került sor (a már emlegetett hátrálás és leépülés miatt), az én nevem szóba sem került. Pedig az évek alatt a két irodából egy maradt, az alkalmazottak felének pedig mennie kellett, én viszont végig maradtam. Elvégeztem a mérlegképest, majd a tanulmányi szerződésben kikötött időt is letöltöttem, közben kétszer költöztünk (mindig Zuglóból Zuglóba), majd tavalyelőtt év végén eljött a pillanat, amikor ismét próbára került a talpraesettségem. Helytálltam akkor is és azóta is: az iroda elméletileg 24%-os gyakorlatilag 50%-os tulajdonosa vagyok, és már csak pár hónap, hogy ez ténylegesen is így legyen, és minden nehézség, kudarc és csalódás után is talpon van a cég, és most már valami nagyon nagy dolognak kell történnie, hogy tönkre menjünk.

Mindig is szerettem a munkámat (bár ennek szintje néha csökkent egy kicsit), de most, hogy magamnak kaparom a gesztenyét és nem másnak, még jobban szeretem. Sokszor panaszkodom, sokszor siránkozok, értetlenkedek vagy csalódok emberekben, sokszor lelkesedek és sokszor puffanok, de érzem, hogy amit teszek, magamért teszem. A magam alatt persze elég tág kört értek. Magamnak építek, menedzselek, tárgyalok, tervezek, és kurva jó. Könyvelni is jó, de egy cég vezetésével kombinálva minden nehézség ellenére is élvezetes. Ráadásul ezzel a töréssel (karrierbeli ugrással) megint egy csomó új, megtapasztalandó dolog vár(t) rám, amiktől előzetesen mindig egy kicsit félek, de aztán ha megléptem, mindig egy kicsit magabiztosabb leszek tőle. Most még csak egy nyakkendős könyvelő vagyok, de napról-napra tapasztalok, és nem kell sok idő, hogy egy öltönyös üzletember legyek.

Most pedig iszom egy pohár pezsgőt, ünneplés címén.

...rám szakadt a cég, meg minden azon kívüli dolog. Gondoltam, hogy intenzív lesz a kezdés, de hogy ennyire azt el sem tudtam képzelni. Azt is gondoltam (de el nem tökéltem), hogy innentől minden nap írni fogok a blogba, legyen az akármilyen rövid is, de hát ezt eddig nem nagyon sikerült kivitelezni. Nem baj, most törlesztek.

Szóval mint tudjuk, a vezető könyvelőnk lábtörést szenvedett, és kiesett a napi munkából. Hiánya ebben a hónapban 100 órányi munkaidőt jelent, amit nekünk, többieknek kell valahogy összehozni. Két napig a titkárnőnk sem volt, ezért a telefonokat kapkodni, az ügyfeleket fogadni és minden egyéb dolgot elintézni is a maradék 3 emberkének kellett. Ez idő alatt a saját munkánkat csak alig-alig tudtuk csinálni, ezért az a többi napokra halmozódott (például mára), és egyre ijesztőbb méretű halmokba tömörült. Ma aztán végképp elszabadult a pokol: extra adag telefon, e-mail, egymásnak kilincset adó ügyfelek, jelentkezők, futár, új cég, posta...vááááá!

Ha nem pihentem volna valamennyit a két ünnep között, és az első munkanap előtt, már most kész lennék, és teljesen elvesztettem volna a fonalat. De még tart a töltés, ezért úgy-ahogy kézben tartom a dolgokat. Az ügyfelek persze szintén töltődtek valamelyest, és most mind nagy lelkesedéssel vágott bele az új évnek, meg persze temérdek kérdéssel. Minden második minket kérdez arról, hogy mit csináljon a magán-nyugdíjpénztárával: kilépjen vagy maradjon? Mindnek elmondani a pro és a kontra érveket marha sok idő, főleg, hogy némelyik meg sem érti az egészet, csak bólogat okosan... Új ügyfeleket vadászni is most érdemes leginkább, ez ennek a szakmának az egyik szezonális velejárója, de hát kinek van erre ideje? Szerencsére van pár önként jelentkező (konkrétan most öt), akiket igyekszem megnyerni magunknak, ez azonban azt jelenti, hogy olyanokra is időt és energiát kell szánnom (az egyre fogyatkozóból), akik nem feltétlenül fogják azt értelemmel megtölteni (nem minket választanak).

Mindez nem panaszkodás csak amolyan sebtibe' összekapott helyzetjelentés, hogy lássátok, élek és, hogy kimentsem magam a soká kommentelés / soká válaszkommentelés miatt. Azért ha sikerül, ha nem, igyekszem majd tényleg minden napra tojni valamit. Most pedig edzés, vásárlás, vacsora, fürdés, ájulás...

...az, hogy mostanában ennyire leült a blogom, és ha már magyarázkodom, egy kis bepillantást is engedek a mindennapjaimba. Jó, ha mostanában egy héten két bejegyzés van, ami szerintem is kevés, de több egyszerűen nem fér bele. Vagy az energia, vagy az igény, esetleg az idő hiányzik, és mindnek megvan az oka.

Az idő két dologból ered.
Egyrészt amióta a húgom hozzám költözött, a párommal együtt töltött, együtt tölthető idő a töredékére zuhant. Macska, házimunka és otthoni munka mellett én nem engedhetem meg magamnak, hogy egy héten többször is házon kívül aludjak, ezért hetente csak egy éjszakát töltök nála, meg maximum egy estét, és ez a korábbi 'minden este' állapothoz képest jelentős visszaesés. Amikor viszont a Ricsinél vagyok, inkább beszélgetünk és együtt elvagyunk, minthogy nekilássak blogolni, és bár amikor együtt voltunk, korábban sem nagyon írtam bejegyzést, de legalább megcsináltam azokat a dolgokat, amik most a maradék időre tolódnak. Elvileg több időm lenne otthon blogot írni (mivel 7 estéből kb. 4-et egyedül töltök), mégis kevesebb van, mert az időt más veszi el.
A másik dolog, hogy a munkahelyemen valahogy nagyon felszaporodott a teendő. Én igazából nem is értem, hiszen az elment cégek után elvileg csökkennie kellett volna a munkának, ez valahogy mégsem történt meg. Vagy csak azt nem veszem észre, hogy bár a könyvelendő papírhalom valóban csökkent, az ügyvezetéssel kapcsolatos teendők  felszaporodtak, ezek azonban nem fogynak olyan látványosan, mint egy 10-15 centis iratkupac. Mivel az ügyfelek egyre nagyobb hányada keres direkt engem (és nem a társamat), több e-mailre kell válaszolnom, és több telefont kell nekem intéznem. Kifelé is több hívást kell indítanom, még úgy is, hogy a titkárnőnk nagyon agilis és szorgos, és több dolgot is le tudok neki passzolni. Ennek ellenére — a könyvelésen és a bevallás készítésen túl — ma is 5 e-mail és 3 kimenő telefon várt rám.

Bár egy külön bejegyzést is szentelni kéne neki, ide kívánkozik, hogy kezdek nagyon bepipulni az egész irodára. Mostanában itt senki nem dolgozik, csak én. Ez túlzás is és nagyképűnek is hangzik, de egyre-másra azon kapom őket, hogy amikor 9-re bejövök, még senki nem csinál semmit, a vezető könyvelő máskor a saját cégét könyveli a mi óradíjunkon itt ücsörögve, aztán 2 órára eltűnik 'ebédelni'. A könyvelő 40 perceket beszélget szintén a vezető könyvelővel, aztán 20 perceket tölt a vécén, miközben a társam 2 órát traccsol egy olyan ügyféllel, akitől fél éve nem láttunk egy fillért sem, és most is csak panaszkodni jött. Ha végül elment, jöhet a Skypeolás, a következő heti ebédek nézegetése és megrendelése, majd a korábbi hazamenés, mert aerobicra kell menni, és ha mégis csinál valamit, ahhoz mindig az én segítségem kell, mert önállóan képtelen bármire is. Nem szoktam számon tartani, ki mivel tölti az idejét, de most annyira sikerült túlzásokba esniük, hogy felfigyeltem a lógásokra, és elkezdtem finoman szóvá tenni őket. Ha észbe kapnak, oké, ha nem, akkor botrány lesz. Ja, és persze a saját portámon is lehet(ne) sepregetni, HA az utóbbi hetekben-hónapokban nem azzal töltöttem volna el a szabadidőm jelentős részét, hogy a honlapunkat fabrikáljam, tervezzek és kalkuláljak, stb. Azt hiszem, ez is az ügyvezetés része, és nincs már munkaidő meg szabadidő, de akkor ne csak nekem legyen így, hanem a társamnak is...aki viszont semmiben nem segít és még csak nem is támogat, cserébe viszont lekönyvel 8 céget egy hónapban (én 28-at könyvelek, jelenleg). Na, de most nem ez a téma.

Az energia kérdése ezek után azt hiszem, nem igényel bővebb kifejtést. De ha már...
Szóval a húgom az utóbbi 2,5 hónapban nemigen vette a fáradságot, hogy akár egy szem homokot is felszedjen maga után a padlóról, ezért az anyáméknál tett hétvégi látogatásom során 'viccesen' megemlítettem ezt, hátha változik a helyzet. Változott, de ideje is volt, mert kezdett rohadtul idegesíteni, hogy nem elég, hogy kettő után fizetek mindent, hallgatom a hülye metál zenéit, felébredek miatta, amikor még aludhatnék, nem tudok nyugodtan magamhoz nyúlni, ha rám törne a késztetés, és mellesleg lassan potenciálisan rámegy a párkapcsolatom meg az egész életem is, de még söpörjek, felmossak, törölgessek, mosogassak is utána. Lófaszt! Ha nem lennék olyan konfliktuskerülő, már rég kiosztottam volna, de a konfliktuskerülés és a megfelelő módszer együttese sikeresen kiváltotta ezt. Egy gond megoldva, kíváncsi vagyok, meddig...
Ha meg mégsem lenne éppen annyi dolgom (mindig van, de ha nincs, hát kitalálok), akkor egyszerűen túl fáradt vagyok a blogoláshoz. Bármely hét vége felé, esténként már csak annyit szeretnék, hogy beüljek a gép elé, és halomra lőjek egy halom szörcsögő zombit, feldaraboljak pár beteg kinézetű digitális szörnyet vagy éppen ókori várost menedzseljek, szóval szeretnék kicsit kikapcsolni. Nem azt a köbméter mosott pólót vasalni (mondjuk), amit ma kellene, és ami valószínűleg ennek ellenére is szombatra marad... Nem ragozom.

Végül az igény (mert mint említettem, egy csomó dolgom van, és azokkal is haladni kéne): hát igen, a honlap készítése nem pusztán abból áll(t), hogy kiválasszam a betűtípust meg a háttérszínt, hanem kontetot is kreálni kellett hozzá, jó sokat (és még így is milyen tar az egész...), az meg ugye olyan mint a blogolás, csak egy kicsit munkásabb. Így már ezzel kiblogolom magam, és az igazihoz kicsit kevesebb lendület marad. Most jut eszembe: nem írtam én a közelmúltban egy ugyanilyen bejegyzést, ugyanezekkel az érvekkel (nem olvasok vissza)? Vagy már teljesen meg vagyok hibbanva?

Na mindegy, a lényeg, hogy írok én, írok, szándék is van hozzá (egyébként), csak kicsit ritkábban, kevesebbet és unalmasabbat. Lesz ez másként is, nyugi.

Ígértem, hogy turkálok még egy kicsit ebben a témában, de másról most úgyse nagyon tudnék írni, hiszen minden gondolatom az új helyzet körül forog. Marad ez.

— hétfőn délután volt ugye a hatszemközti megbeszélés, de úgy, hogy az egyébként csak kedden és csütörtökön dolgozó főnököm külön emiatt jött be, úgy fél öt felé. Kedden és szerdán I. nem lett volna, ezért ha nem hétfőre tesszük, akkor még két napot halogatunk, még két napot kell idegeskedni. Szóval bejött a főnököm, de meg kellett várni, amíg mindenki hazamegy, hogy ne legyen nagyon feltűnő az esemény. Na, Hajni erre képes volt még 40 percet ráhúzni a rendes munkaidőre, "ezt még befejezem" felkiáltással. Normál körülmények között ez dicséretes dolog lett volna, de ezúttal extra idegesítő. Már majdnem ott tartottam, hogy megtépem, "húzzál már haza a picsába, vazze". Nem szép, de akkor már lüktetett a gyomrom.

— szintén a megbeszélésen történt, hogy a főnököm elkezdte szapulni magát, amiért hagyta ennyire lerohadni a céget. A vicces az, hogy pontosan azt mondta el, amit magam is leírtam ide, a blogba, azaz, hogy a családias, de biztos állapotra való visszahátrálásnál kezdődtek a bajok, és erre jött rá a lány hobbiboltja. Szép ugyanis a megbízható ügyfelek megtartása, és a többi elhajtása, de egy idő után (és a gazdasági helyzet miatt) azok az ügyfelek is elkezdtek későn fizetni, akik addig rendesek voltak, és ez a mérleg egyik oldalán hatalmas lyukat ütött, borítva a — tartalék híján — kényes egyensúlyt. De legalább ő is tisztában van ezzel.

— még egy kicsit a megbeszélésről. I. szerencsére magára vállalta a legkényesebb kérdések feltevését, mint például, hogy a főnök ragaszkodik-e az 51%-hoz, vagy bízik-e bennünk. A főnök persze visszadobta a labdát, hogy a kérdés alapján mi nem bízunk benne, és persze ragaszkodik, hiszen 18 év munkáját eldobni nem megy olyan könnyen. Cserébe viszont jól benyalt nekem, amikor azt mondta, mennyire örül, hogy én is képbe kerültem, hiszen tapasztalatból tudja, hogy egy nővel nem olyan szerződést kötni, mint egy férfival, és ez csak a javunkat szolgálja majd. Mellesleg tényleg nem bízunk benne, ezért kell majd a társasági szerződésbe beleügyeskedni pár garanciát. Mert mi van, ha később meggondolja magát, és mi van, ha mondjuk valami baja esik, és a here gyerekei megöröklik a többségi tulajdont? Szép is lenne, meg annyi is az egésznek.

— két napig, kedden és szerdán rohadt szar volt, hogy bár a többiek sejtették, hogy változás lesz, találgattak is, de mégsem mondhattam nekik semmit. Azt sem, hogy úgy lesz-e vagy sem, azt sem, hogy várjanak, mert csütörtökön mindent megtudnak, és azt sem, hogy én bezzeg tudom, mi lesz. A titkárnő ebéd közben rá is kérdezett, hogy szerintem I. jó főnök lesz-e, amire én csak diplomatikus választ adtam, és közben azon gondolkodtam, ő vajon honnan tud bármit is, amikor elvileg még a változások tervéről sem értesülhetett. Persze, Hajni nyilván kotyogott. 

— tegnap névnapozást tartottunk, hiszen két Erzsébetünk is van. Közben itt volt az a hajdani kolléga, aki anno rákérdezett, hogy "csak nem a fiúkat szereted?", és aki azóta mellesleg kényesen kerüli a témát (szerencsére). A főnököm nem akarta a dolgokat az orrára kötni, ezért a buli után tervezte megtartani a nagy bejelentést, amikor ez az ex-kolléga már nincs ott. Na, jöhetett a hétfői várakozás újrája, de szerencsére még öt előtt távozott. Ekkor a főnök összeterelte a népet, és elkezdte a mondandóját. Én megragadtam a bögrém fülét, hogy iszogatással leplezzem a zavaromat és az izgatottságomat, de ezen szerencsére hamar túltettem magam. A reakciók egy része meglepett, más része korántsem. A nyugdíjas vezető könyvelő úgy fogadta, mintha a főnök azt mondta volna, "szép időnk van". Kérdésre válaszolva kijelentette, hogy amíg szükség van a munkájára, marad, de nem akar a mostani 100 óránál többet dolgozni, sőt. A titkárnő egy kicsit tovább maradt, de még így is azelőtt el kellett mennie, hogy a valódi reakcióját megtudhattam volna. Ma fogorvoshoz kellett mennem, ezért kimaradtam a reggeli beszélgetésből, de mint utólag megtudtam, kimondottan örül, hogy nemcsak I. lesz az új főnök, hanem vele együtt én is. Pedig anno még azon viccelődött, hogy ő addig dolgozik csak itt, amíg nem én leszek a főnöke. Hajni már érdekesebb tészta, mivel esetében két dolgot jeleztem előre. Egyrészt arra tippeltem, a folytatást majd tejjel-mézzel folyó kánaánnak képzeli el, és akkor lesz majd vele a probléma (hiszti), amikor kiderül, hogy korántsem. Ezt aztán elvetettem, és inkább arra szavaztam, hogy rögtön behisztizik. Sajnos igazam lett. Az ő hozzáállása az, hogy most ő érdemtelenül kimaradt a tutiból, hogy ezentúl már semmi sem lesz a régi és, hogy mi majd az ő kárára keressük magunkat hülyére. Pedig pénteken, amikor I., T. barátom és én megtartottuk az összevont születés- és névnapjainkat, a csajok azt mondták, hogy ha Hajninak van egy kicsi kis önbecsülése, magától is belátja, hogy alkalmatlan a cégvezetésre. Én tiltakoztam, és kötöttem magam ahhoz, hogy márpedig nincs. Igazam lett.

— olyannyira, hogy tegnap este fel is hívott telefonon, és rákérdezett, hogy vajon ő szóba került-e egyáltalán mint lehetséges cégvezető. Nem akartam leforrázni a rideg valósággal (ha szabad ilyen paradox kifejezést használnom), de hazudni sem akartam neki, ezért óvatosan megpróbáltam rávezetni, hogy miután ő szülni tervez, egyértelmű, hogy a főnök nem gondolkodott az ő megbízásán. Erre jött, hogy milyen csúnya dolog, amiért ő kitárulkozik, és ezzel visszaélnek, de lehűtöttem, hogy miután 5 éve ezt a szülés dolgot hajtogatja, ezt nem igazán lehet kitárulkozásnak nevezni. 25 percen keresztül ment a traccsparti, és közben megtudtam tőle pár dolgot: 1. nem ránk haragszik ezért, hanem a főnökre, főleg, mivel azt mondtam neki, hogy lehet, hogy szóba került a neve az első körben, de ezt nem tudhatom, hiszen én csak jó pár kör után araszoltam be a képbe. Így I. feje felől is elkergettem a felhőket (és igazából nem hazudtam, hiszen tényleg nem tudom, felmerült-e egyáltalán a neve). 2. ő nem is tőlem tart, hanem I-től, amit mondjuk megértek. Olyan jól azért én sem jártam, hiszen így, hogy én adom majd neki ezután a fizetését, minden megváltozik, mivel ellenérdekelt felek vagyunk. Valahol ez igaz, máshol viszont nem. Ha én kifordulnék magamból, az sem egy csapásra lenne, hanem lassanként, azt pedig együtt élnénk meg, ergo közben ő is változik. 3. elmondta, hogy nélkülem ugyanúgy meghalna ez a cég, mivel én vagyok "itt az ész". Ó, csihadj, dagadt májam!

— végül annyit, hogy a gépezet nagyon is beindult. Az ügyvédnél vannak már a szükséges adataink, sőt, egy cégalapítási fordulón már túl is vagyunk. Megvannak az új cég e-mail címei (nagy eredmény...), és befizettük az illetéket is. Jövő héten vélhetőleg már létezni fog a tulajdonunk, és elkezdhetjük a szerződéseket megkötni. Közben van 3 új, könyvelésre jelentkező cég, amik közül ha legalább az egyiket megcsípnénk, az nitroként hatna az induláskor. Havi 400k lenne a könyvelési díja, bár munka is lenne vele rendesen. Én pedig közben ontom magamból az ötleteket, amiket persze eddig is termeltem volna, ha van, aki megkérdez. Jó lesz ez, csak pofára ne essünk.