kommunizmus bejegyzései

A hétvégén végre egy kicsit szabad lehettem. Se iskola, se munka, se semmi, mind a 48 órámmal magam rendelkezhettem. Sőt, 72-vel, mivel hétfőre meg szabadságot vettem ki. Igaz, hogy eredetileg a természetbe szerettem volna kimenni, de mivel az időjárás keresztülhúzta a számításaimat, végül — egy félig-meddig hirtelen ötlettől vezérelve — a Terror Háza Múzeumban kötöttem ki, másodmagammal.

Számomra nem volt új a hely, hiszen már korábban is legalább háromszor tiszteletemet tettem (de az is lehet, hogy négyszer), de ebben a múzeumban annyi látnivaló van, és az egész úgy en bloc minden látogatáskor olyan mély hatást gyakorol rám, hogy nem láttam akadályát egy újabb belépő kifizetésének. Mellesleg már a megnyitón is ott voltam, ami szintén felemelő érzéssel töltött el.

2002. február 24-én nap közben egy MIÉP-es rendezvény volt a Köztársaság téren, az MSZP akkori székházánál. Az ott összegyűlő tömeg a rendezvény után együtt vonult át az Andrássy útra, mondván a "a terror házától a Terror Házáig" (utalva itt a kezdő helyszín történelemben betöltött szerepére). Kíváncsi voltam, mi hangzik el, ezért én is elmentem, majd az összegyűltekkel együtt érkeztem meg a múzeum megnyitójára, ahol a nem túl kellemes időjárás ellenére tisztességesen végighallgattam a műsort, és gyertyát gyújtottam a kommunizmus áldozatainak emlékére. Az intézmény ugyan aznap 17 órakor nyitotta meg kapuit, de ekkor még esélytelen volt bejutni. Míg a tömegben kavirnyáztam, több ismert személyiséggel is összefutottam (Körtvélyesy Zsolt, Balázs Péter, Schubert Éva, stb.), ami különösen jó érzéssel töltött el. A nap végén hazaérve azt hallottam a hírekben, hogy a délutáni rendezvényen a 'tüntetők' megverték a TV2 operatőrét, amiről felvétel is készült. Újra neki lehetett állni kórusban fasisztázni, mígnem 1-2 napon belül kiderült, hogy a felvétel egy olyan helyen készült, amit a rendőrök eleve lezártak a civilek elől, következésképp az ominózus felvétel megjátszott volt. Jól ismert módszerek...

Aztán ahogy a múzeum megnyitotta kapuit, még a korábbinál is hevesebb ösztüzet zúditottak rá balról. Már korábban is megkapta a magáét mindenki, aki a múzeum létrejöttében segédkezett, kezdve Orbán Viktortól (persze ő miért nem kapta meg a magáét...) a rendkívül kancsal igazgatónőig, aki egyébként jelenleg is ezt a posztot tölti be. Kérdőre vonták a szakmaisága miatt, azt hangoztatták, hogy a múltat nem kell firtatni, hogy ez az árokásás újabb fázisa, majd amikor mindez nem jött be, jogi úton próbálták tönkretenni az egészet. Jött, hogy a pengefal miatt a babakocsis anyukák nem tudnak az utcán közlekedni (és egyéb szar szövegek), majd a fennmaradási engedélyt is firtatni kezdték. Tették mindezt azok, akik a Holokauszt Múzeum kialakítása során egy büdös szót nem szóltak. Talán nem egyenlő a két dolog súlyossága...de ebbe ne is menjünk bele. Szerencsére minden mesterkedés ellenére a múzeum ma is áll, és sokan látogatják. Szombaton például munkanap volt, mégis több tucat embert kellett a tárlók között kerülgetni.

Aki még nem járt itt, de tervbe van nála egy látogatás, készüljön föl a megrázó élményre. Na persze meg lehet tenni, hogy a korabeli felvételeket látva hangosan kacarászva futunk végig a termeken, de akibe egy kis empátia és/vagy szolidaritás érzés szorult, az nem úgy fog kijönni onnan, ahogy bement.

Az épület bejáratánál máris egy pár perces, sokkoló felvételt láthatunk az '50-es évekből, majd a liftben az első szobáig érve szembesülhetünk az áldozatok számosságával. Aztán jön a kettős megszállás borzalma, felvételek a masírozó nácikról/szovjetekről, a háború és haláltáborok szörnyűsége. Ahogy a termekben haladunk számtalan felvételt tekinthetünk meg, interaktív módon hallgathatunk bele beszédekbe, korabeli dalokba, háborús jelentésekbe. Az anyag olyan sok, hogy még negyedszerre sem mondhatom el, hogy mindent láttam. Az idézetekkel tarkított helyiségek tematikusan vannak felépítve, külön egy Szálasi nyilaskereszteseinek, a Gulágnak, a beszolgáltatásoknak, Nagy Imre perének, a propagandának, hogy csak egy párat említsek. Külön helyiségben szórakozhatunk a korabeli reklámokon, plakátokon, de a lelki felszabadulás csak egy rövid ideig tarthat, mivel utána a hajdan legrettegettebb helyiségben, a pincebörtönben kötünk ki. Sok szörnyűséget hallhattunk az Andrássy út 60. alatt történtekről, és ha a cselekményeket nem is, a környezetet a saját szemünkkel is megtekinthetjük. 

Nem akarom az összes 'puskaport' elsütni, maradjon meglepetés annak is, aki esetleg még nem járt odabenn, de annyit még megemlítenék, hogy bizony szembesülhetünk e számtalan borzalmat elkövetők névsorával is. Mint egy érettségi tabló: név, 'tól-ig', fénykép. Szemfülesek felfedezhetnek néhány érdekes alakot e gazemberek között, például az SZDSZ-os politikus, Pető Iván apukáját vagy a másik SZDSZ-es politikus, Bauer Tamás apukáját (a körmös Bauert). De itt van Gyurcsány anyósának apukája is, és a képek között biztosan megtaláljuk a napokban felmerült egyik miniszterelnök-jelölt ex-apósát is, Biszku Bélát. Kis történelmi ismerettel, olvasottsággal még mások láttán is elszörnyedhetünk, főleg, ha közben tudatosul bennünk, hogy ezek az 'emberek' nem bűnhődtek meg tetteikért.

Nem volt felelősségre vonás, sőt, némelyek még ma is ott ülnek a fontos pozíciókban, esetleg éppen maguk oktatnak ki minket, miként kell demokrataként viselkedni. Miközben 80 éves öregembereket rángatnak elő a világ túlfeléről, addig a karnyújtásnyira levő háborús bűnösök (mondjuk az '56-os sortüzek mészárosait) sorra ússzák meg tetteiket. Jól szajkózza Fricz Tamás, ez egy következmények nélküli ország. Maximum abban bízhatunk, hogy a lelkiismeretük megbünteti őket, ha egyáltalán van nekik olyan.

Addig is, ajánlom mindenkinek a múzeumot, annak is, aki márt járt ott, és annak is, aki még nem. És ha szívünkben-lelkünkben hazavittük, amit ott láttunk, mondjunk el mindent fiainknak is (már akinek ugyebár lehet olyan), nehogy némelyek a 'történelem' kategóriába sorolják ezt az 50 évet.