kudarc bejegyzései

Tegnap idetelefonált egy pali az XYZ káeftétől, hogy akkor holnap reggel hozzák az anyagot. Fogalmunk sem volt, kicsoda az illető, de mondtuk, hogy hát hozza. Aztán elkezdtünk nyomozni, hogy ki lehet ez, mire leesett, hogy az egyik egyéni vállalkozó csaj pasija. Volt már nálunk, és panaszkodott is, hogy a könyvelője így is sokat kér tőle, és még erre is emelni akart, ezért otthagyja. Velünk ugyan nem beszélt meg semmit, de ezek szerint ő már döntött. Reggel 8:30-ra ígérte magát.

Reggel igyekeztem be, de amikor beértem, és megkérdeztem, hogy volt-e már, azt mondták a lányok, hogy még nem. Jó, dolgozzunk! Várunk, várunk, már ebédidő, várunk, már az ebéden is túl vagyunk, várunk...mondom a titkárnőnek, hogy hívja már fel a barátnő egyéni vállalkozót (mert a másiknak még nem volt meg a telefonja), hogy akkor most jönnek vagy mi van? Erre aztán kiderült, hogy ja hát a titkárnőjük véletlenül összekeverte a könyvelőirodákat, és hát nem is hozzánk jönnek könyveltetni, hanem ahhoz a másikhoz...blabla...

Paff...

Azt a másikat mi is ismerjük, és egyrészt nem tudom, mennyivel lehetnek jobbak nálunk, ránézésre, hogy a párocska képes kivitelezni miattuk a kétféle könyvelőhöz járunk metódust is. Ennek mi értelme? Mit ajánlottak, amikor nálunk még az ár sem került szóba, puhatolózás szinten sem? Meg úgy egyébként...

...mit kéne csinálnom, hogy jobban menjen nekünk?

Miért kell szinte könyörögnünk a pénzünkért?

Indítsak felszámoltatást egy olyan cég ellen, amiből élünk (amikor fizet), és ezzel vigyem csődbe magunkat is?

Mennyivel kell még többet dolgoznom, mit kell még kitalálnom, mennyit kell még idegeskednem, hogy egyről a kettőre jussunk?

Mikor jön már el az az állapot, hogy én diktálhassak, és én határozzam meg a játékszabályokat, és ne legyünk mindig kutyaszorítóban?

Mikor lesz már az, hogy nem valamelyik ujjamat kell megharapnom, ha akarok valamit?

Mikor lesz már vége annak, hogy ha időm és kedvem is van valamihez, akkor nincs rá pénzünk (még 30-40 ezer forint sem), ha meg éppen lenne pénzünk, eltemet a munka, és mire lefogyna a munka mennyisége, addigra azt a pénzt is elviszi valami vis maior helyzet?

Kérdezhetnék még sok ilyet, mert most csupa ilyen kérdések zakatolnak a fejemben, — kétségbe esős gondolatokkal karöltve persze, — de nem teszem, mert érzem magamon, hogy a racionalitást perpillanat háttérbe szorítja az érzelmi mélypont. De akkor is, miért?

Én nem akarok semmit ingyen, én nem akarom, hogy az ölembe pottyanjon a jólét. Dolgozni akarok, és azt, hogy a munkámnak gyümölcse legyen. Ha már 12 évnyi csicskulás, szarért-húgyért dolgozás, elmaradott és felelőtlen főnököknek való megfelelés után, a szakmai szamárlétrát megjárva, de mégis, még mindig a tudásbeli fejlődésért ténykedve teszek a helyzet javulásáért, akkor nem azt akarom megtapasztalni, hogy bármerre megyek, állandóan falba ütközök, és hogy kezemen, lábamon bilincs csörög, miközben persze folyamatosan süllyedek. Nem is akarok ugrásszerű előrejutást, hirtelen meggazdagodást, csak azt, hogy legyen egy stabil alap, amire építkezhetek, ha már nem büdös a munka. Nekem nem az.

De az Univerzumnak ez a kérés úgy látszik túl sok. Nem érdemlek ennyit sem. A lelkesedésem egyre csökken (hogyne csökkenne, ha mindig csak a kudarcok érnek?), és egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy beletörődök mindenbe, aztán hiába ész, erő, akarat, elfogadom, hogy hiába kapálózok, ezen a hegyoldalon csak lecsúszni lehet.

És most nyugodtan kattintsatok tovább egy következő blogra, ahol talán vidámabb a téma. Nem kell, hogy rátok is átragasszam a szar kedvemet (ha már nem sikerült esetleg eddig is). A kétfarkú hülyeséggel meg majd foglalkozom legközelebb.