láz bejegyzései

Kicsit gondban vagyok, mert ezt a bejegyzést akkor kellene csak megírnom, ha már két másikat letudtam, azok tartalmába ugyanis jobban bepasszolna ez, mint fordítva, de éppen az a baj, hogy míg azokhoz agyra volna szükségem, ezt talán anélkül is meg tudom írni. Beteg vagyok ugyanis — ahogy az már kiderülhetett a linkfalam 'extra infok' rovatából.

Vasárnap este történt valami, amibe most nem megyek bele (mert az az egyik említett bejegyzés tartalma lesz), így este el kellett rohannom otthonról. Egy órán keresztül idegeskedtem, hogy a helyszínre érve mi fog fogadni, és mit kell majd tennem, hogy helytálljak, így nem lepődtem meg azon, hogy órákkal később, két rendőr társaságában egy konyhában ücsörögve minden ízületem sajgott. Ezt múzeumfájásnak szoktam nevezni, mivel általában akkor jön rám, amikor nagyon sokat kell ácsorognom meg flangálnom, na meg akkor, amikor nagyon sokáig kell koncentrálnom egy feladatra. Még az sem volt gyanús, amikor éjfélhez közeledve a Flórián tér saras placcán sétáltam a szélorkánban, hiszen teljesen indokolt volt a reszketés ilyen hidegben. Fogtam egy taxit, és amikor hazaértem, rögtön megittam 3,5 felest, csak hogy tompítsam az izgalmakat, ez azonban csak tovább leplezte a betegségérzetet. Az ágyban fekve a Ricsi figyelmeztetett, hogy forró a testem, és amikor a lázmérőt is segítségül hívtam, hogy megállapítsam, mennyire forró az a forró, azt mutatta, hogy 37 valamennyi. Hoppá. Mindegy — mondom — nyilván az idegességtől.

Na, reggel már éreztem, hogy gáz van. Újabb lázmérés, 38,6. Betelefonáltam, hogy ne számítsanak rám, mert ki vagyok ütve, de amikor I. felvette a telefont, hallottam a hangján, hogy ő sincs sokkal jobban, mint én. Ricsi elment vizsgázni, én pedig elaludtam. Aztán vettem egy forró fürdőt, és megint csak aludtam. Gyógyszert egyelőre nem akartam bevenni, hiszen amíg nincs, ami a láz kiváltó okát támadja, addig szerintem nem szerencsés a védelmet önként lenullázni. Az orvosom hétfőnként délutános, így olyan 6 óra felé próbáltam meg összeszedni magam (ami alatt egy Algopyrin bevétele is értendő), majd reszketve elsétáltam a rendelőbe. Reménykedtem benne, hogy rajtam kívül senki nem lesz ÉS, hogy nem az a büdös, szottyadt, ótvar, köcsög vén kurva lesz, hanem helyette valaki más. Mindkét esetben tévedtem: voltak vagy nyolcan előttem, és sajnos a VK rendelt, nem más.

Na, negyed 8 előtt kerültem sorra, utolsóként. Bementem, felakasztottam a kabátom, leültem a székre, de mielőtt hozzám fogott volna, megcsörrent a telefon. A doktornő felvette, és elkezdett diskurálni. Mondta, mondta, mondta, mindenféle nyaralásokról beszélgetett, aztán áttért holmi szakmai dolgokra, elköszönt, aztán mondta tovább. Én a lázcsillapító ellenére is elég lázasan tűrtem, aztán egyre idegesebb lettem. Volt olyan pont, amikor már be akartam neki szólni, vagy megkérdezni az asszisztensét, hogy mi módon lehet átkérezkedni másik orvoshoz, de mégis visszafogtam magam. Nem olyan fajtából származom én. Húsz percet beszélt, és amikor letette, akkor semmi elnézést vagy valami, hanem flegma megjegyzéseket tett arra, hogy neki ezzel kell foglalkoznia a gyógyítás helyett. Kurvára nem érdekel, ráadásul mindig ezt csinálja, úgyhogy ne jöjjön nekem ezzel.

Az általa gyógyításnak nevezett tevékenység az azt foglalta magában, hogy belenézett a torkomba, megkérdezte, nem fájt-e az állam alatt (nem), megjegyezte, hogy ez szokatlan, majd meghallgatta a mellkasomat meg a hátamat, persze csak miután megkért, hogy húzzam fel azt a 'hacukát'. Hát az anyád picsája a hacuka, az! Erre felírt valami 3 napos antibiotikumot (nehogy felülfertőződjön a vírusom), köptetőt, ha köhögni kezdenék, aztán elbocsájtott. Hogy ez mi, azt nem tudtam meg. Remélem, ha H1N1, akkor esetleg azt közölte volna, csak hogy tudjam, mielőtt leáll a légzésem.

Na, tegnap összeszedtem magam, aztán a sztrejk és a táppénz ellenére, elindultam dolgozni. Sajnos a munkát senki nem csinálja meg helyettem, ami ráadásul annyira sok, hogy megint esélytelennek érzem a határidőre való elkészítését. Be is jöttem (nagy nehezen, némi sétával), de nem sokat haladtam. A lázcsillapító leginkább csak arra volt jó, hogy ne legyen annyira magas a hőmérsékletem, de egyébként a közérzetemet semmivel sem javította. Étvágy nulla, koncentrációs készség nulla, látás redukálódva, tüdőégés csatlakozva a korábbi tünetekhez, majd irány haza. Miközben hétfő este már majdnem 39 fokos volt a lázam, ma reggelre már csak 36,7-et mutatott a mérő. Meg is nyugodtam, hogy akkor most már kilábalás esete forog fenn, de ezt kissé elhamarkodtam.

Volt ugyanis egy kis utam a Szent Margit Kórházba, ahova csak nagyon sok séta árán jutottam el. Az 1-es villamos ugyan járt, de arról kénytelen voltam a Vörösvári úttól egy kicsit visszább leszállni, hogy ne kelljen olyan baszott sokat gyalogolni, azonban a Margitból visszafelé is volt egy jó kis szakasz (bár rövidebb, mint oda). Onnan aztán villamossal el a Thököly útig, ahonnan ismét séta a munkahelyemre. Ez az igazi szolidaritás a sztrájkolókkal, amikor értük és miattuk szopok, de mégsem károgok. Tök jó, csak az a baj, hogy ettől marhára kimerültem. A napokban nem sokat ettem, nem meglepő tehát, ha a jó pár kilométer gyaloglás legyengített, és még a lázam is visszatért, aminek viszont nem ismerem a mértékét, mert idebent nincs mérő (minek is hoztam volna, amikor reggel egészségesnek találtam magam?). Akármekkora is lehet, mivel egész jól hozzászoktam az elmúlt három napban, de nem is ez a baj, hanem a tüdőm, amiben közben egy olyan érzés keletkezett, mintha valaki egy rugós emelőszerkezetet feszítene benne apránként. Ha köhögök, az aztán az igazi! Apró kis tűszúrások, kellő mértékű fájdalommal.

Ha holnap visszamegyek a dokihoz, nem sok jóval tudom majd kecsegtetni, pihenni viszont továbbra sem tudok. Csütörtökön és pénteken is dolgoznom kell (ráadásul mindkét nap van egyéb dolgom is), de tutifix, hogy hétvégén is. Semmi másra nincs energiám, pedig annyi teendőm volna... Például interjúkat készíteni, amire megint semmi esélyem. Bocsi érte azoktól, akik epedve várják, hogy sorra kerüljenek. Ha a napokban nem döglök meg, tuti sorra kerül majd mindenki.

Kis türelmet kérek.

UPDATE: a lényeget meg jól kihagytam, azaz annak összefoglalását, hogy mennyire szar állapotban van az én testem. Ha azt állítanám, hogy nem vagyok hipochonder, akkor hazudnék — márpedig azt nem szoktam, — szóval elismerem, hogy baromira hipochonder vagyok. Olyannyira, hogy minden gyanús elváltozást pillanatok alatt a koporsóig vezetek végig, és ezt akár 68 verzióban is megteszem, 10 perc alatt. Jó, kicsit rájátszok, mivel aztán én is jókat röhögök az egészen, de belül tudom, hogy valahol tényleg komolyan gondolom. A lényeg, hogy ezúttal a hipochonderségem ellenére is tényleg szarul vagyok, márpedig azért, mert:

— a tüdőmet nemcsak belülről feszítik emelővel, hanem még rá is ültek, és ettől az egész törzsemre kiterjedő nyomást érzek.

— a szemem táskás, és vörös, csak a külsőségek kedvéért.

— az összes ízületem sajog, hol erősebben, hol elhanyagolható szinten

— néha szédülés, gyakrabban émelygés és hányinger tör rám.

— bizonyos pontjaimon éles fájdalom hasít belém, és sajnos a leghétköznapibb mozdulatok nyomán is. A derekamnál, a gerincemtől kicsit jobbra például minden 10. lépésre olyan érzés keletkezik, mintha egy tűt szúrtak volna belém. Ez nyilván a sok fekvéstől van, meg attól, hogy december közepe óta nem voltam edzésen.

— gyenge vagyok és nincs étvágyam, de ha mégis evésre vetemedem, mindennek láz-íze van. Még a nyálamnak is. Geciszar, hogy finom legyek (de talán most elnézhető nekem).

És ennyi talán elég lesz a ragozásból. Jó lenne már, ha vége lenne, mert már nemcsak szenvedek, de tiszta ideg is vagyok ettől. Tuti haldoklom.

Hétfőn reggel elég nyomottan ébredtem. Ez persze minden hétfő reggelre igaz, sőt, a keddekre, a szerdákra és a többi napokra is. Most viszont egy kicsit több okom volt nyomottnak lenni, mivel szombat éjjel-vasárnap hajnalban páréj volt, ittam és későn kerültem ágyba is, viszont annál korábban kellett felkelnem, hogy a nálam alvó vendégeket ellássam táplálékkal, kávéval, törölközővel meg miegyébbel. Mondjuk végül egyikkel sem kellett, mivel a táplálékot és a kávét Rolcsi magára vállalta, törülközőt meg hoztak magukkal (sértő módon), de ezt ébredéskor még nem tudhattam. 

Nyomott voltam tehát, plusz fájt a torkom, sajogtak a térdeim, meg a derekam is, és a lapockáim alatti területek is szúró fájdalmat produkáltak bizonyos minden mozdulatnál. Tipikus betegség alatt levési állapot. Én azonban biztos voltam benne, hogy ezúttal — bár nagyon annak tűnt — nem betegségről volt szó, és mindegyik tünetnek meg volt a maga külön oka. Elvégre a buliban szétdohányoztam a gégémet (Rolcsi megengedte!), a Capellában bömbölő zene miatt állandóan kiabálva kellett beszélnem, hideget ittam és fél órát álltam a hajnali utcán a mínusz sok-ban. Ehhez képest csoda, hogy egyáltalán beszélni tudtam, nemhogy egy kis torokfájásra panaszkodjak. A térdem és a derekam abszolút indokoltan sajgott, hiszen előző pénteken ismét neki kellett feküdnöm a hyper-nyújtó padnak, tehát egyfajta izomláz-maradékként elfért volna a testemben ez az érzés, meg a lapocka alatt fájása is, az viszont már a hátamat erősítő gyakorlatok miatt. Mellesleg pénteken megkaptam az edzőtől, hogy "Ezennel beléptél a haladó testépítők táborába", amit nagyon jól esett hallani.

Ezen a gyászos, minden mozdulatra fájós, minden mozdulatlanságra sajdulós/lüktetős hétfőn egész délelőtt azon gondolkodtam, hogy akkor most vajon tényleg nem betegségről van szó, avagy de. Ahogy teltek a percek, az órák, egyre biztosabb voltam abban, hogy nem pusztán a körülmények összejátszásáról van szó, hanem ténylegesen egy újabb kórról, főleg, miután elkezdtem fázni is a jól kifűtött irodában. Ezek után jött a következő találgatási fázis: vajon képes leszek-e az edzőteremben produkálni valamit vagy nem? Egy órán belül erre is megkaptam a választ: nem.

Sűrű káromkodások közepette nyugtáztam a dolgot, majd lefújtam az esti edzést, a munka végén pedig téptem haza. Előtte még kiírtam egy nyereményjátékot az irodában, hogy tippeljék meg a kollégák, hány fokos lázam lesz, mire hazaérek. Annyira nem tudok beteg lenni, hogy hülye ne legyek. Egyébként én is keveset tippeltem, mert a 38,5 C-nél éppen 0,7 fokkal voltam melegebb. Úgy tűnik, amikor beteg vagyok, a testem ezt a hőfokot kedveli a legjobban, mert januárban is állandóan 39,2-n állapodtam meg (én viszont egyáltalán nem kedvelem). Este megettem egy kivit kiwit messziről krumplinak tetsző, zöld belsejű déligyümölcsöt, reszkettem egy órácskát a tűzforró fürdővízben, majd bebújtam két vastag paplan és egy lepedő közé, de hiába az izzadási szándék, mert két Rubophen együttes erővel is csak 1 fokkal csökkentette lángoló (és rendkívül szexi, de ez most nem tartozik ide) testem hőjét. Azért valahogy túléltem az éjszakát.

Reggel rájöttem, hogy az orvos akkor rendel, és nem délután, így összeszedtem magam, és elsétáltam a rendelőbe. Miközben ott ücsörögtem, és próbáltam elviselni az éppen aktuális idegesítő tényezőt (egy rendkívül szenvedő beteget), éppen megérkezett az az illető, aki a doktornőnek (a kezdetben nem is létező) népszavazási kampányanyagot hozta, majd kötelezte, hogy az átvételt aláírásával igazolja (ami kezdetben szintén egy jobboldali hazugság volt ugye...). Soká jutottam be, de mégis hamar kiderült, hogy tüszős mandulagyulladásom van, és csimbókokban lóg a torkomban a genny, meg hasonló ízléses dolgok. Persze megint szóba került a mandulám esetleges kivétele, de én ezt annyira nem akarnám, hacsak nem életmentő céllal.

Kaptam pár receptet, így rögtön ott hagyhattam a patikában 4029 Ft-ot az egyre olcsóbbá váló gyógyszerekre, most pedig lábadozom. Munka közben, edzés előtt.

Otthon már rég halálra untam volna magam.

Igyekszem gyorsan megírni a mai nap történéseit, mert érzem, hogy megint elindult a visszaszámlálás, azaz kezd kimenni belőlem a lázcsillapító hatása, és ezzel párhuzamosan a testhőmérsékletem is szép lassan kúszik a mostanában olyannyira kedvelt 39,2 fok felé. Eredetileg két felvonást terveztem, de a délelőtti sétám után megint annyira szarul voltam, hogy még a gép elé ülni sem volt erőm, úgyhogy most egyben regélem el a sztorit.

Tehát szombat este rendkívül szarul voltam, ezért a buliba készülő barátaimat ágyban fekve, pizsamástul fogadtam. Iszogattak kicsit, megvacsoráztak, aztán Rolcsival együtt elindultak duhajkodni. Én meg bevettem két lázcsillapítót, majd némi tévénézés után elaludtam. Éjjel néha arra ébredtem, hogy menten belefulladok abba a medencébe, amit a testem kreált az ágyamból, de összességében jól aludtam. Reggel magam is meglepődtem, mert a lázam teljesen elmúlt, cserébe viszont megjött mindkét étvágyam. Ezeket a nap folyamán ki is elégítettem, de délután szép apránként megint elindult a hőmérő higanyszála, és este tízkor újra örvendhettem a 39 fokos testhőmérsékletnek (egyébként az utóbbi négy napban olyan profivá váltam, hogy előre meg tudom mondani, mennyit fog a lázmérő mutatni). Egy botrányosan szar éjszaka után eljött a ma reggel.

Azt már előre tudtam, hogy első dolgom lesz ma orvoshoz menni, amit előző este meg is telefonáltam egy kolléganőmnek, de arra nem számítottam, hogy ez ilyen nehezen fog menni. Amikor a telefonom ébresztett, igen komoly megerőltetés volt felülni is, hogy lenyomjam, aztán 20 perc haldoklás után kikászálódtam az ágyból, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor az emberre a gravitáció háromszorosa nehezedik (a fejére a négyszerese). Mivel érzetem, hogy így én a sarokig nem jutok el, nemhogy a rendelőig, kénytelen voltam újabb lázcsillapító adagokat a testembe juttatni, amitől viszont levert a víz. Tíz perc alatt jó csuszpitosra izzadtam a pizsamámat, de kénytelen voltam összeszedni magam, hogy útnak indulhassak. Így már egy kicsit könnyebben is ment. Az a baj, hogy ugyebár lázasan egy csomó dolgot nem érzek, ha viszont elmulasztom, akkor semmivel sem jobb a helyzetem, mivel akkor már azt is érzékelem, hogy a napok óta nem-evés következtében milyen gyenge vagyok. Sehogy sem jó. Az utcán gyöngyöző homlokkal, falfehér arccal, beesett szemekkel totyogtam végig, mint valami nyugdíjas papa, és vagy negyed óra volt, mire a 350-400 méterre levő háziorvosi rendelőbe értem.

Itt már a bejáratnál láttam, hogy az én orvosom bizony csak délután rendel. Kicsit voltam csak pipa, de azért felmentem, hátha a délelőttös kolléganője fogad. Egy 20 percecskét szenvedtem a váróteremben, amikor egy asszisztensnő előjött egy felmosórúddal, hogy összeszedje a beázó tetőről a kihelyezett vödrök mellé csöpögött vizet. Ekkor letámadtam, hogy megérdeklődjem, érdemes-e várnom, és hamar kiderült, hogy nem. Miért nem jöttem pénteken? Ők itt voltak. Jöjjek vissza délután. Baszd meg! Szépen hazacaplattam, és beleültem egy kád vízbe, aztán áthelyeztem a székhelyemet az ágyba. Gyorsan elaludtam, mert megint belázasodtam, de aztán állandóan arra ébredtem, hogy valaki fúr a közelben. Újra elaludtam, újra fúrtak. Ez így ment délután kettőig, amikor már irdatlanul pipa voltam. Lelki szemeimmel elképzeltem, ahogy megfogok valami hosszú és nehéz dolgot, kimegyek, és szarrá verem az illetőt. Válogatott kínzásokat képzeltem el neki, de ő csak fúrt, fúrt. HAGY-JÁK-MÁR-ABBA!

Persze megint olyan állapotban voltam, mint reggel: megint egy negyed óra kellett, mire ki bírtam szállni az ágyból, megint lázcsillapító, megint leizzadás, megint totyogás (most még csúszott is az út). A rendelőben kb. 12-en voltak előttem, én meg nem vittem magammal olvasnivalót, mert úgysem tudtam volna koncentrálni. Öreg hiba. Megjegyeztem, ki után következek, aztán indulhatott az idegtépő várakozás. A többség szerencsére csak gyógyszert íratni jött, ezért ezeket párhuzamosan el tudták intézni, akik viszont tényleg vizsgálatra jöttek, azok fél órákat voltak bent. Tipikus. Némelyik emberkénél már komolyan elgondolkodtam, hogy a doktornő esetleg meg is műti őket.

A doktornő egyébként egy külön sztori. Állítólag főorvos, bár lehet, hogy csak az emberek címkórsága léptette elő, de akármi is legyen, dohányzik (a rendelőben is), és bunkó mint az állat. Amikor két éve a nagymamám összeesett a szobában, kénytelen voltam kihívni. Még a telefonban lebaszott, hogy "Persze, mert elhanyagolják az öregeket, ilyenkor meg rohanjon az ember, és hagyja itt az igazi betegeket" (sic!). Azért kijött és megállapította, hogy kiszáradás okozta az összeesést, majd beszólt a mentősöknek, és elment. Agyvérzés volt, meg tüdőgyulladás... Nekem meg akárhányszor fáj a torkom, állandóan ki akarja kapatni a mandulámat (én meg nem akarom), ez most is benne volt a pakliban.

De vissza a váróterembe. Természetesen ahogy múlt az idő, engem is egyre több dolog idegesített. Jött egy pali, aki folyamatosan susogott valami dalt, és baromira nem érdekelte, hogy rajta kívül emberek is vannak még ott. Aki mellettem ült, az nyalogatta a protézisét, ezzel számomra idegesítő nyeszlegő hangot adva, a másik meg csak simán nyáladzott. Ja, és volt egy párocska, akik mit sem törődtek azzal, hogy egy orvosi rendelő várójában vannak, és nem az ágyban. Mikor éppen sorra kerültem, nyílt az ajtó, én felpattantam, mire egy nő "Már elnézést!" felkiáltással bevágódott előttem. Nem akartam nagyon hangosan kurvázni egy irdatlant, így viszont a maradéknak úgy tűnhetett, mintha én akartam volna bepofátlankodni a nő elé. Azért egyszer ő is kijött (feltételezhetően műtét után), és tényleg bejutottam a doktornő színe elé. Belenézett a torkomba, majd közölte, hogy vagy mandula (mondom...) vagy vírus. Felírta a gyógyszereket, majd utamra engedett. Cca. 5 perc volt. Tipikus #2.

Na, de még hátra van a gyógyszertár. Ez a rendelő mellett van 3 méterrel, semmi sem indokolta volna tehát, hogy másikba menjek. Három ablakból kettő üzemelt, mindkettőnél 4-4 ember állt. Kiválasztottam az egyiket, természetesen a rosszabbikat. Először 5 percig kellett kivárni, amíg egy kínai nőnek sikerült elnyöszögnie, hogy mit akar, a következő páros pedig bankkártyával fizetett (ezt imádom). Jött a harmadik, akinek terheléses cukorteszthez kellett cucc, aminek az elkészítése újabb közel 10 percbe telt. Ekkor már tényleg legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Persze megfordult az agyamban, hogy át kéne állni a másik sorba, de ott mindig többen voltak, mint előttem, tehát inkább maradtam. Azért végül csak sikerült megszereznem a förtelmes ízű kanalas orvosságomat, meg az Aktil Duo nevű antibiotikumot, ami már régi jó ismerősöm (mindig ezt írja fel).

A közeli Matchban vettem még néhány kiló gyümölcsöt (csak ezt vagyok képes megenni), aztán a szakadó hóban hazasétáltam.