lélek bejegyzései

Ma van a születésnapom, a harmincegyedik. Öregszem. Hullik a hajam, fogynak a fogaim (nem darabra, anyagra), őszülök, lassan megjelennek az első ráncaim, és egyre többet kell azért küzdenem, hogy a hasam  — ha már lejjebb nem is megy, legalább — ne növekedjen.

Ez most úgy hangzott, mintha arról beszélnék, hogy 60 vagyok, ezért fordítsuk meg: még mindig milyen fiatalos vagyok, a minap is iskolásnak nézett egy ügyfél. Egy csomó hajam van még, pedig mennyi ismerősöm kopaszabb már, hiába fiatalabb nálam, és annak ellenére, hogy 15 évesen már a fogsorom fele tömött volt, még mindig megvan minden fogam. Sportolok, izmosodok, egyre férfiasabb vagyok, és ha egy kicsit több időt szentelnék a testemnek, simán kockás hasam is lehetne. Na jó, ha sokkal több időt szentelnék neki. De a lényeg ugyanaz. Ha viszont a Ricsi és köztem történne valami, ami után már semmi nem vagy nem úgy történne, akkor igencsak lecsökkennének az esélyeim a pártalálásra. Már nem mondhatnám ugyanis, hogy beleférek a "18-30-ig" kategóriába, márpedig az a bűvös harminc...az már nagyon kizárja harmincegyet. Esélyem lenne bőven, de szebb már nem leszek, akinél meg a 30 után már nincs élet, az nem lenne kíváncsi a belső értékeimre sem. (Majd marad az izmosmellkasos és faszos képek adta lehetőségek széles(?) tárháza...).

A fenti két bekezdés tartalma közül ma mégis az elsőt érzem magaménak, mert hétfő van, mert ma fogékony vagyok mások gondjára-bajára is, az meg visszahat az én lelkemre is, és mert a mai első ajándékom a biztos rossz tudata volt, azaz kiderült, hogy ugrott a biznisz, ami után minden más lett volna. Máskor is emlegettem már, hogy kifogyott a sors által számomra tartogatott keret, de ebben most megint erősödtem egy kicsit, plusz elromlott a viszonylag tűrhető, születésnapi hangulatom is. Még pár ilyen, még pár elszalasztott lehetőség, amiért talán csak egy kicsit jobban kellett volna nyújtózkodnom, és hátha megtanulom végre, hogy nem feltétlenül kell megtennem, amit nem akarok, viszont ha valamit akarok, azért még akkor is érdemes tenni, ha mellesleg ezzel együtt áldozatokat is kell hoznom. Vagy nem tanulom meg, és a hátralevő életemet is úgy élem le, hogy mindig megelégedek azzal, ami adatott, és sosem kaparok magamnak különbet.

Pedig az is lehet, hogy már kevesebb van hátra, mint amennyi eddig eltelt, akkor pedig érdemes volna minőséget produkálni, minden napra. Nem az ifjúkori emlékekbe kéne kapaszkodni, az elmúlt idők élményeiből táplálkozni, hanem újakat teremteni. Nem 20 évesnek képzelni magam, és megpróbálni bepótolni, ami szerintem akkor kimaradt, hanem elfogadni, hogy már harmincasas vagyok, és megpróbálni ehhez képest létezni. Nem rejtőzködni kéne a továbbiakban is, hanem odabaszni mindenkinek, hogy ez van gyerekek, akinek nem tetszik, az kiszelektálhatja magát az életemből, és eleve elég volt már abból is, hogy mindig azt lessem, ki mit fog valamihez szólni, kinek mi hogyan fog esni. Olyan, lehetőségekkel teli munkám van, amit sokan csak álmodhatnak maguknak, van saját lakásom, egy csomó barátom, párom, és némi pluszinfo rólam ezek egyikét sem veheti el már tőlem. Sokat már nem kockáztatok.

Jól hangzik, nem? Viszont mindaz, amit most írok, nem mérvadó. Az utóbbi években ilyenkor mindig rám tör valami születésnapi lelki mélypont vagy elő-depresszió, és vagy lehúzom magam, vagy tiszavirág életű elhatározásokra szánom el magam. Aztán alszom párat, és minden megy a régiben. Nem lépek, nem teszem oda magam még egy kicsit, nem emelem fel a telefont, nem a magam érdekét tartom szem előtt, nem a magam életét élem.

Pedig a legtöbb hónap is 31 napos, az utolsó napjuk után pedig mindig egy új időszak következik. Lehet, hogy egyszer végre nálam is?