lakók bejegyzései

Tegnap kifutottam a blogolásra rendelkezésemre álló időből, de semmiképpen sem szeretném, ha az emberi jellem defektjei közül kihagynám egy újabb, személyesen tapasztalt variáció taglalását, úgyhogy bővítsük ki a múlt hét eleji jó hangulatom okozóról való megemlékezést.

A munkahelyem egy társasházban található, és lényegében egy lakásból átalakított irodában kapott helyet. Korábban is iroda volt itt, csak valami mérnöki társaság foglalta be, de ez lényegtelen. A környéken (ahogy a lakásom körül is) számos macska kóborol, feketék, fehérek, szürkék, tarkák, mi meg szeretjük őket leltározni, és mesélni egymásnak, melyiket hol láttuk, és az mit csinált éppen, merthogy két macskatulajdonos is van köztünk. A társasház belső parkolójában is van egy pár (vagy öt), az az ő területük, avagy territóriumuk. Ezek között van egy zsemleszínű-fekete cirmos lány is, aki kis termete ellenére is nagyon vagány, mert korábban mindenkit helyre tett, és most ő itt a főnök...meg a mi kedvencünk. Én ugyan nem foglalkozom vele — azon kívül, hogy örülök, ha látom, — de a titkárnőnk mindig visz le neki enni, még macskakaját is vett a cica kedvéért. Idill.

Na, de van a házban egy korosodó nő, aki egy alkalommal elkapta az utcán a tulajdonostársamat, és nekiszegezte a kérdést, hogy mi etetjük-e a macskákat. Őt ez kissé meglepte, és hebegett valamit, hogy nem, de a nőt igazából nem a válasz érdekelte, hanem hogy elmondhassa a magáét. Belekezdett, hogy a macskák összejárják az autóját, meg megkarcolják a motorháztetőt, és majd mi fogjuk fizetni a karbantartás költségét, és ha macskát akarunk tartani, fogadjuk be őket az irodába, különben meg feljelent minket, stb. stb. A társam eleve sietett, ezért megmondta, hogy ő erre nem ér rá, aztán otthagyta a nőt. Mondjuk én leálltam volna vele vitatkozni, hogy a macskák nem azért járnak ide, mert mi etetjük őket, hanem mert felosztották a környéket maguk közt, és ha ezek nem jönnének, jönnének másikak, azon kívül az autójára azért másznak fel, mert az fekete, és a téli hidegben azon melegednek, harmadszor pedig nemcsak mi etetjük őket, hanem a földszinti önkormányzati hivatal alkalmazottai is. Ha gondolja, fizessen meg egy gyepmestert, aki elviszi őket, továbbá nincs olyan törvény, ami alapján feljelenthetne minket, van viszont állatkínzás elleni törvény, így ha az állatoknak bármi bajuk esik, és az valószínűsíthetően az ő keze munkája, akkor mi jelentjük fel őt, aki különben is egy beszáradt, gyűlölködő vén kurva...de nem én találkoztam vele, szóval ez elmaradt.

Egy időre abbamaradt az etetés (ami egyébként is alkalomszerű), de az a kis hülye mindig itt táborozott, és mindig olyan reménykedően nézett és nyávogott, hogy a titkárnőnk nem tudta megállni, hogy ne adjon neki enni. Persze csak lopva leosonva, alaposan körülnézve, és valami bozótosba elrejtve a kaját, de csak adott. Pár hét elteltével, egy délután már csak a könyvelő kolléganő volt idebent, amikor csöngettek. Természetesen megint az a nő volt. Jött a második felvonás, miszerint a macskák összeszarják az egész udvart (ami egyébként két lakótelepi parkolónak megfelelő méretű), blablabla, de ez is utólag jutott csak a fülembe. A macskák konkrétan nem szarnak össze mindent, hanem keresnek maguknak egyetlen pontot, és következetesen oda csinálnak, nem úgy, mint például a tyúkok, mivel azok szellemi szintje kábé a kedves hölgyével egyenlő — mondtam volna, de erről is lemaradtam.

Aztán egy nap úgy hozta fel a postát a titkárnő, hogy a ládánkba egy műanyag fedő volt bedobva, éppen olyan, amilyeneken ő szokott kaját kitenni a cicá(k)nak, valószínűleg éppen azok egyike. Hát persze elképzelni sem tudjuk, ki tehetne ilyet, ezért csak húztuk a szánkat. Kedden azonban az eset megismétlődött, de most nem fedővel, hanem konkrétan a macskakajával. Az utcáról összeszedve, és úgy, a hivatalos iratokra rádobva, hadd okozzon minél nagyobb kárt. Na, ezen — részben a másik, tegnap taglalt nő miatt — már felbasztam az agyam. Hogy merészel valaki ilyet csinálni? Mit képzel magáról? Bizonyítékunk nincs ellene, de hát ki más lehetne (ha csak nem Mr. Leland Gaunt keze van a dologban)? És mi lesz a következő, macskaszar? Már csak azért is bosszantó a dolog, mert nem is az általunk kitett kaját dobta be a postaládánkba, mivel a titkárnő előző csütörtökön adott utoljára nekik, akkor is csak egy maroknyi tápot, aztán szabadságra ment. Hat macska mellett vajon meddig tart ki egy marék macskakaja? 5 napig? Kötve.

Ha tudnám, melyik az a nő, és melyik lakásban lakik, szívesen becsöngetnék hozzá, és rákérdeznék a dolgokra per jól kiosztanám. Idő kérdése. Addig viszont, ha még egyszer előfordul valami hasonló, írok egy kiosztó hangvételű levelet, amit minden lakás számára lemásolok, és végigdobálom vele a postaládákat, valamint tájékoztatom a főbérlőnket és a közös képviselőt is. A levélben elmesélem az eddigieket — kellő mennyiségű dehonesztáló jelző használatával, — valamint kilátásba helyezem, hogy újabb esetet követően feljelentést teszek a rendőrségen ismeretlen tettes ellen garázdaság, szándékos károkozás vagy valami hasonló tényállás miatt, ami nyilván kellemetlen helyzeteket teremt majd az összes lakó számára. Remélhetőleg sikerül úgy körülírni a feltételezett elkövetőt, hogy a szomszédai tudják, ki ez a moslék. Ja, mert eddig azt elfelejtettem leírni, hogy senki másnak nincs baja a macskákkal, a kisgyerekes szülők külön örülnek is nekik, mert a cicák elég barátságosak.

Csak ez az egy ilyen szívtelen, állatgyűlölő, beszáradt vén szar, akinek nincsenek erkölcsi gátjai, ha az általa elképzelt rendért kíván tenni. Faszkalap.

Az Ahol... sorozat második részéhez érkeztünk, amikor is (mindjárt) azt taglalom, általában milyen körülmények között tengetem a munkaidő-kondi-ügyfelek-stb. után rendelkezésemre álló órácskákat. Természetesen a nevem és címem nem fog szerepelni a bejegyzésben, de ennek nem pusztán az az oka, mert nem szeretném, ha a bone-headek vagy a (mint tudjuk) egyébként rendkívül békés szkinhedek egy kevésbé szép napon becsöngetnének hozzám, és ellátnák a bajomat, hanem mert egyébként is szeretném megőrizni az inkognitómat.

Az már a korábbi bejegyzések némelyikéből is kiderült, hogy Újpesten lakom egy, a metró végállomásához közeli utcácskában, a számtalan panelépület egyikének sokadik emeletén. Az egész lakás 34,5 m², tehát gyakorlatilag egy lyuk. Amikor anyáméknál járok, a nappalijuk méretét látva újra meg újra megdöbbenek, valójában milyen kis élettérben (bár ez tiltott szó) tengetem a mindennapjaimat, hiszen az ő nagyszobájukba beleférne az én egész lakásom. Az ajtómon belépve egy kis előszoba következik, ahonnan jobbra nyílik a nappalim, amiben a legtöbb időt töltöm, mivel ez a hálószoba is egyben. Balra a wc-vel egybeépített fürdőszoba van, mellette pedig egy fél szoba, amit nagyanyám halála óta amolyan lomtárféleségnek használok, azaz minden szart ide hányok be. A konyha a bejárati ajtóval szemben van, a 'lomtár' mellett, de ez olyan kicsi, hogy még helyiségnek nevezni is felvágásnak tűnik. A lakás ráadásul akadálypályának is használható, mivel úgy kell kerülgetni a bútorokat benne. Egy vacak új hűtőt sem tudnék venni, csak ha az ugyanakkora lenne, mint a mostani, mivel egyszerűen nincs hova tenni. Csoda, hogy klausztrofóbiás vagyok (persze nem)?

A lakás berendezése egyébként pont olyan végletes, mint amilyen én is vagyok: egy része még a szocreál legcsúfabb objektumaiból áll, míg másik része már a modernitást képviseli. Előbbiek nagyanyám örökségét képezik, utóbbiak meg az én anyagi áldozatomat. Van például egy halom porcelánkutya, napszítta ipari festmény dísztelen fakeretben, morzsálódó fonott kaspó, virágmintás tapéta, szocreál fotelek rücskös huzattal, rücskös huzatot védő díszhuzatok, rücskös huzatokat védő díszhuzatokat védő szöszmöszplédek, rücskös huzatokat védő díszhuzatokat védő szöszmöszplédeket védő ülőpárnák, gépi perzsaszőnyeg 'variációk a pinára' sormintával, rücskösbúrás csillár és egyéb borzalmak, bár utóbbiak inkább csak a szekrényekben elrejtve 'Jó lesz az még valamire!' cimkékkel. Na most itt két dolog miatt érdemes egy percre megállni. Egyrészt nem én vagyok egy szexmániás állat, mert a szőnyeg mintázata tényleg pinákat idéz, elég csak a hajdani biológiakönyvek rajzos ábráira gondolni. Másrészt nagyanyámnak mániája volt a berendezést beteges szinten védeni. A lábtörlőt felmosóronggyal burkolta körbe, hogy a cipőtalpak azt nyűjék, és ne a kimondottan az erre a célra gyártott eszközt. A konyhai, falról lehajtható asztalt viaszosvászonnal vonta be, a viaszosvászon védőhuzatot egy átlátszó nejlonnal ragasztgatta le, arra pedig edényalátéteket tett, hogy étkezés közben nehogy baja essen a legkülső rétegnek. Talán hihetetlenül hangzik, de egy alkalommal még ezeken felül is beiktatott egy réteget, de ez csak addig volt így, amíg fel nem hívtam a figyelmét, mennyire nevetséges már ez az egész. Tehát a szöszmöszplédes megoldás sem vicc, az tényleg így volt. Pontosabban még most is így van, mert ezen az eljáráson azon egyszerű okból kifolyólag nem változtattam, mert a külső héjakat lefejtve egyre rusnyább rétegek kerülnének elő, akkor meg már a barna pléd-huzat a legjobb. De visszatérve a berendezéshez, azt szépen lassan átvarázsolgatom modernné, már amennyire egy házgyári lakásban ez egyáltalán lehetséges. A szekrénysor elosztásásval sosem volt problémám, csak a kinézetével, ezért aztán faerezetes, öntapadós tapétával vontam be, így vadiújnak néz ki. Ha kedvet kapok hozzá, akkor a szörnyű alajmíneum fogantyúi helyett is normálisakat teszek föl, de erre el kell magam szánni. A linóleumot már hidegpadló burkolat fedi, a padlószőnyeget laminált padlólap (azt meg pinamintás szőnyeg...), a fürdőszobát újra-, a konyhát meg lecsempéztettem/tük. Már az ablakok sem a régiek (hanem újak), a közelmúltban pedig a konyhát és a fürdőt is színes festékkel varázsoltam újjá. A konyhába végre sikerült odaillő posztert találni, meg keretet is hozzá — aztán egy másikat, mert az elsőt összetörtem installálás közben — és végre a nagyszobát is fel tudtam dobni az éjszakai New Yorkot ábrázoló 1000 darabos kirakóm bekereztetésével és felakasztásával. Egyre csinibb leszek (mire minden elkészül, addigra elköltözöm). A tévéállványom, a számítógépasztalom és az asztali lámpám pedig már abszolúte modern. Az ágyat nem tudom, hogy fogom kicserélni, mert egyrészt rusnya, másrészt pedig a heves igénybevételnek köszönhetően itt-ott elszakadt rajta a huzat. Khm...30 évig nemigen használták alváson kívül másra.

De az enteriőrnél sokkal izgalmasabb a miliő, azaz a társasház többi tulajdonosa, azok között is főleg a közvetlen szomszédaim. Végtére is ezért kezdtem el megírni az egész bejegyzést. Ugyebár lakótelepről beszélünk, ami önmagában számtalan következtetést enged levonni. Panelházakban köztudomásúlag nem a legjobb jövedelmi helyzettel rendelkező emberek élnek. Amikor ezekt évtizedekkel ezelőtt megépítették, eleve az ipari munkások számára készültek, akik vagy szerencsét próbálva vagy egyéb lehetőségek nem lévén költöztek be faluhelyről a városba. Az ipar azonban a rendeszerváltás során-után totálisan leépült, tehát a lakók java része munkanélkülivé vált, más részük meg elöregedett, és nyugdíjasként tengette tovább az életét. Ha az ember végigmegy egy lépcsőházon mondjuk kopogtatócédula gyűjtése céljából, azt tapasztalja, hogy igen sok a lakók között a lyukacsos atlétás, borostás, csimbókos hajú, sörhasú férfi, meg az alkoholtol eres arcú nő. A választási végeredmények utáni térképek is azt mutatják, hogy ezeken a környékeken igen alacsony a részvételi hajlandóság, a maradék pedig nagy arányban szavaz az MSZP-re. Ez elég szembetűnő, főleg, hogy a kertvárosi utcákban viszont a FIDESZnek nagyobb az aránya, de persze ez országosan is megfigyelhető: községek, falvak jobboldal, városok baloldal, Buda jobboldal, Pest baloldal. De mielőtt még valaki összefüggést érezne a tróger alakok és az MSZP-szavazók között, rögtön hozzá is tenném, hogy az eredeti lakosság jelentős része azóta már némileg kicserélődött. Ez mondjuk nem biztos, hogy a környék javára vált. Van egy településszociológiai fogalom, a filtráció. Ez azt jelenti, hogy az emberek a korábbi lakhelyükről szinte mindig jobb helyre költöznek, drágább, igényesebb ingatlanokba. Ha az ingatlanok szemszögéből nézzük a dolgot, akkor ebből az következik, hogy miközben ugyanaz a lakás (ház) mindig egyre lelakottabb, mindig egyre gyatrább jövedelmi helyzetű lakók költöznek bele, akiknek persze ez még jobb, mint ahonnan jöttek. Ha pedig kitágítjuk a názőpontot, akkor azt látjuk, hogy ez a folyamat egész környékekre is egyaránt vonatkozik (és máris a szukcessziónál (lakosságcserélődés) kötünk ki, de ez most nem érdekes). Az érdi lakótelepen (ahol korábban laktam) ez a folyamat majd kiverte az ember szemét, de itt, Újpesten is nyilván jelentős a hatása. Csak a saját lépcsőházamból kiindulva is megfigyelhető, hogy amint a vén munkásőrök kihalnak, a gyerekeik költöznek oda, vagy ha már régebben meghaltak, a gyerekekik helyére is mások jönnek. A mi házunk mondjuk eleve speciális helyzetben van még a lakótelepen belül is, mivel ez egy ún. BM-ház, azaz a volt munkásőröknek, ÁVH-soknak, karhatalmistáknak és egyéb belügyi dolgozóknak utalták ki a benne levő lakásokat. Az én nagyanyám is szolgálati lakásként kapta, mivel (állományon kívüli) titkárnőként dolgozott a rendőrségnél. Ennek ellenére századosi rangban volt, de hát a honvédségnél a szakácsunk is szakaszvezetőnek számított, holott nem is volt katona. (Apám meg sokáig szolgált a határőrségnél, szóval ha valaki autoriter személyiségre utaló vonásokat érez ki a bejegyzéseimből, akkor nem jár messze a valóságtól.) A rendszerváltás után az önkormányzat megvételre ajánlotta a lakást, amit nagyanyám rendesen fizetgetett is (részletre), de végül én pótoltam ki a maradékot. Az egyre fogyó vénemberek tehát nagy komcsik voltak, egyikük még büszkélkedett is vele a liftben, hogy "én világéletemben kommunista voltam". Nem én mondtam, hanem ő!

Ez pont a velem egy szinten lakó emberi roncs száját hagyta el, aki valóban munkásőrként tengette az életét a szocializmusban. Akkor úr volt, aztán senki lett, végül alkoholista. Szegény feleségét sajnálom, mivel ez a trágya minősíthetetlenül bánik vele. Egyszer, a szemét kivitele közben hallottam, amikor szerencsétlen asszony könnyek közt kiáltotta a hörgő hangon káromkodó urának, hogy "Miért nem tudsz már meghalni?". Említettem, hogy itt mindenki hall mindent? Ha a folyosón tartózkodsz, a szint összes lakásából kihallatszódik a tévé vagy a rádió zaja, de a beszélgetéseket is tökéletesen érteni. Én a fürdőkádban feküdve szoktam végighallgatni, ahogy a felettem vagy alattam egy szinttel lakók miről társalognak. Szóról-szóra, mintha ott beszélgetnének mellettem. Természetesen azok is hallják, amit a párommal diskurálunk — és ennek még kevésbé örülök. Egyszer meg egy hirtelen hasmenés lefolyását hallgathattam végig annak minden hanghatásával együtt (düb-düb-düb, kilincsre csapás, ülőkecsapódás, flrcsphftrgyszcs). Beh jó is volt...

A társasház 3 lépcsőházában 164 lakás van, és ha valamilyen szavazásra mindenki igennel válaszol, akkor is van 3 ember, aki ellenkezik. Mindig. Mindenre. Ezek közül az egyik a jobb oldali szomszédom, a másik a bal oldali. El lehet képzelni, micsoda élvezet ezen az emeleten élni, és ha még ez nem volna elég, lakik itt egy Jehova-tanúi család is. Néha látom, ahogy mennek hozzájuk a kollégák, akik alkalmanként még hozzám is becsöngetnek egy kis 'véletlenül pont ebédidőben térítés'-re. Vicces volt, amikor egyszer leálltam velük vitatkozni, ami úgy végződött, hogy "akkor további szép napot kívánunk" köszönéssel eltávoztak. Azóta egy sem jött.

Na, írhatnék még egy csomó mindenről (pl. a közgyűlés csodálatos intézményéről és lefolyásáról), de mára inkább befejezem.