lebukás bejegyzései

...intézett hozzám tegnap egy volt félig-meddig kolléganőm, hogy még most is ezen pörgök, pedig azóta eltelt már közel egy egész nap is. Jobb lett volna, ha már tegnap megírom az egészet, de csak kicsivel a munkaidő vége előtt esett meg az eset, aztán edzésen voltam, aztán meg már kimerültnek éreztem magam a fogalmazgatáshoz. De most bepótolom.

Szóval névnapozás volt idebent, ahogy az alkalmanként lenni szokott. Az egyik ünnepelt én voltam, a másik pedig a másik könyvelő. Ő felelt a kollégák gyomráért, én meg a májukért, így igazságos. Lement szépen a 2,5-3 órás kis társalgás, minden súrlódás nélkül. Jó, amikor az egyik rendkívül idős ügyfelünk került szóba, akit a közelmúltban a főnököm meg a könyvvizsgáló mentett meg a börtöntől, megemlítettem, hogy az életkor máshol sem szokott problémát jelenteni, hiszen 90 feletti öregembereket is bíróságra rángatnak a világ túlfeléről. Na erre jött a dühödt és acsarkodó válasz, hogy "de az emberek tízezreit ölte meg"...nem részletezem. Szóval egyébként minden oké volt. 

Van egy — úgymond külsős — kolléganőnk, aki amikor nálunk dolgozott, akkor is csak hobbiból, ennek ellenére minden névnapozáskor itt van, mert a főnöknőm barátnője. Nincs is ezzel semmi probléma. Egy milliomos, finom, nyugdíjas nő, aki operába jár, utazgat a világban vagy szőlészkedik a badacsonyi nyaralójában, egyébként meg tájékozott, olvasott, felvilágosult, stb. Amikor anno szakított velem barátnőm, nagyon érdeklődő volt az esettel kapcsolatban, meghallgatott, vigasztalt, aztán összehozott egy kolléganőjével, aki szintén párkapcsolati problémákkal küszködött. Volt is egy randink, de aztán az egészből nem lett semmi (mondjuk az akkori kinézetemet tekintve ezen nem is csodálkozom). Azóta rendszeresen megkérdezi tőlem, hogy mi van a lányokkal, bár néha elfelejtkezik róla.

Tegnap elmosogattunk, elrámoltunk szépen, aztán visszaültem dolgozni. Ő még beszélgetett ezzel-azzal, aztán búcsúzáskor mindenkihez odament puszilkodni, amit én sem úsztam meg. Éppen hárman tartózkodtunk a szobámban, ekkor köszönt el, közben pedig megint rákérdezett: "na és mi van a lányokkal?" Miközben az arcomat tartottam felé, azon imádkoztam, hogy most ne kérdezze meg. Szinte esdekeltem valamilyen felsőbb hatalomhoz, aki a jelek szerint vagy nagy ívben szart rám, vagy kimondottan jót röhögött rajtam, mindenesetre nem úsztam meg a firtatást. "Semmi" — mondom, mert többet nem akaródzott nekem bonyolítani a kérdéskört. De neki ennyi nem volt elég. "Csak nem a fiúkat szereted?" — toldotta meg, én pedig hirtelen semmi értelmeset nem tudtam kinyögni, csak széttártam a karjaimat, és borzalmasan elpirulva annyit mondtam, hogy "Még erre is ráébredhetek". Ment még a téma a szomszédjáról, akiről most derült ki a dolog (pedig milyen helyes fiatalember), de ezt már meg sem hallottam, hanem a munkámra próbáltam koncentrálni. Hozzátettem valami bagatell dolgot az 'esethez', aztán egyedül maradtam. 

Először csak azon pörögtem, hogy miért vert meg engem a sors azzal, hogy minden kényes kérdésbe, feltételezésbe ennyire belepirulok. Az egy dolog, hogy részéről telitalálat volt, de ha nem lett volna az, akkor is majd elsüllyedtem volna, mert ilyen vagyok. Aztán amikor a vérnyomásom újra a normálishoz közelített, a riadalmat apránként felváltotta a düh. Hogy képzeli bárki, hogy egy ilyen kérdést szegezzen neki egy másik embernek, miközben ráadásul még két másik személy is tartózkodik a közelben? Mi a fasz köze van egyáltalán az egészhez? És mit gondolt, milyen választ lehet erre egyáltalán adni? Vagy ennyire nem tűnök buzinak, hogy el sem képzelte a "dehogy"-tól eltérő választ, ezért nem érezte kockázatosnak a kérdést? Ráadásul pont egy ilyen kikent-kifent úri vénasszony! Bárkitől számítanék ilyen suttyó dologra, csak pont tőle nem.

Ahogy teltek a percek, egyre jobban felhúztam magam az egészen. Olyan pipa voltam, hogy szinte zihálva vettem levegőt, és egyszerűen nem bírtam magamban tartani a kifakadást. Úgyhogy a maradék kollégáim szépen meghallgathatták a panaszáradattal egybekötött mentegetőzésemet (szerencsére ezzel nem rontottam a helyzetemen), de ez sem nagyon nyugtatott le. Kezdtem belelovallni magam abba, hogy egyszerűen eléállok a díszes társaságnak, és megmondom: Buzi vagyok, basszátok meg! Egy rohadt kis faszszopó köcsög, és ha ez valakinek nem tetszik, lehet írni a felmondólevelemet. Ellenkező esetben pedig innentől kezdve mindenki befoghatja a pofáját a magánéletemmel kapcsolatban. Ezt variálgattam magamban, és persze hozzávettem, hogy még ki mindenkinek kéne elmondanom valami hasonlót, hogy egyszer és mindenkorra nyugtom legyen, beleértve a szüleimet is...még edzés közben is emiatt fújtattam. 

Végül persze lenyugodtam, és egyben rájöttem, hogy igazából nem is erre az ex-kolléganőre haragszom, hanem magamra. Én vagyok a gyáva, amiért nem teszem meg ezt az önfelszabadító lépést, ha viszont adja magát a helyzet, akkor meg balfaszkodom. Nem kicsit, nagyon. De hát mit válaszolhattam volna? "Igen, az vagyok, tegnap is tövig nyeltem egy méteres kékerest" Nem tudok hazudni. Még ilyenkor sem. Főleg azért nem tudok, mert ha néha mégis sikerülne, akkor azzal baszom el, hogy annyira félek a lebukástól, hogy ez már magán a hazugságon is érződik, és máris tényleg lebukom. Vagy mi. Ez nem biztos, hogy érthető volt. 

De mindegy is, nem ragozom tovább. Egy kissé még mindig össze vagyok zuhanva, és reggel is úgy jöttem be, hogy közben végig azt éreztem, a hátam mögött vigyorogva összesúgnak. Persze nem, vagy legalábbis remélem, hogy nem, de akkor is ezt éreztem, és mintha a főnököm is szélesebb vigyorral fogadott volna mint máskor. Tutira megbeszélték a barátnőjével, mennyire elpirultam, és mit válaszoltam...vagy ez csak az én parázásom? 

Remélem, hamar túlteszem magam a dolgon, mert különben nem sokáig lesz maradásom.

Este megint voltam kondizni, vagy inkább elő-kondizni, mivel még mindig csak a gyakorlatok végzésének helyes módját sajátítom el (meg a helyes bemelegítést meg a helyes nyújtást). A helyes párom meg este megint nem jött, mert elhúzódott az üzletben a napi zárás, és különben is, összeveszett a kollágáival, és nem akarja rajtam kitölteni a dühét. Ezt mondjuk díjaztam. Szóval kondi. Most nem volt helyes srác meg megbámulás sem, viszont ezúttal volt izzadás, ergo helyszínen zuhanyzás, de senkivel sem kellett ingyen megosztanom (már most) csodás testem látványát. Most meg izomlázas vagyok. Igen, a semmitől. Na és?

Egyszer elmentünk karaoke-partyra egy kisebb baráti körrel. Ott volt a volt kolléganőm (aki a legjobb barátom, és az egyetlen hetero, aki tudja rólam, hogy mi van), meg egy másik volt kolléganőm, aki azóta a jelenlegi is. És ott volt Rolcsi is, aki nem éppen a hetero mozdulatairól híres, de akkor csak mint a "baráti köröm tagja" volt jelen. Tegnap aztán idebent témázgattunk valamiről, amikor is a volt/jelenlegi munkatársam említést tett az ominózus esetről, és hogy a "Rolanddal valami nem stimmel, ugye?". Mivel nem mondhattam, hogy "ja, igen, kicsit buzi a srác, de esténként baromi jókat dugunk, mivel ő a párom", ehelyett viszont elpirultam, miközben habogtam valamit, szóval a végeredmény szempontjából akár az előző verziót is előadhattam volna. Szerencsére ez a csaj ismerte a barátnőmet, így akkor sem hinné el, hogy egy fiúval járok, ha én mondanám. De nem csak ő van az irodában...

Ettől egyébként tegnap elég szar kedvem keletkezett. Hasonló esetekben mindig rám szakad a tudat, hogy már megint hazudtam, hogy MINDIG hazudni kell. Anyámnak is úgy elmondanám a dolgot, de tudom, hogy összeomlana szegény, ráadásul mit szólna a falu? Persze nyilván így is mit szól, hiszen 28 vagyok, és még nem nősültem meg. Gyanús. Most ugyan jó a kedvem, de csak azért, mert amikor elkezdenék ezeken agyalni, szándékosan elterelem a figyelmemet, nehogy végképp lehúzzam magam.

Olyan ez, mintha vékony jégen sétálnék. Néha beszakad a jég a lábam alatt, de gyorsan visszahúzom, mert ha teljesen elmerülök, az az életembe kerülhet.