lomok bejegyzései

Mielőtt nekilátnék a bejegyzés lényegi tartalmának megírásába, elöljáróban két dolgot leszögeznék:

1. Ez egy 'mozgó bejegyzés', azaz rendszeresen frissíteni fogom, és minden ilyen alkalommal aktualizálni fogom a dátumot is, így egyeseknek majd úgy tűnhet, mintha Déja vu érzésük lenne, holott nem lesz az nekik. Bővebben alább.

2. Másoknak viszont ízléstelennek tűnhetnek majd az itt leírtak, és ezt a képembe is lehet dörgölni, de igyekszem úgy fogalmazni, hogy mindenki megértse a motivációimat, és ne kelljen felesleges támadásokat elhárítanom.

Mert miről is van szó?

Január 10-én ugye meghalt a nagybácsim, amiről már így is jó pár bejegyzést írtam (és még lesz legalább egy, az ügyintézés kálváriáival kapcsolatban), és mint tudjuk, elvileg én fogom örökölni minden ingó és ingatlan vagyonát. Vagy nem. Ez majd a következő hónapokban fog eldőlni, nem is foglalkozom most a témával. A lakás lezárva, és a hagyatéki tárgyalásig ez az állapot nem is fog megváltozni, így csak annyit tudok, hogy az ajtón belül iszonyú szemét és kosz, valamint iszonyú mennyiségű felhalmozott érték található. Természetesen ide sorolom a 60 forintos könyveket, és a 10 forintos másolt hangkazettákat is, mert valahol azok is értékesek, ha máshogy nem is, eszmeileg mindenképpen. Van azonban egy pincerész is, ami nincs hatóságilag lezárva, és kulcsom is van hozzá. Hozzáférek mindenhez, ami ott található, márpedig nem kevés cucc található ott, ezt elhihetitek nekem.

Ez egy kész kincsesbánya. Tartós élelmiszer, alkohol, antik rádiók és alkatrészek, családi fotók, régi iratok és számtalan kacat van ott felhalmozva, de lépni is alig lehet tőlük, annyi van belőlük. Nem is tudom, mi minden. Függetlenül attól, hogy végül kié lesz a lakás, ez a kincshalom az enyém, dagonyázhatok benne kedvemre, és amit értékesnek találok, azt megtarthatom belőle. Még csak nem is tehetnek ellene, bár nem hinném, hogy bárkinek bármi kifogása lenne ezzel kapcsolatban. (Most jön az esetlegesen undorítónak található rész:) Csak a teljesség kedvéért írom le, hogy a temetés, a kórház és egyéb költségek eddig 172100 Ft-ra rúgtak, és ezt úgy kellett előteremtenem, hogy közben további 800000 Ft költség vár kiegyenlítésre, szóval baromi rosszul jött ez a kiadás. Amikor a helyszínelés előtt a szükséges papírokat kerestem, találtam némi készpénzt, amit magamhoz vettem, és ami persze a temetés árának töredékére sem elég, de azért leírom. Mivel tegnap megjött a számla is, megpróbálok az újpesti önkormányzattól temetési segélyt kérni (15-30 ezer forint), és mivel a nagybácsim tagja volt a szórakoztatóipari kamarának, tőlük is igényelhetek 50000 forintot (állítólag). Jogos lehet az elvárás, hogy — ha már úgy állom a szükséges kiadásokat, hogy nem tudom, viszontlátok-e az egészből egy fillért is — megpróbáljam valahol kompenzálni a dolgot, például a pincében található holmikkal. De nem erről van szó. Ezek a dolgok valóban jól jönnek, bár semmi szükségem rájuk, tökre meglennék nélkülük, és egyik sem létfontosságú. Ha viszont végül nem az enyém lesz a lakás (és tartalma), hanem az államé, akkor ez a sok holmi mind a kukában landol, értéktől, hasznosságtól függetlenül. A józan ész többszörösen is azt diktálja, hogy megmentsem, amit tudok, és amíg tudom, hiszen nekem egy vacak fekete-fehér fénykép is értéket jelenthet, míg másnak az csak egy vacak fekete-fehér fénykép. Másrészt az élelmiszerek romlandók, szóval ha ott hagynám őket, akkor azok így is, úgy is szemétté válnának. Szintén a józan ész diktál akkor is, ha mégis az enyém lesz a lakás, hiszen akkor mielőbb használható, lakható állapotba kell hozzam, hogy eladhassam vagy kiadhassam, és ez temérdek idő és pénz. Említettem már, hogy nekem ezekből van a legkevesebb?

Szóval most az a projekt, hogy alkalmanként ellátogatok oda, és ami a táskámba, meg a két kezembe elfér, azt elhozom onnan, avagy kidobom, attól függően, hogy jó valamire vagy sem. Sajnos tényleg rengeteg dolog van ott felhalmozva, amiket végignézni is nagyon sok idő, egyszerre kidobni meg külön pénzbe kerülne, mivel konténert kéne rendelni hozzá. Néhány apróság viszont mindig elfér a ház kukájában, így időt is spórolhatok az alkalmankénti látogatással (feltéve, hogy végül én rendelkezek a dolgok felett). A nagybácsim — a régi öregekhez méltón — atomtámadásra spájzolt. Nyilván ebben szerepet játszott egyrészt a háborús időszakok ínséges idejének emléke (többé nem akarok éhezni!), ami már nagyanyámnál is befigyelt, másrészt a korral járó korlátozottsághoz való idomulás, azaz ha valami okból kifolyólag nem tudna boltba menni, akkor azért legyen a háznál kaja. Harmadrészt ő az a tipikus, "jó lesz az még valamire" öregúr volt, így minden szart megőrzött, aminek bármi funkciója van vagy lehet.

Ebben a bejegyzésben időről időre regisztrálni fogom, hogy mit találtam, és azzal mi lett (rövid sztorikkal körítve). Most az első két sétám eredménye következik, a többit pedig majd update-enként toldozgatom hozzá. Ja, és ha valakinek kellene valami a ki nem dobott holmik közül (nyilván nem kaja...), jelezze nekem, aztán egy találkozás erejéig megőrzöm azt.

(Ha valaki ezek után azt állítja, hogy látványosan hatalmasodik el rajtam a nyilvántartásiózis nevű könyvelő-betegség, hajlok arra, hogy igazat adjak neki.)

Elolvasom »