lomtalanítás bejegyzései

1. Ez a 701. bejegyzésem, aminek tiszteletére szerettem volna néhány érdekes, vicces vagy egyéb okból kifolyólag említésre méltó keresőkifejezést közre adni, de mivel haldoklik  a statgép, erre nem kerülhetett sor. A jubileum tehát ezúttal ennyi.

2. Ahogy a Freeblog, a 979 blog is haldoklik, ez nem kétséges. Az, hogy nincs időm írni, sok esetben igaz, de annyi időm azért lenne, hogy egy-egy röpke bejegyzést lefirkantsak. Az a baj, hogy már kedvem sincs hozzá, így fordulhat elő, hogy bár téma lenne bőven, két hete rá se bagóztam a blogra. Sokszor napokig még a kommentekre se nézek rá, a statgép hibája meg aztán a maradék ihletemet is elveszi. Az 5. blogszülinapot azért még tuti kivárom, aztán meglátom, mi lesz.

3. Közben viszont már előkészítettem internetes jelenlétem átlényegülésének alapjait (valamit a blog nélkül/helyett/után is csinálni kell), azaz Lost ex-bloggerrel közösen indítottunk egy tublr oldalt. Bár van már hasonló, úgy döntöttünk, a jövőben (mi is) megpróbáljuk felfedezni Budapest lehető legtöbb arcát és szegletét, és közben igyekszünk minél többet megörökíteni abból, azaz ez egy Budapest témájú fotóblog (lesz). Az odavetett 'csak úgy' fotók közt megpróbálunk majd minél több olyan összeállítást kipakolni, ami vagy valamilyen téma vagy valamilyen kontraszt köré csoportosul. Ha minden jól megy, az idő előrehaladtával egyre több ellentétpárt sikerül megtalálnunk és megörökítenünk...bár még nagyon képlékeny a dolog. Ötletelünk, fényképezünk, aztán majd lesz valami. Azt viszont már most tudjuk, hogy messze nem ragaszkodunk a turistacsalogató helyszínek minél varászlatosabb színben való feltüntetéséhez, itt bizony lesz árnyoldal is. Minden, ami Budapest.

4. Egyébként nem panaszkodom a munka mennyisége miatt sem. Ettől a héttől eleve rettegek, mert még nem látom a közepét sem, nemhogy a végét. Éves zárás, havi ÁFA, új ügyfelek, szarkavaró régiek, megállás nélkül csöngő telefon, ingerültség, késői ebéd, ingázás a cégek között...na jó, inkább hagyjuk is.

5. Még azóta sem sikerült eljutni egy edzőterembe, de a héten már megint nagyon erősen rákoncentrálunk, aztán hátha végre. Kellene már, mert itt a nyár, mindenki izmos és fit, csak én nem. Persze idén nyárra már lófaszt sem lehet felszedni, de sosem késő elkezdeni a következőre készülni.

6. Nem vagyok oda a képregény-adaptációkért és/vagy szuperhősös filmekért (az egy Batmant leszámítva ugye), de a Bosszúállók kimondottan élvezetes és nézhető volt. Az ilyen filmek nagy kockázata, hogy a hollywoodi megoldásokat kedvelő rendezők a szuperhős téma miatt még egy (vagy több) lapáttal rátesznek mindenre, így végül egy teljesen abszurd, végtelen túlzásokkal teli szart kapunk tőlük. Ez a film viszont végig a számomra is elfogadható keretek között maradt, és még a 3D technikára sem feküdt rá tolakodó szinten. Gyakorlatilag fel sem tűnt, hogy ez egy 3D-s film, olyan természetesnek hatott az egész.

7. Van a másnaposságomnak egy olyan vetülete (a fizikai gyötrelmeken túl), hogy először felébredek, megállapítom, hogy másnapos vagyok, tesztelem az érzékeimet, a szervrendszereimet, aztán visszagondolok a történtekre, és megállapítom, hogy — meglepő módon — mindenre emlékszem. Aztán ahogy telik az idő, egyre több részletről derül ki, hogy igazából fogalmam sincs, hogyan is volt, sőt, komplett fél órákat, eseménysorokat hiányolok az estéből. Például két külön helyszín közötti út eseményeit, azaz hogyan kerültem oda? Ilyenkor bekapcsol az aggódási mechanizmus, hogy "Úristen, ugye nem csináltam semmi vállalhatatlant?", aztán beletörődöm, hogy ha mégis, hát biztos cuki, váratlan vagy vicces volt tőlem, de ami történt, megtörtént, ideje a jelenre koncentrálni. És akkor jön a jeges rémület, amikor visszahallom vagy beugrik, hogy igenis csináltam, és a többiek azóta is ezen röhögnek. Jaj! (Persze nem kell semmi extrémre gondolni, de az én visszafogott lényemnek a minimális önmagam elengedése is sok tud lenni.)

8. Eljött az idei lomtalanítás ideje, én pedig megint egy jó nagy halom felesleges kacattól szabadultam meg. De mintha egy grammal több hely nem lenne a lakásban mégsem.

9. Kaptam egy névtelen képeslapot (ami a FIDESZ hajdani választási plakátját ábrázolja), gyerekírással, és számomra érthetetlen (bár értelmes szavakból áll) üzenettel. Hogy mik vannak...?

10. Megint lehet szurkolni, hátha megfogjuk az Isten lábát. Egy barátom azt mondta, hogy hajtogatni kell magamban a pozitív gondolatokat, és akkor bevonzom a tutit. Szóval: hozzánk jönnek, mert fiatalok vagyunk és agilisek, közel vagyunk, olcsók vagyunk, felkészültek vagyunk és szimpatikusak vagyunk. Hozzánk jönnek könyveltetni, hozzánk jönnek könyveltetni...

A mostanában fordulatokban bővelkedő, viszont rendkívül fáradságos mindennapjaimat megszakítva ezúttal egy olyan epizódot emelnék a figyelem középpontjába, ami nem minden előzmény nélküli. Bár a címéből ez is következhetne, ezúttal sem politikáról sem szakításról nincs szó, pedig egy hozzám hasonlóan ötletes és frappáns bloggernek ez annyira adná magát... (majd ha egyszer "Bloggyakorlatok" címmel sorozatot írok, leírom, miként lehet ugyanazzal a címmel számtalan gondolatmenetet végigvezetni). Mint látszik az látszik, szerénységről sincs szó. A cím ezúttal pontosan azt takarja, amiről szó lesz.

Szóval nem minden előzmény nélküli a dolog, mivel kb. egy évvel ezelőtt szintén lomtalanítás volt a környékünkön, én pedig már kicsivel utána várni kezdtem a következőt, mert már akkor bántam, hogy bizonyos dolgoktól nem szabadultam meg időben.

Sokan mondják, hogy halál/szakítás után az érzelmi regenerálódás nagyon nehéz addig, amíg a elvesztett személy holmijai folyamatosan szem előtt vannak, körülvesznek minket (kivéve, ha mi vagyunk a halottak). Erről is írtam, méghozzá itt. A Rolanddal való szakítás tekintetében könnyű dolgom van/volt, mivel az ő cuccait összeszedtem és visszaadtam (bár a saját tulajdonú, de közös emlékeket idéző holmik is szaggathatják azokat a sebeket), ráadásul — tanulva a korábbi szakításomból — nem az 'addig kesergünk, amíg el nem múlik' taktikát, hanem az ' előre nézzünk, ne vissza' taktikát alkalmazom. Ilyen értelemben Roland emlegetése a lomtalanítással egy témában alaptalan is, nem úgy, mint néhai nagymamám, aki viszont lényeges ezen tekintetben.

Mint tudjuk, a lakás korábban az övé volt, tőle örököltem meg (azaz rajta és apámon keresztül a még élő édesanyámtól, de ez most mindegy). Állítása szerint ő az utóbbi 30 évben nekem tartotta rendben, és nekem vigyázott a berendezésre is. Sőt, még a kontár szakemberek felbérelése is az én érdekemből történt (meg az én kontómra, a tudtomon kívül) akármennyire is tiltakoztam az ilyen megrendelések ellen. Tehát nagyanyám még simán élt, amikor a lakás — ezen logikát követve — már az enyém volt, én hálátlan meg még most sem vagyok képes az otthonomnak érezni. De hogyan is tehetném, amíg nincs MINDEN pontosan úgy, ahogy azt én, ösztönből, ízlésből vagy akármiből szeretném? Amíg a szekrények egy részét az ő holmijai töltik fel, amíg a különféle csipke, filc és hímzés alapú alátétek olyan üveg, kerámia és egyéb alapanyagú dísztárgyak alatt pompáznak, amiket ő vett, mert neki tetszettek, addig az a lakás nem az otthonom. Nem otthonom addig, amíg nem olyanok például a fali dekorációk, amilyeneket én látni szeretnék, és nem otthonom, amíg a lakásban nem kényemre tevékenykedem, hanem "na ha ezt most látná!" kezdetű gondolattól befolyásoltan. Ha egy nagyanyám által őrizgetett és túlzó módon ápolt valamivel én úgy bánok, ahogy egy engem szolgáló tárggyal bánni lehet, és ez rossz érzéssel tölt el, akkor nem vagyok szabad a saját otthonomban.

Éppen ezért vártam nagyon az idei lomtalanítást. Végérvényesen, visszafordíthatatlanul és minden kompromisszumot nélkülözve lelkileg is birtokba venni a saját lakásomat, ez volt a cél. Nincs apelláta, hogy a ruhákat miért nem viszem segélyegyletbe, hogy ez vagy az milyen antik, hogy az meg amaz milyen jó lesz még. Nem, már 3 évem volt, hogy a ruhákat eljuttassam a rászorulókhoz, de nem tettem, és ha további évekig tartogatom őket, akkor sem leszek beljebb. Az antikvitás sem érdekel, mert úgysem fogok székekkel az utcán flangálni, hogy eladjam őket, és a szocreál üveghalakon sem fogok soha 'nyerészkedni', mert én egyszerűen nem vagyok ilyen. És nem, nem lesz jó a 30 éves olajsütő, mert egyébként sem szeretem az olajsütőben készült dolgokat, és nem, nem lesz szükség a hatalmas nejlonokra sem, mert ha festek, úgyis újságpapírt terítek le, vélhetőleg a múlt heti Magyar Nemzetet vagy a földszintről szerzett Auchanos reklámszart. Ugyanilyen elven festőhengerre sem lesz szükségem, mert eddig sem használtam soha sem, és ezután sem fogom saját káromra az elavultabb technológiájú eszközt használni a már bevált, modernebb lehetőség helyett.

A nagymama otthonkái, szoknyái, kabátjai és blúzai egy része már bezsákolva tornyosult a raktárszobának használt kisszoba bizonyos pontjain, igazi putri kinézetet kölcsönözve az enteriőrnek. Ezeket most csak meg kellett ragadni, és lehurcibálni a ház mögötti parkolóba, ahol az éhes csótányok már alig várták az akkor még csak mérsékelt tempóban és visszafogott mennyiségben érkező lomokra. Egyikük nagyon előzékenyen elém is sietett, és felajánlotta, hogy segít a cipelésben. Hiába, nagy a konkurencia. Mivel tudtam, mi lesz a következő lépés, nem is igen foglalkoztam a ruhák gondos hajtogatásával. Ha kiborítják az egészet, akkor minek?

Egyébként csótányék egyre pofátlanabbak. Hogy egymással szemben hogy viselkednek, azt nem tudom, nem is érdekel, feltűnő volt azonban, hogy ezúttal csak kevesen járkáltak megberhelt járművekkel, és nem közlekedtek a kupacok között, hanem egy-egy helyen táboroztak le. A mi csótányaink már korán reggel kipécézték maguknak a tömbünk leendő lomhalmát, és egészen délutánig nem is mozdultak onnan. Akármilyen időpontokban tértem is vissza egy újabb adaggal, mindig ugyanazok siettek elém. Kérdőre vontak, hogy lesz-e még szemetem, aztán utasítgatni próbáltak, hogy ide vagy oda tegyem a kezemben levő csetreszeket, néha még azt sem várták meg, míg kiborítom az aktuális halmot, mert máris láb alá siettek, és szinte röptében kapták el az értékesnek tűnő dolgokat. Egy pali nem átallott rám szólni, hogy neki vigyem oda azt a pár dolgot, ami éppen nálam volt, és ne a kupacra dobjam azokat (nyilván nem ahhoz a bandához tartozott), amit viszont már nem hagytam szó nélkül. Nehogy már az ő kedvéért újabb halmokat képezzek a parkoló járművek között, ráadásul olyan dolgokból, amiket nyilván ő is ott fog hagyni. Mondtam neki, hogy majd szépen odaviszem a többi közé, utána tőlem oda teszi őket, ahová akarja. Egy másik meg nem átallotta megkérdezni, hogy "a székből csak kettő van, főnök?", mire kis híján felcsattantam, hogy "persze, jöjjön föl nyugodtan, aztán viheti az összes bútort, meg ami csak tetszik". Pofátlan. Még jó, hogy nem kell magam szégyellni, amiért nem megfelelő színvonalú szolgáltatást nyújtok nekik, hanem csak úgy lehordom a számomra már nem használható dolgokat. 

Pedig kaptak egy pár igazán hasznos, nem ritkán értékes dolgot is, semmi okuk nem lehet a panaszra. Én például levittem egy eddig féltve őrzött, nyakba való rókaszőr-izét, egy szőrmebundát, ami gyanítom, hogy eredeti volt és nem kőolaj-termék, kifogástalan állapotban lévő székeket, amik mindössze feleslegesek voltak (és régiek), annyi selyemsálat, hogy az összes travinak jutott volna egy-egy belőle, vagy 200 hangkazettát és sok más dolgot. A kazettáknál mondjuk egy kicsit meginogtam, de aztán úgy döntöttem, hogy úgysem fogok a büdös életben sem kazettát hallgatni, az meg későn jutott eszembe, hogy valamelyik bloggertársam esetleg lecsapott volna egyik-másik zenei kincsre. Ha azt mondom, hogy kb. 4 köbméternyi holmival könnyítettem a hetedik emeleten, akkor abból 3,5 köbméter használható dolog volt, és nem szemét. 

Bár az általános fáradtság miatt a fél óra alatt elintézhető tevékenységet fél napra sikerült elhúznom, és még most is lenne mit kidobni, de ezek léte már alig-alig zavaró. Maradt a felszabadult helyek portalanítása, a szekrényekbe elrakható holmik szem elől való eltüntetése és némi takarítás. Ha ezzel is készen vagyok, élvezhetem a megnövekedett lakóterület előnyeit. Persze a nagy kapkodásban egy csomó minden ottmaradt, amiket teljesen spontán fedezek fel. "Basszus, ezt is levihettem volna! — kiáltok fel igen gyakran.

Majd jövőre azok is röpülnek.

Már vagy két hete ki van írva a lépcsőházban (meg külön értesítőt is kaptam róla), hogy március 25-ére időzítették az idei lomtalanítást. Slendrián hozzáállásom miatt nem jegyeztem meg elég alaposan, hogy most akkor 25-én viszik el a lomokat, vagy 25-én kell kitenni, és csak a következő napon jönnek értük. Azért előre szóltam a Rolandnak, hogy ha lehet, jöjjön át, és segítsen majd lehordani azt a temérdek szart, amit feleslegesnek minősítek. Az előző verziót valamiért szívemhez közelebb állónak éreztem, viszont Húsvét hétfőn sehol sem láttam még kupacokat. Az utóbbi években ennyire alaposan kipucolták volna a pincéket és a lomtárakat? Lehetséges — gondoltam én, és már kezdtem is lemondani arról, hogy végre eltakarítom a nagyanyámtól örökölt haszontalanságokat, mivel nem terveztem, hogy én kezdek valahol a sarkon egy elviendő halmot.

Tegnap reggel viszont az ablakon kinézve megpillantottam egy köbméternyi szemetet, ami összetéveszthetetlenül a lomtalanítás alkalmából került oda. "Nosza, még ha estig el is viszik, legalább egy valamit tüntessek el én is" felkiáltással, kiválasztottam egy feleslegesnek tűnő, dög nehéz, szakadt fülű bőröndöt, ami egyébként is csak maradék tapéták és ismeretlen rendeltetésű fém használati tárgyak tárolására szolgált. Ezt munkába menet a kupackezdemény tetejére hajítottam, és reménykedtem, hogy este még lesz alkalmam növelni a halmot, mivel bőven volt még ott, ahonnan ez jött.

Munka után tőlem egy sarokra szálltam le a buszról, és egyúttal meg is nyugodhattam: a járdán olyan bútorhegyek, festékesbödön- és használt televízió halmok álltak, hogy szinte a földszinti ablakokig is felértek. Még ha a miénket már el is vitték volna, egy saroknyira nem lett volna nagy kunszt elcipelni néhány kézre álló dolgot, de mivel nálunk is ott tornyosult már a lomhalom a ház tövében, még erre sem volt szükség.

Ocsmány dolog egyébként ez a lomtalanítás. Hogy néz már ki tőle az utca, basszus? 20 méterenként tornyosulnak az irdatlan szemétkupacok, és mindegyik mellett ott posztol egy-egy csótány. Igen, csótány. Mindig az jut eszembe, hogy a lomtalanítás olyan, mint amikor a konyhában lekapcsolod a villanyt, és akkor rögtön előjönnek ezek az egyébként sosem látott teremtmények, hogy abban turkáljanak, amit te otthagytál magad után. Ezek az alakok az év többi szakában hol vannak? Tudom, mindig azokon a környékeken, ahol éppen lomtalanítás van. Hiába is próbálsz meg ügyelni arra, hogy minél kisebb felfordulást csinálj, mert ők helyetted is növelik a szemét mennyiségét. Lehet, hogy a hasznosítható dolgokat elhordják, de amíg ezt megteszik, a tévék képernyőjét beverik, az összezsinegelt újságokat szétdobálják, a vezetékeket kitépik, a gondosan bezsákolt ruhákat kiszórják és szétdúlják. Tíz négyzetméternyi szemétből egy négyzetméternyit elvisznek, a maradékkal pedig újabb 10 négyzetmétert terítenek be, ezért is találta ki az FKF, hogy ilyen meglepetésszerűen bonyolítja a lomtalanítást. Egyik nap kirakod, másnap már tiszta az utca. Szóval a csótányok mocskolnak szépen, de ha ez nem lenne elég, ilyenkor mindig orkán erejű szél tombol. Így aztán a '72-es Fülesek a '87-es IPM oldalakkal kergetik egymást az utca túloldalán (is), a fák meg színes nejlonzacskó díszítést kapnak, amik néha még évek múltán is ott tobzódnak az ágakon. Tiszta karácsony... Ha csak most jönne a fűtési szezon, jobb lenne a lakossági újrahasznosítási-újrafelhasználási arány, mert olyankor nemcsak a fémet, hanem a bútorlapokat, széklábakat is elég jó arányban hordják el (gondolom, eltüzelési céllal), most azonban ezekből volt a legtöbb. De jól megyen...

Na, de térjünk vissza hozzám. Este, miután hazaértem, ledobtam a cuccomat, és nekiláttam a szortírozásnak. Nagyanyám közel két éve halt meg. Azóta részben Pató Pál módjára halogattam a felesleges holmik kiszórását, részben csak az adódó alkalomra vártam. Azt is kitaláltam, hogy a ruháit majd elviszem a Vöröskereszthez, de közben egy szavazóköri kolléga említette, hogy leadhatnám őket abban a nyugdíjasotthonban is, ahol ő dolgozik. Tehát nem is a ruhákkal volt a probléma, hanem az egyebekkel.

Néhai nagyanyámról tudni kell, hogy minden tekintetben atomtámadásra tárazott. Nehogy má' valami kifogyjon, meg aztán jobb ma egy kiló liszt, mint holnap egy kiló, főleg, mivel holnap már drágább lesz. Így aztán amikor meghalt, nem győztem osztogatni az alapvető élelmiszereket, amikről tudtam, hogy azelőtt tönkremennek, mielőtt felhasználhatnám őket. Amikor anyuék egyszer eljöttek meglátogatni, a temérdek befőttért és lekvárért cserébe felpakoltam őket olyan 8 liter étolajjal, 10 kiló sóval (köztük néhány '80-akárhányas, papír csomagolásúval), 15-20 csomag fűszerkeverékkel, meg egyebekkel, a cukrokat és teákat pedig apránként behordtam a munkahelyemre. Persze nem csak az élelmiszert halmozta. Az eltelt két évben elhasználtakon felül még mindig 5 doboz Calgonom, 12 kg mosóporom, 2 l mosogatószerem, 20 db mosogatószivacsom van, meg sok kis apróságom. Na, ilyen kilátások mellett vetettem bele magam az eddig fel nem derített szekrényekbe és komódokba.

Elképesztő, miket találtam. A teljesség igénye nélkül: egy halom nejlonharisnya, egy halom zokni, vagy 20 pár cipő, antik vasaló (már elektromos), üveghal, egy csomag hajcsavaró, egy csomag karnisgörgő, még egy csomag hajcsavaró, tapétaragasztó, 3 tekercs tapéta, kislámpa, zseblámpa, 3 tekercs cellux, mindenféle festékek és ragasztók, vagy 10 szemüveg, egyszemélyes szendvicssütő, egy marék ceruza, egy marék radír, rajzszeg, tűzőkapocs, hangfalak, cipőpaszták, lámpabúra, konnektorok, szigetelő profil, zsinegek, 10 évre elegendő gyufa, fél kiló különféle gyógyszer, 6 oridzsi mosószappan, mérleg, tologatós porszívó feje, egy fél partvis, sok-sok nemtommi, és persze minden külön nejlonba becsomagolva szépen, akkurátusan. A ruhákat, kesztyűket, kalapokat, blúzokat, kombinékat és mindenféle egyéb holmikat nem is sorolom, mert minek. Fentiekben is csak az az érdekes, hogy fogalmam sem volt a létezésükről. Olyan helyeken találtam őket, ahova korábban nem volt szükség benyúlkálni, azóta meg azért sem kerestem ezeken a helyeken semmit, mert nem gondoltam, hogy amit keresek, az éppen itt is előfordulhat. A felsoroltak 100%-a velem egyidős vagy nálam kicsit öregebb, a 90%-a pedig nyomban a kidobandó kupacba is vándorolt, majd kicsivel később le az utcára, a kidobott kupacra. Amik legalább egy minimális képzőművészeti értéket képviselnek (a szocreál stílust is ide értve), avagy hasznosságuk maximumát tudják nyújtani, azokat megkíméltem, így a következő 10 évre el vagyok látva ablakmosóval, bútorápolóval, törlőkendővel, papírtörlővel, valamint osztogatható porcelánkutyákkal, hímzésekkel és edényalátétekkel.

A lényeg, hogy közel 3 m³-el növeltük a ház előtti lomkupacot, és ez nem túlzás. Persze mire a második kört levittem, az első már totál szét lett dúlva, de az már nem az én bajom (legalábbis nem közvetlenül). Érdekes módon a lakásban semmivel nincs több hely, de ez csak azért lehet, mert minden szekrényben maradt valamennyi cucc. Ha majd összezsúfolom ezeket, akkor érezhetem csak igazán, hogy változott valami.

A ruhák egy része még megmaradt, ugyanis a Rolcsi elviszi őket a second hand storeba (hogy pc legyek), ahol dolgozik, aztán végül tényleg jó helyen fognak kikötni. Kapnak egy pár év haladékot a szemétlétig.