márkák bejegyzései

AvPlaten a saját blogjában nemrégiben egy olyan sorozatot indított, ami a generációkkal, köztük korunk party-generációjával foglalkozik. Ezen bejegyzések és a reagálások az én gondolataimat is elindították, ezért úgy döntöttem, hogy magam is megírom a véleményemet a témával kapcsolatban. Mivel azonban nem szeretnék az ötletlopás bűnébe esni, és Platen eredetileg elképzelt gondolatmenetébe sem szeretnék belerondítani, a kész írást csak azután teszem olvashatóvá, hogy 1. ő maga befejezte a sorozatát, 2. engedélyt kapok tőle a közzétételhez.**

Rögtön előrebocsátanám, hogy az alább szereplő dolgok nélkülözik az alapos tudományos felkészülést, nemigen van kapcsolatom 'party-arcnak' mondható emberekkel, és diszkóba (vagy ahogy manapság nevezik őket: klubokba) sem járok. Ezért aztán minden itt szereplő gondolat csak egyfajta amatőr per-pillanat hangosan gondolkodás egy kívülálló részéről. Lássuk akkor, mit is lehet tudni úgy általában.

Platen nyomán induljunk a kályhától. Miről is szól egy-egy generáció vagy szubkultúra? Utóbbi fogalmat ugyan még korai volna bevezetni, azonban sokkal könnyebb a kettőt együtt vizsgálni, ezért teszek ennyi engedményt magammal szemben. 

 

A generáció kifejezést én két értelemben használom. Egyrészt az egymástól 20-25 év eltéréssel született emberek csoportját, másrészt a különféle meghatározó történelmi időszakokban létezett emberek csoportját értem alatta. Ezúttal az utóbbi értelmezés kap szerepet. Ha a történelemben visszatekintünk, a XX. századnál régebbre nemigen van értelme visszamennünk, mivel ugyan a reformkor nagy alakjait már generációnak lehet tekinteni (ahogy a szabadságharc fiataljait is), a fenti értelmezés tekintetében inkább a XX. század közepétől találunk csoportokat. Ilyenek voltak a már Platennál is emlegetett '68-asok vagy a hippi-mozgalom követői, és persze jó pár másik generációt is találunk (a Ratkó-gyerekek a generáció első értelmezése alá esnek). Ahogy a gazdaságban vagy a világpolitikában, úgy itt is inkább a nagy földrajzi kiterjedésű, vezető gazdasági hatalmak voltak a meghatározóak. A hippi-mozgalom az USÁ-ból indult, a 68'-asok Európa vezető hatalmaiban jelentek meg, míg a punk Nagy-Britanniában ütötte fel a fejét. Ettől függetlenül Magyarországot sem kellett félteni, mivel a szocializmusban a hatalom minden igyekezete ellenére is beszivárogtak a világ meghatározó mozgalmainak ideológiái (amik közben sokszor vagy jelentős torzuláson vagy kiüresedési folyamaton mentek keresztül), ugyanakkor a magyarországi sajátosságoknak megfelelően kialakultak csak magyar viszonylatban jelentős mozgalmak is. Ha a hippiket tekintjük, azt találjuk, hogy azok főleg az akkori idősebb (életkori) generáció viselt dolgai ellen lázadtak. Nem akartak úgy öltözni, ahogy szüleik, nem akarták azokat a zenéket hallgatni, egyáltalán nem akartak úgy élni sem (lásd például a kommunákat), de a szexuális forradalom is egyfajta lázadásnak tekinthető. Mindehhez jött hozzá a vietnámi háború elleni fellépés, ami már politikai síkra terelte a mozgalmat. Magyarországon ebben az időben elképzelhetetlen lett volna a hippik azonnali megjelenése, mivel itt a legcsekélyebb változtatási szándék is minimum gyanússá tette az embert. Amikor az 50'-es évek tervutasításos rendszerében még a racionalitás irányában megfogalmazott újítási elképzelésekért is szabotőrnek minősült valaki, amikor pusztán a kirívó, átlagostól eltérő öltözet is rendszerellenességet feltételezett, akkor senki nem merte magának megengedni, hogy hipp-hopp virágos ruhákba öltözzön, fejpántot kössön, és fatalpú klumpában járjon az utcán. Később azonban enyhülni látszott a szigor, és a hatalom rájött, hogy célszerűbb inkább tűrni az ilyesmit, de még jobb az új jelenségre rátelepedni, és szabályok közé szorítva támogatni azt. Így apránként átszivárgott a határon a kor öltözködési szokása, zenéje, megjelentek a megfelelő magyar együttesek is (pl. a Neoton), de sem a kiterjedt és általános kábítószer használat, sem a vietnámi konfliktussal kapcsolatos ideológia nem jelenhetett meg, ezért összességében inkább csak utánzásról beszélhetünk. A szovjet blokk egyik országa fiataljainak persze ez is bőven elegendő volt, hiszen nálunk minden felértékelődött, ha az nyugati vagy nyugatias volt, bármiről is volt szó (ez egyébként még a mai napig is jelen van a közgondolkodásban). A konfekcióipar szűkös kollekciója helyett a fiatalok kézzel varrott ruhákat hordhattak, ami nemcsak megvalósította az idősebb generációval szembeni lázadást, de az addig be nem teljesíthető önmegvalósításra is lehetőséget teremtett.

Később (ahogy a diktatúra szigora egyre enyhült) ez a hippi-mozgalom(nak nevezhető valami) részben új értelmet nyert, amikor is megjelentek az ún. 'csövesek'. Pusztán az idősebbek elleni lázadásba elkezdett beszivárogni a politikai ideológia is. A szakadt ruha (később (amikor már itt is lehetett kapni) a farmer), a hosszú haj, az elhanyagolt arcszőrzet önmagában a rendszer elleni tiltakozást fejezte ki. Nem egy esetben fordult elő, hogy az így kinéző delikvenst a rendőr a puszta megjelenése miatt bekísérte az őrsre, ahol megborotválták és/vagy levágták a haját. Természetesen minden ilyen alak azonnal a Nagy Testvér figyelmének középpontjába került, mivel bárminemű, rendszerre veszélyes változtatási szándék leginkább ezen körökben bukkanhatott fel. Csak az tud újítani, aki látja a rosszat, és meg van benne a változtatás szándéka is.

És lőn! A rendszerváltás korában készült felvételeken jól látható, miféle alakok jelenítették meg az egypártrendszer alternatíváját. Csupa ápolatlan kinézetű, szakállas, kockás inges fiatalember (lásd Kövér László vagy Orbán Viktor '89-es fotóit). Innentől kezdve aztán egyre gyorsuló ütemben nyomult hazánkba a nyugati tömegkultúra, és hamarosan megjelentek a legkülönfélébb zenei irányzatok és szubkultúrák. Míg eleinte csak úgy határozhatta meg magát valaki, hogy 'módos' vagy 'rocker', addig később már lehetett 'rapper' és számtalan más is. Minden tekintetben szabad volt a pálya. Az ABBA, a Boney M, a Doors, és a többi után jöttek a New Wave együttesek, meg a külföldi rockzenekarok. Mindennek megvolt persze a magyar megfelelője is, hiszen volt nekünk saját Depeche Mode-unk (Bonanza Banzai), saját szinti-pop bandánk (pl. Első emelet), aztán jött a magyar Mr.President (Ámokfutók), fiú- és lánybandák...sorolhatnám. Ha ebben jobban elmélyülnék, gyorsan kikötnék a tömegkultúra gazdasági szereplők általi meghatározottságánál, de most nem ez a téma.

A popzene mellett ugyanis megjelent valami egészen új irányzat, a techno. Ingoványos talajra érkeztem, mert lehet, hogy a techno nem is egy átfogó zenei irányzat neve, hanem egy a sok új hangzású irányzat közül, mint amilyen pl. az acid, a house vagy a rave, én azonban úgy tudom, hogy a techno ezek összefoglaló neve (ki lehet javítani nyugodtan). A végeredmény szempontjából persze mindegy, mivel itt a lényeg az új irányzat betörése. A korábbi szubkultúrák mellé megjelent egy szubkulturális jellemzőkkel átitatott tömegkultúra-ág, ami azonban jelentősen eltért a korábbi szubkultúrák jellemzőitől, főleg abban a tekintetben, hogy ideológiája nem valami ellen szólt, és önmeghatározása sem volt olyan éles kontúrokkal megrajzolva.

Mert mi egy szubkultúra (és itt térek át a másik fogalom meghatározására)? Olyan emberek csoportja, akik különféle ideológiák mentén szerveződnek, valamint sajátos normákat, viselkedési szokásokat, kulturális közeget alakítanak ki maguk számára. A többségi társadalommal nem feltétlenül helyezkednek szembe, de jól behatárolható kapcsolati hálóval rendelkeznek, ezért ezen közegek határvonala könnyen meghúzható. Az említett ideológia zömében valami ellen szól. A hippik az őket megelőző generációk ellen, a punkok a hatalom, a rend ellen, a szkinhedek a bevándorlók ellen, a rapperek a többség és/vagy a gazdagok ellen, az emosok a felnőttek ellen, stb. A lényeg, hogy mindig meg akarják változtatni a jelenlegit. Természetesen az ideológiailag behatárolt ellenfél, vagy legyőzendő intézmény meghatározása mellett a szubkultúra tagjai mindig határozottan kiállnak egymásért is.

Kivéve a hajdan technosoknak nevezett vonulat, mert a technoban nincs ideológia, nincs ellenfél. Éppen ez vezetett a sikeréhez. Míg a rockban vagy a RAPben mindig erős az ideológiai töltet, addig a techno zenében sokszor még szöveg sincs, de ha mégis, az olyan kevéske, ami önmagában alkalmatlan (dalszövegek keretein belül) bonyolult gondolatok megfogalmazására, vagy csak annyira futja belőle, hogy 'érezzük jól magunkat itt és most'.

Köztudomású, hogy Magyarországon (de világszerte is) a fiatal korosztályhoz tartozók a legkevésbé aktívak politikailag. Nem csoda tehát, ha a pusztán a szórakozásért való létet, az egymással együtt töltött önfeledt percek mindenek előttiségét, a hasonszőrűek globális szeretetét (és egyáltalán a szeretetet) hirdető új irányzat hirtelen ilyen rengeteg követőre tett szert. Három másik tényező is jelentősen elősegítette a techno terjedését. Az egyik a politika volt, ami semmiképpen sem ellenezte ezt az új irányzatot. Mivel ideológiamentes, ezért nem törekszik a jelenlegi megváltoztatására, tehát semmilyen hatalmi berendezkedésnek nem kell(ett) tartania tőle. Ráadásul a közre sem veszélyes, hiszen nem generál feszültségeket (mint pl. a szkinhedek kisebbségellenessége), nem okoz anyagi kárt (mint a graffitis-deszkás szubkultúra), mentálhigiénés problémákkal sem jár (mint bizonyos szekták vagy az emosok világnézete), és nem ösztönöz a bűnözésre (mint a bandák tevékenysége vagy a RAP-kultúra). Bár a drogfogyasztás a technosok között is erőteljesen jelen van, az pusztán a szórakozásból magából következik, de nem tartozik konkrétan a technos léthez (mint ahogy a raszták állandó füvezése). Hangsúlyozom, hogy mostanáig pusztán az új irányzat megjelenésének idejéről, és az azt követő időszakról beszéltem, de még nem érkeztem el a jelenhez. Mivel a fiatalok zöme nem törődik a világ dolgaival, sem a politikával sem semmivel, ami a puszta létezésen vagy a szórakozáson túlmutat, még a demokráciákban is ezen a leghasznosabb szinten lehet tartani őket.

 

 

A másik tényező, hogy az elitnek sem sértette az érdekeit. A felső tízezer fiataljai maximum akkor csatlakoznak valamilyen szubkultúrához, ha kimondottan a szüleik ellen akarnak lázadni. Az elit tagjai nem vegyülnek az alsóbb rétegek tagjaival, ráadásul folyamatosan menekülniük kell előlük. Arra gondolok itt, hogy amikor ők teniszezni járnak meg yachtutakra, akkor az őket követő réteg feltörekvő egyedei is elkezdik ezt művelni, hogy befogadják őket a felettük állók, és hogy azokhoz hasonlatosnak érezhessék magukat (üldözéses utánzás). Ez persze az elitnek nem érdeke, ezért mire minden újgazdag teniszezni kezd, ők már rég squasholnak, hogy továbbra is felettük állók maradhassanak (stb.). A techno irányzat azonban arisztokratikus életmódjukkal sem ütközött, és a követésével a fiatalok sem vágták el magukat a köreikben igen magas társadalmi és kulturális tőke kihasználásának lehetőségeitől (képzeljük csak el, ha egy gazdag gyerek beállna punknak, és az utcán lejmolna cigit (ez persze eleve abszurd)). Erről majd később.

A harmadik tényező a gazdaság. Szintén azért, mert a techno ideológiamentes, a jelentős gazdasági szereplőket semmi sem gátolta abban, hogy gyorsan rátelepedjenek a megjelent új irányzatra. Nem kellett attól tartaniuk, hogy úgy járnak, mint manapság a Lonsdale márkát gyártó cég, akinek a termékeit a szkinhedek azért is hordják oly erőszeretettel, mert a márkanévben szerepel az NSDA betűsor, ami a hajdani német nemzetiszocialista párt névbetűire emlékeztet (egy P híján). A menő Devergo, Diesel, GAS, Kenvelo, Énergie, stb. márkák gyártói hamar felismerték az üzleti érdekeiket, és jelentősen meg is szedték magukat, miközben hozzájárultak a techno szubkulturális jellegű motívumainak kialakításához. Elvégre nem kell nagy megfigyelőképesség ahhoz, hogy észrevegyük, mindig az ezen zenéket hallgatók köreiből kerülnek ki a mainstream divat leghűebb követői. A '90-es évek második felében a fekete izompóló-vajszínű farmer-csatoscipő, később a "kerekes cipő" (Buffalo), aztán a boxolós cipő, napjainkban pedig a szőrmegalléros dzseki-oldschool cipő viselői nyilvánvalóan a diszkóba gyakran járók közül kerülnek ki. A márkák között az ártól függően rangsor is kialakult. Pl. a Devergo, a Diesel és az Énergie a legmenőbb (egy ideig a Saxoo is az volt, de mára inkább a második kategóriába került), a GAS vagy a Kenvelo a középkategóriás, a Fishbone vagy a SMOG pedig a legolcsóbb divatos termékeket gyártja. Ezek viselése önmagában jelzéssel szolgál mások számára a viselő anyagi helyzetéről, a legdrágább ruhák kínálata pedig a fiatalok körébe is közvetíti a reprezentáló fogyasztást, maximálisan szolgálva ezzel a divatcégek érdekeit.

Ezért is írtam egy kicsit korábban, hogy a techno-kultúra nem szubkultúra, hanem szubkulturális jellemzőkkel átitatott tömegkultúra-ág. Nehéz volna elvitatni, hogy a techno napjainkra a legsikeresebb zenei ággá vált, és hogy a legtöbb fiatal választja magának az ezen irányzatokhoz köthető egyéb jellemzőket is (a divat vagy a diszkókba (klubokba) járás). És itt jutok el ahhoz a belátáshoz (bár Platennél még vitattam), hogy valóban nem egy szubkultúráról és nem is egy mozgalomról, hanem egy generációról beszélünk.

A techno és az új fajta diszkók megjelenése után több belső és külső folyamat indult el. Az egyik ilyen külső folyamat, a többi zenei irányzat reneszánsza volt. Kezdetben azok az előadók, akik nem emelték be az új motívumokat a zenéjükbe, hamar lemaradtak az élbolytól (kivéve az addigra már megkerülhetetlenné vált előadók, mint pl. Elton John vagy George Michael, stb.). Innentől kezdve avíttnak számítottak. A 'régi' a régi és új elegyítésével maradhatott talpon, (így született meg számos populáris nóta,) vagy maximum innentől kezdve az idősebb korosztályból tarthatta fenn magát. Mivel azonban zenei téren mindig a fiatalok igényét kell kiszolgálni az anyagi jólét eléréséhez, a régiek maximum elvegetáltak. A technot és a technos fiatalok jelenségét ellenzők azonban kezdettől fogva azt hangoztatták, hogy az új zenék igénytelenek, hiszen előadóik zöme semmilyen hangszeren nem játszott (és most sem), és még a kottát sem ismerte, a fiatalok pedig tucatemberek. A mainstreamtól önmagukat megkülönböztetni kívánók ezzel egy jó adag muníciót kaptak törekvéseikhez, így rövidesen számtalan zenei irányzat és szubkultúra újulhatott meg. Nézzük csak meg, milyen sok sikeres rockzenei szerzemény van napjainkban.

Egy jelentős belső folyamat pedig a differenciálódás, és az ahhoz kapcsolódó kisebb folyamatok összessége. Mivel a techno hatalmas tömegeket mozgatott meg, várható volt a differenciálódás gyors bekövetkezése. Itt egyrészt a további irányzatok (goa, trance, stb.) megjelenése mellett a hagyományos rétegződésre gondolok. Ahogy a diszkókban egyre terjedt az új fajta szórakozási mód, és ahogy az elit egyre nagyobb része is bekapcsolódott, úgy alakultak ki itt is az élet egyéb területein is létező rétegek. A ruházkodást már említettem, de a drogfogyasztás terén is eltérőek lettek a szokások. Míg a szipunak a partykhoz semmi köze, addig a marihuána (és részben a hasis) már igen elterjedt lett, pedig az korábban inkább a raszták és a rapperek privilégiuma volt. Az LSD-t ennél gazdagabbak engedhetik meg maguknak, ahogy a kimondottan diszkódrognak nevezett Speedet és Extasyt is. A hagyományos diszkókban vélhetőleg ezek a legelterjedtebbek (bár a gomba vagy a rush is nyilván előfordul). Az elit helyeken azonban már nem ilyen játékszerekkel bódítják magukat, hanem a kimondottan drága szerekkel, mint amilyen a heroin vagy a kokain. Elit helyek. Természetesen a csóringerek nem egy helyre járnak az elittel. Utóbbiak csak a leggazdagabbak számára fenntartott helyeken mulatnak. Ha a party-kultúra elemeit egy grafikonon ábrázolnánk, az y-tengely mentén egyre gyakrabban találkoznánk a white party (ehhez ugyebár már ruhatár is kell), a face control, a dress-code, a welcome drink és hasonló kifejezésekkel. A vidéki kultúrházakban rendezett szombati zenés-táncos mulatságoktól jelentősen távol állnak, a hab-partys, jacuzzis, gogo táncosos szórakozóhelyek, ahova már nem is léphet be akárki. Itt térünk vissza az elit számára való vállalhatósághoz, és a szubkultúra fogalmához is.

A címben szereplő partyk népe ugyanis a én szóhasználatomban a fiataloknak az a köre, akik szinte minden alkalommal ilyen szórakozóhelyekre járnak, otthon ilyen zenét hallgatnak, a klubokban való megjelenéshez válogatják ruhatárukat (ide értve a napszemüveget vagy akár a mobiltelefont is), reprezentáló fogyasztást folytatnak, ismerik a külvilág számára teljesen jelentéktelen nevű DJ-ket, és tisztában vannak a fent már példaként említett kifejezésekkel és azok jelentéstartalmával is (míg a többség vélhetőleg nem tudja, azok mit takarnak). Tehát egy szubkultúráról van szó, mégpedig egy olyan szubkultúráról, amely az imént ecsetelt differenciálódás végterméke.

Összefoglalásul csak annyit, hogy korunk fiataljai valóban egy sajátságos generáció tagjai, ebben Platennel immár teljesen egyetértek (a továbbiakat nála olvashatjátok), azonban egy bizonyos kör ezen belül szubkultúrát alkot, annak minden tényezőjével.

Aki mindezt végigolvasta, annak gratulálok (megírni sem volt semmi), ha pedig bárkinek kifogása van, vagy valamilyen adalékkal szolgálna, kommenteljen nyugodtan.

* a címet egy korábban a HírTV-n bemutatott, a témával foglalkozó dokumentumfilm nyomán adtam

** a hozzájárulást már napokkal ezelőtt megkaptam, de még be kellett fejeznem a nagy 'művet'. Aki direkt emiatt látogatott Platentől hozzám (beleértve őt magát is), attól elnézést kérek, amiért eddig pofára ejtettem