múlt bejegyzései

Szeretnék blogot írni. Tényleg. Ott van az a sok piszkozat, félig megírt bejegyzés, és azóta már újabbak is tolultak az agyamba. Lenne még két rész a pártokról, egy az adóváltozásokról, egy Besenyős marhulás, egy abszurd mese, és kit tudja még, mi minden, ami most hirtelen eszembe sem jut. De nincs időm vagy nincs energiám...vagy most például lelkierőm. Összezuhantam egy kicsit.

Itt járt ugyanis a Roland. Macskalátogatóba jött, hiszen már vagy két hónapja nem látta a cicáját. Én pedig azóta nem láttam őt. Beszélünk minden héten — hol ő hív engem, hol én őt — de más a hangja, és más, amikor ott áll előttem, hús-vér mivoltában.

Azóta lenyugodtam, néha hiányzik, többnyire viszont már nem. Most azonban ahogy ott áll, divatosan, a szokásos borostájával, frizurájával, parfümtől illatosan, látom a mosolyát, kék szemét, hallom a nevetését, a hangját, a szívem 'általános szeretet' szegletéből újra megpróbál előtörni a hajdani szerelem maradéka. Pedig jó helyen volt ott, a múlt többi romja közé száműzve. Ahol van már keserűség, megalázottság, a nyomor érzése, mellőzöttség, kudarcélmények tömkelege, néhány kínos pillanat, és most már két szakítás emléke is. Életem részei ezek, sittkupacok, amik a mostani felépítmény alapjait képezik valahol. Le kellett őket bontanom, hogy az lehessek, aki most vagyok, de a jelenlegi építmény bármennyire is szilárd és csillogó, a vakolat alatt ott vannak még a régi téglák. És ezek néha kilátszanak egy kicsit, főleg, ha valamilyen szituáció lebontja róluk a takarást.

Most is ez történt. Ahogy ott ült az ágyon, és a közelmúlt sztorijait mesélte, meg a barátainkról ezt-azt, egyre inkább azon imádkoztam, hogy bárcsak elmenne, mielőtt késő lesz. Na nem azért, mert rávetném magam, hiszen nem olyan vagyok. Ez meg sem fordult a fejemben. Annak vége. Csak tudtam, hogy egy pont után visszafordíthatatlanul rám tör majd a múlt és a keserűség. Előkerülnek a régi életem romjai, és ezt nem akartam. Persze, hogy örültem a látásának, de a saját érdekemben kívántam, hogy elmenjen. Hogy erős maradhassak.

Ő az ágyon ült, én a székemen — tisztes távolságot tartva egymástól, — és miközben mesélt, végigfutottak bennem a közös emlékek. A szeretkezéseink, a lengyelországi utunk, Prága, a szilveszteri bulik, a többi buli, szóval sok minden, és mire elment, ismét nagyon szarul kezdtem érezni magam. Persze itt van nekem a Ricsi, és nincs is vele semmi baj, csak éppen az a két év nem múlhatott el nyom nélkül. Hiszen ismerem a Roland testének minden porcikáját, a ruhatárát, a gondolatait, a hozzáállását a világhoz, az energikusságát, a főzési tudományát, hogy milyen részegen, és milyen, amikor féltékeny vagy sértődött. Ahogy a hajdani barátnőm újra megtanított szeretni, ő megtanított melegnek lenni. Persze nem tudatosan, sőt, inkább úgy fogalmaznék: megtanultam mellettük ezeket a dolgokat. Lehet ezt feledni? Nem, és nem is kell.

Az idő majd mindent megold, ahogy reggelre most is újra jól leszek. De addig szar, és erőltetnem kell magam, hogy másra koncentráljak, mert a szívem felszakadt sebeinek vissza kell hegedniük.

UPDATE: még annyit (tagnap kifelejtettem), hogy a találkozásunk külön fájdalmat is okozott, mivel ahogy a Rolcsi elmesélte, hány helyen meg hol jártak, elindult bennem az önostorozás, amiért én olyan otthonülős lettem. Anno annyit rohangáltam, annyi helyre elmentem, minden szabadidőmet társaságban és/vagy élmények között töltöttem, most meg csak arra vagyok képes, hogy az ágyamon heverjek vagy a gépem előtt üljek. Ezért a Ricsit is sajnálom, mivel nyilván nem vagyok így egy nagy élmény. Egy 20 éves srácnak nem kéne beszáradnia mellettem, hanem élveznie kéne az életet és a fiatalságát.  

Végül egy ideillő szám, amit csak azért rakok be, mert ébredés után rögtön felcsendült az agyamban, és az ilyen nálam mindig jelzésértékű (érdemes figyelni a szöveget).

Another heartache, another failed romance...

Reggel óta valami elképesztően borzalmas hangulat van rajtam, amit nem tudok megmagyarázni, hiszen semmi extra dolog nem történt az elmúlt napokban, ami kiválthatta volna. Viszont történni FOG, hiszen szombaton betöltöm a 29. életévemet.

Valahogy megértem Brian Kinneyt, amiért a QaF 23. részében önnön születésnapi ajándékaként fel akarta akasztani magát. Szerintem 1-2 év, és nekem is ilyen gondolatok támadnak az agyamban, talán még a kivitelezésig is eljutok. Persze a 29 év nem a világ, ugye? Még legalább ennyi előttem van, és hasonlók, csakhogy ebből a 29-ből közel 27 úgy telt el, hogy nem a saját életemet éltem, hanem hol sodródtam, hol a szüleim (nagyanyám) elvárásai szerint igyekeztem létezni. Igen, az én hibám az egész, mert gyáva voltam a sarkamra állni, gyáva voltam az akaratomat érvényesíteni, gyáva voltam önmagam felvállalni. Nem véletlenül vált ki belőlem heves reakciókat a törvényeken kívül minden dolog, ami kényszerít, korláto vagy tilt. Ezek az évek pedig pótolhatatlanul elmúltak, és sosem jönnek vissza. Amiből kimaradtam, az az életemből is végleg kimarad. Például csak 2 éve élhetek kettős nemi identitásommal, és amikor végre megkaphatnám azokat a fiatal srácokat, akikről hajdanán tudomást sem vettem, addigra megöregedtem, és az ilyen fiatal srácoknak már nem kellenék. Félreértés ne essék, boldog vagyok a párom mellett — még. De ha egyszer szakítunk, mondjuk mert nem bírja tovább elviselni az egyébként is csak nehezen tolerálható stílusomat, akkor majd itt állok egyedül, buzinak öregen, heteronak nullán. Kimaradtak a kollégiumi évek, a vad tivornyák, a csajozások, nem szocializálódtam rendesen az ismerkedési szokásokkal kapcsolatban, igazán megtanultam gyűlölni, és van még néhány olyan dolog, amik visszafordíthatatlan hatással voltak az életemre.

Persze ugyanezen idő alatt egy csomó minden mást csináltam, ami pozitívan hatott a jelenlegi állapotomra, de őszintén szólva ezt most leszarom. Leszarom, hogy van saját lakásom, hogy jól fizető, családias hangulatú, biztos állásom van, hogy melegként boldog párkapcsolatban élek, hogy egy csomó tudást felhalmoztam magamban, hogy egyetemre járok, hogy az ismerőseim szeretnek, mert ezek most nem számítanak. Ugyanolyan gyarló ember vagyok, mint mindenki más, ezért arra vágyom, amim nincs, és nem érzek megelégedettséget azért, amim van. Ennélfogva most egy kicsit leszarom a hajléktalanokat, az éhezőket, a betegeket, és a magányosokat, mert ha már az egész eddigi életem feláldoztam a mások elvárásainak és problémáinak, akkor legalább évente néhány napig hadd legyek egy individualista önző kis szar, aki csak magára gondol. Majd a jövő héttől újra érzem a világ tökéletlensége miatti lelki fájdalmat, de most csak én vagyok a fontos, én egyedül.

Ilyenkor nem akarok az lenni, aki vagyok, hanem más akarok lenni. Újra fiatal szeretnék lenni, tizenéves, aki ráadásul tisztában van a külső és belső tulajdonságaival, és nem fél velük élni. Ha most lennék 18, elmondanám a szüleimnek, hogy buzi vagyok, szanaszét flörtölném magam, és este 11-re járnék haza. Nem hülyegyerek frizurám lenne, hanem divatos (mert már hajam is egyre kevesebb van), szögecses övet hordanék, és bőr karvédőt, vagy mittomén mit. Az mindegy. Nem kéne, hogy másak legyenek a génjeim, csak egy új lehetőség az életre, hogy élhessek is velük. És nem akarok saját lakást, mert jó nekem a közös albérlet is a legjobb barátokkal, és nem akarok könyvelő lenni, hanem árufeltöltő, meg könyvtáros, meg pénztáros, meg újságos, meg mindeféle más. Azt hiszem, most elég hisztis vagyok...

Ez valószínűleg látszik is rajtam, mert a kollégáim már kérdezték, mi bajom van. Én meg nem tudom megmondani, hogy mi bajom van, csak duzzogok, káromkodok minden szarért, a múlt élvezetes percein elmélkedem, minden és mindenki idegesít, rá akarok gyújtani, és felborítani az egész asztalt. Unom már ezt a szar könyvelést is. 10 éve görnyedek a kurva asztal fölé, és papírokat tologatok, és talán nem is lennék olyan pipa, ha képes lennék nyomon követni ezt a rengeteg változást. De állandóan arra ocsúdok, hogy már semmi nem úgy van, ahogy azt tudom, és olyan gyakran változik minden, hogy mire megjegyzem az új módit, addigra már megint más lett. Ez idegileg eléggé kikészít, bár per pillanat minden kikészít. Egyébként meg az utóbbi hetekben a munkaidőm felét netezéssel töltöm, azt' mégis minden készen van. Utálom, hogy a rádióból minden nap ugyanaz szól, utálom, hogy a kolléganőim állandóan a magánéletemet firtatják, utálom, hogy megint esküvőre kell mennem, hogy a párommal alig tudok találkozni, mert olyan elfoglalt, utálom, hogy a régi barátaim eltűntek, újakat meg csak a melegek közül szeretnék szerezni, de akkor meg a féltékenykedés akadályoz.

Szóval most mindent és mindenkit utálok, és közben gyászolom a fiatalságomat, meg a megélni elmulasztott lehetőségeket. És akkor hol van még a szombat...

Eredetileg a hétvégi dolgaimról szerettem volna ma írni, de mielőtt nekiláttam volna, az előbb megcsörrent a telefon a zsebemben. Elővettem, kinyitottam, és amikor megláttam a nevet a kijelzőjén, hirtelen hevesebben kezdett dobogni szívem, és azon nyomban kiszáradt a szám. A nemrég-még-legjobb barátom hívott, több mint egy év után.

Vele egy osztályba jártunk középiskolába, de egyáltalán nem volt jó a viszonyunk. Sokat bántottam őt szóval, és verekedtünk is, annak ellenére, hogy valahol egy brancsba tartoztunk (főleg a suli végére). Az érettségi után kezdődött a barátságunk, ami rövid idő alatt elég szépen beérett. Eleinte csak dizsibe mentünk együtt, és akkor is inkább csak dumáltunk. Aztán elkezdtünk múzeumokba járni, túrázni mentünk, és az ilyen alkalmakkor együtt töltött idő összecsiszolt bennünket. Bár, ha visszagondolok, biztosan nem volt olyan legjobb barát, mint más legjobb barátja, de ez valószínűleg miattam van. Ugyanis elég zárkózott ember vagyok, és nagyon nehezen engedek magamhoz közel valakit.

Úgy két évvel ezelőtt volt közöttünk némi konfliktus, mivel a megbeszélt közös programot elég érdekes körülmények közepette rúgta föl, és meggyőződésem, hogy hazudott a valódi okot illetően. Ez egy kicsit betette nálam a kaput, de többször megadtam neki a lehetőséget a jóvátételre, az őszinte beszédre. Egyrészt ezzel nem kívánt élni, másrészt megfigyeltem, hogy az utolsó hónapokban ha én hívtam, beszéltünk, egyébként pedig nem, úgyhogy aztán én sem hívtam fel többé. Legutóbb a 2006/2007-es szilveszterkor váltottunk néhány szót telefonon, aztán néhány nappal később msn-en is, de azóta max 1-2 születésnapi sms-t eresztettünk meg. Látni már több mint 2 éve nem láttam.

De nem akarok igazságtalan lenni, és mindent rákenni. Magamnak már régen elismertem, hogy valójában van egy harmadik ok is, ez viszont az én oldalamról. Ő egy nagyon konzervatív ember, akárcsak én, talán ezért is lettünk annyira jóban. Két komoly különbség van azonban közöttünk: én buzi vagyok, ő nem, én tudok erről, ő pedig nem. Bár annak idején egy beszélgetésben felmerült, hogy mit szólna ha kiderülne rólam, hogy a fiúkat (is) szeretem, amire ő azt válaszolta, hogy ugyanúgy a barátja maradnék. Szerintem viszont ezt csak azzal a tudattal mondta, hogy én tutira nem lehetek buzi, így nem volt kockázat a dologban. Tévedett. Én viszont közben összejöttem a Rolanddal, megismerkedtem egy csomó meleg sráccal, akik között szívesen töltöm az időmet, meleg szórakozóhelyekre járok, és melegblogot írok. Bár elméletileg biszexuális vagyok, egy fiúval az oldalamon ez nem számít; buzinak minősülök. Átjöttem 'erre az oldalra', és jól érzem magam itt. Az azóta legjobb barátommá vált ember tudja rólam, mi a helyzet, a többi pedig nem számít. A kollégáimnak nem tartozom elszámolással. Aki hajdan fontos volt, azokkal mára leépítettem a kapcsolatokat, hogy a lelkiismeretemet bebetonozzam. Ha nem találkozunk, nem kell hazudnom, nem kell hülyeségeket kitalálnom, nem kell megjátszani magam. A korábbi hazugságaimat is elfelejthetem.

A becsületemre és az őszinteségemre büszke vagyok, és mások is erről ismernek a legjobban. Furcsán hangzik, mi? Igen, kínosan őszinte vagyok, kivéve a melegség kérdését. Ez az egyetlen, amiben hazudok, mert hazudnom kell. Eddig volt ebben némi önvédelem is, hiszen egy véletlen 'kiderülődés' az életembe került volna. Ilyen körülmények között érthető, hogy nem kötöm mindenki orrára, hogy mi vagyok (pontosabban senki orrára nem kötöm), azonban ahogy telik az idő, és egyre jobban hozzászokom az új énemhez, egyre több szituációban létezem melegként, így a hazugság racionális indoka egyre kevésbé elfogadható számomra. Minél inkább vállalom magam magam előtt, annál jobban mások előtt, és annál inkább nő bennem a lelkiismeret szorítása. Már nem kivétel a melegség, és ahogy tovább hazudok, ezt egyre nagyobb szégyenben teszem. Persze amíg nem volt fiú barátom, nem volt érdekes a dolog. Viszonylag őszintén adhattam a heterot, hiszen gyakorlatilag az is voltam. Csak az utóbbi másfél évben változott a helyzet, hiszen azóta itt van nekem a Roland.

Egyszerűbb volt tehát megszökni, elbujdosni, így a hajdani hazudozást eltemethettem a múltammal és a múltamhoz tartozó emberekkel együtt. Ezért aztán kapóra is jött a barátom elleni vád: azért nem hívom, mert ő sem hív, és különben is átvert. Kicsit még örültem is, hogy vége a barátságunknak, éppen a fentiek miatt. Pedig csak a saját bűnömet vetítettem rá. Én vertem át, én hazudtam neki.

És most az eltemetett múlt feltámadt, ráadásul erkölcsileg nyomban fölém is kerekedett, mert bár a barátom is bűnös az említett vádpontokban, ő engedett a büszkeségéből, ő emelkedett felül saját magán, ő győzte le a saját lelkiismeretét, és hívott fel engem. Anno valóban hazudott, — ha nem mondja is tudom, —  ezért nem keresett eddig. De most megtette.

Megint hazug lettem. Joga van tudni, hogy biszex (/meleg) vagyok, de nem mondhatom meg, mert arra még nem készültem fel. Örülök, hogy újra megtalált, hogy hiányoztam neki, hogy hiányoznak neki a közös túráink (ahogy nekem is), de nem örülök a leendő kérdéseinek, és hogy megint álsztorikat kell kitalálnom.

Nagyon fel vagyok kavarodva. Föltehetném a kérdést, hogy mit csináljak? — hátha okos kommenteket kapnék. Erre azonban csak egy elfogadható válasz van: 'mondd meg neki!'.

Ezt azonban nem tudom megtenni. Még nem. Túl gyenge vagyok...