macska bejegyzései

1. Sikerült ismét lebetegednem, rövid időn belül harmadszor. Igazából szeptemberben is, decemberben is és március elején is megfáztam, ami azt jelenti, hogy minden (naptári) évszak kezdetén sikerült kicsinálni magam. Semmi különös, csak egy kis torokfájás, orrfolyás, gyengeség és rossz közérzet, de jó lenne, ha ezeket is megúsznám. Mindezt annak ellenére, hogy naponta literszám iszom a citromos teát és esténként kilószám eszem a gyümölcsöt, de hát nyilván már öregszem.

2. Tegnapra a Ricsinek is elkezdett fájni a torka és folyni az orra, aminek — természetesen — csakis én lehetek az oka. Igaz, hogy egy hete egymáshoz sem értünk (szinte), de hát nem kúráltam magam, mindenkivel kezet fogok és nem szellőztetek, tehát máshonnan nem is kaphatta volna el.

3. A kis Desim ma 4 éves, amiről neki valószínűleg semmi fogalma nincsen, de azért majd kap valami ajándék finomságot, esetleg egy játéknak való lófasz-izét, ami úgyis csak pár óráig köti majd le, mert az igazán jó és érdekes játékok azok, amik emberi nézőpontból szemétnek minősülnek. De azért felköszöntöm.

4. Kb. egy héten belül tegnap harmadszor döglött le az 1-es villamos, ami ilyen mennyiségben kezd frusztráló lenni. Én nem vagyok híve az "ilyen szolgáltatásért még nekik kellene fizetni, hogy igénybe vegyem..." kezdetű demagóg dumáknak, de a tegnap a villamospótlót várva magam is valami hasonlón kezdtem el gondolkodni. Ráadásul 20 perc hidegben való ácsorgás után egyetlen villamospótló jött, az is teli volt, és mire a megállóban állók egy része feltömöckölte magát rá, addigra a villamosok is újra megindultak, tehát végül teljesen értelmetlenül szívott mindenki.

5. Visszaugorva a betegséges napokra, megjegyezném, hogy természetesen pihenésre, fekve gyógyulásra semmi lehetőségem nem volt, mert — mint az ismét kiderült — nekem egyszerűen nem lehet hiányozni a munkából. Néha kezd elegem lenni ebből a helyzetből, de reggelenként (miután nagy nehezen észhez tértem) azért még mindig lelkesen vágok bele a napi teendőkbe.

6. Kérdés: meg lehet valahol nézni, hogy melyik utcában mikor lesz lomtalanítás, vagy ilyen nincsen, nehogy csak a csótányoknak legyen programnaptár? Azért lenne jó tudni, mert ágyat kellene vennem, de azt csak akkor tudom meglépni, ha a mostani (szétbaszott) példányt eltüntetem a lakásból. Ám ha mostanában nem lesz lomtalanítás, akkor mégis inkább az adótartozásomat törleszteném, szóval minden összefügg mindennel, és nem tudok lépni, amíg ez az infó nincs a birtokomban.

7. Egy könyvelőirodákat tömörítő oldal most összeolvadt egy másik hasonlóval, és felvett minket is az aktív előfizetők listájára (3 hónapra). Ez egy hete történt, és azóta vagy 12 árajánlat kérést kaptunk, bár még egy sem végződött pozitív eredménnyel, igaz, a nagyja még határidőn belül (döntés előtt) van. Kíváncsi leszek, mennyi hasznunk származik végül ebből, de ha beválik, szívesen fizetek a tényleges tagságért is.

8. Egy ideje Joseph Heller Gold a mennybe megy című regényét olvasom, ami megint egy melléfogás volt. Egyszer már olvastam Hellert (Valami történt), de az is annyira kurva unalmas és terjedelmes volt, hogy végül nem tudtam a végére érni. Kevés ilyen könyv van, és most sem tervezem, hogy leteszem, mielőtt befejezném, de azt megállapítottam, hogy Hellerrel végleg szakítok.

9. Jól gondoltam a Grindr-rel kapcsolatban, hogy csak egy három napos csoda, mivel mostanra már kutyát sem érdeklek. Lényegében ugyanaz az X ember van fenn rajta, azok közül pedig már a nagyja meg akart dugni, és mivel mindig elutasító volt a válaszom, már egy sziát sem kapok. Jó, nem lepődtem meg.

10. Mostanában egyre többször jut eszembe a kínzó gondolat, hogy ezt a blogolás dolgot ideje lenne befejezni, mert időm sincs rá, a kényszer is csak frusztrál, és már csak csupa olyan olvas, aki akár személyesen, akár mindenféle kommunikációs módokon egyébként is meg tudná kérdezni tőlem, hogy mi van velem. Persze nyilván többen olvasnak, mint ahányan kommentelnek, de róluk nemigen tudok. Mindenesetre ha a jövőben egy bejegyzésemben megpillantjátok Wass Alberttől a Záróverset, akkor szövegkörnyezet nélkül is tudhatjátok, hogy ott a blog vége, merthogy az az egyik kedvenc versem, és szerintem — a blogom szellemisége okán — kimondottan ideális végszó lenne.

1. Hú. Az utóbbi egy hét úgy elröpült, hogy szinte észre sem vettem. Ez abból a szempontból jó, hogy már megint hétvége van, másrészt viszont így hamar eltelik az életem, megöregszem és kimúlok. Blogot olvasni egyáltalán nem volt időm, és sajnos írni még annyi sem. Most pótolom.

2. Odabent megint baromira felszaporodott a munka, ami jó, mert unalmas lenne, ha csak ülnénk és várnánk, hogy betoppanjon végre egy ügyfél, de most már nemcsak érzem, hanem hangot is adtam neki, hogy ezen a szinten már kezdem nem bírni. Komolyan. Megint négy új ügyfelünk van, meg egy alkalmi, de elég munkás megbízásunk, plusz indul a bérszámfejtés (az új törvényekkel), az éves ÁFA, a szakképzési hozzájárulás bevallása, az egyéni vállalkozók SZJA-bevallása, és egyéb dolgokat is intézni kellene. Hol enerváltan, hol aktívan küzdök, hogy naprakészek legyünk, de már mindent az eddig megszokottnál csak kb. 2 nappal később tudok megcsinálni (persze még mindig határidőn belül), és egyre kevésbé tudom garantálni azt a minőséget, amit eddig megszoktak tőlünk. Minden kész és hibátlan, de a gondos odafigyelésre nem marad idő.

3. Így ha még 4-5 valamire való ügyfelet sikerül begyűjteni (mondjuk őszintén szólva annyi új ügyfelünk van, hogy már lassan azt sem tudom, ki kivel van), felveszünk egy új alkalmazottat, de egyelőre csak 4 órában. Az anyagi helyzetünk most stabilnak mondható, és ha az év végéig nem történik valami nagy gebasz, akkor nyugodtak is lehetünk, ez a stabil helyzet azonban ingatag, mivel fluktuáció most is van, és amíg csak kis ügyfelek jönnek (havonta pár számlácska valami kis melóról) nem merünk nagyon virgonckodni. Ezért nem veszünk fel már most valakit, mert ha kiesik egy nagy vagy több kis ügyfelünk, kénytelenek leszünk elküldeni őt, az meg mindenkinek kellemetlen. De hamarosan!

4. A céges anyagiak stabilizálódásával és a hó elejével az én helyzetem is nagyban javulni látszik. Remélhetőleg most egy jó időre (nem merem azt álmodni, hogy örökre) elfelejthetem a számolgatást meg a kuporgatást. Csak bírjam megállni, hogy hirtelen bevásároljak minden "szükséges" dolgot.

5. Megint voltam fogorvosnál. Ezúttal a jobb alsó 7-est tömte be, meg a 6-ost furkálta ki, mert abba is inlay jön majd. Kicsit csúszott az előző pácienssel, ezért nem gondoltam, hogy végül mindkét fognak nekilát, de mégis bevállalta. Ennek nagy előnye, hogy a hosszadalmas fúrás után vettem csak észre, hogy egy nekifutásra rögtön mindkét szenvedést letudtam, és abba lehet hagyni a fájdalomtól való rettegést, mert most nincs több belőle. A tömés viszont most magas lett, és már kezd is tőle fájni a fogsorom, de sajna még másfél hetet várnom kell a korrekcióig.

6. Kaptam egy bírósági idézést, így április végén azt is megtapasztalhatom, milyen adócsalás ügyében tanúnak lenni. Mondjuk kihagytam volna... Egy réges-régi ügyfelünk keveredett (megalapozott?) gyanúba, de jóval azután, hogy elment tőlünk, azaz elküldtük, mert nem fizetett. Valami tőzsdei kavar volt, részvények, ki tudja, mi még, aztán elkapták. Én úgy jövök a képbe, hogy anno én könyveltem (mint csicska kis alkalmazott a cégnél), és a nevem szerepelt a beküldött bevallásokon. Vélhetőleg nem fognak ott fogni.

7. Péntek délután/este senki ne menjen a Tescoba, ha jót akar magának. Én újra és újra elkövetem ezt a hibát, és mindig meg is bánom, de hát mit csináljak, ha megint csak akkor volt erre időm? Nem tudom, hogy tényleg mindenki ennyire hülye és figyelmetlen, vagy csak a Tescoba járó emberek, de tényleg kurva bosszantó, hogy a sok suttyó miatt ha nem közlekedsz agresszívan, nettó fél órád megy el azzal, hogy mindenkit magad elé engedsz, és/vagy arra vársz, hogy húzzák már végre odébb azt a kurvakibaszott kosarat.

8. A sok üléstől vagy tudomisén, mitől, de múlt hét végén elég csúnyán bedurrant a derekam. Nem emlékszem, hogy nehezet emeltem volna, és topokat sem hordok a mínusz 10-ben, ezért tippeltem az állandó ülés+rossz tartás kombóra. Két napig kicsit előre dőlve közlekedtem, és egyes mozdulatoknál elég nagyokat ugrottam (a fájdalomtól), és bevallom, meg is ijedtem kicsit, de végül szerencsére elmúlt. Mozogni is kéne már, úgyhogy mindjárt indulok squasholni.

9. Nem is tudtam, hogy egyes esetekben a macskák is használhatók időjárás-előrejelzésre, de a sajátom most rádöbbentett erre. Egész ősszel és decemberben is hiányoltam, hogy nem zabál két pofára, merthogy a macsekok télre általában felhizlalják magukat. Gondoltam, biztosan csak nekem nem tűnik fel, vagy a mindig megrakott tálkái biztonságában elszunnyadt az ösztöne (ha van ilyen), de aztán csak kiderült, hogy nem érezte a zabálás alapos okát...egészen a múlt hétig. Akkor aztán napokig mindenből duplán kért, és lőn, meg is jöttek a kemény fagyok. Ilyenek ez a cicák, már csak az a kérdés, hogy honnan a szarból tudják, mikor lesz kemény a tél?

10. Hétfőn és kedden nem indult túl jól a napom, mivel az egyik reggel a metró döglött meg, a másik reggel meg az 1-es villamos. Jól fel is kúrtam az agyam ezen, és ez jól megalapozta mindkét napomat. Aztán már előre rettegtem, hogy a hidegek miatt ez egy darabig sztenderd állapot lesz (hol ez robban le, hol az nem indul), de nekem legalábbis nem volt ilyennel több gondom a héten. Maradjon is így a jövőre nézvést is! (Nem fog...)

Tegnap is blogoltam volna, de úgy láttam, hogy az olvasóközönség nem vevő erre a tempóra. Elszoktatok tőle. Nem is annyira a kommentek hiányából, mint inkább az olvasottság alacsony szintjéből jutottam erre a következtetésre, mert hát kommentelni egyébként sem nagyon van mire, hiszen csak apróságokat firkantok ide, tőlem szokatlan stílusban. Meg aztán akik vitára éhesen jöttek ide, azokat elvitatkoztam az idők során, a többiek pedig sok dolgot személyesen tudnak meg tőlem, hiszen összebarátkoztunk, összehaverkodtunk. A héten nagyon közlékeny vagyok, az biztos, de annyira azért nem, hogy bonyolult témájú, felépített szerkezetű bejegyzéseket írjak, mint régebben, inkább csak kapkodok ide-oda. Nekem most ez felel meg.

A mérhető munkáimmal 99%-ban készen vagyok, de még a "jó, ha megvan, de ha nincs, akkor sem történik semmi" melók terén is jól haladtam, így jutott időm olvasni is. Elkezdtem, és végig is olvastam egy blogot, aminek a tulajdonosa már nem ír többé. Ki voltam nála linkelve, de én korábban sosem olvastam őt, és most sem tettem volna, ha nem vonz oda a gyász szaga. Poszthumusz kitettem a linkjét a 'Temető' kategóriába, és ebben semmi morbid él nem volt. Jó lenne, ha minél többen elolvasnák az írásait, hogy (át)értékelhessék a jelenüket, és egy kicsit máshogy álljanak a világhoz. Amikor 2010. decembere után hirtelen hónapokkal később folytatódtak az írásai, egy kicsit én is összeomlottam, pedig tudtam, hogy április 23. után úgysem lesz több bejegyzése. A legtragikusabb, hogy csak egy év van köztünk, így akár én is lehetnék, lehettem volna az ő helyében. Aztán visszatértem PaPe blogjához, akinek egyre jobban kedvelem az írásait. Ha utolérem, kommentelni is fogok megint, addig azonban nem szeretek soha, sehova.

Ha valaki Angliába tervezne költözni, mert itt esetleg forró a lába alatt az aszfalt, akkor erről most nyugodtan lemondhat. Pont olyan idő van már két hete (és lesz is még egy ideig), mint ott, és a beszélgetések is rendre az időjárás taglalásával kezdődnek. Legyünk tiszteletbeli britek! Ők úgyis egyre-másra a magyar kormányhoz hasonlatos antidemokratikus lépéseket tesznek, nem is vagyunk hát olyan messze egymástól. Egyébként én még mindig inkább megvagyok ebben az időben, mint a múltkori kánikulában. Öregszem?

Ma sötét hangulatú zenéket hallgattam, talán az említett blognak, talán az időjárásnak, talán mindkettőnek köszönhetően. Ezek olyanok, amik általában eleve 5-össel indulnak nálam a 10-es skálán. A lelkemnek az effélék a legkedvesebbek. Nem szoktam ilyet felajánlani, de ha valaki tud ehhez, ehhez, ehhez vagy legfőképp ehhez hasonlatos alkotásokat, nyugodtan ajánlhatja őket kommentben. Ideje egy kicsit tágítani a zenei ízlésemet, úgyis olyan maradi. Figyelem, a linkelt számok egymás utáni meghallgatása és/vagy a klipek megnézése egyeseknél radikális hangulatváltozást okozhat! Főleg annál, aki a picsarázás és a csillivilli világában éldegél.

A macskámnak reggel megint szeretetrohama volt. Van, hogy rájön a simulhatnék, és ilyenkor jobbról, balról, mindenhonnan jön dörgölőzni, miközben a gépem előtt ülök. Dorombol, mintha egy helikopter lenne a torkában, fejelgeti a lábam, és a hideg kis orrát nyomja a testemnek. Biztosan érzi, mire vágyom, és bár én ilyet az oroszlántól várnék, ideig-óráig e ritka a szándék is megteszi. Sok a hasonlóság közte és az oroszlán között: például mindkettő húzódozik, ha hozzáérek, és ha nem hagyom abba, először morog, aztán odakap. Pedig fontos a kontaktus, és hogy a távolság néha nulla alá redukálódjon. Kell, hogy összeforrjon, ami összetartozik.

A mai nap folyamán két felfedezést is tettem. Az egyiket reggel, mégpedig, hogy a nyakkendő kötés nem olyan, mint a biciklizés. Egész jól megtanultam, és az utóbbi időben csak a tükör elé álltam, és hipp-hopp, már meg is volt, de tegnap meg ma mégis újra meg újra neki kellett futnom. Ideje feleleveníteni a hurkokat és csomókat, hogy megint csak rutin legyen a dolog.
A másik felfedezésem, hogy az ing-nyakkendő-zakó összeállítás vonzza a partnereket és a pénzt. Múlt hét szerdán üzletembernek öltöztem, és lőn, két új ügyfelünk is lett. Tegnap megint a szekrényben maradtak a pólóim, és újabb két ügyfél, meg egy ígéret (leendő ügyfél, de csak nyugtával...) érkezett. Ma ismét a nyakkendővel vesződtem, mielőtt útnak indultam, és máris befutott pár tartozó, hogy egy kis pénzt hagyjon nálunk. Sőt, helyre ficcentettem a Google Maps-os és a Google Places-es megjelenésünket, és azt is megállapítottam, hogy bizonyos, releváns keresőkifejezések hatására a Google-ben két oldallal korábban szereplünk, mint eddig. Tiszta sikertörténet! Holnap újabb ing-nyakkendő párosítás vár rám, és kiderül, valóban működik-e az összefüggés.

Ha már pénz, a tegnapi kiábrándító változatlanság és a már említett partnerek mai felbukkanása után az alábbi módon változott a legutóbb közölt statisztika:
Pénzkészlet: 92.425 Ft
Tartozás: 80.711 Ft
Kinnlevőség: 3.965.410 Ft
(Tartozó vállalkozások száma: 16)
Mint látható, a tartozásaink fedezete megvan, így tisztán zárjuk a hónapot, és még a kinnlevőségeink összege is 4 millió alá csökkent. Ez a normális szint, avagy persze nem normális, csak a megszokott. Mivel az előrejelzések alapján holnap még érkezik ez-az, úgy néz ki, a borzalmasan elkeserítő anyagi helyzetem is javulhat egy kicsit az utolsó munkanapon, bár nem akarom magam beleélni. Ha bejön valami, az élni nem elég, éhen halni sok, de a lyukak tömködésére éppen megfelel majd. Szóval talán nyugodtan hajthatom álomra a fejem a hátralévő pár napban...maximum nem annyira.

Írok már egy pár sort, most, hogy lelkileg egy kicsit összeszedtem magam. Nincs semmi extra, nem történt semmi különös, váratlan vagy lesújtó, egyszerűen csak megint besokalltam kicsit, megint padlón éreztem magam az elmúlt napokban-órákban, de azért szépen megint összekaparom magam...ahogy mindig.

Úgy érzem egyszerűen, hogy nem jó irányba megy az életem, de nem tudom, hol a baj. Hobbijaim már nincsenek (nemrég még volt egy erőtlen próbálkozásom, de csak a pénzköltésig jutottam), a munka-házimunka-edzés-pihenés tengelyen túl alig jutok, és mostanában semmihez nincs kedvem. Nincs kitartásom, állandóan álmos vagyok, vagy fáj a fejem vagy a szemem, esetleg ingerültségi roham van rajtam, minden idegesít, képtelen vagyok nyugton megnézni egy filmet anélkül, hogy ne csinálnék közben valamit, stb. Ugyanakkor bármibe belefogok, képtelen vagyok befejezni. Nagy lendülettel nekivágok, aztán szépen lassan kifulladok, és csak nagy sokára, önmagam noszogatása mellett vagyok képes befejezni, heves belső tiltakozással körítve. Egy héttel ezelőtt nekiláttam a konyhát kiganajozni, és néhány óra alatt a feléig jutottam. Akkor három napot voltam otthon, most pedig Pünkösd miatt volt ismét három napom, hogy folytassam az elkezdett melót, de SEMMIT nem csináltam. A szándék megvolt, de amint belefogtam volna, inkább mentem vissza az ágyamba vagy a gép elé. Nekiláttam üzleti tervet is csinálni, a nagyját meg is írtam, és egy komplett napom lett volna, hogy befejezzem, mégsem sikerült másodszorra nekifutni. Hogy fogok így lediplomázni? Nincs kedvem játszani sem, miközben három könyvbe fogtam bele, és bár mindegyikben csak a felénél járok, már azt nézegetem, mi legyen a következő. Szóval ilyen tüneteim vannak, és bár az okot nem tudom, ez az állapot senkinek sem jó, főleg nekem és a páromnak nem (mivel ezt mind neki kell elviselnie, ingerültségi rohamom esetén pedig össze is veszünk).

A lelki lejtőn való csúszásom közben csak a macskám zökkentett ki egy kissé, csütörtök este ugyanis már a lakásba belépve egyértelmű volt, hogy valami baja esett. Nem jött elénk, és a szokásos nyújtózkodóhelyein sem volt fellelhető. Amíg kerestük, viszont hasmenésre és hányásra utaló jeleket találtunk, majd amikor a macsekra is rábukkantunk, egyértelmű volt, hogy valami súlyos baja lehet: teljesen letargikusan gubbasztott, a szólongatásra nem reagált, ha hozzáértünk, fájdalmasan nyávogott, és csak mélyebbre bújt az aktuális helyén. Aztán amikor előjött, pár mozdulat múlva kétségbeesetten nyávogni kezdett, elrohant az alomba, majd rögtön ezután öklendezni is kezdett, és fehér habot hányt. Amikor rosszul van, magát szokta meghánytatni, de most látszott rajta, hogy ez önkéntelen, és annyira görcsösen rándult össze, hogy minden alkalommal lefejelte a padlót is. A szemfogai csak úgy koccantak a kövön. Azt hiszem, a Ricsi és az én arcom is elég döbbentnek és rémültnek tűnt volna annak, aki látja, meg is voltunk ijedve cefetül. Később újabb hányási rohamok jöttek rá, visszautasította a legfinomabb falatokat is, és ha a hasához értünk, fájdalmasan nyávintott. Aztán néha magától is, amitől annyira megijedtem, hogy majdnem elbőgtem magam. Mit lehet ilyenkor tenni? Késő este az állatorvos nem rendel, klinika csak a XVIII. kerületben van, marad az, hogy aggódva fürkészem a netet (amivel csak tovább rontom a helyzetet), és kivárom a reggelt. Kivártam. Még életben volt (bár amikor 5 órakor felébredtem, nem bírtam addig visszaaludni, amíg fel nem kutattam (és utána sem nagyon)), mintha kicsit jobban is lett volna, de mivel a kedvenc jutalomfalatait továbbra is csak rezignáltan nézte, nem volt többé kérdés, hogy irány az állatorvos. Akármennyire rosszul volt, azért még volt ereje összekarmolni, amikor meglátta a szállító dobozt...de nem részletezem. Gyomorgyulladása lett valamitől, kapott szuri-koktélt, vissza is kellett mennünk, és az egész cécó egy vagyonba került. De legalább jobban lett, vagy mondhatni: meggyógyult.

Ez a kiadás egyébként a legrosszabbkor jött (és valószínűleg ez a fő oka ennek a levertségnek is), ugyanis a cég likviditási helyzete ismét elég siralmas lett. Anno egy egész évre vonatkozó pénzügyi tervet készítettem, amit napi szinten követek nyomon, és a szükséges módosításokat is haladéktalanul felvezetem. Ebből kiindulva 2011-et egy kissé labilis, de mégis inkább stabil pénzügyi helyzetű évnek lehetett saccolni, most mégis beütött a krach, annak ellenére, hogy a közelmúltban semmi váratlan változás nem volt. A fluktuáció normális szintű, a kieső cégek helyére jöttek újak (kb. azonos bevételt jelentve), tehát csak széttárom a kezem, és értetlenül nézek. Na jó, persze annyira nem, hiszen magyarázat van több is, de ezek közül a kinnlevőség további növekedése/minimális csökkenése az, ami perpillanat ide juttatott minket. A gond pusztán annyi, hogy ha mindent kifizetünk, nekünk (nekem és a tulajdonostársamnak) nem marad semmi, márpedig 79 ezer forint nem elég a rezsire, bérletre, macskára, plusz két fő étkezésére. Ez van. Remélhetőleg a Szent Iván napi blogtaliig fordul a kocka, és a pénz nem lesz akadálya az elutazásnak, addig meg vajas zsömle ebédre.

A macsekomnak mindig van mit ennie. Én nem vagyok annak a híve, hogy etetési idők legyenek, méricskélni kelljen az adagot, és mindig otthon kelljen lennem, mert különben megzavarodik szegény, ezért száraz tápot és konzerves-nyálkás nyers cuccot is kiteszek neki. Majd ő tudja, hogy mikor, mennyit akar enni, be is osztja szépen (sosem üres a tálja, bármennyi időre is hagyom otthon). Vannak persze azok a kaják, amiknek nem tud ellenállni, és hányásig eszi, de ezekkel igyekszem vigyázni, hogy csak módjával kapjon belőlük.

Tegnap reggel azonban elszámoltam magam, mert úgy emlékeztem, van még egy alutasakos a szekrényben, de nem volt. Ezt persze előre nem tudtam. A meghagyott cafatokat kimostam a nyers kajás fémtányérjából, visszatettem a szokott helyére, aztán a szekrényhez léptem, hogy kivegyem a frisset...de nem volt. A macska persze már be volt gerjedve, és izgatottan, kurrogva követelte az adagot. "Hát most mit adjak neked?" — kérdeztem tőle aggodalmasan és egyben lelkifurdalással (merthogy ilyen még nem fordult elő), aztán eszembe jutott, hogy van otthon ilyen macskafej alakú dobozkában kapható jutalomfalat, amit nagyon szeret. Hogy kiengeszteljem, adtam belőle neki, de hogy ne érezze magát duplán becsapottnak, a fém tányérba tettem, a megszokott száraz tápos helyett.

Nézi, nézi, forgatja a fejét, közelebb lép, megszagolja, nem érti, mi van. Aztán a szagot megismerve felbátorodik, és — mint egy hímes tojást,  — a foga hegyével kiemel egyet a kupacból, óvatosan átemeli a szomszéd tálkába, majd hevesen felzabálja, ahogy szokta. Aztán jöhet a következő, majd a következő, én pedig ettől az aranyos megmozdulástól elérzékenyülve gyorsan átborítottam neki az egészet a megfelelő helyre, hogy ne érezze magát olyan zavarban. Közben meg lélekben majd megzabáltam az okos kis szőrcsimbókot.

Hát igen, itt a bizonyíték, hogy az állatoknak mennyire fontos a megszokás, a rutin. Alvásidő, evésidő mindig ugyanakkor, a megszokott emberek közelsége (a szokatlanok távolsága) jelentős tényező, és ha a megszokás felborul, akkor zaklatottak lesznek. Az enyém erre fogja magát, és a sarkából kifordult világot a foga hegyével teszi helyre, utólag szolgálva meg ezzel a jutalomfalatokat.

Már megint alig látok ki a fejemből, mert sikerült ezen a héten is felhalmozni a kialvatlanságot. Mindig ezt csinálom. A november eleji hosszú hétvégén és az azt követő szabadnapon egészen jól kipihentem magam, de hol van az már...

Múlt hét vasárnap, Gaga után ugye későn értem haza. A fellépés időben elkezdődött, nem kellett 3 órát ácsorogni, mint Madonnánál, és még az utolsó metrókkal haza is értem. Attól persze még fél 12 is elmúlt, de legalább nem az éjszaka kellős közepén kellett buszozgatnom (amitől előzetesen tartottam egy kicsit). Rögtön bevetődés a gép elé, élmények elmesélése a húgomnak, zuhanyzás, ágyazás, és máris háromnegyed egy. Reggel persze ugyanúgy 7-kor kellett kelni, így a hétvégi, viszonylag pihent állapotom máris az enyészeté lett, rögtön hétfőn. Este megint későn feküdtem le, mert mindig későn fekszem le, ezúttal éppen azért, mert a céges honlapon el kellett végeznem az utolsó simításokat, és a szövegek irkálása sokáig tart, pont mint egy tartalmas blogbejegyzés begépelése. Sokkal alaposabban kell azonban fogalmazni, turkálni kell a neten, linkelgetni ide-oda, szóval hosszadalmas és macerás. Kedden ehhez képest csak úgy 30 percre aludtam vissza az ébredés után, viszont az esti kondit követően igencsak elálmosodtam. Ettől függetlenül kénytelen voltam tovább fennmaradni, mert elkészült végre a honlap már vállalható verziója, és azt fel kellett lőni a világhálóra (milyen szó már ez...). Persze a leglényegesebb funkciót nem sikerült működőképessé tennem, viszont jó sokáig babráltam vele, és ismét azon kaptam magam, hogy elmúlt éjfél. A kondi okozta fizikai fáradtság, és három ellopott alvásidő együttes hatására úgy éreztem magam, mint aki nem az ágyában, hanem egy nagy kád törökmézben ébredt, alig bírtam lekászálódni a fekvőhelyemről. De azért a szerdát is végigcsináltam valahogy. Akkor este baráti társaságba mentünk a Ricsivel, és bár előre elterveztem, hogy este 10-kor indulás haza, mégis az utolsó metró lett belőle. A program kb. mint vasárnap, a koncert után. A csütörtök reggelt már nem is tudom hova ragozni, de nap közben mégis helytálltam.

Munka után rohanás Ricsihez, mivel este 2010. legnépszerűbb melegbloggerét fogadtuk audiencián, és bár neki 10-kor mennie kellett, mi még sokáig ébren voltunk utána. Szerintem éjfél elmúlt, amikor zuhanyozni mentem, és egy óra volt, mire kijöttemtünk a kabinból, és utána, ahogy befeküdtem az ágyba, abban a pillanatban el is aludtam. A reggel baromi hamar eljött, és én annyira, de ANNYIRA szerettem volna még aludni. Nem lehetett. Így aztán a mai nap végig úgy éreztem magam, mint aki másnapos (kicsit mondjuk az is lehettem): szájszárazság, égő szemek, bántó fény, non-stop álmosság, ingerültség, hőhullámok és étvágytalanság. Majd ma talán kialszom magam.

Ha egyébként nem volna ilyen zsúfolt az életem, többet aludni akkor sem nagyon tudnék, mert este és reggel számtalan támadás éri a pihenésemet. Későn megyek például fürödni, és a forró vizet szeretem, amivel jól felfűtöm az agyam, így hiába voltam előtte esetleg álmos, az mindjárt kiszökik a szememből. A fürdőszobából kijőve  a macskám már az egyik fotel és az asztal között lapul, arra várva, mikor haladok el mellette, és amikor ezt megteszem, rögtön letámad. Akkor aztán megy a dögönyözés meg a kezem heves csócsálása, majd amikor én meguntam (ő nem nagyon szokta), megint beülök a gép elé, elvégre már nem is vagyok álmos. Eddigre általában már elvégeztem a legfontosabb otthoni teendőimet, így ilyenkor csak flangálok a neten. Valahogy feltűnően gyakran ugranak a monitoromra mindenféle twinkek meg hunkok (nem is értem, ez hogy lehet), amitől tovább nő a vérnyomásom, és ezt a lefekvés előtti utolsó cigi sem nagyon csökkenti vissza, szóval amikor ténylegesen leteszem a fejem a párnámra, nem is érzem magam álmosnak. Ilyenkor hanyatt fekve dőlök le, és úgy is maradok egy ideig, de aztán rájövök, hogy úgy nem jó, és ha mégis éppen így aludnék el, akkor általában még félálomban rosszullét jön rám, ami miatt gyorsan hasra fordulok, jobbra fordítom a fejem, és a jobb lábam általában felhúzom. Mivel az utóbbi években otthon is és a munkahelyemen is egy kicsit balra fordulok ülés közben, és ehhez már nagyon hozzászoktam (talán kicsit meg is csavarodott a gerincem), ez a pozitúra kényelmetlen számomra, ezért mégis inkább balra fordítom a fejem, átölelem a párnámat, és végül így alszom el.

A macskám ilyenkor jön rá, hogy ő most éhes (minden áldott nap), kivonul a konyhába, és egy darabig a száraz kajáját ropogtatja, amitől zeng a lakás. Ha nagyon finomat kap, akkor nem is bírja abbahagyni, mígnem annyit eszik, hogy rögtön ki is hányja az egészet, amire én felébredek, és dühtől vöröslő fejjel elindulok takarítani. Utána persze megint enni kell, mert üres a gyomra, de ilyenkor már tanul az esetből... Másik verzió, hogy jól belakik, és az emésztését zavarja az előző adag, ezért elvonul szarni. Jobb esetben ilyenkor az alom túrásával zajong, rosszabb esetben úgy dönt, hogy az már neki nem fekszik, ezért az alomtálca elé végzi a dolgát, és a sikertelen elásási kísérlettel csap zajt. Erre megint kipattanok az ágyból, összeszedem a menekülni próbáló macskát, a művéhez közel nyomom a pofáját, kap pár tockost, aztán jöhet a lapátolás/feltörlés. Éjjel egykor. Szerencsés esetben sem alul, sem felül nem távozik semmi, és nyugodtan aludhatok....

...egészen addig, amíg mondjuk arra nem ébredek, hogy nem érzem valamelyik (vagy mindkét) kezem. Életem első 25 évében sosem aludtam hanyatt fekve, most viszont állandóan azon kapom magam, hogy a karjaimmal a fejem mögött ébredek, és ilyenkor a kettő közül valamelyik rendszerint elzsibbad. Olyan rossz, amikor már mozdítani sem bírom, és a másik kezemmel kell megfogni és magam mellé tenni. Jéghideg, és olyan, mintha egy idegen ember tagját tapogatnám. Brrr. Aztán olyan is van, hogy a lábam zsibbad el, mert a hideg idő érkeztével a macskám a paplanomon alszik, jellemzően valamely alsó régiómon. Örülök neki, mert ritkán fejezi ki a ragaszkodását (kizárólag akkor, amikor úgy gondolja, hogy nem bukik le), és minden ilyen különleges pillanatot megbecsülök, de ő minimum 5 kiló, ami a lábszáramra helyeződve nem segíti a vérkeringésem. Másrészt ha valaki alszik mellettem vagy legalábbis a környékemen, akkor minden mozdulatom előtt felriadok (gondolom, hogy ne pofozzam le véletlenül), és ez a macskám közelsége esetén is így van. Vagy azért ébredek föl, hogy óvatosan húzhassam ki alóla a lábam, vagy ha már kihúztam és fázik, akkor óvatosan csúsztatom vissza a paplan alá, nehogy oldalba rúgjam szegénykémet.

Reggel aztán mindenki mindent elkövet, hogy ne aludhassak nyugodtan. Desi például 6:55-re van felhúzva, ha esik, ha fúj. Ilyenkor felkel, és mivel éjszaka rájár a kajájára, (mint nagyanyám a tortára), az reggelre számára rémisztően kevésre fogy, márpedig egy ilyen tűrhetetlen állapotot gyorsan meg kell szüntetni, ergo szőnyegtépéssel, arcba szagolással, mancsozással vagy bármivel, de fel kell ébreszteni a gazdit. Hát persze ettől még marhára nem kap kaját, de a kitűzött célt félig elérte. Ha felébredtem, akkor már lehet izgalmas dolgokat csinálni, záros határidőn belül úgyis megérkezik a reggeli. Lehet például olyat, hogy felül a tévé tetejére, és a szemközti ház tetején pihengető galambokat stíröli zaklatott nyeffegéssel. Nagyon szeretné őket beharapni, és az izgatottságát azzal vezeti le, hogy az ablak és a tévé között lógó függönyt markolgatja az egyik mellső mancsával. Erre persze megint felébredek, leordítom (Fejezd be!), aztán visszaalszom, de pontban 7 órakor megszólal a telefonom, ami az ágy lábánál levő íróasztalomon hever. Ehhez fel kell ülnöm, az ágy végébe másznom, felmarkolnom a telefont, felpattintanom a tetejét, és megnyomnom azt az egyetlen gombot, ami végleg leállítja az ébresztési mechanizmust. Előfordul, hogy azt sem tudom, hol vagyok (és kicsoda), így mellényúlok, és másik gombbal hallgattatom el. A büntetésem ilyenkor az 5 perc múlva bekövetkező újabb ébresztés. Azt lehetne gondolni, hogy ezek után már nem tudok visszaaludni, pedig dehogynem. Ilyenkor tudok csak igazán! A telefonom magam mellé hajítom az ágyra, és már alszom is tovább. Mit nekem ébresztés! A legtutibb álmok és a legpihentetőbb alvás ekkor jut osztályrészemül, de aztán a kötelességtudat és a lelkiismeret spontán felzaklat. Kezdődhet a nap.

Szerdán és csütörtökön, amikor a húgomnak már 8-ra be kell érnie a suliba, a fentieken túl még arra is felébredek, amikor ő elmegy, és bezárja maga mögött az ajtót. Eleinte mindent végigkövettem (reggelizés, fogmosás, öltözés, stb.) de most már csak a távozására ébredek. Nem állítom, hogy a nappalokkal szemben az éjszakák legalább nyugodtak és/vagy unalmasak...

(A történet kerekségének érdekében megjegyezném, hogy az addig önmagát produkáló és zajongó macsek miután bereggelizett, odakucorodik szépen az ágy sarkára, maga alá húzza a lábait, és egy kompakt kis szőrhalomként nekilát aludni. Engem már kizaklatott az ágyból, jól lakott, tehát bőven van mit kipihennie. Kis szenyó, de azért imádom.)

...már megint nagyon izgalmas élményekben volt részem, és akkor itt most nyomban ki is raknék egy virtuális 18-as karikát.

A volt barátaimmal ücsörögtem valahol, talán éppen a volt szobám padlóján, amikor egyikük undorodó arckifejezéssel rákérdezett, hogy "Milyen a lábad?" Odanéztem, és hát tényleg, a zokni felett olyan érszűkületes-vöröses-repedezett kinézetű volt, de a nadrágomat feljebb húzva sem szebb, csak más volt a látvány: véletlenszerű elrendeződésben sötét bíbor-fekete színárnyalatú, fehér közepű gumók éktelenkedtek a bőrömön, mint jó nagyra duzzadt pattanások vagy furunkulusok, méghozzá egészen a vállamig. Miközben a barátaim rögtön hozzátették, hogy el ne kezdjem ezeket ott nyomogatni nekik, az futott át az agyamon, hogy most rögtön orvoshoz kell mennem, akár allergiás reakcióról, akár csípésről, akár valami másról van szó.

El is indultam. Buszoztam, villamosoztam, aztán kikötöttem egy kórház udvarán, bár azt nem tudom, melyikben lehettem. Téglafalak, fehérre mázolt, 50 éves kinézetű ajtók — ha esetleg valaki ki szeretné találni, melyikben voltam. Bementem, és szörnyülködve láttam, hogy valami betegfelvételi pult előtt kanyargó sorokban ülnek-állnak az emberek, attól függően, hogy a sor adott részénél voltak-e ülőhelyek vagy sem. Egy pillanatra rám tört a pánik, hogy mire sorra kerülök, már visszafordíthatatlan elváltozásokat okoz nekem ez a valami, és miután a sor végénél leültem egy székre, meg is néztem, változott-e a közben helyzet. Lehúztam a zoknimat, és hát bizony a bal lábam állapota elég tragikus volt: a vörhenyes folt teljesen elborította az egész lábfejem, de ez mind semmi, ugyanis a bőr a bokacsontom alatt széles ívben szétnyílt, és alóla kifehérlett vagy valami nyálkás cucc, vagy a zsírszövet, vagy maga a csont. Lényegében az egész lábfejem csak úgy fityegett a lábszáram végén, és tudtam, hogy ha még egyszer ráállok, mielőtt ellátnának, egyszerűen le fog szakadni, mint túlfőtt leveshús a csontról. Nem is mertem felállni a székről, de még csak a bőrömhöz érni sem.

Közben azt vettem észre, hogy a régi hetero barátaim is ott vannak velem, de nem emlékszem már, hogy milyen témákkal ütöttük el a várakozás perceit. Arra viszont emlékszem, hogy percről percre egyre növekvő aggodalommal pillantgattam a lábfejem felé, és minden alkalommal egyre tragikusabb volt az állapota. Mostanra egy vöröses-feketésen csillogó masszává vált az egész, és egyáltalán nem tűnt emberi lábnak. Érdekes módon egyáltalán nem fájt, cserébe viszont teljesen érzéketlen volt. Amikor kicsit haladt a sor, én is egyre közelebb ültem (székről székre), és közben végig nagyon óvatosan mozogtam, kizárólag a másik lábamra nehezedve. Néha át kellett vetnem egyiket a másikon, vagy vissza, de a massza ennyitől is csak egyre rosszabb kinézetű lett. Egy alkalommal valami nővérke is oda tévedt, és amikor a társaimmal azt találgattuk, mi történhetett velem, ő ezt meghallotta, majd lazán kijelentette, hogy tudja, mi bajom van. Asarunak hívják a betegséget, parazita okozza, és meglepő, hogy nekem ilyenem van, mert ez egy afrikai kórokozó. Nyomban mindenféle House-epizódok jutottak eszembe, na meg az, hogy biztos az a múltkori antilophús okozhatta, amit ajándékba kaptam egy nyaralásról hazaérkezett ismerősömtől. Ezek szerint rosszul lett elkészítve...

A szívem most már a torkomban dobogott, és kezdett a sírás fojtogatni, főleg amikor egy leheletfinom mozdulatom hatására egy nagy gumó vált le a lábszáram végén zsezsgő fekete kocsonyából, és a továbbra is felismerhető körömből ítélve biztos voltam benne, hogy ez a nagy lábujjam lehetett valaha. Kétségbeesve kérdeztem a mindenkitől és a senkitől, hogy vissza lehet-e majd ezt csinálni, és ha nem, hol lehet elejét venni a dolognak. A bokámnál? Térdnél? Hogy fogok majd dolgozni menni fél lábbal? Vagy otthon dolgozok ezentúl? Mi lesz nagyanyámmal? Meddig esek ki a munkából? Elvégre bent tartanak a kórházban, mást nem is tehetnek...De a lábam állapotának romlása mellé a közérzetem is romlásnak indult: nehezen vettem levegőt, a szememből csorogni kezdett a könny, lázasnak éreztem magam és rázott a hideg.

Nem bírtam tovább türtőztetni magam, és a jó lábamat használva elugrándoztam a pult másik oldalához, ahova épp most érkezett egy orvos kinézetű, fehér köpenyes férfi, kezében egy fehér ládával. Lehuppant a bárszékre, én pedig mellé, egy másikra. Miközben a vizitre (vagy a sorban álló többi páciensnek) a ládából kivett gyógyszeres dobozokat szortírozta, őt is kérdésekkel faggattam. Eddigre már a látásom is homályosodni kezdett, és egyre biztosabb voltam benne, hogy késő minden, meg fogok halni. Az orvos megszánni látszott, és egy vizespohárból kivett egy lázmérőt, majd a számba dugta. Tartani is alig bírtam magam, és végigfutott rajtam egy csomó dolog, ami a halálommal lezáratlan marad. Gyászoltam a céget, amiért itt volt a lehetőség, erre én ilyen bután meghalok. Sajnáltam a többieket, akiknek hirtelen pótolniuk kell a munkaidőmet, sajnáltam nagyanyámat, aki maga is ápolásra szorult, és most ki tudja, mi lesz vele, és még jó pár dolgot. Felhívjam anyámékat, hogy jöjjenek be meglátogatni vagy se? Hát a Ricsit?

Miközben az orvos kivette a számból a lázmérőt, még a homályon keresztül is láttam, hogy az csak 18 fokot mutat, fél szemmel pedig észrevettem, hogy a másik lábam is éppen elkezdett elszíneződni. Most már tutira el fognak látni, hajtogattam nyöszörögve, és közben zsibbadó szájjal, lecsukódó szemhéjakkal kérdeztem az orvostól, hogy akkor behozassam-e a családommal a holmimat. Azt még hallottam, ahogy válaszul — a dobozok szortírozása közben csak úgy félvállról — annyit mondott, "arra már nem lesz szükség"...

...majd felébredtem. A macskám éppen ekkor kászálódott le a vádlimról, ahol addig aludt, így rögtön rájöttem, hogy ennek a brutális álomnak a kiváltó oka ő maga lehetett. Nem baj, mindig örülök neki, amikor ilyen közvetlen, még akkor is, ha csak sutyiban nyilvánítja ki a szeretetét, mert fényes nappal, amikor ébren vagyok esze ágában sincs a közelemben tartózkodni (nemhogy rajtam). Asaru nevű betegség pedig nem létezik, ha esetleg valaki után akart volna nézni, az ápolásra szoruló nagyanyám pedig 4,5 éve meghalt...

Tegnap kifutottam a blogolásra rendelkezésemre álló időből, de semmiképpen sem szeretném, ha az emberi jellem defektjei közül kihagynám egy újabb, személyesen tapasztalt variáció taglalását, úgyhogy bővítsük ki a múlt hét eleji jó hangulatom okozóról való megemlékezést.

A munkahelyem egy társasházban található, és lényegében egy lakásból átalakított irodában kapott helyet. Korábban is iroda volt itt, csak valami mérnöki társaság foglalta be, de ez lényegtelen. A környéken (ahogy a lakásom körül is) számos macska kóborol, feketék, fehérek, szürkék, tarkák, mi meg szeretjük őket leltározni, és mesélni egymásnak, melyiket hol láttuk, és az mit csinált éppen, merthogy két macskatulajdonos is van köztünk. A társasház belső parkolójában is van egy pár (vagy öt), az az ő területük, avagy territóriumuk. Ezek között van egy zsemleszínű-fekete cirmos lány is, aki kis termete ellenére is nagyon vagány, mert korábban mindenkit helyre tett, és most ő itt a főnök...meg a mi kedvencünk. Én ugyan nem foglalkozom vele — azon kívül, hogy örülök, ha látom, — de a titkárnőnk mindig visz le neki enni, még macskakaját is vett a cica kedvéért. Idill.

Na, de van a házban egy korosodó nő, aki egy alkalommal elkapta az utcán a tulajdonostársamat, és nekiszegezte a kérdést, hogy mi etetjük-e a macskákat. Őt ez kissé meglepte, és hebegett valamit, hogy nem, de a nőt igazából nem a válasz érdekelte, hanem hogy elmondhassa a magáét. Belekezdett, hogy a macskák összejárják az autóját, meg megkarcolják a motorháztetőt, és majd mi fogjuk fizetni a karbantartás költségét, és ha macskát akarunk tartani, fogadjuk be őket az irodába, különben meg feljelent minket, stb. stb. A társam eleve sietett, ezért megmondta, hogy ő erre nem ér rá, aztán otthagyta a nőt. Mondjuk én leálltam volna vele vitatkozni, hogy a macskák nem azért járnak ide, mert mi etetjük őket, hanem mert felosztották a környéket maguk közt, és ha ezek nem jönnének, jönnének másikak, azon kívül az autójára azért másznak fel, mert az fekete, és a téli hidegben azon melegednek, harmadszor pedig nemcsak mi etetjük őket, hanem a földszinti önkormányzati hivatal alkalmazottai is. Ha gondolja, fizessen meg egy gyepmestert, aki elviszi őket, továbbá nincs olyan törvény, ami alapján feljelenthetne minket, van viszont állatkínzás elleni törvény, így ha az állatoknak bármi bajuk esik, és az valószínűsíthetően az ő keze munkája, akkor mi jelentjük fel őt, aki különben is egy beszáradt, gyűlölködő vén kurva...de nem én találkoztam vele, szóval ez elmaradt.

Egy időre abbamaradt az etetés (ami egyébként is alkalomszerű), de az a kis hülye mindig itt táborozott, és mindig olyan reménykedően nézett és nyávogott, hogy a titkárnőnk nem tudta megállni, hogy ne adjon neki enni. Persze csak lopva leosonva, alaposan körülnézve, és valami bozótosba elrejtve a kaját, de csak adott. Pár hét elteltével, egy délután már csak a könyvelő kolléganő volt idebent, amikor csöngettek. Természetesen megint az a nő volt. Jött a második felvonás, miszerint a macskák összeszarják az egész udvart (ami egyébként két lakótelepi parkolónak megfelelő méretű), blablabla, de ez is utólag jutott csak a fülembe. A macskák konkrétan nem szarnak össze mindent, hanem keresnek maguknak egyetlen pontot, és következetesen oda csinálnak, nem úgy, mint például a tyúkok, mivel azok szellemi szintje kábé a kedves hölgyével egyenlő — mondtam volna, de erről is lemaradtam.

Aztán egy nap úgy hozta fel a postát a titkárnő, hogy a ládánkba egy műanyag fedő volt bedobva, éppen olyan, amilyeneken ő szokott kaját kitenni a cicá(k)nak, valószínűleg éppen azok egyike. Hát persze elképzelni sem tudjuk, ki tehetne ilyet, ezért csak húztuk a szánkat. Kedden azonban az eset megismétlődött, de most nem fedővel, hanem konkrétan a macskakajával. Az utcáról összeszedve, és úgy, a hivatalos iratokra rádobva, hadd okozzon minél nagyobb kárt. Na, ezen — részben a másik, tegnap taglalt nő miatt — már felbasztam az agyam. Hogy merészel valaki ilyet csinálni? Mit képzel magáról? Bizonyítékunk nincs ellene, de hát ki más lehetne (ha csak nem Mr. Leland Gaunt keze van a dologban)? És mi lesz a következő, macskaszar? Már csak azért is bosszantó a dolog, mert nem is az általunk kitett kaját dobta be a postaládánkba, mivel a titkárnő előző csütörtökön adott utoljára nekik, akkor is csak egy maroknyi tápot, aztán szabadságra ment. Hat macska mellett vajon meddig tart ki egy marék macskakaja? 5 napig? Kötve.

Ha tudnám, melyik az a nő, és melyik lakásban lakik, szívesen becsöngetnék hozzá, és rákérdeznék a dolgokra per jól kiosztanám. Idő kérdése. Addig viszont, ha még egyszer előfordul valami hasonló, írok egy kiosztó hangvételű levelet, amit minden lakás számára lemásolok, és végigdobálom vele a postaládákat, valamint tájékoztatom a főbérlőnket és a közös képviselőt is. A levélben elmesélem az eddigieket — kellő mennyiségű dehonesztáló jelző használatával, — valamint kilátásba helyezem, hogy újabb esetet követően feljelentést teszek a rendőrségen ismeretlen tettes ellen garázdaság, szándékos károkozás vagy valami hasonló tényállás miatt, ami nyilván kellemetlen helyzeteket teremt majd az összes lakó számára. Remélhetőleg sikerül úgy körülírni a feltételezett elkövetőt, hogy a szomszédai tudják, ki ez a moslék. Ja, mert eddig azt elfelejtettem leírni, hogy senki másnak nincs baja a macskákkal, a kisgyerekes szülők külön örülnek is nekik, mert a cicák elég barátságosak.

Csak ez az egy ilyen szívtelen, állatgyűlölő, beszáradt vén szar, akinek nincsenek erkölcsi gátjai, ha az általa elképzelt rendért kíván tenni. Faszkalap.

Utolsó előtti tagjához ért a sorozat. Talán már meg sem kellene írnom, de akkor még egyel kevesebb tavalyi fogadalmat teljesítenék, az meg aztán már botrány volna. Viszont eszembe jutott, hogy az idén is vezetni kellett volna a kiadásaimat, hogy összehasonlíthassam az alkalmazotti és a főnöki állapotokat, meg aztán bejött ugye ez a temetés dolog és egy leendő lakással járó minden kiadás is (de erről majd később, meg ugye ne igyunk előre semmire). Vagy ez a statisztikázás már beteges?

Jöjjön a táblázat:

Kaja (19,34%): szerintem novemberben jó depressziós lehettem, és emiatt ettem sokkal többet, mint egyébként. Vagy csak drágább holmikat vettem, vagy kevesebbszer főztem magunkra, vagy nem tudom. Mellesleg meg is látszik a bendőmön, amit holnaptól ismét elkezdek csökkenteni. Monogonnál úgyis olvastam mostanában egy bejegyzést a Gayromeos (és egyéb társkeresős) képekkel kapcsolatban, és az önmagát kihúzós, hogy kevésbé nagy hasúnak látszós kategóriánál nyeltem egy nagyot. Magamra vettem, pedig nincs is aktív társkeresős profilom. Pocak huss, kész passz.

Macska (3,77%): egyre nyugodtabb és emiatt egyre aranyosabb cicmacskám nem volt drága mulatság novemberben sem. Tegnap ugyan vettem neki új almot, új tálkát meg sok-sok finomat, de azt már nem jegyezzük sehol.

Cigaretta (5,23%): na, mondom én, hogy a depresszió miatt többet ettem, kevesebbet dohányoztam ugyanis, mint máskor. Ez nyilván azt jelenti, hogy sokat dolgoztam, odabent ugyanis nem gyújtok rá. Jó rendes vagyok, mi?

Háztartás (0,6%): teljesen felesleges kategóriánk e havi tartalma egy csomag pézsé meg egy csomag klotyópapír. Hiába, a háztartásomat nemigen halmozom el, de minek is tenném, ha még csak nem is vezetem rendesen? Ha legközelebb ilyen nyilvántartásra adom a fejem, ezt a kategóriát tutira hozzácsapom valami máshoz.

Rezsi (22,65%): például ehhez. A több tízezer forintos rezsiköltség mellett egy csomag papírzsepi meg sem látszana, merthogy a szaros kis 34,5 négyzetméteres lakásom annyiba kerül, mint amennyi sokak havi fizetése. És akkor még nem is ettek (meg a fűtés is csak az alapdíjról szólt).

Vállalkozás (-22,64%): itt ismét az az eset áll fönn, mint pár hónappal korábban, azaz a kolléganőm helyett kiállított számla után megkapott adót nem fizettem be egyből (csak decemberben, amikor aktuálissá vált), így mínuszt mutat a grafikon. Decemberben azonban helyre áll az Univerzum rendje, és nagyon is pozitívba fordul az az oszlop. Hajjaj, de még mennyire.

Szórakozás (8,55%): ez a kedvenc részem, mert ezen látom igazán, hogy van-e értelme élnem, vagy csak vegetálok a munkahelyen és az otthonomban. Novemberben voltunk egyszer moziban, meg buliztunk kétszer, ami nem is olyan rossz arány. Aztán volt némi befizetésem egy internetes prémium tagságért, és minden héten megvettem magamnak a Magyar Nemzet Képeslapot. Már hat éve veszem, és csak három szám hiányzik a hiánytalan sorozatból! Ha egyszer elkezdek valamit gyűjteni...

Test (20,3%): soha nem látott mértékű kiadások önnön porhüvelyemre. Na igen, volt néhány utam a fogorvosomhoz, ami önmagában 30000 Ft-ot jelentett. Viszont megtanultam újra rágni a pofám bal oldalán, és ez mindenképpen megérte. Aztán fodrászkodtam is egyet meg edzőteremben is jártam. Idén viszont még nem voltam, ami remélhetőleg holnap változik meg.

Egyéb (6,74%): egy darabig mondjuk gondolkodtam rajta, hogy az a 3 'ajándék' címen kiadott pénzösszeg mi a fene volt, de aztán rájöttem:  I-vel és a barátommal mostanra toltuk az összevont születés- és névnapjainkat. Na ez volt az.

Ruha (9%): a jellemzően üres oszlopban ezúttal egy nagyobb tétel volt, Tigri ugyanis volt olyan szíves, és felajánlotta, hogy amikor alsógatyát rendel a távoli Ausztráliából, hozzácsaphatom a saját kiszemeltjeimet, és akkor az jó lesz. És jó is lett — bár anyagilag éppen nem a legjobbkor jött, — így három Aussiebum gatyesszal gazdagodtam...meg jó sok pénzzel szegényedtem, mivel sikerült a legdrágább alsókat kiválasztanom (bevallom, nem is igen néztem az árakat). De jó őket hordani, szexinek érzem magam bennük, és még a kézzel mosás is csupa öröm és boldogság. Na jó, utóbbi némileg túlzás.

(Már csak egy hónap van hátra.)

A körülmények összejátszása miatt kénytelen vagyok a tábori beszámoló befejező része elé megint beszúrni valamit, méghozzá ezt a rövidke írást — jobb híján. Mivel kiesett egy hét a munkámból, a nemzeti ünnep meg a határidőt skalpolja meg kissé, nincs időm blogot írni a munkaidőben. Ha meg már hazamentem, az életemet kell élnem (sok teendővel). Hangsúlyozom, hogy nem az új blog indulása tehet a bejegyzések apránkénti ritkulásáról, mert az alig vesz el egy kis időt, egyszerűen csak így jön össze. Blogot sem olvastam péntek óta, pedig Iguazunál is van egy bejegyzés, amire még kimerítő választ szeretnék írni (a belepillantáskor elolvasott 2-3 mondat is litániákra ösztönöz), szóval a Két világ közt extra ott lesz olvasható — mivel éppen arról a rendezvényről írt, amiről én már 3 bejegyzést is szerkesztettem (csak hogy tiszta legyen mindenkinek). De no para, legkésőbb jövő hétre mindent bepótolok, írással, olvasással együtt. Addig viszont néhány rövid bekezdésben a jelenlegi életemről:

Munka: mint írtam, van. Nem sok, csak kevés rá az idő. A főnököm persze azt hangoztatja, hogy mi most le vagyunk terhelve, de ez csak azért van így, mert túl sok hajdan elmaradt dolgot kell mások után pótolnunk, túl sok visszamenőleges könyvelést kell elkészítenünk, túl sok szart kell javítanunk, és túl sok végelszámolást kell végigvinnünk (ez utóbbi a legszarabb és legtragikusabb). Külön öröm, hogy a jelenleg kisgyerekkel otthon levő ex-kolléganőnk (aki mellesleg a főnököm barátnéja, és ez itt a lényeg) vissza szeretne térni, ami alaposan felborítaná a jelenleg kialakult struktúrákat. Akár irodavezetőnek jönne vissza, akár könyvelőnek, akár titkárnőnek, valaki munkája mindenképpen feleslegessé válna (mivel ezek mindegyike el van éppen látva), és ebből az következik, hogya kirúgástól való félelem nyalássá/taposássá fog lényegülni. Ó, beh szép jövőnek nézünk elébe.

Iskola: talán meglepő, hogy már most ilyenről írok, hiszen még hol van a következő félév, de az előkészületek alatt máris szembesültem pár említésre méltó dologgal. Például azzal, hogy a tandíjat megdobták vagy 20%-kal (pedig elvileg nem is ÁFÁ-s), lehet kitermelni, fasza. Ezúttal azért igyekszem még időben eljuttatni az iskola számlájára, bár a többi várható kiadásommal együtt ez ismét bűvészkedést jelent majd. Nem érdekel, de akkor is veszek magamnak pár rongyot, mivel vétek lenne nem kihasználni a szezonvégi leértékeléseket és a csődök okozta végkiárusításokat (és ez most felnőtt emberhez nem feltétlenül méltó kijelentés volt a részemről).

A másik, hogy utánajárás nélkül is megoldódni látszik az elkummantott tárgyaim kérdése, azaz ha szólok, simán meghirdetik péládul azt a tárgyat, amiből végül nem volt lelkierőm dolgozatot készíteni. Csak éppen szólni kell, ami megint növeli a tennivalóim listáját, ahogy az is, hogy hamarosan konzulenst kell választani a szakdolgozatomhoz. A választható témák listája már fent van az intézményi honlapon (tanarankénti bontásban), csak éppen — nyilván — egyik sem fedi az általam elképzelteket. Bár például politikai szociológiából van egykét fasza, rendszerváltozással kapcsolatos téma (amikhez viszont tartalomelemzéseket kellene csinálnom, szóval a módszertani rész nagyon behatárolt lenne, és baromi munkás is), én azért maradnék a homoszexuálisok 'népvándorlását' taglaló diplomamunkánál. Egyelőre ennek sincs akadálya, mivel településszociológia tanárnőm is 'hirdetett' "a hallgatóval történő egyéni megbeszélés alapján" című szakdolgozati témát, és ez a témakör éppen hozzá tartozik. Sőt, még ő maga mondta, hogy a legszerencsésebb olyan feladatot vállalni, ami úgymond nem rutin, vagyis a bizottság talán érdekesnek is találja. Hát ez olyan lesz. Csak éppen ez a tanárnő volt, aki miatt fél évet csúszott két gyakorlatom (és így a többi 5 is), mert baszott reagálni egy megkeresésemre — közben pedig kicsúsztunk a határidőből, — így már előre tartok a kapcsolatfelvételtől. 

Macska: csak mellesleg említem meg, hogy letörte az egyik felső szemfogát. Majd' a fele hiányzik, és jó csorba lett. Hogy mikor csinálta, — egyáltalán hol csinálta? — azt nem tudom, de nem úgy néz ki, mint akit marhára meghatna a dolog. Tudja valaki esetleg, hogy visszanő-e? Jó, nem rágcsáló, de hátha...

Pénzügy: mint írtam vár rám egy nagyobb tétel, az esedékes tandíj kifizetése. Aztán októberben megint nagyobb összegű adót kell fizetnem, amire már most nem árt gondolni, év végén meg meg kéne bulizni, hogy előre kiállítsak egy nagyobb összegű számlát, ami után így csak 25% EVÁ-t fizetnék a soha nem látott mértékű adócsökkentés során 30%-ra emelt helyett. Így viszont nemigen lesz karácsonyozás...de ez még a jövő zenéje. Mivel a Vízművek azzal fenyegetőzik, hogy szerződést bont, ha nem cseréltetem le a vízóráimat hitelesekre, ezt is kénytelen leszek megfinanszírozni. Más kérdés, hogy a vízóra azért kell, hogy a szolgáltató megállapíthassa, mennyit kell az ügyfeleinek fizetni, de akkor azt miért az utóbbiaknak kell állandóan cserélgetni? Na és persze ott vannak a fogaim, és ha azt akarom, hogy ott is maradjanak, akkor azokra is egy csomó pénzt kell majd költenem. Meg aztán rágnék már a bal oldalon is, mielőtt még állkapocs-deformációt szerzek magamnak... Kezelés, röntgen, korona (korona?) meg ki tudja még, mi minden.

Jó, nem panaszkodomm mert úgy néz ki, ezekre még telleni fog, bár ha hozzáveszem, hogy a pénzügyminisztériumi regisztráció, majd a kötelező továbbképzés, aztán meg a német nyelvtanfolyam is egy halom extra kiadást fog jelenteni...

Meglássuk, mi lesz. Egyelőre nemzeti ünnep, négy napos hétvége, rendőrattak a Hősök terén, Madonna-koncert, plusz ami adódik, aztán majd visszatérünk ezekre.