majális bejegyzései

Jelen bejegyzés a példa arra, meddig vagyok képes halogatni olyan dolgokat, amik nem életbevágóan fontosak. Az életbevágóan fontos dolgokat (határidő-1) napig halogatom, de ez egyrészt nem derül ki ebből a bejegyzésből (most meg már de), másrészt nem is lényeges. Igen, ahogy a cím is sugallja, a már régen baharangozott beszámoló következik 2008.05.01. engem érintő momentumairól. Ugyanakkor ez a bejegyzés arra is példa, hogy ha én valamit (másnak) megígérek, akkor azt meg is tartom, maximum az illető nem győzi azt kivárni. (Ezennel felhatalmazom a legközelebbi blogtalálkozón megjelenőket, hogy felelőtlen ígérgetésem esetén nyugodtan picsán rughatnak.) Nos, akkor ugorjunk vissza 101 napot az időben, és lássuk, mi mindent vagyok képes előkotorni agyam egyre sötétebb szegleteiből.

Május 1. éppen abba az időszakba esett, amikor a barátaim napokat (heteket) töltöttek nálam albérlet- és munkakeresés céljából, így magától értetődő volt, hogy aznap majd egy kis csapatként vetjük bele magunkat a hideg virsli-meleg sör ünnepébe. Lesz itt minden — gondoltuk— piknik, Városligeti-tó, kóla, törökméz, idegenek fikázása, virsli, wurstli, ismeretlen buzik felismerése és kitárgyalása, meg egy halom egyéb huncutság. Mivel egy ilyen társaságban minden este felér egy kisebb spontán bulival, nem keltünk fel túl korán. Zuhanyzás, kávé, cigi, reggeli, öltözés, újabb kávé, újabb cigi, és máris délután 1 van, de ha néhány órával később indultunk volna, akkor sem maradtunk volna le semmi lényegesről. Miután — nagy nehezen — mindenki elkészült, útnak indultunk. Kisétáltunk a fekete 30-as közeli megállójába, és míg a következő busz megérkezett, süttettük magunkat egy kicsit a jó kis tavaszi napsütésben. Nem véletlen, hogy a 30-as busz neve előtt kihangsúlyoztam, hogy fekete, mivel most még a szokásosnál is jobban rászolgált a nevére: a jármű utazóközönségének minimum fele cigány volt, de a létszámuk néhány megállóval később csak tovább szaporodott. Volt itt minden: makkoscipő, hátraolajozott haj, izompóló 0 testre, hiányos fogazat, hónaljszag, meg a szokásos kellékek. A lila pantalló és virágos szoknya ezúttal elmaradt. Természetesen ülőhely már messze nem volt a buszon, de még állóhely is csak alig-alig. Mivel néhányan éppen leszálltak, esélyünk volt az alacsonypadlós jármű babakocsik számára kialakított részére benyomulni, de ezzel sem jártunk túl jól, mivel a fel- és leszálló többség minket tolt csak egyre beljebb. Én végig az ablakra voltam paszírozva, de Rolandom sem járt jobban, mivel ő egy kapaszkodó karhoz tartozó hónaljat kapott az arcába. Próbáltam visszafogni a röhögést, ahogy a társaink figyelmét is felhívni értékeik fokozott védelmére, de nem akartam feltűnést kelteni, nehogy még a végén megverjenek. Mondjuk a félúton felszálló 5 tagú cigány családtól nem kellett tartani, mivel apuka és anyuka mellett az orgonasíp két nagyobbik tagja is olyan bandzsa volt, hogy ha felém nézett, a sofőrt látta.

Ilyen viszontagságok közepette érkeztünk meg a Hősök terére, ahol addigra már jó kis muri kerekedett. Volt itt kisszínpad, nagyszínpad, sergő (körhinta), kecskebogyó-, gumicukor- és a törökmézárusok (utóbbi termék kiválóan alkalmas a fogtömések kirántására), pántlikázott faágak, gólyalábas szórakoztató egyedek, meg temérdek nép. Egy évvel korábban pont ugyanilyen volt minden, csak akkor a társaságunk minden tagja szexuális kisebbséghez tartozott, ellentétben a mostani 60%-kal. Elsőként a tér közepén felállított gúlákhoz léptünk, hogy megkeressük rajtuk a származási helyeinket, ugyanis ezeken fel volt sorolva az összes magyarországi település, mégpedig ABC-rendben. Ha valamelyikünk rábukkant a szülőfalujára, sikongatva tapsikolt, és úgy tálalta a többiek felé a dolgot, mintha valami HATALMAS felfedezést tett volna. Miután ezt az aktust jól összefényképeztük, elindultunk a körhinták és dodgemek felé.

Egy évvel korábban ezen a szakaszon ún. Romajálist tartottak, és a hely felé közeledve biztosak lehettünk benne, hogy az eltelt év után ez sem változott semmit. Az ojjektumot 100 méterre megközelítve a kisebbség aránya meghaladta a 40%-ot, ez méterről méterre nőtt, 50 méternél a kisebbség aránya többségbe fordult, mígnem a forgatag közepén elérte a 99,8%-ot. Itt aztán már volt zöld és lila nadrágtól kezdve vásztág bájszosz káláposz jelenség, meg fejkendős, virágos szoknyás is, bár ezek mennyisége messze alulmúlta a vastag aranynyakláncot hordó, kigyúrt, kopasz állatokét, meg ugyanezek plázarobogós, hulahopp karikát idéző fülbevalójú, rágógumit fújkáló, ősprimitív barátnőikét. Ez utóbbiakkal pedig már csak a babakocsik és a karonülő purgyék száma vetekedhetett. A színpadon mindenféle cigány előadók léptek fel, a szünetekben pedig karaokezni lehetett. Amikor mi ide értünk, egy cigány kislány éppen valami számomra ismeretlen nótát nyihogott el, amit ha nem utálnék, biztosan értékelni is tudtam volna, mert jól csinálta. Az autentikus cigányzenék közül az evőkanalas, tejeskannás, pörgős fajtákat nagyon szívesen hallgatom, és a véremet is felpezsdíti a ritmusuk, de a nyávogós, nyihogós kesergőket ki nem állhatom.

Miközben megpróbáltam egy harmadik és egy negyedik kezet is növeszteni magamnak, hogy minden zsebemet takarni tudjam, és közben még az ékszereim meglétét is pillanatonként ellenőrizhessem, azon gondolkodtam, hogy egyáltalán mi az, hogy Romajális. Noooooormális? Ez a két dolog így együtt eleve paradoxon, elvégre május 1. a munka ünnepe...de inkább nem folytatom. Még ha a Romajális nem ezen a napon lenne, megérteném, na de így...

Felmerülhet persze a kérdés, hogy minek mentünk egyáltalán oda (és Rásnak üzenem, hogy a fentiekből még nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni a magyarországi cigánysággal kapcsolatos, beígért bejegyzésemre vonatkozólag), hogyha ennyire nem éreztem jól magam a helyszínen. Hát mert itt voltak csak körhinták, azokat pedig a párom nagyon szereti. Alapos igyekezettel vett rá mindenkit, hogy felüljenek vele a legbrutálisabb pörgő-forgó szarokra is, egyedül csak én voltam hajthatatlan, de így legalább volt, aki vigyázott a cuccaikra. Miközben ők a lánchintán sikonyáltak, én odalentről fotóztam/filmeztem őket, és nem mellesleg baromi szexi látványt nyújthattam egyik lány barátunk citromsárga retiküljével a hónom alatt. Miután kirosszullették magukat, és egymás szavába vágva kiabálták el, mennyire jó/rossz volt odafent, elsétáltunk a Vaskefe mellé, ahol egy kicsit leheveredtünk pihenni. Itt jól lefikáztunk minden szembe jövőt, aztán elindultunk a Városliget felé.

Egy kecskebogyó-árusnál méregdrágán vettem magunknak parasztrafaellót, aminek a javát nekem kellett megenni (úgyhogy kis híján rosszul is lettem, olyan édes volt), közben pedig megnézegettük az itt összegyűlt 0,0001%-os pártocskákat, meg a szavazóbázisukat. Magyarországi Kommunisták Pártja, Szociáldemokrata Párt és hasonlók sorakoztak egymás mellett, és volt olyan, amelyik még Marx portréját sem átallotta kiállítani. Lehetett kígyót símogatni, meg élő szobornak pénzt dobálni néhány mozdulat kiváltása céljából. A legtöbb lehetőség persze a zabálásra volt (ezt mi sem hagytunk ki), ami meg is látszott a népen. Nem csoda, hogy a világ 3. legelhízottabb nemzete vagyunk. Amikor felfigyeltünk a terebélyes alakok nagy létszámára, a citromsárga retikülös barátnőnk új elfoglaltságot talált magának: elkezdte fényképezni a hatalmas valagakat. Ezek közül a fényképek közül látható néhány ezen bejegyzés illusztrációjaként (és ezért sem hagytam annyiban a témát).

Szóval mi is hamburgereztünk, kukoricáztunk, lángosoztunk, és még a förtelmes ízű medvecukor-kínálatból is vásároltunk magunknak, aztán visszamentünk a Hősök terére, hogy eldöntsük, merre tovább. Kitaláltuk, hogy a Café Eklektikába megyünk, és hamarosan azt is eldöntöttük, hogy gyalogoljunk-e, vagy inkább a kisföldalattival közelítsük meg. A gyaloglás kapta a több szavazatot — nem kis vita árán. Az Oktogonon túl van egy kávéző, aminek a 'kerthelyiségében' a meglepően meleg május eleji időnek köszönhetően rövidnadrágban ült egy pali, aki valami újságot olvasott. Ahogy elhaladtunk mellette, arra lettem figyelmes, hogy a nadrágja szárán kilógnak a heréi. Egy kissé hihetetlennek tartottam a dolgot, ezért erősen koncentrálva figyletem, biztosan jól látom-e. Jól láttam, tényleg kilógtak, erről egy barátom is így vélekedett. Fotó sajnos — érthető okokból — nem készülhetett , pedig vicces volna.

Az Eklektikában rajtunk kívül csak ketten voltak. Két egymással beszélgető, ránézésre meleg srác, de minket ők nem zavartak. Mi pedig magunkat nem zavartattuk. Olyan hangosan voltunk így öten, hogy már égett a pofámról a bőr. Először egy nő vette fel a rendelést, aztán pedig egy egyszerűségében igényes, szép göndör srác szolgált ki minket, akitől sokadik arra jártakor megkérdeztük, hogy:

- Feltehetünk egy kérdést?

- Azt, hogy meleg vagyok-e? Mert ha ez a kérdés, akkor igen a válasz.

- Miért, ilyeneket szoktak kérdezni?

- Igen, legtöbbször...

- De mi nem erre vagyunk kíváncsiak. Tudod-e, mi az: kicsi és barna?

- ???

- Tacskócsöcs! — majd harsány röhögés.

Ez a hülyeség akkor és ott született, szegény srác meg nem tudott mit, tenni, minthogy üdvözült arckifejezéssel elsétált onnan. Hiába, ilyen hülyék tudunk lenni...

Na, innen már csak hazafelé vezetett az út. Miután jól kidumáltunk mindent és mindenkit, lefikáztuk Budapest fél lakosságát, meg hasonlók, hazatértünk, hogy ott folytassuk az estét, ahol abbahagytuk a délutánt.