menyasszony bejegyzései

A közelmúltban hét napon belül két esküvőn is jártam, vagyis ha pontosabban akarnék fogalmazni, akkor egy esküvőn és egy házasságkötésen. Előbbi ugyanis egy rendes lakodalom volt, utóbbi viszont csak egy szolid ebéddel egybekötött "tanácsi" szertartás, ahol ráadásul én voltam az egyik tanú. Nem is értem, mi ez a nagy panaszkodás a médiában a házasságkötések (gyerekszületések, stb.) alacsony száma miatt, amikor csak én magam hetente járok lagziba. (Az előző mondatban példát láthattunk a túláltalánosítás nevű okfejtési hibára, amit a szellemileg kihívásokkal küzdő egyének (pl. Hajnalka) erőszeretettel és rendszeresen követnek el).

Május 24-én a legjobb barátom (lány) kísérője voltam az ismerőse/barátja/ügyfele magyarországi esküvőjén. Igen, magyarországi, mivel erdélyi magyarokról van szó, akik majd 'otthon' is tartanak egy murit. (A büdös románja ide jön házasodni, itthagyja az önkormányzatnál a pénzét, meg szézezreket a vacsorára, meg ide adózik a cége...hogy nem takarodik haza az ilyen...)*. Korábban a társaság egy másik tagja is esküdött, és oda is hivatalos lettem volna (Csíkszereda), de akkor nem tudtam magam szabaddá tenni, ezért a barátom már jó előre lefoglalta nálam ezt a dátumot, hogy mindenképpen én legyek mellette a kísérő, és ne más. Csakis az ő kedvéért mentem el, mivel utálom az esküvőket, ahogy a temetéseket, a Húsvétot és a karácsonyt is (Valentin-nap és Halloween pedig számomra nem létezik). Például azért is, mert nem szeretem az öltönyt, éppen ezért nincsenek is öltönyeim (egy darabot leszámítva), ami viszont egy régebbi, olcsó kiadású példány, amiben ezért kényelmetlenül érzem magam, és emiatt utálom az öltönyöket. Pedig a barátaim szerint nagyon jól nézek ki hivatalos öltözetben, ami pozitív visszajelzésként hathatna, mivel tudom, hogy nem éppen az öltönyös melegpornók lelkes nézőiről van szó, de ennek ellenére is utálom és punktum.

Az öltönyhöz ing is kellene, amiből csupa olyan van, amit szintén utálok. A fehér az olyan iskolás jellegű, hosszú ujjút ilyen hőségben aberráltság felvenni (és abból is csak fehér van), a színes, rövid ujjú ingjeim pedig nagyok rám. Évekig hordtam őket póló felett, de akkor még igénytelen hetero voltam (avagy egyéb okból kifolyólag nem tűnt föl, hogy nagyok), és nem zavart. Ennek ellenére most kénytelen voltam ezek közül választani egy olyat, amiről tudtam, hogy nagyon rosszul legalább nem áll, ráadásul még a 2 (kettő) db nyakkendőm egyike is passzol hozzá. Igen, mindössze 2 db nyakkendőm van, aminek az okát nem ecsetelném, mivel éppen az imént írtam le az öltöny vonatkozásában, ráadásul még nyakkendőt kötni sem tudok. Itt állok 29 éves, érett férfiként (na hiszen...), aki az üzleti-szolgáltatási szférában dolgozik 10 éve, és nem tudok nyakkendőt kötni. Botrány!

Na, ehhez képest öltöztem fel otthon, és miközben baromi szarul éreztem magam az avítt, nagy, rosszul megkötött, stb. alkalmi viseletemben, még a zsebeimet is tele kellett töltenem egy halom használati tárggyal (zsebkendő, mobil, kulcs, iratok, fényképezőgép, pénz), ami csak tovább rontotta az összképet. Így lódultam meg az Árpád hídhoz, ahova a tervek szerint autóval érkezett a barátom. Késett persze egy keveset, így sikeresen szénné gyulladtam a tűző napon, de hát izzadtan-tikkadtan kezdeni egy esküvőt csakis jó jel lehet, nem igaz? (Nem.)

A következő fél órát azzal töltöttük, hogy a hídtól 5 percre található vendéglőt sikeresen megközelítsük, ami így is csak részben sikerült. Amikor viszont odaértünk a készülődők forgatagába, megnyugodhattunk, hogy valóban jó helyre jöttünk, hiszen a társam nyomban felismerte a vőlegény édesanyját. Pillanatokon belül begördült egy sokméteres limuzin, majd kiszállt belőle egy vadidegen menyasszony. Ekkor kezdtünk el gyanakodni, hogy talán mégsem a jó esküvőn vagyunk, ezért megkérdeztük (mondjuk nem én, mert nem akartam magam égetni), hogy hova is kellene mennünk így, 5 perccel a szertartás kezdete előtt. Megnyugtattak minket, hogy jó helyen vagyunk, csak éppen négy esküvőt tartanak az épületben (temetés nélkül), és csak menjünk ki az épület mellé, aztán ott majd lesz egy sátor, na az lesz a mienk. Ki is mentünk, majd nyomban be az első téglaépületbe, ahol megállapítottuk, hogy ez még csak a wedding #2. (és különben sem sátor), de a következő kapualj már a jó irányba vezetett.

Na, a násznép duzzadása közben több dolgot is megállapítottunk: 1. a vőlegény nem ismert meg, holott már találkoztunk, ergo jelentéktelen, szürke kis alak vagyok, 2. a korábban felismert anyuka minden volt, csak pont nem a vőlegény anyja, 3. hiába loholtunk, a szertartás csak fél óra múlva kezdődött. Utóbbi nem is érdemel különösebb beszámolót, hacsak annyit nem, hogy korábban még sosem voltam szabad ég alatti, duna-parti menyegzőn úgy, hogy közben többen is románul beszélnek a környezetemben. Biztosan élvezték az anyakönyvvezető alkalomhoz illő, szép citátumait...

A szertartás után jött a pezsgős gratuláció, majd indulhatott a vacsorával egybekötött tivornya. Előbbit marhára élveztem, mivel ugyebár a menyasszonyt korábban sosem láttam, a vőlegényt meg csak egyszer, de a társam szerencsére kimentett a két mondatos kötelező csevej alól. Utóbbi meg...hagyjuk. Igazából aznap este döntöttem el, hogy 1. nekem ilyen sosem lesz, de nem azért mert lúzer vagyok, hanem mert nem akarok 2. inkább buzi maradok életem végéig 3. gyerek meg végképp nem kell. Miért?

Mert undorító volt látni a szesztől lealjasult, átizzadt ingű férjeket, ahogy tánc gyanánt a feleségeiket rángatják. Undorító volt látni a józanul maradt, férjeikért aggódó asszonyokat, ahogy azok rosszalló pillantások közepette mondogatják visszafojtott hangon, hogy "Papa, ne igyál annyit!". Idegesítő volt hallani és látni a kis pöcsök sivalkodását, akik ilyenkor mindig megtalálják egymást, és rajokba szerveződve közlekednek a násznép között, de úgy, hogy lehetőleg minél több öltönyt és kosztümöt basszanak össze a kajás kezükkel. Amikor meg nem ezt csinálják, akkor ordítva csoszognak oda anyjukhoz, mert a Pistike vagy a Lacika fellökte őket (Pistike meg Lacika ilyenkor aggódó arccal követi a sértett felet, hogy felmérje tettének következményeit, nyelvükön pedig már ott a bekészített "De őőőő kezdteeee!" mentség). Undorító volt látni, ahogy a rózsaszín inges üzletemberek kedélyesen buzizgatják egymást, leittasulva állandóan baráti ölelkeznek, az I will survive-ra meg ész nélkül tombolnak, miután dekoratív kis picsákat rángattak magukkal az esküvőre. Szóval ezért.

Az egészben az volt a jó, hogy családtagok legalább nem voltak ott, így nem kellett állandóan azt hallgatnom, hogy én leszek a következő, és különben is, mikor lesz már az én esküvőm, de mind közül a legnagyobb előny, hogy így legalább nem kellett (volna) előttük táncolnom. "Figyeld már, hogy a 979-ke hogy ropja!" — na ezt nem hallhattam, mert 979-ke éppen ezért sosem ropja. Pedig most elő volt irányozva a tinci-tánci, mert az alkalmi párom nagyon szeret lagzizni. Meg is ígértem neki, hogy "majd mindjárt", meg "előtte iszom még egy valamit", meg "majd a szünet utáni blokkban", de mire táncra kapható állapotba ittam volna magam, megfájdult a gyomrom is (a fejem ekkor már régóta fájt). A táncot így megúsztam (egy szerelemvonatozást leszámítva), cserébe viszont furdalni kezdett a lelkiismeret, amiért így elrontottam a barátom szórakozását.

Így aztán furdalással, fejfájással, hasfájással, iszonyú álmossággal és egyre növekvő undorral gubbasztottam a helyemen. Undorodtam a fent már kifejtettektől, a szerencsétlen jegyesek folyamatos szívatásától, a műmosolyoktól, a lakodalmas zenéktől, meg mindentől. Egyetlen pozitív élményem volt, az egyik pincér srác külalakja. Arcra is helyes volt, de a teste ingen keresztül is megmozgatta a fantáziámat. Persze nem a közös lepedőgyűrés gondolata merült föl bennem (hiszen van nekem párom), hanem a hasonló test kidolgozása hosszú és kegyetlen edzések során. Egy másik pincér meg úgy nézett ki, mint aki éppen most ballagott el az általánosból, ez viszont az előbbivel ellentétben tuti meleg volt. Mindezt leszámítva alig vártam már, hogy elindulhassunk haza, és szerencsémre negyed 4-kor már úton is voltunk. A lagzi azon praktikus okból volt ilyen rövid, mert a násznép jelentős része Erdélyben lakott, tehát időben el kellett indulniuk haza, ha vasárnap még kezdeni akartak magukkal valamit.

Amikor eljöttünk,a pincérek már javában szedték az asztalokat, az egyik pedig egy hirtelen mozdulattal az arcába csapott egy egész tálcányi poharat. Gondolom, spriccelt a vér a világba, de ez akkor már nem érdekelt, csak az, hogy ágyba kerüljek.

A gyomorfájásom azonban még két napig emlékeztetett erre a szörnyű élményre, és már kezdtem is megijedni, hogy valami nagyon csúnya dolgot műveltem magammal. De aztán elmúlt. Nem kellett volna éhgyomorra annyi Unicumot inni (ilyen faszságot egyszer már megjátszottam...).

folyt.köv.

*ld. december 5-i népszavazás...