minőség bejegyzései

Szombaton történt, hogy kb. 5 és egynegyed év után ismét betettem a lábam az újpesti piacra...és tetszett.

Amíg nagyanyám élt és együtt laktunk, minden második szombaton ez volt a programom, a piacozás. Ő persze nem jött (azzal a tempóval jobb is), mert úgysem tudott volna cipekedni (meg mire felöltözik...), így az egész cécót nekem kellett intéznem. Mindegy, hogy előtte bulizni voltam vagy egyszerűen csak aludni szerettem volna a munka és az egyetem mellett, neeem, kelés, azt' irány a piac, mert később már csak a sok korán kelő vásárló után maradt másodrendű portékából lehetett volna válogatni, az meg már mégiscsak botrány!  A hétvégéimet is úgy kellett szervezni, hogy ha valamelyiken elutaztam valahova, akkor a másikon nem csinálhattam programot, mert piac + takarítás kombó várt rám, és ez bizony igen kellemetlen volt nekem a baráti körömben. Sokszor mindenféle semleges dologgal kellett megmagyaráznom, hogy miért nem érek rá egy-egy közös programra, és csak a legközelebbi barátaim tudták, mi a helyzet. Konformizmus + lelki torzulás egy erős jellem mellett = részben kimaradt fiatalkor. Az egésznek sok előnye volt — például, hogy egész jól megtanultam az ár/minőség összefüggést átlátni és eszerint döntést hozni vásárláskor — meg egy hátránya: nagyanyám halála óta egyszer sem tettem be a lábam a piacra. Eleinte amolyan gyűlölet indukálta dacból, később lustaságból nem mentem, az utóbbi hónapokban viszont egyre többször suhintott meg a gondolat, hogy csak hasznos volna feleleveníteni ezt a szokást, és az egyre erősödő szándék most szombaton végre cselekedetbe torkollt. Nem keltem korábban, mint máskor, de ezúttal kevesebb időt pöcsöltem a gép előtt, felöltöztem, felpakoltam magam szatyrokkal és kiléptem az ajtón.

Látszólag egyébként ez egyáltalán nem nagy dolog, hiszen mi a franc van egy bevásárlásban? Hát persze semmi, annak, aki nem az elpocsékoltság keserű mellékízével gondol vissza azokra az évekre, amelyeknek a legszebbeknek kellett volna lennie, és akinek nem 26 éves korában kellett kiüresedetten feltenni magának a kérdést, hogy ki a fene ő egyáltalán. Ilyen értelemben ez a tett számomra olyan volt, mint a felülemelkedés a múlt kudarcán, a megbékélés önmagammal, amiért anno nem voltam képes úgy alakítani az életem, hogy az nekem tetsző módon történjen, és a béke kedvéért a falig (vagy még azon túl is hátráltam), a saját káromra.

Pusztán kb. 5-6 sarokról van szó, szóval még csak nem is beszélhetünk nagy távolságról. Visszafele egy kicsit ugyan megerőltetőbb a séta (felpakolva), de még úgy is elviselhető, semmi nem indokolja tehát, hogy egy hónapban egyszer ki ne menjek. Merthogy a piacnak — a néhány hátrányán túl — számtalan előnye van.

- az árubőség például. Ha bemegyek a sarki Matchba (ami pont a legmegfelelőbb helyen van hazafelé), és zöldséget, gyümölcsöt vagy húst akarok venni, akkor abból kell gazdálkodni, ami van, és meg kell elégedni a minőséggel is, akármilyen is az. Márpedig sokszor előfordul, hogy fonnyatag uborkák, löttyeteg paradicsomok sorakoznak csak a rekeszekben, vagy éppen folyós eprek, és olyan eset is volt már, hogy a vacsorához vagy a hétvégi főtt kajához szükséges alapanyagok hiánya miatt módosítanom kellett a menüt. Ezzel szemben a piacon olyan elképesztő árubőség van, hogy csak győzzön az ember válogatni. Hegyekben állnak a zöldségek és gyümölcsök (déli- és nem déli), egymás mellet sorakoznak a hentesek (ahol szintén halomban áll a mindenféle testrész) és pékségből is van több. Az újpesti piacon például Lipóti is van, ahol a számos pékáru mellett akkora kenyereket is láttam, mint egy felnőtt férfi törzse karok nélkül. A minőség is eltérő, de éppen az a jó, hogy ehhez képest az árak is változóak, szóval könnyen megtalálni az elvárásokhoz passzoló ár-minőség arányú termékeket.
- ha már az árnál tartunk, szintén a piac javára írható, hogy bár az árak rendkívül változóak, bizton állítható, hogy még a legdrágább termék is olcsóbb, mint bármelyik üzletlánc kínálatában ugyanaz. Most például 120 forintért vettem egy rendkívül érett ananászt, ami akkora volt, mint Dr. Alban feje, de 299-ért vettem egy kiló érett nektarint és 179-ért újkrumplit (míg máshol a régi volt 240). A filézett csirkemell kilója meg 300 Ft-tal olcsóbb, mint a Matchban vagy máshol, ráadásul sokkal frissebb is, hiszen a piacon áruló hentesnek kevésbé kell tartania attól, hogy rajta marad az áru. A helyes módszer mindössze abból áll, hogy az első vásárlás előtt párszor körbe kell futkorászni, memorizálni, hol mi a legolcsóbb/legszebb, aztán módszeresen beszerezni a kiszemelt darabokat, és sorban állás közben lecsapni, a 'nem kell, de ilyen olcsón nehogy má' ne vegyem meg' termékeket.

Ez két pont ki is teszi a piac 'számos' előnyét (mert mindent visz), ugyanis a pár hátrány és kellemetlenség eltörpül mellettük.
- ilyen például, hogy rengetegen vannak. Elképesztő mennyiségű ember, akik egy része ugyan (a taták és nyanyák) a hét bármely napján piacozhatnának, de ők valamiért mégis a szombatot választják. Nyilván kifigyelték, hogy ilyenkor jön új áru, esetleg a Marika is ilyenkor jár, akivel hazafelé olyan jól meg lehet beszélni a világ nagy dolgait, vagy tudomisén. A sok emberből pedig sok bosszúság következik, mert  sok jó ember... ugyebár, de itt sok egymásra nem figyelő ember tolong és szitkozódik. Az itt gyakran feltűnő banyatankokkal szembeni egyéni ellenérzésemen túl zavaró, hogy egyesek erőszeretettel állnak meg gondolkodni vagy bámészkodni a szűk sorok között, és nem lehet tőlük elférni, miközben hátulról persze nyomnak. Aztán vannak, akik direkt úgy közlekednek, hogy ne lehessen mellettük elmenni, avagy felöklelnek, és utána még nekik áll feljebb.
- a nagy tömeg másik hátránya, hogy mindenhol irgalmatlan sorok vannak. Ha nem a megfelelő időben mész, vagy valamelyik kofánál valamiért nagyon érdemes vásárolni, akkor simán előfordul, hogy 20 embert kell végigvárnod, majd a másik és harmadik helyen megint ugyanennyit. Közben lehet stírölni a tömeget és gyűjteni az emberi gyarlósággal kapcsolatos tapasztalatokat.
- vannak például, akik nem akarják kivárni a sorukat annak ellenére, hogy az árusok bazi gyorsan dolgoznak. A több éves/évtizedes rutinjuknak köszönhetően szemre pont annyit pakolnak a nejlonba, amennyit kértél, kurva jól fejszámolnak, és pörgő ujjakkal kezelik a pénzt. Egyesek ennek ellenére nem bírnak a testükkel, és próbálkoznak. Csak most, amíg ott voltam volt egy öregasszony eggyel mögöttem, aki amikor ÉN sorra kerültem, már nyújtotta is az Ő nemtommilyét és kezdte, hogy "Jajh, hát nekem csak ez az egy...", majd amikor csúnyán néztem rá heherészésbe fullajtotta a mondókáját, egy másik meg képzeletben megtükrözte a sort, és neki pisilni kell menni felkiáltással bevágott az ellenkező irányból, amivel jól fel is baszta az árust.
- aztán vannak olyanok, akik a 96 Ft/kiló áron vesztegetett karfiolról ácsorgás közben letördelik a zöld részeket, hogy a végén csak 94-et kelljen fizetni, amiben szerintem nem a tényleges anyagi haszonszerzés a fő motiváció, hanem a svédasztalos proli-mentalitás (ti. mindenből és addig eszik, amíg már rosszul lesz, mer' kvázi-ingyen van). Rosszul vagyok ettől.

Lehetne még sorolni ezt a sok visszataszító és/vagy bosszantó apróságot, de ezeken könnyen felül lehet emelkedni, hiszen ott a haszon, hogy az ember olcsón vásárolt áruval felpakolva bandukolhat haza az utcán. Szerintem máskor is menni fogok, avagy innentől kezdve újra piacra járó ember leszek.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én rendszeresen szoktam rejtvényt fejteni. Na persze nem otthon, mert olyankor inkább a gép vagy a DVD előtt ülök, hanem utazás közben, amikor éppen nincsen kedvem az aktuális könyvemet olvasni, esetleg olyan helyre megyek, ahova nem viszek magammal semmit. Egy 4-be hajtott rejtvényújság meg egy toll ilyenkor simán elfér a kabátzsebben, ezért hosszabb úton sem kell a mobiltelefonom nyomkodásával múlatnom az időt.

Nehéz azonban olyan rejtvényt találni, ami még kihívást jelent nekem, most meg aztán végképp. Ez most arcozásnak tűnhet, ezért visszaugrok az időben egy kicsit — úgy 22 évet, — hogy megokoljam az iménti kijelentésemet.

Már egészen kis koromban tele voltam alkotó energiákkal, hímeztem, füzetekbe rajzolgattam magamnak játékokat, kirakóztam vagy éppen társasjátékot szerkesztettem kartonpapírból és színes vacakokból. Ezek között volt néhány igen hosszadalmas procedúra is (mindig a bonyolult, változatos dolgokat szerettem...), amikhez nem mindig volt kedvem. Ezért — játékok híján — szükség volt egyéb elfoglaltságra is az esti órákra, és mivel már elég korán ismertem a betűket, kb. 7 éves koromban igen jól olvastam és számoltam. 

Ekkor még létezett a Kisdobos újság, amiben mindig volt egy kimondottan gyerekeknek való skandináv típusú rejtvény is. Azt hiszem, ez volt az első, amit megfejtettem, az utolsó, amit egy pályázatra beküldtem, és a legutolsó, amivel nyertem is valamit. De miután — teljesen váratlanul — megkaptam az 1986-os Kisdobos zsebnaptárat, Vágó István A fele sem igaz II. című könyvét meg egy gratulációt tartalmazó gépelt papírcsíkot, a sikerélménytől fűtve azonnal végigtúrtam a lakást minden fellelhető rejtvény után. Hozzá tartozik a sztorihoz, hogy miután az első rejtvényemet úgy 60 %-ban kitöltöttem, anyám unalmában és a távollétemben kipótolta a maradékot, amit meglátva keserves sírásra fakadtam, mert azt én akartam volna megcsinálni. Szegények voltunk, ezért nem engedhettük meg magunknak, hogy nyomban elrohanjunk az újságoshoz, és vegyünk néhány rejtvénylapot, de édesanyám a keserűségemet látván lecsippentett a kosztpénzből, és engesztelésül meglepett egy Plusz egy vicc stílusú újsággal. Akkor még maximum az lehetett a nekem megfelelő szint. (A Kisdobos rejtvényével megesett szabotázsakciót radírral semlegesítettük, és máris megvolt az önálló befejezés öröme...).

Aki nem ismeri a rejtvénytípusokat, annak mondom, hogy a Plusz egy vicc tényleg nagyon egyszerű. Van egy fekete kockákkal teli négyzetrács, benne egy szó gyárilag beírva, mellette meg egy halom szó, a hosszúságuk mentén csoportosítva. A feladat nagyon egyszerű: írd be a szavakat a hálózatba, azt' kész. Ha valakit rejtvényfejtésre akarnék tanítani, nála is ezzel kezdeném, mivel ez igen könnyű típus. Nem megerőltető, viszont gyors sikerélmény, csak sajnos előbb-utóbb tovább kell lépni, mivel a könnyűsége miatt egy idő után már csak időpazarlás az egész, de nem kihívás.

Én is továbbléptem, jöhettek az egy-szám-egy-betű rejtvények. Ezek szintén elég könnyűek, bár itt már jóval nagyobb adag logikára és szókincsre van szükség a sikerhez. Szerencsére a lakásban nagy mennyiségben megtalálható (kapott) IPM magazinokban zömében ilyen rejtvények voltak, na meg sok skandi, ami a következő szintet jelentette számomra. 8-10 évesen az is sikernek számított, ha ezekbe akár egy szót is be tudtam írni, nem véletlenül emlékszem vissza rájuk úgy, mintha valami extrém nehezek lettek volna. Pedig nem voltak azok, csak én voltam még kis pöcsös. Mivel a szüleim elég hamar megunták a kérdezgetést, gyorsan magamra maradtam, ezért aztán sokszor órákig görnyedtem a négyzetek fölött, találgatva, mi is kellene egyik vagy másik sorba.

De hogy ne húzzam a végtelenségig...azóta eltelt 20-22 év, és én töretlenül fejtem a rejtvényeket. A skandináv rejtvények után jöttek a hagyományosak (ahol fekete kockák vannak, és oldalt kell megnézni a számozott meghatározásokat), az egyszerű variációk, aztán egy szép napon belecsaptam az Olasz Módra típusba is, mivel a többit kezdtem megunni. Ez a típus olyan, hogy csak egy nagy üres hálózat van, a meghatározásokat pedig soronként/oszloponként közlik. Nem tudod, melyik hány betű, hol kezdődik és hol ér véget, mert nincsenek kockák sem, ezeket is neked kell beírni. Ez már egy elég komoly szint, mivel nagyon sok ember el sem jut idáig. Viszont tök jó dolog begyűjteni az elismerő pillantásokat. Főleg, amikor a bulitól részegen hazatántorgó emberek között fejtem a rejtvényt, hajnali 3-kor, az éjszakai buszon. Ilyenkor elég furcsán néznek rám.

Volt még sok verzió, az Olasz Módra különféle variációi (keretjáték, amikor némelyik szó kilóg a hálózatból, a Hidalja át!, amikor középen nem szaggatott vonal van, hanem egy folyó-szerű sáv, a megkeverve, amikor totál össze van ömlesztve az összes meghatározás), a Rejtvénysziget (ahol még azt sem tudni, a hálózat igazi keretei hogy néznek ki), vagy a különféle logikai rejtvények (grafilogika, sudoku, stb.), amik mind-mind túl nehezek ahhoz, hogy az összes prímkó női lapba vagy tévéújságba ilyeneket tegyenek. Sajnos a szürke tömegnek való megfelelés kényszere elég sok mindennek lerontja a színvonalát, akár ha a történelmet nézzük is (lásd például a kommunista vérengzéseket, amikor a műveletlen tömegek kifosztották, legyilkolták az akkori (szellemi) elit tagjait). A mennyiség a minőség fölé keveredik. 

Eddig viszont akadt olyan magazin, ami kimondottan az igényes, nehéz rejtvényekre vágyóknak készült. Ilyen a Logika, a Kemény Dió vagy az Olasz Módra. Mivel egy-egy hasonló rejtvény megfejtése nem 5 perc, és mivel inkább olvasni szoktam, rejtvényezni csak leginkább két könyv között, ezért ritkán fordul elő, hogy újságot veszek, hiszen sokáig kitartanak. Így fordulhatott elő, hogy hosszú hónapok után újra vettem egy Olasz Módra című lapot. És itt jön a lényeg, amiért ez az egész bejegyzés született.

Ugyanis ez az újság olyan szinten pocsék lett, hogy arra alig találok szavakat. Régen nem ilyen volt. A papírja alig különb a klozetpapírnál, de ez még belefér. Tele van helyesírási hibákkal, felrúgja az ilyen típusú rejtvények konvencióit, ráadásul könnyű. Nagyon könnyű. Csupa igekötős, ragozott szavakkal van teli, amiket simán megfejtesz. Egyszerűen nem kihívás. Az egyik legnehezebb rejtvénytípus, a Rejtvénysziget is baromi egyszerű benne, mert előre tudni, hol kezdődik az ábra, így viszont éppen a lényeget lúgozták ki belőle. Szégyen. 

Bajban van manapság az ember, ha igényességre vágyik. A szürke és a gagyi mindent elborít, még az ilyen komoly területet is. Kíváncsi vagyok, mikor találják ki a 4x4-es sakkot a hülyék kedvéért, elvégre nekik is kell egy kis sikerélmény. Aztán ha a közös témára terelődik a szó, még azt is tisztázni kell, hogy ő vajon a gagyi rejtvények mestere, vagy a rejtvényeké.

Mostanában mintha kissé fogyasztóvédelmis hangulatban lennék, de talán van (lesz) némi haszna. Most is egy ilyen bejegyzés következik, hiszen a napi reggeli- és ebédszerzési körutakon számtalan  visszássággal találkozom, amiket nem tudok szó nélkül hagyni.

Mivel a Róna utcához közel eső CBA üzletbe már nem járok, kénytelen vagyok a Bosnyák térre menni, ahol némileg konszolidáltabb a helyzet. A pénztárosok ugyan itt sem sokkal jobbak, a sorok közt sem több a hely, az árak sem kisebbek, de legalább nagyobb a választék. A vásárlók meg olyanok, amilyenek. Tegnap például a húspultnál állva egyetlen vevő előzött csak meg. Ez viszont 10 dekánként vásárolta fel szinte a teljes kínálatot. Ebből is kért egy keveset meg abból is, sajtot is vett, az éppen beálló pultos meg mindennél megkérdezte, hogy "melyikből?". Hát persze honnan tudná a vevő, milyenek vannak, ezért visszakérdezés után nekem is végig kellett hallgatnom, hogy "van akciós 999-ért, ilyen 1299-ért meg olyan 1599-ért", aztán végig kellett várnom a szeletelést és a csomagolást is. Mire sorra kerültem, már demonstratíve letettem a kosaram, mint aki lemondott mindennemű vásárlásról, aztán persze én is megkaptam a "melyikből?" kérdést, amikor pulykamell sonkát kértem. Külön öröm, hogy 15 deka helyett csak 10-et kaptam, de már nem mertem megszólalni, nehogy még tovább tartson az aktus. A pénztárhoz érve pedig na pont ki állt előttem...?

Mielőtt elfelejteném, már előre kapnak egy jó pontot is, mivel a nejlonzacskókat papírra cserélték, amin ugyan sokan morgolódnak, de azért mégis környezetbarátabb ez az eljárás. Csak azt nem értem, a zöldség-gyümölcs 'részlegnél' mi értelme volt a nejlonokat műanyag krumplihálókra cserélni? Ez mennyivel jobb?

Na, de most nem is ez a téma, hanem az a két jelenség, amiről kutyafuttában már eddig is írtam, és a közös jellemzőjük, hogy mindkettő a mi átverésünkről szól. Mármint a vevőkéről. Mindkettő folytatólagos, de kis odafigyeléssel (esetleg szóvá tétellel) elkerülhető a blama, csak viselkedjünk tudatos vásárlókként. 

Ma ugyanebben a CBA-ban vásárolva a tejes-vajas hűtőnél ácsorogva elmélkedtem azon, mit is vegyek az ebédem mellé kiegészítőnek. Ez mindennapos probléma. Ez a kefír legyen vagy inkább az? Esetleg natúr joghurtot vegyek, de akkor abból melyiket? Ekkor akadt meg a szemem egy Milli vaníliás krémtúrón, amit 119 forintért vesztegetnek. Ez az a régi fajta krémtúró, amire még ovis koromból emlékszem. Megfogtam, megforgattam, és miközben azon elmélkedtem, hogy vajon megengedhetek-e magamnak ilyen bűnözést, megláttam, hogy van belőle XXL-es méret is. Gyorsan lecsaptam rá, de mielőtt a kosaramba tettem volna, ezt is megforgattam. Az ára 289 forint, a tartalma padig 180 gramm. És itt az átverés, mivel a másiké meg 100 gramm. Tehát 80%-kal többet 143%-kal többért kapok meg, ha egyben veszem, magyarul két hagyományos kiszerelés vásárlása esetén még mindig beljebb vagyok 51 Ft-tal. 

Ez nem egyedi jelenség, és nem állítom, hogy az üzlet gazembersége. Köztudott, hogy a TESCO-ban 5x1 liter étolaj kevesebbe kerül, mint 1x5 liter (legalább is sokáig így volt), de korábban már ecseteltem az is, miként lesz néhány hét vagy hónap leforgása alatt egy termék ára sokkal magasabb (20% ingyen, egyet fizet-kettőt kap, aztán már a szimpla kerül annyiba, mint addig a dupla, stb.). Ha azonban kis fejszámolást végzünk vagy pusztán megnézzük a mennyiségeket, könnyen elkerülhetjük az átverést.

Még az Orbán-kormány hozott anno egy törvényt, miszerint az üzletekben a termékek árát ki kell írni SI-egységre számított áron IS. Akkor persze jött a sírás, hogy nyomban tönkre megy az összes bolt, meg szokásos gúnyhadjárat is, bár azt el kell ismerni, hogy a literre számított parfümök ára valóban irreálisnak tűnik. De a célt tökéletesen elérték ezzel: a naiv vásárló pontos képet kap arról, hogy mi mennyibe kerül. Még egy tudatos vásárló is gondba kerülhet, ha a sok becsapásra alkalmas reklámfeliratot és megjelölést is át akarja hidalni, és úgy megállapítani, hogyan járhat jobban. Vásárláskor persze nem pusztán az ár-minőség-mennyiség trió lehet releváns, hiszen valakiknek szinte csak az ár számít (lévén nem engedhetik meg maguknak a drágábbat), másnak pedig hiába érné meg jobban a nagyobb kiszerelés, ha azt egyszerűen nem tudja elhasználni. Ilyenkor sajnos kénytelen beérni a rosszabb aránnyal, mivel a legtöbb termék ára a bikinibugyik módjára alakul: minél kevesebb benne az anyag, annál drágább. Az érdek azonban közös: ne hagyjuk magunkat becsapni.

A másik dolog. Néhány hete az Újpest-központnál található Match-üzletben vásároltam, és tejfölt akartam venni. Bevallom, nekem sem jut mindig eszembe, hogy gondosan végigolvassam a venni kívánt termék összes paraméterét, de akkor azért alaposabban megforgattam. És jé, hát annak szavatossága bizony akkor már 3 napja lejárt. A többi tejfölé nem, de ezé az egyé igen, ráadásul gondosan a legelső sorba tették, hogy biztosan elfogyjon. Minő aljasság. Mérgezzük a polgárokat néhány forintért? Jól bepipultam, és felmerült bennem a gondolat, hogy ott helyben izomból földhöz vágom, hogy aztán a vélhetőelg odanyargaló biztonsági őrnek ártatlan képpel mondhassam, hogy "sajnos leejtettem". Ezt nyilván nem hitte volna el, ezért összeszedés közben naivan vettem volna észre, hogy "jé, hát ez egyébként is lejárt vagy három napja", így nem tudott volna mit tenni. Végül azonban mégsem tettem meg, mert egyrészt nem akartam volna nyakig tejfölöslenni, másrészt elég gyakran vásárolok náluk, és nem lett volna jó, ha megjegyeznek maguknak. A tejfölt azért nem hagytam ott, hanem a pénztárnál leadtam, bár nem tettem zsebre a pénztáros pillantását. 

A lényeg: lépten-nyomon megpróbálnak minket átverni. Ez az egész ország erről szól. A kevésbé arcátlanok csak kicsit, a nagyon arcátlanok viszont akár egészségkárosító élelmiszert is lelkifurdalás nélkül eladnak nekünk... HA nem figyelünk oda. Ez ellen sokat nem tehetünk, de az a kicsi is elég, hogy legalább magunkat megmentsük, nézzük meg, mit veszünk!

Kicsiny hazánkban sajnos sok dolog még a rendszerváltás után 20 évvel is úgy működik, mintha ez az ominózus aktus sosem történt volna meg. A politikát most hagyjuk, maradjunk csak a pénzköltésre alkalmas tényezőknél, mint amilyen az ipar, a mezőgazdaság vagy a szolgáltatási szektor. Minden nap szembesülhetünk azzal, miként próbálnak meg eladni nekünk dioxinos, melaminos, aflatoxinos, romlott, néha már rothadó ételeket, mérgező festékkel bevont gyerekjátékot, balesetveszélyes elektromos készülékeket, de nem csak a kézzel fogható termékek terén fordulnak elő visszásságok. Sokszor túlszámláznak a vendéglátóipari egységekben, ottfelejtenek minket külföldön, vagy éppen elfelejtik, hogy mi vagyunk a vevők, és ők azért vannak, hogy kiszolgáljanak bennünket. Tehetik, mert az élelmiszerbiztonsági, fogyasztóvédelmi szervek nem (sem) működnek megfelelően, a legtöbb magyar ember pedig egyáltalán nem viselkedik tudatos fogyasztóként. Nyilván ennek számos oka van (köztük az egyre nagyobb nyomor), de akik még megválaszthatjuk, mit eszünk, mit veszünk, próbáljunk meg a magunk és a mások kárából tanulni, és figyelmeztessük a környezetünkben élőket is, hátha ezzel is elérünk valamilyen pozitív változást. Most — a múltkori bejegyzésemhez hasonlóan — ismét lándzsát török egy jelenség felett, ez a jelenség azonban ezúttal nem egy termék, hanem egy vegyesbolt.

A Róna utcai 7-es megállóval szemben található CBA-üzlet, vagy inkább CBA-lyuk lesz terítéken, ami egy sarki szolárium és egy helyesírási hibákkal teletűzdelt reklámokkal (pl. dohányárú) borított trafik között található. Egyáltalán nem nevezhető nagy üzletnek, mivel néhány vidéki garázsbolt is nagyobb nála, de hát ennyi még mindig jobb, mint a semmi. Nyilván nincs is szükség nagy árukészletre, mivel a környék lakóépületeinek száma eleve nem túl sok vásárlót feltételez, ráadásul 100 m-en belül legalább 3 másik vegyesbolt is van. Ennek megfelelően nemcsak kicsi az árukészlete, de mérhetetlenül gagyi is. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha a TESCO-ban csak az a kék-fehér 'gazdaságos' verzió lenne mindenből. Tudom, a sok nyugdíjas és kispénzű ember úgysem tudná megfizetni a drága, minőségi termékeket, és mivel a bolt területe ilyen kicsi, azok csak az olcsó gagyik elől foglalnák a helyet. 

Ezen eddig még gyakran túl is tettem magam, maximum megelégedtem a helyettesítő termékekkel, azt' jól van. Több más dolog is zavar azonban:

- a boltba lépve időutazásnak lehetünk tanúi, hiszen az enteriőr az 1960-as éveket idézi, kb. azóta is lehet ott. Kopott padló, elnyűtt farostlemezekből összetákolt szekrények, Dexion-Salgó állványzat, megsárgult falak és koszosság-hatás; ez kíséri utunkat a zsúfolt sorok között.

- az üzlet előtt gyakran ácsorog egy hajléktalan 'bácsi', néha pedig bent is. Beszélget, poénkodik, bűzölög és ki tudja, mi mindent fogdos össze, amiket aztán mások is összefogdosnak, majd ezek a mások az egész izét ráhordják azokra a termékekre, amiket én később megveszek. Talán nem így történik, de nekem mégis minden alkalommal ez jut az eszembe. Például amikor a hajnali zsömlének a délutánra már beszakadt tetejére pillantok, rögtön az jut eszembe, hogy vajon nem éppen az ő, vagy valamelyik hasonló sorsú társának ujjai nyomán keletkezett-e ott az az üreg. Ha én odafigyelek a higiéniára és a saját egészségi állapotomra, elvárom, hogy ahol a pénzemet hagyom, ott is figyeljenek rá. 

- a felvágottas pult amellett, hogy szintén elég szűkös készlettel rendelkezik (volt, hogy reggel 8:30 körül az utolsó 5 szelet sonkát vittem el), elég borzasztóan is néz ki. Teljesen nyilvánvaló, hogy az előző nap(ok)ról megmaradt karikákat passzolják el, ami nyilván más üzletekben is így van, de azokban mintha ügyelnének a látszatra, és nem ásítoznának a pultjaikban pöndörödött-barnult felvágottszeletek. Itt ez nem így van.

- az alkalmazottakkal sem igen vagyok megelégedve. Mindenki csinál mindent (bár mintha egy öreglány volna a boltvezető), ezért nem tudom azt mondani, hogy ez vagy az milyen szemét. Mindenesetre van egy cigányos kinézetű nő, aki a múltkor egy darab hús lemérése után a mérlegen megjelenő összeg helyett egy jóval nagyobbat írt a ceruzájával a termék csomagolására, rögtön a kedvencem is lett. Egy másik csaj is dolgozik ott, akit eddig még szinte csak rámolni láttam, meg egy fiatalabb legény, aki viszont nyugdíjas-poénokkal szórakoztatja a betérő vásárlókat. Tisztára mint a férfi ápolók a magatehetetlen betegekkel. El tudjátok képzelni. Egy méretes kopasz srác is dolgozik ott, de azzal semmi bajom sincs, ellenben a nyugger-szerű — általában — pénztáros nővel. Ez egy kis gané, aki elfelejti, hogy ő van a vásárlókért és nem fordítva. A ritkás forgalmú bolt kasszájában ülve gyakran olvas gagyilapokat, amiket hangos sóhajtozások közepette tesz le, ha valaki elé áll. Ez nálam még csak a "primitív vén kurva" jelzőt eredményezi, azonban a múltkor elkezdett velem pampogni, amiért du. 1 órakor ötezressel mertem kifizetni 95 Ft-ot. Mindig figyelek, hogy a boltosoknak miattam ne fogyjon ki az aprójuk, sokszor már előre ki is készítem a fémpénzeket, de ebben az esetben csak a pénztárnál vettem észre, hogy vagy 75 Ft van nálam vagy 5000. Ezt be is jelentettem (igaz, a gépbe való beütés után), mire a VK. rámförmedt, hogy ne is adjam oda, mire én viszont felháborodottan kérdeztem vissza, hogy "talán vásároljak még valamit"? Egyébként akartam még venni egy doboz cigit is, de ez az intermezzo teljesen kizökkentett. Végül a 'kedves' pénztáros 'kisasszony' nagy kegyesen visszaadott, de közben megjegyzéseket mormogott az orra alatt arra vonatkozóan, hogy máskor is milyen kis összegekben szoktam náluk vásárolni. És akkor még egy pillanattal előtte én kértem elnézést, amiért így alakult a pénztárcám tartalma.

Na ekkor döntöttem el, hogy ebbe a trágyadombba többet be nem teszem a lábam. Ha még csak egyszer fordult volna elő ilyen visszásság, talán, de miután a kasszás eset egy kolléganőmmel ugyanígy megesett, és miután — minimum — egyszer már átbasztak, végleg betelt a pohár. Tudom, hogy ezzel nemigen fogom meghatni őket, tudom, hogy csak magamnak csinálok ezzel plusz utat a következő boltig, és azt is tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de legalább a közérzetem jobb lesz, amiért nem csinálok magamból újra meg újra lábtörlőt, és amiért nemcsak pampogok a tudatos vásárlói magatartásról, hanem be is tartom azt.

Vagy talán kötelező a romos, koszos, drága és udvariatlan kiszolgálású helyen vásárolni? Ugye, hogy nem. Ti se tegyétek, főleg itt ne.