mozi bejegyzései

1. Ez a 701. bejegyzésem, aminek tiszteletére szerettem volna néhány érdekes, vicces vagy egyéb okból kifolyólag említésre méltó keresőkifejezést közre adni, de mivel haldoklik  a statgép, erre nem kerülhetett sor. A jubileum tehát ezúttal ennyi.

2. Ahogy a Freeblog, a 979 blog is haldoklik, ez nem kétséges. Az, hogy nincs időm írni, sok esetben igaz, de annyi időm azért lenne, hogy egy-egy röpke bejegyzést lefirkantsak. Az a baj, hogy már kedvem sincs hozzá, így fordulhat elő, hogy bár téma lenne bőven, két hete rá se bagóztam a blogra. Sokszor napokig még a kommentekre se nézek rá, a statgép hibája meg aztán a maradék ihletemet is elveszi. Az 5. blogszülinapot azért még tuti kivárom, aztán meglátom, mi lesz.

3. Közben viszont már előkészítettem internetes jelenlétem átlényegülésének alapjait (valamit a blog nélkül/helyett/után is csinálni kell), azaz Lost ex-bloggerrel közösen indítottunk egy tublr oldalt. Bár van már hasonló, úgy döntöttünk, a jövőben (mi is) megpróbáljuk felfedezni Budapest lehető legtöbb arcát és szegletét, és közben igyekszünk minél többet megörökíteni abból, azaz ez egy Budapest témájú fotóblog (lesz). Az odavetett 'csak úgy' fotók közt megpróbálunk majd minél több olyan összeállítást kipakolni, ami vagy valamilyen téma vagy valamilyen kontraszt köré csoportosul. Ha minden jól megy, az idő előrehaladtával egyre több ellentétpárt sikerül megtalálnunk és megörökítenünk...bár még nagyon képlékeny a dolog. Ötletelünk, fényképezünk, aztán majd lesz valami. Azt viszont már most tudjuk, hogy messze nem ragaszkodunk a turistacsalogató helyszínek minél varászlatosabb színben való feltüntetéséhez, itt bizony lesz árnyoldal is. Minden, ami Budapest.

4. Egyébként nem panaszkodom a munka mennyisége miatt sem. Ettől a héttől eleve rettegek, mert még nem látom a közepét sem, nemhogy a végét. Éves zárás, havi ÁFA, új ügyfelek, szarkavaró régiek, megállás nélkül csöngő telefon, ingerültség, késői ebéd, ingázás a cégek között...na jó, inkább hagyjuk is.

5. Még azóta sem sikerült eljutni egy edzőterembe, de a héten már megint nagyon erősen rákoncentrálunk, aztán hátha végre. Kellene már, mert itt a nyár, mindenki izmos és fit, csak én nem. Persze idén nyárra már lófaszt sem lehet felszedni, de sosem késő elkezdeni a következőre készülni.

6. Nem vagyok oda a képregény-adaptációkért és/vagy szuperhősös filmekért (az egy Batmant leszámítva ugye), de a Bosszúállók kimondottan élvezetes és nézhető volt. Az ilyen filmek nagy kockázata, hogy a hollywoodi megoldásokat kedvelő rendezők a szuperhős téma miatt még egy (vagy több) lapáttal rátesznek mindenre, így végül egy teljesen abszurd, végtelen túlzásokkal teli szart kapunk tőlük. Ez a film viszont végig a számomra is elfogadható keretek között maradt, és még a 3D technikára sem feküdt rá tolakodó szinten. Gyakorlatilag fel sem tűnt, hogy ez egy 3D-s film, olyan természetesnek hatott az egész.

7. Van a másnaposságomnak egy olyan vetülete (a fizikai gyötrelmeken túl), hogy először felébredek, megállapítom, hogy másnapos vagyok, tesztelem az érzékeimet, a szervrendszereimet, aztán visszagondolok a történtekre, és megállapítom, hogy — meglepő módon — mindenre emlékszem. Aztán ahogy telik az idő, egyre több részletről derül ki, hogy igazából fogalmam sincs, hogyan is volt, sőt, komplett fél órákat, eseménysorokat hiányolok az estéből. Például két külön helyszín közötti út eseményeit, azaz hogyan kerültem oda? Ilyenkor bekapcsol az aggódási mechanizmus, hogy "Úristen, ugye nem csináltam semmi vállalhatatlant?", aztán beletörődöm, hogy ha mégis, hát biztos cuki, váratlan vagy vicces volt tőlem, de ami történt, megtörtént, ideje a jelenre koncentrálni. És akkor jön a jeges rémület, amikor visszahallom vagy beugrik, hogy igenis csináltam, és a többiek azóta is ezen röhögnek. Jaj! (Persze nem kell semmi extrémre gondolni, de az én visszafogott lényemnek a minimális önmagam elengedése is sok tud lenni.)

8. Eljött az idei lomtalanítás ideje, én pedig megint egy jó nagy halom felesleges kacattól szabadultam meg. De mintha egy grammal több hely nem lenne a lakásban mégsem.

9. Kaptam egy névtelen képeslapot (ami a FIDESZ hajdani választási plakátját ábrázolja), gyerekírással, és számomra érthetetlen (bár értelmes szavakból áll) üzenettel. Hogy mik vannak...?

10. Megint lehet szurkolni, hátha megfogjuk az Isten lábát. Egy barátom azt mondta, hogy hajtogatni kell magamban a pozitív gondolatokat, és akkor bevonzom a tutit. Szóval: hozzánk jönnek, mert fiatalok vagyunk és agilisek, közel vagyunk, olcsók vagyunk, felkészültek vagyunk és szimpatikusak vagyunk. Hozzánk jönnek könyveltetni, hozzánk jönnek könyveltetni...

Tarthatatlan ez az állapot, amit itt a blogban művelek, se bejegyzés, se erekció reakció, se semmi. Nem fér bele az időmbe. De hogy ez legalább kicsit megtörjön, halmozás nélkül, külön-külön fogok írni a közelmúltbeli film- és egyéb élményeimről, kezdve a legrégebbivel, haladva a legfrissebb felé. Ez van...

Tehát Suszter, szabó, baka, kém, amit kb. három hete láttam valamelyik moziban. Ricsinek várós film volt, és a témája alapján én is kíváncsi voltam rá, de annyira nem jött be. Hidegháború, megfigyelés, ügynökösködés, konspiráció, politikai gyilkosságok, meg minden, ami ezzel jár. Ez eddig oké, mert az ilyet szeretem, de ennek a filmnek a története annyira szövevényes, hogy a magam részéről — bevallom — a végén már végképp nem tudtam, hogy ki kicsoda, és mi miért történik. Az a sok név, fedőnév, helyszín és esemény...már néhai nagyanyám jutott eszembe, aki hajlamos volt egy film második felénél megkérdezni a családtagoktól, hogy "ez ki?", mindezt a főszereplőre vonatkozóan. Röhögtek is rajta, at kérdezve, hogy "Te melyik filmet nézed?". A könyvváltozat biztosan érthetőbb, hiszen ott több a tér a történetvezetésre és a kifejtésre.

Kimondottan rossz persze így sem nem volt a film, mert például a helyszínek és a kosztümök tök jól idézték a korabeli, elnagyolt használati eszközöket, az éles szögekben végződő vagy éppen ebben az időszakban kerekedésnek induló karosszéria-vonalakat és a szürke-barna-fekete vonalon mozgó ruhákat, és a színészi játékkal sem volt gond. Sőt, sztárparádéról beszélhetünk, mi pedig még a magyar statiszták feltűnésének is örülhetünk. Mucsi Zoltánnak smink se kell a balkáni karakter megformálásához, elég egy rettenetes garbó, Kálloy Molnár Péter kellőképpen gusztustalan az izzadós pincér szerepében (szvsz utálom őt), és az éles szeműek még Csuja Imrét is felfedezhették a Párizsi udvarban játszódó jelenetben. A filmben egyébként meleg vonal is van, és nem is olyan hangsúlytalan.

Nem volt kidobott pénz, de a végén azért kissé zsongó fejjel jöttem ki a teremből.

(0:56-nál a Parlament, 1:30-nál Kálloy Molnár)

1. Végre kész az új fogam. Jobb, mint újkorában, ami azt jelenti, hogy ránézésre senki nem mondaná meg, hogy valaha is kezelték, még a tömés színe is stimmel, a maradék foganyaghoz és a szomszédos fogakhoz viszonyítva. Egy kicsit ugyan még magas, de azon lehet javítani, és végre úgy ehetek a bal oldalon, mint régen. Vigyáznom sem kell, mert az 55 ezer forintos kezelés után nem kell tartani töréstől vagy egyéb rongálódástól. Még jó...

2. Mostanában egyébként nemcsak nekem van problémám a fogakkal, hanem a titkárnőnknek is, ami egyrészt azt jelentette, hogy ma ugyanabban az időben, a város két különböző pontján tátottunk, másrészt meg azt, hogy az utolsó egy órában csak egyetlen kolléga tartotta a frontot az irodában (a társam egész napos továbbképzésen ült).

3. És még fog, akkor is, ha már unalmas. Jövő héten ugyanis újabb forduló, ezúttal magasabb sebességen: a JA6 és JA7 egyszerre lesz szétfurkálva. Egyikben töméscsere, a másik pedig a mostani sorsára jut majd. Remélhetőleg, mert a gyökérkezelés is képben van...

4. Ismét 300 Ft alatt van az euró. Egyrészt most nem hallom a károgókat (ilyenkor biztosan bosszúsan lapítanak), másrészt azon gondolkodtam, hogy ha lenne pár — mondjuk 6 — millió szabadon felhasználható pénzem, vennék belőle 10-20 ezer EUR-t, aztán kb. két hét múlva eladnám mindet az akkori árfolyamon, és ezzel keresnék is pár százezer forintot, munka nélkül. Így megy ez manapság a megfelelő körökben...

5. Viszont sajnos nemhogy pár millióm, de pár tízezrem sincs, mivel — valljuk be — ebben a hónapban túlköltekeztem. A januári fizetésem több volt ugyan, mint az utóbbi két évben bármelyik hónapban, de egyrészt kifizettem egy csomó rezsit, másrészt a fogam (már megint...) kezelésének költsége sem volt elhanyagolható. Plusz blogtali, mozizások, szállás-foglaló áprilisra, színházjegy februárra és márciusra...szóval elment. Most meg jöhet az egy hetes számolgatás, mint a — nem is olyan — régi szép időkben. Pedig úgy elszoknék már ettől...

6. De legalább a céges pénzügyek a legnagyobb rendben vannak, hiszen minden kifizetve, és még várunk pár tartozó ügyfelet. Ha ezek közül 2-3 még ebben a hónapban betoppan, a 2012-es kinnlevőségeink a nulla felé fognak konvergálni. A megelőző két évben felhalmozottak persze attól még ott vannak...

7. A kilátások sem rosszak, mivel az elmúlt 1 hónapban (úgy december közepétől) kb. 22-25 ügyfél jelentkezett könyvelésre vagy kért árajánlatot, és ezek egy töredéke — úgy néz ki — nálunk is köt majd ki. Sajnos csak töredéke, és ha kicsit tapasztaltabb lennék, vagy marketing irányba képezném magam, talán azt is meg tudnám mondani, a többi miért nem, vagy mi kellene ahhoz, hogy mégis de...

8. Ja, azt nem is említettem (ugrálok kicsit), hogy a hónap elejétől ismét számolom a kiadásaimat, kategóriákra bontva, mint tavalyelőtt. Kíváncsi vagyok, az idén mire megy el a pénzem...

9. Hétfőn megnéztük a Martha Marcy May Marlene című filmet, ami megint csak nem tetszett. Egy lányról szól, aki bekerül egy amolyan szekta-kommuna társaságba, majd két év múlva megszökik onnan. A kommunától pár órányira lakó nővérénél és annak férjénél köt ki, akik megpróbálnak valami kis életet verni belé, ez azonban kevésbé sikerül nekik. A lány nem tudja, mit akar, furcsán viselkedik, és folyamatosan retteg, hogy rátalálnak a volt társai. Kb. erről is szól az egész. Nekem megint kevés volt az info: miért kötött ki ott, miért jött el, hogyan éltek azok, hogyan él a testvére (a férjével), miért nem szedi össze magát a csaj? Azzal nincs bajom, ha egy történetből hiányoznak egyes infók, azzal viszont igen, ha szinte semmilyen infót nem kap a néző, hogy legalább valami minimális alapja legyen a látottak értelmezéséhez. Azért meg lehetett nézni...

10. Most meg Columbo megy az AXN Crime-on, ami az egyik kedvenc krimi-sorozatom, és már évek óta nem láttam egy részt sem belőle. Most (blogírás közben) pótolom.

Ígértem, hogy a múltkori mozifilmekkel kapcsolatban írok némi véleményt, úgyhogy következzen most ez.

Az élet fája (The Tree of Life)

A Ricsi már előzetesen felkészített rá, hogy ez kb. a Melankólia pepitában, de mivel annyira meg szerette volna nézni, annak ellenére mentem el vele, hogy magamtól sosem ültem volna be rá. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy milyen. Megnéztük, és még aznap megkérdezték páran, hogy milyen is volt, de sem a Ricsi, sem én nem tudtunk rá választ adni. Ha pontozni kellene egy 10-es skálán, fogalmam se lenne, hova soroljam,, hány pontot adjak rá . Rossznak semmiképpen sem mondható, hiszen rengeteg jó gondolat van benne, meg gyönyörű jelenet, jó színészi játék, elgondolkodtató momentum, de kijössz róla, és nem tudod, mit lehetne mindezzel kezdeni. Plusz rohadt hosszú, közben viszont nagyon kevés párbeszéd van benne. Mint a Honfoglalásban, aminek jellegzetes momentuma, hogy Franco Nero 5 percig bámul a világba. A nézés persze nem baj, én is megállapítottam már pár filmnél, hogy a leghatásosabb, legkurvakibaszottjóbb jeleneteket csak elrontotta volna a beszéd, de ami kevés, az kevés.

Egyébként megállapítottam közben, hogy ez egy KDNP-s oktatófilm is lehetne a családról, mivel egyes jelenetek közben még nekem is kedvem támadt egy-két gyereket gyártani, és apukának lenni, ebből a szempontból tehát mindenképpen hatásos volt. Ugyanakkor azt is megállapítottam, hogy a filmet újra meg kellene nézni, de ezúttal 3-5 perces blokkokra darabolva, és minden blokk után el kellene a látottakon elmélkedni, mert lenne min, és így annyira tömény sem lenne az egész. Születés, halál, Isten, teremtés, szeretet, család, felnövés, bűn. Aki fogékony a művészfilmekre, a szépségre, a mély gondolatokra, az arcokkal, gesztusokkal, látvánnyal kifejezett érzelmekre, annak mindenképpen ajánlom, de aki csak Brad Pitt miatt nézné meg, az nagy ívben kerülje, mert nagyon csalódni fog.

Barney és a nők (Barney's Version)

Ez a film viszont már eldönthetően nem jó. Alapvetően komédia, de annak nem annyira erős, a végé felé a drámába fordulás meg inkább csak hatásvadász, mintsem mély. A főszereplő életstílusa és megmozdulásai inkább taszítóak (sőt), amire még jól rá is játszanak a készítők, azaz még ki is hangsúlyozzák lépten-nyomon. A cél nyilván az, hogy magunk is egy kicsit megundorodjunk, mert aztán majd milyen jó lesz megélni a látottak miatti sajnálatot avagy szánalmat. A színészek egyébként jónak mondhatók, de se a sztori, se a beleszuszakolt minimális kis csavar nem javítja tovább az összképet.

Egyébként lehet, hogy ha a körülmények nem olyanok, amilyenek voltak, jobban élveztem volna. Történt ugyanis, hogy az előttünk levő sorban egy rakat vénember és vénasszony ült, akik legalább annyira nem tudtak viselkedni, mint amennyire a Westend mozijában az akciófilmekre beülő cigánygyerekek, és ez nemcsak megdöbbentett, de sokkal inkább zavart. Röfögtek, hangoskodtak, akkor nevettek, amikor nem is volt min, és folyamatosan kommentálták a jeleneteket. Marha idegesítő volt. Amikor aztán az egyik tatának megszólalt a mobiltelefonja (pedig külön elhangzott, hogy mindenki halkítsa le), és ő azt percekig kereste a kabátja zsebében, úgy éreztem magam, mint egy Monty Python szkeccs szereplője. Már csak röhögni tudtam és a fejemet fogni. Nem is értem, mi ez a sok nyugdíjas mostanában a mozikban. Az élet fája előtti filmről is tömegesen jöttek ki, azon is sokan ültek közülük, meg erre a filmre is egy csomóan ültek be (miközben az egész teremben egyébként alig egy maroknyian voltunk). Nem baj persze, csak feltűnt.

Összességében tehát nem volt valami felejthetetlen filmélmény. 4/10

...és már nem sikerült a minél gyakrabban (azaz max. 2-naponta) elkövetett blogírás tervét tartanom, két hét után máris 4 nap kimaradt. De van mentségem, mert annyi programom volt a hétvégén, hogy ki se láttam belőle. Pihenés persze semmi nem volt, alkoholfogyasztás viszont annál több, szóval máris nagyon várom a következő pénteket...

Az újabb heti hajtást (tudom, elcséplem ezt a szót, de használatkor még mindig szem előtt tartom az erejét) pénteken 4,5 óra túlórával koronáztam meg, majd ismét átlényegültem Lostékhoz, akik akkor az egyik utolsó estéjüket töltötték a munkahelyemtől két sarokra levő albérletükben, és ennek tiszteletére egy kis esti összejövetelt szerveztek. Mivel másnap a blogtali volt a program, nem is akartam (nagyon) alkoholt fogyasztani, hogy vasárnap még mindig legyen némi esélyem talpra állni, ezért csak egy üveg bort vettem, és azt vittem magammal. A terv nem jött be, mivel vendéglátóim is készültek, és a többi vendég sem jött üres kézzel. Ettől függetlenül többé-kevésbé sikerült mértéket tartanom, így csak egy kicsit becsíptem, és mire a taxival hazaértem, már ki is tisztult a fejem. Éjjel egy elmúlt, mire ágyba kerültem.

Szombaton kivakartam magam az ágyból, térültem-fordultam, és már indulnom is kellett a Puskin Moziba, ahol a Ricsivel — akinek péntek este külön programja volt — Az élet fáját néztük meg. A filmre most nem térek ki, mert majd egy külön bejegyzésben vesztegetek rá pár szót, elég legyen annyi, hogy a hossza miatt a végére igencsak éhesek lettünk. Beültünk az Astoriánál levő Burger Kingbe, és egy-egy menü mellett kényelmesen megtárgyaltuk a még friss filmélményt. Gondoltunk rá, hogy Tamást vagy SPF-et megkérdezzük, nem akarnak-e kicsit korábban a CD Fű-be érkezni, de aztán olyan jól eltraccsoltuk az időt, hogy csak kicsivel 7 előtt érkeztünk meg a helyszínre.

Mi voltunk az elsők, de hamarosan megérkezett Treen és IO is, majd némi beszélgetés-kezdeményt követően azt vettük észre, hogy egyre többen ülnek körülöttünk. Nem sorolok fel mindenkit, aki eljött, mert elég sokan voltunk, és végül tutira kifelejtenék valakit, de az biztos, hogy a melegbloggerek számának és aktivitásának ellenére is szép számban gyűltünk össze. Külön szerencse, hogy manapság a hírek gyorsan és akadálymentesen terjednek, így olyanok is feltűntek, akik már nem blogolnak, de akik ettől ugyanúgy a blogger-közösséghez tartoznak (legalábbis az én szememben). Nem tudtam mindenkivel beszélgetni, de a korábbi találkozók alkalmával már rájöttem, hogy nem is érdemes ezzel próbálkoznom, mert végül csak szétapróznám az estét, és egy következő alkalommal úgyis lehetőségem lesz törleszteni az elmaradásból. Furcsa volt, hogy az előző napi alkoholfogyasztás után most még többet ittam, de meg sem éreztem. 2x2 deci forralt bor és vagy 4 deci tömény elfogyasztása után is úgy éreztem magam, mint aki semmit nem ivott, de ez nem is baj, elvégre kinőttem már a középiskolás szintből, amikor még a berúgás maga volt az esti buli célja (mondjuk nekem már akkor sem). A lényeg, hogy a tiltás ellenére lehetett odalent (külön helyiségben) dohányozni, ami +1 pont, voltak jó beszélgetések, vicces momentumok, meg az üvegezés helyi verziója, a vasalózás. Szerencsére a javából kimaradtam, de a végén — újabb vegyülési kísérletem következményeként — még én is kaptam egy-két kényes kérdést, ezek őszinte megválaszolásához azonban már elegendő volt bennem az alkoholmennyiség. A hangulatot jól példázza, hogy a hely elvileg éjfélkor bezár, minket mégis úgy kellett kidobni, két órával később. Ennyi legyen is elég.

Miután mindenkitől elköszöntünk, hívtunk egy taxit, és hazajöttünk vele. Kivételesen egy női sofőrt kaptunk egy terepjáróval, ami külön-külön is ritkaság, nemhogy így együtt, ráadásul a nő nagyon beszédes, nagyon vagány és nagyon világi volt. Állítása szerint nyolc nyelven beszél...folytassam?

Fél 4-kor feküdtünk le aludni, és 10-kor már fent voltam, ami nem nagy kunszt, maximum, ha hozzá veszem a hét köznapi részét is. Ennek megfelelően a Redblekhez való átutazgatás, majd a Xanax következő műsoraihoz való szövegmondás alat végig tiszta kóma voltam. Alkalmanként majd' elaludtam, de azért hősiesen segítettem a skacoknak, és a jelenlétemmel igyekeztem emelni a délután fényét. Alkoholról már szó sem lehetett volna, de szerencsére nem is volt. Hazafelé aztán vásárlás, utána krumpli hámozás, és -sütés, vacsora, fürdés, filmezés, végül ájulás...és már itt is volt a hétfő.

Újra munka, újra fél 7-ig, aztán megint mozi (Barney és a nők), éjfél után lefekvés, korán kelés...

...és így tovább, szóval nem csoda, ha az utóbbi pár napban max. a kommentelésre volt némi energiám. Az aktuálisokra is csak holnap válaszolok majd, mert most teregetek, fürdök, rövid alvás, és már megint munka, megint fogorvos, megint...

Rég volt már vélemény, viszont volt sok könyv- és filmélmény, amit boncolhattam volna. Most jöjjön egy ilyen, röviden. A Predators (Ragadozók) című filmről lesz szó, amit ma sikerült megnéznem a párommal. Igaz, nem éppen premier film, de hát mostanában mindennel baromira el vagyok csúszva.

Jöjjön először a hivatalos előzetes:

Nos, én nem vagyok híve annak a hozzáállásnak, hogy minden, ami nyugati, az tutiszuperjó, ami meg magyar, az csak eleve szar lehet. Ebben az esetben különben is zavarban lennék kicsit, hiszen a film hollywoodi, de magyar rendezte (Antal Nimród). Ennek ellenére mégis azt kell mondjam, hogy nem jó. Nem szar, csak nem jó. Mert egydimenziósak a karakterek, mert logikátlan dolgok történnek benne, és mert tele van hibákkal.

Nem értem például, az egyik szereplő (aki utolsóként dögöl meg), miért dolgozik maga ellen a leghevültebb pillanatban. Oké, jól megdöbbenünk, amikor bemondja, kicsoda ő, de bazz, ez nem krimi, hanem egy sci-fi akciófilm. Aztán azt sem értem, minek az egészbe Laurence Fishburne karaktere, és ha már X időt olyan ügyesen túlélt, miért hal meg pik-pakk. Nem is beszélve arról, hogy miközben apró cafatokra fröccsen az egyik gonoszlény fegyverétől, egy másik szereplő egy ugyanolyantól éppen csak megpörkölődik. Hol itt a következetesség? Aztán nem értem, hogy ha ez egy idegen bolygó, miért vannak földi latin névvel elnevezett növények rajta, és ha már a Földhöz hasonlatos a cucc, hogyan lehet, hogy egy dzsungeltől 10 méterre lombhullató erdő van, majd újabb 50 méterre megint dzsungel, amit pár pillanattal később egy fenyves vált fel? Aztán az is hogyan lehetséges (belső ellenőrünk kedvenc kérdését idézve), hogy miután megállapítást nyert, hogy nem mozog a nap az égen (ergo áll a bolygó, vagy mindig ugyanazzal a felével fordul a csillagja felé), a film második fele mégis éjszaka játszódik? Ja, és persze ha már tisztásokon meg lombhullató erdőben flangálnak, nappal (!), miért csak hosszú órák után sikerül észrevenni, hogy ők egy idegen bolygón vannak (lásd előzetes, a szikla szélén megdöbbenve)?

Azon kívül nem értem, miért kell olyan lassan felépíteni a cselekményt, és miért kell lépésről lépésre ráébredni a helyzetre. A néző úgyis tudja, kik ezek a lények és mit csinálnak. Az eredeti film legalább 20 éves, de volt neki folytatása, meg két AvP film is, meg persze sok képregény és könyv is a témában, szóval még az anatómiájukkal is tisztában vagyunk mindnyájan. Ja, és persze ha az egyik szereplő, tudja, mi volt anno, az első rész cselekménye idején, és tudja, hogy a sár jól jön az infralátás ellen (egyébként nem), miért nem keni be magát rögtön vagy 10 centi sárral? Jaj, Istenem, de sok hülyeség van ebben.

Összességében gratulálunk Nimródunk 3. hollywoodi filmjéhez, de azért ez még így nem jó. Én 5/10-re értékelem.

(Pénteken meg megyünk Kaptár 4-et nézni, amiről már eleve tudom, hogy egy rakás szar, de hát ha Kaptár, meg kell nézni...)

Bár a szabadidőmet első sorban hasznos tevékenység végzésére — vagy legalább pihenésre kéne — fordítanom, ezt nem igazán valósítom meg. Most például a hányinger kerülget a kimerültségtől (de ma este becsszó pihenni fogok). Cserébe viszont nem panaszkodhatom az utóbbi két hétben megtekintett filmek számára. Ha pedig már megtekintettem őket, álljon itt egy pár szóban, milyennek találtam egyiket-másikat.

Leo kéglije

SPF már írt erről a filmről, ezért nem akarom részletekbe menően taglalni, elég legyen annyi, hogy egy argentin fiatalemberről szól, aki ráébred önnön melegségére, majd szép apránként átküzdi magát az ezzel járó lelki problémákon, és megél pár igen béna szituációt. Egy meleg film, ami a sztorija alapján nem nyújtana semmi kiemelkedőt, de

1. annyira átéreztem a főszereplő vívódását, és annyira magamra ismertem a 'fejlődési' vonal tekintetében, hogy egyes jeleneteket alig bírtam nézni, másoknál meg a hideg borzongás öntött el, például az első melegcsóknál.

2. leomlott egy — engem minősítő — elképzelésem Argentínáról: nem ponchoban dzsalnak az őserdőben, és nem a cukornádat csépelik naphosszat a machetékkel, hanem tökre ugyanolyanok mint mi.

3. bár a film spanyol nyelvű, ez csak az első pár percben volt zavaró, aztán már fel sem tűnt.

Szerintem a meleg fiatalok és szüleik számára kötelezővé kellene tenni a megtekintését. Értékelés: 8/10

Titánok harca

Na, ezt gyorsan le lehet zavarni: szar, pedig én eleve elfogult vagyok a fantasy-témával kapcsolatban. Összességében meg lehet nézni, de a történet elnagyolt és összecsapott, a karaktereknek nincs egyénisége, a meglepetések és fordulatok előre kiszámíthatók, a trükkök meg nem olyan hűde kategóriásak, amit 2010-ben el lehetne várni egy filmtől. Lehet, hogy a tizenéves amerikai gyerekeknek megfelel (mármint az egész film, en bloc), de nekem ennél nagyobbak az igényeim. Mellesleg nem úgy volt, hogy Perszeusz Medusza szeme elé tartotta a tükrös pajzsát, amitől az kővé vált (saját pillantásától)? Mert itt nem így van, ahogy valószínűleg sok más mitológiai elem sem, amiket viszont nem (feltétlenül) vettem észre. Kár volt kiadni érte a pénzt. Értékelés: 3/10

REC2

Ezt most pénteken sikerült megtekinteni, szinte még premier filmként. Szintén spanyol nyelvű, de szintén csak egy ideig zavaró, hogy egy mukkot nem értek belőle. Sokkal zavaróbb az a magyarázat, amivel az első részből ismert eseménysorozat kiváltó okát adják be a nézőnek. Nem mondom meg, mi az, mert akkor senki nem nézi meg, de nekem speciel nagyon nem tetszett. Az első rész egyébként bejövős volt, mert jó kis atmoszférát teremtettek benne a készítők, ami biztosan most is sikerült nekik, csak nem nálam. Valahogy most nem éreztem magam egy sötét társasházban, zombiktól körülölelve, főleg a trailerben is látható, FPS-játékokra emlékeztető jelenet után.Ott volt aztán az utolsó 10 perc, ami elég nagy katyvasz lett. Ember legyen a talpán, aki kibogozza, hogy akkor most mijappicsa is történik. Viszont a ténylegesen két szálon futó eseménysor ábrázolása, majd a találkoztatásuk zseniális húzás volt, az bejött. Tessék megnézni, aztán nálam jobban félni alatta. Értékelés: 6/10

Rekviem egy álomért

Ezzel viszont — Ricsinek köszönhetően — egy igen masszív filmélmény ért. Ennél durvább nem-horror alkotást még nem láttam, legalábbis nem emlékszem hasonlóra. Két napig nemigen tudtam magamhoz térni utána. Már a film zenéje is érfelvágós egy mélypont környéki állapotban, de a tartalom meg végképp letaglózza a naiv nézőt, hát még engem, aki leendő szociológusként eleve sokkal érdeklődőbb vagyok a súlyos társadalmi problémákkal kapcsolatban, mint az átlag. Függőség, lecsúszás, nagy vágyak, beteljesületlen álmok, emberi közömbösség, a modern kor bajai, sok szimbólummal és művészi megoldással nyakon öntve, kevésbé szájbarágósan. Négy élet alig egy évnyi története olyan sokkoló befejezéssel, amire az ember sokáig emlékezni fog. Aki nem látta még, gondoljon bele, milyen lehet a végkifejlet, ha ez az aláfestő zene közben:

Többször nézős, az értékelés pedig 10/10. Tőlem ilyet nagyon kevés film kap.

...témát választottam. Tudjátok, azt kutatom, hogy vajon a melegekben van-e egy plusz költözési motiváció a nem melegekhez képest.

Nem az a baj, hogy a 30 tervezett interjúból még csak 6 van meg, nem is az, hogy április 12. a határidő (miközben 11-én vélhetőleg szavazatot számlálok), és nem is az, hogy esetleg nem tudnék mit írni. Nincs baj. De sokkal könnyebb lett volna, ha mondjuk az emberi, de főleg a fiatalokra jellemző trógerség és lumpenproli viselkedés a témám. Módszer: résztvevő megfigyelés.

Tegnap és tegnapelőtt moziban voltunk, mindkétszer az Arénában, ami hétvégi estékhez méltón teli volt suttyókkal. Ezek azok a fiatalok (többek között), akik a plázákba járnak bandázni. Ülnek a fotelokon, hangoskodnak, és persze reprezentálják önnön szépségüket és divatosságukat. Elég fél órát eltölteni egy ilyen intézményben, és összetéveszthetetlenül megállapíthatjuk az idei divatot: Beckham-fülbevaló, szűk farmer, fehér öv, vasalt haj, tornacipő és csillogós, fekete kabátka. Ugyanígy meg lehetett állapítani évekkel ezelőtt, hogy a csajoknál a kotonkabát volt a menő (ez a hosszú, steppelt cucc), aztán a szőrmegalléros-kapucnis kabát, aztán a lila bármi, és így tovább. Persze más a divat a rockereknél (30 éve ugyanaz), a deszkásoknál meg a retrosoknál (sorolhatnám), de van egy réteg, aminek a tagjai mindig az aktuális divatot követik, és egy példány közülük mindig úgy néz ki, mint az összes többi. Nyilván ezek nem feltétlenül ugyanazok, mert a réteg egy része párt talál magának, összeköltözik, belet ereszt és eligénytelenedik, más része meg éppen abba a korba lép, amikor a LEGO-t a faszverés váltja föl, tehát cserélődik az állomány és a génkészlet, és biztosan akad olyan is, aki a tavalyi kollekciót kilomtalanítja, hiszen követni kell az aktuális trendet.

Azon gondolkodtam tegnap, hogy vajon egy lány, amikor párt választ, és a párja az ilyen metroszexuális srácok közül kerül ki, akkor vajon miért pont azt választja, és miért nem bármelyik másikat? Teljesen csereszabatosak, legalábbis kinézetre biztosan. A lelkébe szeret bele? A romantikus szép szavakba? Az intelligenciájába? Öööö, hát az utóbbi biztosan nem, mert bármennyire is helyes egy ilyen példány, amikor a KFC-nél sorban állva arra kényszerülök, hogy a hangját halljam...hát, nem taglóz le az intelligencia áradása. Ezek olyan férfias izék, akik mindig a csajokról beszélnek, ki mennyire kurva, milyen jó mobilja van valamelyiküknek, ki mit szólt be a másiknak, hogy baszta meg a harmadikat, vagy hol kapni olyan menő cuccot éppen. Unalmas, felszínes és egy nagy nulla az egész. Viselkedni, azt meg végképp nem tudnak. Hőbörögnek, visítoznak, harsányan röhögnek, pattogtatják a rágót, satöbbi.

Engem úgy neveltek, hogy ha vadidegen emberek között feltűnően viselkedtem, akkor rám szóltak, hogy a bácsik nem kíváncsiak ám rám. Ebben a szellemiségben létezem most is: igyekszem nem feltűnősködni, ha pedig ezt más teszi, az zavar. Nagyon. Zavar például, amikor valaki a tenyeréből hallgatja a zenét, jó hangosan, zavar, amikor a rágóját fújkálja, intelligens fejjel, zavar a harsány röhögés a metrón, zavar az elfeküdve ülés, zavar a csókolózás, a pusziszkodás, és átevezve a nyugdíjas generáció vizeire, zavar a fog- és orrszívás is, meg még vagy húsz dolog, amiket nem sorolnék föl. Idegbeteg vagyok, ezektől pedig egy vérben forgó szemű, de önmagát visszafogó dühöngő őrültté válok, és csak az a kérdés, mikor pattan el a húr, hogy aztán vagy engem vernek össze, vagy engem visznek el.

Ha egy ilyen fújkálós tini picsa felszáll a metróra, és mondjuk öt zengő gumicsattintás után leszáll, majd felszáll egy másik, aki ugyanezt csinálja, akkor az nekem nem olyan, mintha 1-től kezdenék újra számolni, hanem mintha a 6., 7. és további effektek érnék a fülemet. Most úgy a 112572.-nél tarthatok, úgyhogy miután minden hasonlónál megállapítom, hogy "már megint", majd felteszem magamban a költői kérdést, hogy "mért van mindenhol ennyi fasz?", jön az illető(k) válogatott módszerekkel való kivégzése, gondolatban. Sajnos már ez sem nyugtat meg. Vennem kell egy autót.

De autóval sajnos nem mehetek be a moziba (kivéve az autós mozikat, amik meg már nemigen vannak), úgyhogy az ilyen helyeken a filmélményt rettenetesen rontja, hogy rajtam kívül mások is vannak ott. Tegnap például már azon felbasztam magam, hogy egy mögöttem, kicsit balra ülő pár a Tesco-s szatyorból túrta elő a TG-popcornt, mer' nehogy má' azt a drága szart vegye meg a büfébe', aztán vagy egy órán keresztül zörgött a celofánnal, ráadásul nyitott pofával ette a kukoricáját. Konkrétan mögöttem szintén kukoricáztak, szintén nyitott szájjal, ráadásul úgy, hogy az egyes szemeket egyenként is szétharapták, szóval a recsegés mellé még egy csikorgó hang is társult. A harmadik megint csak recsegtetett, dolby surround hatássá erősítve számomra az effektet, az ülésemet rugdosta, a negyedik meg mellettem ült, és állandóan leejtette a pulóverét. Én már tényleg azt variáltam magamban, miként kéne megragadnom valamelyikük grabancát, és előre baszni vagy három sorral lejjebb, hátha kitöri a nyakát. Élvezhető volt ám a film nagyon.

Hazafelé már csak abban reménykedtem, hogy a sok suttyó olyankor már valami ótvar diszkóban issza a Bomba-pezsgőjét és szívja az aranymalbit, és a metróra már nemigen jut belőlük, de tévednem kellett. Láttam például 5 teljesen egyforma (lásd fent) srácot, egy kupacban, de azokat nem kellett elviselnem, mert másik kocsiba szálltak. Mi viszont direkt akartunk egy kb. 14 évesekből álló csoporthoz képest másik kocsiba szállni, azonban végül ők is azt választották, amelyiket mi. Szorongatták a pezsgősüvegeiket (mert ugye a pezsgő a menő, attól gazdagnak érezhetik magukat), és feltűnősködtek. Az meg már kimondottan röhejes volt, ahogy az egyik csaj lába folyamatosan nyeklett a tűsarkú cipőben, mert fölvenni még fel tudta, de járni benne már nem, a másik meg a csizmájával csinált hasonló mozdulatokat, de az meg azért, mert olyan szűk farmerba szuszakolta bele a hájas valagát, hogy egy kényszerzubbonyban kényelmesebben lett volna el. Áhh, nem is ragozom.

Szakdolgozatot kéne ebből írni kérem. Előbb készen lennék vele, mint a buzisággal, és még csak utána sem kéne olvasnom a témának. Elég csak kilépni a lakás ajtaján.

Ezt...

nem...

hiszem...

el...

Sokkos állapotba kerültem...

Leesett az állam, és ott is maradt...

Szerelmes lettem abba a világba és a főhős na'viba...

Még ott akarok lenni...

Vissza akarok menni...

Utálom ezt a világot...

És megértem a JMÉ-függőket.

Zsúfoltság után és zsúfoltság előtt vagyok, de azért talán nekem is jut majd egy kis pihenés az ünnepek alatt.

Ami eddig említésre méltó volt ebben a hónapban, az az, hogy túl vagyok első ügyvezetői telefonhívásomon és első ügyvezetői leendő-partneri megbeszélésemen is. Ha a bankszámla nyitást nem számolom. Ez a megbeszélés mondjuk kissé idegtépőre sikeredett, mivel I. nagyon bedobta magát. Elméletileg én beszéltem volna a cégalapításra készülő pasival és leendő társával (feleség?), de azért rákérdeztem I-nél, hogy jelen kíván-e lenni. Naná, hogy igen, ami nem is volt baj, hiszen azért a torkomban dobogott a szívem. Ugyanez viszont szerencsétlen húzásnak is tűnt egyben. A legnagyobb decemberi hajtás közepén megérkezett az illető, pontban 9 órakor. Készült, hozott magával kis kérdésgyűjteményt, a kérdéseit pedig sorra feltette. I. persze rögtön magához ragadta a szót, és mondta a magáét, persze a szokásos stílusban, fittyet hányva arra, hogy a tárgyalópartnere nem szakember, és nem sokat ért a szakmai szövegből. Amikor merev testtartásban mohón ühümmözött, akkor tudtam, hogy most kell közbelépnem, és gyorsan elmondtam ugyanazt emberi nyelven, de I. aztán újra folytatta a szakmai sztorizást, se vége, se hossza szóáradatát. Két óra múltán már egyre gyakrabban tekintgettem az órámra, hiszen nekem még rengeteg dolgom volt, és néha már tényleg belerúgtam volna az asztal alatt, hogy térjen már észhez, de nem vette észre magát. 11:45-kor aztán elnézést kértem, rábíztam őket I-re, és dolgozni mentem. Végre ehettem egy pár falatot reggeli gyanánt, és némi folyadékot is magamhoz vehettem. Fél kettőig ültek ott, amikor már az egész iroda felháborodott és éhezett, és kialakult az az egyöntetű vélemény, hogy nekem kell beszélni az ügyfelekkel, mert ez így nem jó. Összesen 8 munkaóránk ment rá egy olyan ügyfélre, aki még nem is létezik (könyvelési szempontból), és nem is biztos, hogy majd hozzánk jön könyveltetni, ha egyáltalán sor kerül a cégalapításra. Ez luxus.

Ugyanúgy tegnap az elvesztegetett órák miatt dolgoznom kellett, mint az őrült. Se blogírásra, de még olvasásra sem volt időm, és még így is maradt egy csomó dolog, amit el kell végeznem hétfőig. Akkor dolgozom ugyanis utoljára ebben az évben. De ne szaladjunk ennyire előre. Este kis kitérőt tettem a Keletihez, mivel meg kellett vennem mára a vonatjegyet. Bár erre előzetesen felkészültem, mégis sokkolóként hatott rám a vonatjegy kedvezmény nélküli ára, ugyanis ebben a félévben nem érvényesíttettem a diákomat. Ez volt a lustaság ára, na meg a visszaútról se feledkezzünk el. Ma megvolt a vizsga, így a szabadnapon túl közel 10000 Ft-omba került az az írásbeli, ami nem is biztos, hogy sikerült. Bár mindenről tudtam írni, a tanár nagyon 'oldal'-azott, nekem viszont elég aprók a betűim, így a sok is kevésnek tűnik leírva.

Volt még mostanában pár filmélményem, ezekről röviden. Megnéztem a Paranormal Activity-t, amiről Lost blogjában is olvashattok. Egy házibulin már láttam belőle részleteket, így tudtam, mire számíthatok és mire nem, de az biztos, hogy ezek nélkül a részletek nélkül befostam volna a moziban. A semmitől. Ha valaki kíváncsi rá, akkor feltétlenül moziban nézze meg, amíg teheti, mert otthon nézve ez a film egy nagy nulla. Kell a nagy vászon meg a közeg.

Láttam aztán a Zombieland-et, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, mivel egy sokkal viccesebb vígjátékra számítottam. Az előzetesében gyakorlatilag minden poént lelőttek, a cselekmény meg a semmiből indul, és ott is végzi. Mintha felütnénk egy regényt elolvasnánk a közepéből 10 oldalt, aztán becsuknánk. Persze azért nézhető.

Harmadszor is voltam moziban, ami egy hónapon belül szokatlan (és még negyedszer is megyek, az Avatarra), akkor a Törvénytisztelő polgárt lestem meg. Az előző kettővel ellentétben ebben egyetlen pillanat sem volt, amikor untam volna magam, sőt, a 2/3-ánál már előre 10/10-esnek állítottam be magamnak...aztán jött egy fordulat, ami szerintem az egész sztorit hazavágta. Kár érte.

A DVD élményeim ennél egy fokkal jobbak, és most nem A 13-as rendőrőrs ostromára célzok. Bár klasszikus, és bár az IMDB-n 7 fölötti értékelése van, ez a film egy rakás szar, Carpenter ide vagy oda. Nézhetetlen, hagyjuk is. Ricsi jóvoltából viszont láttam A gépész című filmet, ami baromi nyomasztó, viszont a lelkiismeret-furdalás általam eddig látott legzseniálisabb vásznon való megjelenítése. Ajánlom mindenkinek. Végül — hogy a filmes kitérőt lezárjam — újranéztem a Holtak hajnala remake-et, ami másodjára még jobb volt, mint elsőre. Ez egy nagyon jó zombis film, talán az egyik legjobb, ha a technikai megvalósítást is figyelembe vesszük. Kár, hogy Romero másik nagy klasszikusának újrája ennek a közelébe sem ér, és kár, hogy a mester még egy hatodikat is csinál, előre láthatóan még a Holtak naplójánál is gyengébbet. Pont.

Szóval elérkeztem egy nagy vízválasztóhoz a hónapban, a mai vizsgához. Jellemző rám, hogy csak mindig valamilyen jelentős eseményig látok előre, és csak ha azon túl vagyok, akkor nézek körül, hogyan is állok. Akkor most nézzünk körül.

Van még tehát két munkanapom, 6-8 napnyi munkával. Ezekből csak a legszükségesebbeket fogom megcsinálni, a többi januárra marad. Egyszerűen nincs mindre idő, de nem is baj. Holnap este ugyebár blogtali, előtte pedig kondi lett volna, de ma hívott a (még két napig) főnököm, hogy vacsorára hívtak bennünket. Voltunk már ilyenen, de ugyanez az ügyfél az utóbbi két évben 'lerendezett' bennünket néhány echte olasz ajándékkal, most viszont elpasszolja a céget, és előtte még rendez egy nagy búcsúzabálást az összes alkalmazottjával, a partner cégek képviselőivel (köztük velünk), és néhány igazi nagy fejessel. Bankárok, légitársaság-igazgatók, satöbbi. Szóval megint lehet öltönyözni (ma meg mosni, reggel vasalni).

Mivel kivételesen megkaptam a fizetésem, holnap még megszabadulok 100000 Ft-tól, hogy kifizessem az adómat (összesen ennél jóval többet), de szerencsére még karácsonyozásra is marad belőle, ahogy a tartozásból is, hiszen egy februári pénzemmel még mindig lógnak nekem. De én legalább tiszta lappal kezdem az újévet, és onnantól kezdve — ha minden jól megy — soha többé nem lesznek filléres gondjaim. Majd lesz helyettük más.

Szombaton este újabb buli. Ezúttal Beugró-jellegű, ahol a társasággal (köztük más bloggerekkel) alkalmunk lesz bebizonyítani, hogy az azonos című szórakoztató műsor szereplői egyáltalán nem színészóriások (hanem olyan ripacsok, amilyeneknek mindig is tartottam őket), vasárnap pedig szabadprogram. Mondjuk karácsonyi vásár a Vörösmarty téren, hogy a párommal is legyen még időnk romantikázni egy kicsit, és hogy a munkahelyi karácsonyozáshoz megvehessem a szokásos éves bóvlit, amit majd egy random kollégám kap meg (én meg az ő vacakját). Hétfőn utolsó munkanap, benti ünnepléssel, évbúcsúztatással, aztán este egy újabb összejövetel, ismét barátokkal, haverokkal. Kedden végre öröm és boldogság, virtuális szabadság...

...helyett például ajándékvásárlás, mivel még senkinek nem vettem meg semmit. Aztán könyvtárazni is kéne, mert a szakdolgozatomat nem odázhatom tovább. Erről jut eszembe, a napokban majd megírom, hogy mi módon kérném a segítségeteket e tudományos igényű munkámhoz, ahogy remélhetőleg sok más bejegyzést is publikálok majd. Visszatekintés 2009-re, kis közéleti vitaindítók, meg ami még belefér. 24-én és 25-én anyámékhoz megyek, aztán a következő két napban apámékhoz meg a nagybácsimhoz is ellátogatok. Ja, ma volt öcsém szalagavatója, amire apám 2 napja invitált meg, miután már vagy két hete bejelentkeztem a mai vizsgára. Kénytelen voltam lemondani, bár inkább ő mondogatta, hogy nem is baj, ha nem érek rá, mert különben is venni kéne nekem még egy jegyet. Ez annyira ő...

Na, a két ünnep között tehát blog, netes játék tervezés, könyvtár és szakdolgozat, Ricsi és Desiré nélkül (mivel utóbbit elvileg elviszi a Roland egy időre). Aztán Szilveszter, majd depresszió, de addig még jelentkezem.