munkahely bejegyzései

Jaj, hát sutyiban elértem a 600. bejegyzést is, pedig szinte észre sem vettem. Most jöhetne a szokásos visszatekintés, a jövő elemzése, dagonyázás a keresőkifejezésekben, vagy a sajnálkozás azon, hogy az utóbbi időben olyan keveset írok, és olyan sokára válaszolok a kommentekre is (bár most igyekeztem helytállni), de ezt inkább csak tényként rögzítem, és elmesélem, mi volt ma.

Ülök odabe' az asztalomnál, mikor odajön a titkárnőnk. Aszondja, "979, kérdezhetek valamit?". Persze nem azt mondta, hogy 979, hanem a keresztnevemet, csak mivel talán akad még olyan, aki nem ismer személyesen, azt továbbra sem írnám le. "Te nem írsz véletlenül blogot?" — folytatta, én pedig rögtön reszketni kezdtem, elpirultam, és remegő hangon naivan visszakérdeztem, hogy "milyen blogot?". Erre elmondta, hogy talált egy bizonyos néven írt fantasy szöveget, és hogy az abban foglaltak mennyire emlékeztetnek az irodánkban zajló közelmúltbeli eseményekre. Itt kicsit megnyugodtam, mivel leesett, hogy ő a hajdani novellasorozatom internetre felkerült első 6 epizódját találta meg, a szerzőként feltüntetett név és az egyik e-mail címem egyezőségéből pedig rájött, hogy azt én írtam. A valósággal való hasonlóság  a véletlen műve, már csak azért is, mert azóta eltelt vagy 5-6 év, de ezt nem tudhatta.

Csakhogy a probléma még mindig létezik, hiszen az elpirulásomból és a nyilván szemmel látható idegességemből könnyen kitalálható, hogy tényleg írok blogot. Szóval:

Kedves titkárnőnk!
Ha ezt most olvasod, kérlek ne fogd vissza magad, és közöld velem, de ha kérhetem, diszkrét módon. Bár a terveim között szerepel, hogy még idén elmondom odabent, amit el kell, ezt szeretném akkor és úgy megtenni, amikor és ahogy nekem kézenfekvő. Tudod, az ilyesmi nem könnyű dolog, de nem is a buzi téma miatt, hanem mert a korábbi bejegyzéseim között szerepel pár, ami a tartalmát tekintve nem éppen hízelgő egyes kollégáinkra nézve. Nem kéne nekik is tudomást szerezni erről. Emészd meg a tudást, és ha kérdésed van, tedd fel nyugodtan, négyszemközt. Köszönöm! (Ui.: az állásod igazán nem kell féltened emiatt...)

Most pedig nyugtázom, hogy maholnap elérjük a 4000. kommentet, és közlöm, hogy arra nem fogok külön bejegyzést írni, inkább csak örülök neki.

Hétfő: munka, csörgő telefonok, sokszor idegesítő kollégák, tornyosuló kupacok. Egy csomó tennivaló, ami mindig fenyegetően övez a közvetlen munkakörnyezetemben. Megmutatom a többieknek, mennyit haladtam a honlappal, megnézik, dicsérnek. Munka végén indulás kondizni. Fél úton csörög a Ricsi, hogy a testvére még nála van, és különben sem fog időre odaérni a teremhez. Vagy megyek egyedül, vagy átmegyek hozzá. Utóbbi. Beszélgetünk, nevetgélünk, bor, pezsgő. 11 után érek haza, fürdés, alvás.

Kedd: nehéz fölkelni. Még a hétvégét sem sikerült kipihenni (péntek: éjszakába nyúló társasozás, szombat: házibuli, html-lel egybekötve), és hol van még a következő? Kedden nincs munka, mert otthon dolgozom. Ilyen is ritkán van. Aludhatnék nyugodtan, de valami szar 8:05 perckor kezd el fúrni, folytatólagosan. Persze, a házirend reggel 8-ig tiltja, neki meg sürgős a dolog. Kikászálódok, teát főzök, cigi. Persze a húgomnak sincs aznap előadása, pedig egy kicsit egyedül lehetnék. Honlap-tervezés, délután egy kis alvás, 16:45-re rohanás az önkormányzathoz, esküt tenni a választásra. Megint. pedig arról volt szó, a legutóbbi eskünk 4 évre szól — vagy csak én emlékszem rosszul. 17:05-kor nyílként lövök ki, és húzom el a belem, mert Ricsi vár a Westendnél, 17:30-kor. Persze kettőnk közül megint én érek oda előbb. Filmnézés szűk körben (már megírtam), aztán haza, szokásos esti program.

Szerda: ismét munka (mint a legtöbb felnőtt, felelősségteljes embernek). Valahogy eltelik ez a nap is, és egész jól haladok. Az a jó a 20-a utáni időszakban, hogy igazából semmi sem sürgős annyira. Vagy sürgős, de akkor azért, mert már 20-a előtt óta ígérem valakinek, hogy majd ÁFA után. Délután, munka végeztével irány a konditerem, mert már egy hete nem volt edzés. Betegség volt helyette. Edzés után az első éjszaka Ricsinél. Még sosem aludtam nála, ő sem sokat magánál. Fel kellett avatni az ágyat is, szóval éjjel 1-kor sikerült csak elaludni. A hidegben való szexelés előnyeit a páromra való tekintettel nem ecsetelem itt.

Csütörtök: elég lett volna 7:30-kor kelni, elvégre a belvárosból hamarabb érek a munkahelyemre, mint otthonról. Csörög is a telefon, de lenyomom, ahogy szoktam, és visszaalszom. Azért jó igazán sötétben aludni, mert abban nagyon jól lehet. Nekem is jól sikerül: 8:45-kor nyitom ki a szemem legközelebb, de akkor nagyon nagyra. Kapkodás, rohanás, anélkül, hogy felébrednék, és csak 9:30-ra érek be. A munkaidőm — hivatalosan — 8 órakor kezdődik. Felébredni egész nap nem sikerül, de ez a nyomottság ebéd után még valami megmagyarázhatatlan dühvel is társul. Utálom az egész világot, és minden idegesít. Így állok fel négykor, hogy squasholni menjek. Oda is érek időben, a társam viszont nem. Elaludt. Sok dolog van, ami bosszant, de a késés a toplista élén van, és jelen hangulatomon ez éppen, hogy nem segít. Az időt kihasználva bemegyek az Intersportba, hogy labdát vegyek. A többit felütöttük a lyukba. Csak profiknak valót kapok, de az is jó. Sőt, mint utóbb kiderül, nagyon is jó. Mindketten elég fáradtak vagyunk, bár nekem még így is több az energiám. Önmagunk szétizzadása után zuhanyzás, egy tea a másodikon, aztán irány haza. Húgom megjegyzi, milyen régen látott, és rákérdez, hol voltam. Egy barátomnál, kész. Örüljön, hogy nem közöltem vele, hogy ahhoz semmi köze. Kicsit ellenséges lettem volna, de elszoktam én már az időm elszámolásától. Vacsora, mosogatás, honlaptervezés (tök jól haladok, és jópofa is lett itt-ott), a jelen bejegyzésbe is belekezdek, de már nem fér bele. Különben is, a dühöt erőteljes bánat-érzés váltja fel, aminek megint csak nem tudom az okát. Bár megfogadom, hogy korán lefekszem, természetesen megint nem így történik.

Péntek: egész tűrhetően ébredek, egészen korán. Jellemző, hogy amikor korábban fekszem le, korábban is kelek. Ha mégis megvan a 8 óra, akkor meg túlalszom magam. Nem jó ez így. Felöltözés, borotválkozás, pendrive-ra a leendő honlap, hogy ismét megmutogassam odabent. Elvégre azért mentem el tegnap egy órával korábban, mert azt csináltam otthon... Azt nem kell tudni, hogy csak este láttam neki. Felhalmozódott már egy csomó e-mail, amiket el kellene intézni. Ingyenes hirdetési lehetőség, önjelölt alkalmazottnak jelentkező, okosítók kinyomtatása, válasz ügyfeleknek, aztán könyvelni is van mit. Amit lehet, lepasszolok a kollégáknak, és még örülnek is neki (vezetésmódszertan 5-ös...). Blogolni is kell, meg van két határidős dolgom, egy jövő hét péntekre, egy keddre. Sosem baj, ha nem az utolsó pillanatban állok neki.

Munka után kondi, most kicsit korábban, mert moziba megyünk páran. Lesz vagy este 11, mire hazaérek. Előtte még beugrani Ricsihez, hogy letehesse az edzős cuccát, mozi után meg haza hozzám, a hétvégére húgtalan lakásba. Talán sikerül aludni is valamennyit, de a szombat sem üres. Ha nagyon unatkoznék, és sem honlapot nem készítek éppen, sem kalandot nem tervezek (ahhoz a bizonyos netes játékhoz, pénzért), akkor még mindig ott a lehetőség, hogy például takarítsak, mossak vagy vasaljak. Vásárolni is kell, mert este házi rendezvény, a világ másik végén, oda is vinni illik valamiket. Onnan majd valahogy hazakeveredni, vasárnap aludni, aztán amit szombaton nem sikerült megcsinálni, abból törleszteni, amennyit csak lehet. Meztelencsigának is ígértem már egy találkozót, ráadásul nálam pattog a labda, illene visszaválaszolnom. De mikorra ígérhetem magam? Csak lesz valahol egy lyuk a naptáramban... Szóval így megy ez.

Végül szeretném kérni a Ghymes Zivatar című számát, és küldeném mindenkinek, akinek nem olyan az élete, mint a fent leírtak alapján nekem, esetleg képtelen egyről a kettőre lépni, na meg mindenkinek, aki szereti.

Tegnap kifutottam a blogolásra rendelkezésemre álló időből, de semmiképpen sem szeretném, ha az emberi jellem defektjei közül kihagynám egy újabb, személyesen tapasztalt variáció taglalását, úgyhogy bővítsük ki a múlt hét eleji jó hangulatom okozóról való megemlékezést.

A munkahelyem egy társasházban található, és lényegében egy lakásból átalakított irodában kapott helyet. Korábban is iroda volt itt, csak valami mérnöki társaság foglalta be, de ez lényegtelen. A környéken (ahogy a lakásom körül is) számos macska kóborol, feketék, fehérek, szürkék, tarkák, mi meg szeretjük őket leltározni, és mesélni egymásnak, melyiket hol láttuk, és az mit csinált éppen, merthogy két macskatulajdonos is van köztünk. A társasház belső parkolójában is van egy pár (vagy öt), az az ő területük, avagy territóriumuk. Ezek között van egy zsemleszínű-fekete cirmos lány is, aki kis termete ellenére is nagyon vagány, mert korábban mindenkit helyre tett, és most ő itt a főnök...meg a mi kedvencünk. Én ugyan nem foglalkozom vele — azon kívül, hogy örülök, ha látom, — de a titkárnőnk mindig visz le neki enni, még macskakaját is vett a cica kedvéért. Idill.

Na, de van a házban egy korosodó nő, aki egy alkalommal elkapta az utcán a tulajdonostársamat, és nekiszegezte a kérdést, hogy mi etetjük-e a macskákat. Őt ez kissé meglepte, és hebegett valamit, hogy nem, de a nőt igazából nem a válasz érdekelte, hanem hogy elmondhassa a magáét. Belekezdett, hogy a macskák összejárják az autóját, meg megkarcolják a motorháztetőt, és majd mi fogjuk fizetni a karbantartás költségét, és ha macskát akarunk tartani, fogadjuk be őket az irodába, különben meg feljelent minket, stb. stb. A társam eleve sietett, ezért megmondta, hogy ő erre nem ér rá, aztán otthagyta a nőt. Mondjuk én leálltam volna vele vitatkozni, hogy a macskák nem azért járnak ide, mert mi etetjük őket, hanem mert felosztották a környéket maguk közt, és ha ezek nem jönnének, jönnének másikak, azon kívül az autójára azért másznak fel, mert az fekete, és a téli hidegben azon melegednek, harmadszor pedig nemcsak mi etetjük őket, hanem a földszinti önkormányzati hivatal alkalmazottai is. Ha gondolja, fizessen meg egy gyepmestert, aki elviszi őket, továbbá nincs olyan törvény, ami alapján feljelenthetne minket, van viszont állatkínzás elleni törvény, így ha az állatoknak bármi bajuk esik, és az valószínűsíthetően az ő keze munkája, akkor mi jelentjük fel őt, aki különben is egy beszáradt, gyűlölködő vén kurva...de nem én találkoztam vele, szóval ez elmaradt.

Egy időre abbamaradt az etetés (ami egyébként is alkalomszerű), de az a kis hülye mindig itt táborozott, és mindig olyan reménykedően nézett és nyávogott, hogy a titkárnőnk nem tudta megállni, hogy ne adjon neki enni. Persze csak lopva leosonva, alaposan körülnézve, és valami bozótosba elrejtve a kaját, de csak adott. Pár hét elteltével, egy délután már csak a könyvelő kolléganő volt idebent, amikor csöngettek. Természetesen megint az a nő volt. Jött a második felvonás, miszerint a macskák összeszarják az egész udvart (ami egyébként két lakótelepi parkolónak megfelelő méretű), blablabla, de ez is utólag jutott csak a fülembe. A macskák konkrétan nem szarnak össze mindent, hanem keresnek maguknak egyetlen pontot, és következetesen oda csinálnak, nem úgy, mint például a tyúkok, mivel azok szellemi szintje kábé a kedves hölgyével egyenlő — mondtam volna, de erről is lemaradtam.

Aztán egy nap úgy hozta fel a postát a titkárnő, hogy a ládánkba egy műanyag fedő volt bedobva, éppen olyan, amilyeneken ő szokott kaját kitenni a cicá(k)nak, valószínűleg éppen azok egyike. Hát persze elképzelni sem tudjuk, ki tehetne ilyet, ezért csak húztuk a szánkat. Kedden azonban az eset megismétlődött, de most nem fedővel, hanem konkrétan a macskakajával. Az utcáról összeszedve, és úgy, a hivatalos iratokra rádobva, hadd okozzon minél nagyobb kárt. Na, ezen — részben a másik, tegnap taglalt nő miatt — már felbasztam az agyam. Hogy merészel valaki ilyet csinálni? Mit képzel magáról? Bizonyítékunk nincs ellene, de hát ki más lehetne (ha csak nem Mr. Leland Gaunt keze van a dologban)? És mi lesz a következő, macskaszar? Már csak azért is bosszantó a dolog, mert nem is az általunk kitett kaját dobta be a postaládánkba, mivel a titkárnő előző csütörtökön adott utoljára nekik, akkor is csak egy maroknyi tápot, aztán szabadságra ment. Hat macska mellett vajon meddig tart ki egy marék macskakaja? 5 napig? Kötve.

Ha tudnám, melyik az a nő, és melyik lakásban lakik, szívesen becsöngetnék hozzá, és rákérdeznék a dolgokra per jól kiosztanám. Idő kérdése. Addig viszont, ha még egyszer előfordul valami hasonló, írok egy kiosztó hangvételű levelet, amit minden lakás számára lemásolok, és végigdobálom vele a postaládákat, valamint tájékoztatom a főbérlőnket és a közös képviselőt is. A levélben elmesélem az eddigieket — kellő mennyiségű dehonesztáló jelző használatával, — valamint kilátásba helyezem, hogy újabb esetet követően feljelentést teszek a rendőrségen ismeretlen tettes ellen garázdaság, szándékos károkozás vagy valami hasonló tényállás miatt, ami nyilván kellemetlen helyzeteket teremt majd az összes lakó számára. Remélhetőleg sikerül úgy körülírni a feltételezett elkövetőt, hogy a szomszédai tudják, ki ez a moslék. Ja, mert eddig azt elfelejtettem leírni, hogy senki másnak nincs baja a macskákkal, a kisgyerekes szülők külön örülnek is nekik, mert a cicák elég barátságosak.

Csak ez az egy ilyen szívtelen, állatgyűlölő, beszáradt vén szar, akinek nincsenek erkölcsi gátjai, ha az általa elképzelt rendért kíván tenni. Faszkalap.

...következik, mivel amiről írnék, az még nagyon képlékeny, önmagam ismételni meg nem annyira akarnám, másrészt pedig elkiabálni sem akarok semmit, mer' aztán meg fuccsba megy az egész. Tegnap viszont itt is, facebookon is jól felizgattam mindenkit, aztán senkit sem elégítettem ki (magamat sem).

Szóval csak úgy nagyjából, rébuszokban, össze-vissza, ahogy nem is igazán szeretem. Eddigi blogger-pályafutásom során talán ha 5 olyan bejegyzésem volt, ami csak néhány mondatból állt, és kimondottan nehezemre is esik ilyet publikálni. Az olyan szedett-vetett...és persze elnézést azoktól, akiknek a blogja ilyenekkel van tele, ezzel nem őket akartam minősíteni, csak a saját magammal szembeni elvárásaimat taglaltam volna e keresetlen szavakkal.

A téma a munkahelyi változásokkal kapcsolatos. A legutóbbi állapot óta annyi változott, hogy kedden kiderült, már nem csak a pálya széléről szurkolok, hanem úgymond bekerültem a csapatba. Erről persze megint csak másodkézből tudok, mert a főnököm egyszerűen nem áll velem szóba a témával kapcsolatban. Kedden értesültem a dologról — a feltett kérdésre adott válaszom szintén közvetítő útján jutott vissza hozzá — és úgy volt, hogy csütörtökön, azaz tegnap leülünk beszélni a részletekről, majd az egész cég előtt megtörténik a bejelentés is. Reggel még csak-csak elvoltam, de amikor a főnök megérkezett, mintha coming-outolni készültem volna, olyan gyomorideg jött rám. Aztán ez újabb hullámokban tört rám a nap folyamán, de potyára, mert az egész nap eltelt, és semmi nem történt. Semmi.

Pedig ha történik, a háromfrontos csatából mindhárom lezajlott volna (bár a háborúnak még nem lett volna vége), és most nem csak ennyit tudnék írni, hanem sokkal többet. A három front: 

1. főnök és I+köztem, mivel minimalizálni kell (a jelenleg még) nagy kockázatokat, és csökkenteni a szóbeli megállapodások mennyiségét

2. I és köztem, mivel az egyenlő jogok és a kettős ügyvezetés ellenére már induláskor egyenlőtlenségek lesznek kilátásban, ha minden így maradna (nem fog)

3. a többi kolléga és I+köztem, ahol asszem nekem kell majd bevetnem a beszélőkémet. Lesz, akinek nem tetszik majd az új felállás, őket le kell csillapítani (az emberi veszteségek minimalizálása mellett), másokat esetleg marasztalni kell. Ja, merthogy senki nem tud semmit.

Ezeknek ebben a sorrendben kellene lezajlania, aztán persze újabb ciklusokban, finomítás céljából. Most egy kicsit összekuszálódik ugyan a rend, de ma délután-este a 2. pontra mindenképpen sor kerül. Sajnos a hatékonysága így nem lesz olyan nagy, de valamit érni fog mindenképpen.

Csak zajlana kicsit gyorsabban ez az egész, hogy többet tudjak, kevesebbet izguljak, és persze, hogy tényleg minden rendben menjen. Ahogy az idő telik, csökken az esély a megvalósulásra (ha lesz már valami, megírom, miért), és egyben az indulás sikeressége is mérséklődik.

Talán kedden már lesz valami.

Szívesen írnék másról is, mint a munkahelyi problémákról, de új fordulat van a dologban, és ez nyilván elszívja az ihletet, mivel kellőképpen foglalkoztatja az agyamat. Aki esetleg nem tudná, miről van szó, görgessen vissza egy kicsit, mert mostanában többször is írtam a témáról (ezért is a cím). Még csak be sem linkelgetem a témába vágó írásokat, annyira frissek.

Néhány napja, talán egy hete, az irodavezető (akit I-nek szoktam nevezni, bár inkább a keresztneve, mint a beosztása miatt) elejtette, hogy a főnöknek van valami megoldási javaslata, de azt még végig kell gondolnia. Ma jött el a pillanat, amikor utóbbi a szobájába hívta az előbbit, és zárt ajtók mögötti megbeszélést kezdett vele. A traccspartinak egy fontos ügyfél telefonhívása miatt félbe kellett szakadnia, ezért I. visszaült a helyére, hogy addig is haladjon a dolgaival. A főnök kisvártatva megjelent köztünk, és I-nek azt mondta, az eddig megbeszéltek nem publikusak, és majd folytatják. Aztán rájött, hogy miért is ne folytathatnák azon nyomban, úgyhogy újra elvonultak. Bár az elhangzottak ugye nem ránk tartoznak, a munkaidő után I. azért elmondta nekünk, miről folyt a szó odabent.

Meglepő módon pontosan valami olyasmiről, amit én magam is javasoltam anno (persze csak egymás közt). A főnök úgy döntött, a herékkel egybehalmozott cégből kiszedné a könyvelési üzletágat, és arra létrehozna egy új KFT-t. Az ügyvezető, és a majdnem fele arányú tulajdonos I. lenne, a főnök csak valamekkora havi apanázst kérne az egészből. A régi tartozások maradnának a régi cégben, azokat az év eleji évzárási díjakból tudnák le, az ügyfeleket és minket, alkalmazottakat pedig átvenne az új cég. Jól hangzik, nem igaz? Nem, méghozzá azért nem, mert így összeomlik minden tervem, sőt, annál sokkal rosszabb dolgok történhetnek. Mindjárt sorra veszem őket. Az biztos, hogy egészen más emberként jöttem el ma bentről, mint ahogy dolgozni mentem.

1. Milyen dolog már az, hogy a főnök előttünk mondja a másiknak, hogy "ez nem publikus"? Ez ízléstelen, mondhatni aljas dolog. Nyilván tudja, hogy van annyi eszünk, amivel magunk is rájöhetünk, hogy ha valami semleges dologról lenne szó, akkor nyugodtan beszélhetne előttünk is, ha meg minket érint a dolog, akkor tudatlanságunkban nekilátunk majd stresszelni. És hagyja. Nem hülye nő (hiszen akkor nem működne majdnem 20 éve a cége), így marad az emberség-deficit, aminek az utóbbi időben több tünetét is tapasztaltam rajta.

2. Mivel a főnök I-nek azt mondta, hogy ha nem vállalja az új pozíciót, meg ezt az egészet, akkor vagy eladja egy idegennek a céget ("és azt nyilván nem szeretnénk"), vagy úgy, ahogy van, felszámol mindent, mi meg mehetünk, amerre látunk. Ez megint egy mocsok dolog, engem pedig mélységesen megsértett. Ennyire rosszul még nem esett semmi ennél a cégnél, ráadásul pont a legnormálisabbnak tartott embertől áramlott felém ez a hozzáállás. Merthogy ez azt jelenti, hogy I. vagy vállalja a felelősséget, a pénze kockáztatását, vagy nem, és akkor minden oda, DE fel sem merült, hogy esetleg én (vagy más) is megkapja ugyanezt az ajánlatot. Ha valaki elbaszott valamit, mindig azt kaptuk, hogy mi munkatársak vagyunk, ezért úgy is kéne viselkednünk (alkalmazottak helyett), sőt, már arról is volt szó, hogy mivel a mi érdekünk is, hogy az ügyfelek fizetnek, ezért mi is presszionáljuk őket külön, hogy törlesszék az adósságaikat. Egy kis csapat, szinte család vagyunk. Ez munkatársi státusz? Hogy a fejünk fölött, a tudtunk nélkül döntenek rólunk ilyen horderejű ügyben? Ezért keresem neki a pénzt 8,5 éve, egyre többet dolgozva? Ezt érdemlem? Azt hittem, a főnököm bízik a képességeimben, erre kiderül, hogy adatrögzítésen és bevalláskészítésen kívül másra nem is tart alkalmasnak, érdemesnek.

3. Úgy látszik a főnököm nem vette eddig észre (a nyalástól nyilván elvakult), de I. teljesen alkalmatlan erre a pozícióra. Nem azért, mert nem tudja beosztani a pénzt, hanem mert szakmailag is csak látszólag felkészült, és mert az ügyfelek eddig is panaszkodtak a stílusára. Úgy beszél velük, mint egy anyuka a rossz gyerekével, ez pedig sokaknak bántja a szemét, nekem is. Én szégyellem magam, amikor hallom. 

4. A legrosszabb, hogy ezek után I. lenne a főnököm, amit nem biztos, hogy el tudnék viselni. Anno még én tanítottam a könyvelésre, de ehhez a céghez már úgy jöttünk át, hogy ő vezető könyvelői pozícióba, én pedig könyvelőnek, ergo ő lett a szakmai főnököm. Egy alkalommal rám nyitott a dohányzóban, és minősíthetetlenül fröcsögve mondta, hogy "azt hiszem, 10 perc cigarettaszünet elég". Ekkor emberileg meghalt a szememben, de különösebb következménye (még) nem volt a dolognak, mivel kicsivel később elment szülni. Amikor letelt a 3 év, a főnököm nem hosszabbította meg a munkaviszonyát, viszont kb. két éve őt vette vissza a saját helyettesének. Ekkor egy kicsit aggódtam, hogy alá-fölérendeltségi viszonyba kerülünk majd egymással, de mindenki megnyugtatott, hogy ő csak a főnököm egyes feladatait veszi majd át, utasítási jogköre nem lesz. Ez egészen eddig így is volt, de úgy néz ki, ezután máshogy lesz. Mivel egyébként hangulatember, és ha baja van, nem nézi, mekkora károkat okoz, és mivel én nem tűröm a hasonló hangnemet, innentől kezdve időzített bombán fogunk ücsörögni, de csakis én veszthetek majd.

Nem tudom, mi legyen, bár konkrétumokat még nem-hivatalosan sem tudok. Sőt, az is lehet, hogy a főnököm a jövő heti szabija alatt végiggondolja, majd elveti az egészet, merthogy én például nem látom, miért érné meg neki ez a változtatás. Amit megtartana, abból egy ember nem él meg, nemhogy az egész pereputty.

A téma persze ennél sokkal összetettebb, de kár lenne még mélyebben boncolni. A lényeg, hogy most — ha tőlem függ a sorsom — be kell szállnom a ringbe, mert sok esélyes a játszma. Kijöhetek ebből nagyon rosszul, jól vagy akár nagyon jól is, csak ügyesnek kell lennem a szavak használatában és az emberi kapcsolataim alakításában. Ez nem nyalást jelent, és nem is taposást, mert ezekre nem is lennék képes, és egy kis pénz vagy pozíció kedvéért nem fogom feláldozni a tisztességemet. Jelen pillanatban akit eddig rendesnek és — legalább irányomban — tisztességesnek tartottam, az rettenetesen leírta magát a szememben, én pedig nem akarok vele egy síkba kerülni.

A kesztyűt felvettem, maximum ha rajtavesztek, megyek árufeltöltőnek a Tesco-ba.

Nem mintha tegnap óta bármennyit törlesztettem volna a felhalmozódott fáradtságból (sőt, igazából még növeltem is), és nem mintha munkaügyileg sokkal előrébb lennék (kb. mintha egy jéghegyből lefaragtam volna egy dupla whiskey-hez való darabot), de ennek ellenére belevágok a hétvégéről szóló beszámoló megírásába, aztán jutok, amíg jutok. Ha nem felejtettem azóta sokat, akkor hosszú lesz, tessék rá felkészülni!

A pünkösdi hosszú hétvége meghozta a kedvem egy újabb hasonlóhoz, ezért péntekre szabadságot vettem ki magamnak. Nemcsak azért, mert a munka terén egy kicsit úgyis fellélegezhettem, hanem azért is, mert segítséget ígértem a kerületi FIDESZ-nek, de addig nem nagyon tettem keresztbe egy szalmaszálat sem. Ezért aztán azzal biztattam őket, hogy "majd pénteken úgyis...". A Cüstös-Cube páros is jönni tervezett, ezért a lakás nagy mértékű kiganajozását is elhatároztam magamban, és Desiré ismétlő oltását is el kellett intézni. Pihenésről tehát szó sem lehetett.

A megelőző napokban (főleg csütörtök este) elég sok fontos dolgot igyekeztem kivitelezni otthon, aztán hogy ezek mik is voltak, arra már nem emlékszem. A lényeg, hogy péntekre már egy embernek is rövid idő alatt elvégezhető mennyiségű munka maradt hátra, amit magam is megcsináltam volna, ha nem tör rám kora délután valami elemi erejű álmosság. De hát már akkor hosszú nap volt mögöttem. Mivel az állatorvos a munkahelyemtől úgy 50 méterre található, megígértem odabent, hogy oltás után beszaladok megmutatni az én kis tigrisemet, ezzel viszont arra kényszerítettem magam, hogy a délelőtti rendelést célozzam meg. Nem lehetett tehát sokáig aludni, az oda-vissza út pedig fizikailag és idegileg is kimerítő volt.

A szállító boxba való begyömöszölés egy pankrációval ért fel. A cicám életében még nem sokat tartózkodott ebben a műanyag dobozban, de az biztos, hogy az összes alkalomra élénken emlékszik. Nem csoda, ha már a doboz megpillantásakor igyekezett elsomfordálni a helyszínről, ami persze engem nem tartott vissza attól, hogy felnyaláboljam, és megpróbáljam egy könnyed mozdulattal az alkalmatosságba tessékelni. Ő viszont ezt nagyon nem akarta, olyannyira nem, hogy nyomban megduplázta a lábai számát, vagy legalábbis megoldotta, hogy esélyem se legyen mind a négyet lefogni. Ha a mellső mancsait gyűjtöttem csokorba, akkor a hátsókkal rúgta el magát, fordítva meg engem karmolt össze. A pankráció két menetesre sikeredett, amiből a macsekom kettőt meg is nyert (pontozással is nyert volna, mivel az arcom ugyan csak egy gyenge karmolást kapott, az ujjaim egyike viszont csúnyán vérzett), majd bemenekült az ágy alá, ahol már nem érhettem el. Más módszerhez kellett tehát folyamodni. Mentő ötletként jutott eszembe, hogy talán a jutalomfalatok egyike a segítségemre lehet. Elő is vettem a dobozkát, majd jól megrázogattam, és láss csodát, Desiré máris előjött az ágy alól. Néhány szemet beraktam neki a dobozba, de ennyire azért ő sem hülye, szóval egy újabb szemet tettem a padlóra, a dobozhoz közel. Ez még mindig nem volt hatásos, kellett tehát egy harmadik is, egy kicsivel még távolabb. Na, ez — meg rengeteg könyörgés, figyelemfelkeltés és türelem — megtette a hatását: a macsek közel jött, bekapta a falatot, és...

...beszaladt vele a szobába, a boxtól tisztes távolságba. Ezen csak röhögni tudtam, és csodálni az eszéért, de közelebb sajnos nem kerültem a célhoz. Egy rágás, egy nyelés, és máris vonzani kezdte az újabb falatka, amit hasonló módszerrel kaparintott meg, ezután viszont már csak a boxban maradt a finomságból. Kis kérlelés, kis fenyegetőzés, hogy ha nem jön, majd én megeszem, aztán csak elcsábult, és belépett a dobozba. Zsupsz, be a hátsó lábakat, rá az ajtót, és irány az utca.

A város zaja szegénykémet most is kikészítette, és az sem tett jót, hogy az 1-es villamos vonalán valami üzemzavar történt, ezért tök sokáig nem jött egy szerelvény sem. Jött viszont szirénázó autó, zajos motor, féket csikorgató faszkalap, de út közben egyéb ijesztő effektek is elhangzottak, például légkalapács zaja. Még a fele útnál sem tartottunk, szegény cicám már úgy reszketett a félelemtől, mint a kocsonya, nekem meg majd' megszakadt a szívem a kérlelő nyávogásától. Na, az orvosnál jött aztán az igazi tortúra. Idegen szagok, idegen emberek, ráncigálás, miegyéb. Ahogy otthon alig tudtam betuszkolni a dobozába, itt olyan nehezen sikerült csak kirángatni onnan. Amikor kint volt, akkor meg — feltételezhetően — egy baromi rossz ízű féreghajtó pasztát nyomtak a szájába, majd mielőtt visszamenekülhetett volna a fedezékébe, még egy fájdalmas szurit is kapott a hátába.

És akkor ezzel még messze nem véget a tortúra, mivel egy pár hete megfigyeltem a pofáján egy kis szőrhiányt. Olyan mintha kirugdosta volna, de a közepén apró pontocskák piroslottak, majd a hiány terjeszkedni is kezdett. A piros pontokat vércseppecskéknek gondoltam, de azért izgatni kezdett a dolog, mivel ha kirugdosta, azt is a viszketés miatt tette, azt pedig nyilván okozza valami. Szóltam tehát a dokinak (nem annak, amelyik éppen — egy nem tudom milyen — állat beleiben turkált egy elválasztó fal mögött, hanem a másiknak), hogy nézze már meg, ehhez viszont ismét ki kellett ráncigálnom a cicámat a szállító boxból. Újabb szuri, újabb menekülés, aztán kaptunk egy kenőcsöt, amit azóta minden alkalommal külön elfoglaltság lenyalogatni.

Az orvosok erőszeretettel fenyegetnek azzal, hogy ha a cica nem kap 586 oltást, akkor el fog pusztulni, és még a gazdit (engem) is súlyosan megbetegítheti, ezért mindig vérvizsgálatot javasolnak, meg— az eredménytől függően — két újabb oltást. Fel is ajánlották, hogy a vérvételt akár meg is ejthetnénk, de mivel ez a cica konkrét lefogásával járt volna, mindenképpen szerettem volna a dolgot megúszni. Annyit szenvedett már így is. A cél érdekében pénzügyekre tereltem a szót, így miután bejelentették, hogy most 11700 Ft-nál tartunk, könnyedén menthettem ki magunkat azzal, hogy akkor azt a további 8900 Ft-ot ezúttal inkább megúsznám. Ezt erősködés nélkül tudomásul vették, így végre elszabadulhattunk.

Egy kis kitérő volt már csak hátra, a munkahelyi látogatás. 3 perc alatt besétáltam, aztán a — sikongató kolléganőimnek — ismét elő kellett vennem a cicát, aki ezúttal is ellenkezett. Igaz, itt már eléggé feladta a dolgot, és amikor kivettem őt a boxból, mint egy összegömbölyödött tatu, farkát maga alá húzva, ernyedten hagyta, hogy a vállamra fektessem. Úgy sajnáltam szegényt. Itt 5 percet tartózkodtunk, aztán jöhetett az út másik fele. Tömött járművek, zaj és lökdösődés, de végül egy örökkévalóságnak tűnő óra után hazaértünk. A karjaim már majd' leszakadtak a cipeléstől, leizzadtam, és tiszta ideg voltam, a cica helyett is. 

Otthon Desiré kiszökkent a boxból, bemenekült az ágy alá, és szinte elő sem jött egész nap. Nagyon megharagudott a világra, és az igazat megvallva máig nem jött rendbe a lelke, mert túlságosan visszafogott. Pusztítani persze pusztít, de most még annyira sem lehet vele játszani, mint eddig. Ha valamin megsértődik, rögtön bebújik az ágy alá, és elő sem jön onnan.

És akkor még sehol sem tartott a nap, pedig már du. 1 elmúlt...

folyt. köv. 

...intézett hozzám tegnap egy volt félig-meddig kolléganőm, hogy még most is ezen pörgök, pedig azóta eltelt már közel egy egész nap is. Jobb lett volna, ha már tegnap megírom az egészet, de csak kicsivel a munkaidő vége előtt esett meg az eset, aztán edzésen voltam, aztán meg már kimerültnek éreztem magam a fogalmazgatáshoz. De most bepótolom.

Szóval névnapozás volt idebent, ahogy az alkalmanként lenni szokott. Az egyik ünnepelt én voltam, a másik pedig a másik könyvelő. Ő felelt a kollégák gyomráért, én meg a májukért, így igazságos. Lement szépen a 2,5-3 órás kis társalgás, minden súrlódás nélkül. Jó, amikor az egyik rendkívül idős ügyfelünk került szóba, akit a közelmúltban a főnököm meg a könyvvizsgáló mentett meg a börtöntől, megemlítettem, hogy az életkor máshol sem szokott problémát jelenteni, hiszen 90 feletti öregembereket is bíróságra rángatnak a világ túlfeléről. Na erre jött a dühödt és acsarkodó válasz, hogy "de az emberek tízezreit ölte meg"...nem részletezem. Szóval egyébként minden oké volt. 

Van egy — úgymond külsős — kolléganőnk, aki amikor nálunk dolgozott, akkor is csak hobbiból, ennek ellenére minden névnapozáskor itt van, mert a főnöknőm barátnője. Nincs is ezzel semmi probléma. Egy milliomos, finom, nyugdíjas nő, aki operába jár, utazgat a világban vagy szőlészkedik a badacsonyi nyaralójában, egyébként meg tájékozott, olvasott, felvilágosult, stb. Amikor anno szakított velem barátnőm, nagyon érdeklődő volt az esettel kapcsolatban, meghallgatott, vigasztalt, aztán összehozott egy kolléganőjével, aki szintén párkapcsolati problémákkal küszködött. Volt is egy randink, de aztán az egészből nem lett semmi (mondjuk az akkori kinézetemet tekintve ezen nem is csodálkozom). Azóta rendszeresen megkérdezi tőlem, hogy mi van a lányokkal, bár néha elfelejtkezik róla.

Tegnap elmosogattunk, elrámoltunk szépen, aztán visszaültem dolgozni. Ő még beszélgetett ezzel-azzal, aztán búcsúzáskor mindenkihez odament puszilkodni, amit én sem úsztam meg. Éppen hárman tartózkodtunk a szobámban, ekkor köszönt el, közben pedig megint rákérdezett: "na és mi van a lányokkal?" Miközben az arcomat tartottam felé, azon imádkoztam, hogy most ne kérdezze meg. Szinte esdekeltem valamilyen felsőbb hatalomhoz, aki a jelek szerint vagy nagy ívben szart rám, vagy kimondottan jót röhögött rajtam, mindenesetre nem úsztam meg a firtatást. "Semmi" — mondom, mert többet nem akaródzott nekem bonyolítani a kérdéskört. De neki ennyi nem volt elég. "Csak nem a fiúkat szereted?" — toldotta meg, én pedig hirtelen semmi értelmeset nem tudtam kinyögni, csak széttártam a karjaimat, és borzalmasan elpirulva annyit mondtam, hogy "Még erre is ráébredhetek". Ment még a téma a szomszédjáról, akiről most derült ki a dolog (pedig milyen helyes fiatalember), de ezt már meg sem hallottam, hanem a munkámra próbáltam koncentrálni. Hozzátettem valami bagatell dolgot az 'esethez', aztán egyedül maradtam. 

Először csak azon pörögtem, hogy miért vert meg engem a sors azzal, hogy minden kényes kérdésbe, feltételezésbe ennyire belepirulok. Az egy dolog, hogy részéről telitalálat volt, de ha nem lett volna az, akkor is majd elsüllyedtem volna, mert ilyen vagyok. Aztán amikor a vérnyomásom újra a normálishoz közelített, a riadalmat apránként felváltotta a düh. Hogy képzeli bárki, hogy egy ilyen kérdést szegezzen neki egy másik embernek, miközben ráadásul még két másik személy is tartózkodik a közelben? Mi a fasz köze van egyáltalán az egészhez? És mit gondolt, milyen választ lehet erre egyáltalán adni? Vagy ennyire nem tűnök buzinak, hogy el sem képzelte a "dehogy"-tól eltérő választ, ezért nem érezte kockázatosnak a kérdést? Ráadásul pont egy ilyen kikent-kifent úri vénasszony! Bárkitől számítanék ilyen suttyó dologra, csak pont tőle nem.

Ahogy teltek a percek, egyre jobban felhúztam magam az egészen. Olyan pipa voltam, hogy szinte zihálva vettem levegőt, és egyszerűen nem bírtam magamban tartani a kifakadást. Úgyhogy a maradék kollégáim szépen meghallgathatták a panaszáradattal egybekötött mentegetőzésemet (szerencsére ezzel nem rontottam a helyzetemen), de ez sem nagyon nyugtatott le. Kezdtem belelovallni magam abba, hogy egyszerűen eléállok a díszes társaságnak, és megmondom: Buzi vagyok, basszátok meg! Egy rohadt kis faszszopó köcsög, és ha ez valakinek nem tetszik, lehet írni a felmondólevelemet. Ellenkező esetben pedig innentől kezdve mindenki befoghatja a pofáját a magánéletemmel kapcsolatban. Ezt variálgattam magamban, és persze hozzávettem, hogy még ki mindenkinek kéne elmondanom valami hasonlót, hogy egyszer és mindenkorra nyugtom legyen, beleértve a szüleimet is...még edzés közben is emiatt fújtattam. 

Végül persze lenyugodtam, és egyben rájöttem, hogy igazából nem is erre az ex-kolléganőre haragszom, hanem magamra. Én vagyok a gyáva, amiért nem teszem meg ezt az önfelszabadító lépést, ha viszont adja magát a helyzet, akkor meg balfaszkodom. Nem kicsit, nagyon. De hát mit válaszolhattam volna? "Igen, az vagyok, tegnap is tövig nyeltem egy méteres kékerest" Nem tudok hazudni. Még ilyenkor sem. Főleg azért nem tudok, mert ha néha mégis sikerülne, akkor azzal baszom el, hogy annyira félek a lebukástól, hogy ez már magán a hazugságon is érződik, és máris tényleg lebukom. Vagy mi. Ez nem biztos, hogy érthető volt. 

De mindegy is, nem ragozom tovább. Egy kissé még mindig össze vagyok zuhanva, és reggel is úgy jöttem be, hogy közben végig azt éreztem, a hátam mögött vigyorogva összesúgnak. Persze nem, vagy legalábbis remélem, hogy nem, de akkor is ezt éreztem, és mintha a főnököm is szélesebb vigyorral fogadott volna mint máskor. Tutira megbeszélték a barátnőjével, mennyire elpirultam, és mit válaszoltam...vagy ez csak az én parázásom? 

Remélem, hamar túlteszem magam a dolgon, mert különben nem sokáig lesz maradásom.

Már legalább másfél hónap eltelt azóta, hogy a cégünk új helyre költözött. Akkor azt hittem, majd napi szinten írom meg a fejleményeket (mivel természetesen egy ilyet nem lehet egy nap alatt lezavarni), de ehelyett az eredetileg minimum három részesre tervezett beszámoló kettőre redukálódott, és abból is csak az elsőt írtam meg. Most ennyi idő távlatából próbálok meg visszaemlékezni, de akkor már hozzátoldom a sztorihoz az azóta történt eseményeket is. Érdemes elolvasni hozzá az első részt is, az úgysem volt olyan hosszú.

Áthurcolkodtunk tehát. A központi irodahelyiség padlóján hegyekben álltak az összezsinegelt dossziéhalmok, a falaknál egymásra tornyozva a bútordarabok (szó szerint), minden egyéb holmi nejlonokban és kartondobozokban pihent. Ezeket kellett kirámolni. A lényeges dolgokat polcrendszer híján esélyünk sem volt helyre tenni, a konyhai eszközök pedig nem rám tartoztak. Először tehát azt kellett eldönteni, ki hol fog ülni (ezt már előttünk eldöntötték), ki milyen irányba fordulva szeretne ülni, hova akarja tenni a gépét, és hol lesz az asztala az adott helyiségen belül. Miután ezek megvoltak, nekiláttam összeszedni az asztalokat, a hozzájuk tartozó asztallapokat, aztán megkerestem a gépeket, és elkezdtem őket összeállítani. A többiek addig törölgettek, porolgattak. Az összes fellelhető kábelt és hosszabbítót két dobozba pakoltuk bele, ezekből kellett most kihalásznom a megfelelő típusú és hosszúságú darabokat, de néhány óra alatt készen is lettem.

Miután a polcok még mindig sehol sem voltak, elkezdtem a magam kis kuckóját berendezni. Egy olyan részleget kaptam, ami egy kisszobának megfelelő helyiség egyik végében található. Az ablakkal szemben ülök, előttem Hajnalka asztala (meg ő maga), jobbra egy kétszárnyú ajtó helye, mögöttem pedig egy szimpla ajtónyílás, ajtó nélkül. Amikor ezt megláttam, feltettem magamban az irredenta hangvételű kérdést, hogy "maradhat ez így?", majd rögtön meg is válaszoltam, hogy "Nem! Nem! Soha!". Nyomban intézkedni is kezdtem. Mivel az erőző irodánk némileg nagyobb alapterületű volt, az áthozott holmi viszont semmivel sem csökkent, voltak olyan bútorok, amiknek eredetileg nem jutott volna hely. Ezek közül összeszedtem 3 egyforma méretű polcos szekrényt, amiket az ajtónyílás elé halmoztam, így egy pofás kis polcrendszert kaptam, és ha valaki a folyosón elmegy mögöttem, nem látja tőle, hogy mi van a monitoromon. Mint már említettem, álló bránerű bácsikat nem nézegetek idebent, de sosem lehet tudni, egy-egy gyanútlanul megnyitott blogban mi ugrik az ember arca elé. Akkor aztán lehetne magyarázkodni. Ezután még visszapakoltam az asztalomba, aztán vége is lett a napnak. A főnököm közben meggyőzte a férjét, hogy az mégiscsak a kezébe vehetne egy fúrót, és elkezdhetné a polcokat felpakolgatni, mert különben botrány lesz, így a nap végére bizonyos falakra már el lehetett kezdeni pakolni. Nálam még nem.

Másnapra azért én is sorra kerültem, így nekiláthattam a jó kis szekrényembe, meg a frissen felfurkált polcokra felrakosgatni a cégeim anyagait. Kezdett végre elviselhetővé válni az iroda. Mivel a polcrendszerek tartósínjeinek egy részét elpakolták szem elől, a maradékból kiindulva saccoltuk meg, hova mennyi kerülhet, hogy mindenkinek jusson belőlük. Ezért aztán ennek a napnak a végére több pakolási felületet már nem kaptam, de ez nem is volt baj, mert amit helyre tudtam rakni, azt oda is tettem, a többi meg ráért hétfőn is. Közben ugyanis jött a hétvége, amikor is a többiek bejöttek dolgozni, én meg egyetemre mentem, vagy valami más halaszthatatlan dolgom akadt. Utóbb megtudtam, hogy én jártam a legjobban, mert a vezető könyvelő falából az egész polcrendszer kiszakadt, és bedőlt a szoba közepére az összes holmival együtt. Sej, de jó lehetett! Kár, hogy a vénasszony nem járt éppen arra...

Na, hétfőn ezért biztonsági okokból az összes már felfúrt és megrakott polcot le kellett szedni, és még egy ponton odafogatni őket, ergo az eddigi munkánk kárba veszett. Azért valahogy ezen is túl lettünk, ahogy az azóta felmerült többi szarságon is. Kezdetben nem volt ugyebár mindenkinek internet-hozzáférése, hanem csak hol ennek, hol annak. Aztán jó darabig nem találtunk semmit, minden szart állandóan keresni kellett. Nem működtek rendesen a telefonok sem, mert egyszerre csörgött mind, és átkapcsoláskor sem sikerült a megfelelő célszemély asztalán megszólalniuk. Az örökölt konyhaszekrény fiókja pedig hol akadt, hol leszakadt, hol kicsúszott a sínből. 

Igazából még máig sincs minden a helyén, mivel a szekrényeim mögötti ajtónyílást még mindig nem tömtük be az oda illő ajtóval, így az ügyfelek a farostlemezt láthatják, ha mondjuk a toalettre mennek. Ez engem egy cseppet sem zavar, de a főnök férjét nagyon. Az ál-arisztokratikus kivagyiság már egy kicsit az agyára ment.

Erről jut eszembe: kitalálta, hogy mivel az irodában nincs kizárólag tárgyalásra alkalmas helyiség (mert mindegyikben dolgozik valaki), a konyhát kellene kinevezni tárgyalónak. De hát ugyebár milyen dolog az, hogy az ügyfelekkel a konyhában tárgyalsz, ezért oldjuk meg, hogy ne nézzen úgy ki a konyha, mint egy konyha. Ergo mindig minden konyhaságra utaló eszközt rakjunk el szem elől. Citromfacsarót, poharakat, evőeszközöket, mindent. Ahhoz képest, hogy eredetileg a főnök-férj itt csak egy vendég, és — állítása szerint — neki elég az irodában egy sarok is, az összes többi alkalmazott az ő hülyeségei miatt szív. Marha jó például úgy mosogatni, hogy minden villával külön le kell hajolni a mosogató alatti szekrénybe rejtett csepegtetőhöz. Még ilyen hülyeséget... 

(De nem baj, mert amikor nincs itt, akkor cincogunk, és direkt szanaszét hagyunk mindent.) 

...hogy kénytelen voltam itthon rágyújtani, méghozzá a Roland előtt, és kis híja volt annak, hogy nem törtem ki sírógörcsben. Mostanában egyszerűen minden összejön, és minden bizonytalan. Az egyik oldalról ott a kényszer, a másik oldalon viszont mindig gátol valami. Ezt huzamosabb ideig nem bírom elviselni — ahogy szerintem sokan mások sem.

A munkahelyemen ugye a költözés zajlott, miközben rengeteg dolgom volna odabent. Még ma is hegyekben álltak a papírok a legkülönfélébb helyeken, és csoda, hogy az egész hurcolkodást folyamatosan szabotáló főnök-férj végre hajlandó volt néhány polcot felfúrni, hogy csökkenteni lehessen a kuplerájt. Ezt majd részletesebben megírom.

Kedden APEH-ellenőrzésre megyek, ami eleve folyamatosan frusztrál. Ráadásul a két ellenőrizendő év anyaga közül az egyiket sem én, sem az ügyfelem nem találtunk. Ez eléggé betette nálam a kaput, hiszen garantált a büntetés. Feltúrtam az egész lakást, pedig más dolgom is lett volna. Bőven... Szerencsére ma hívott az ügyfél, hogy megtalálta, így mára legalább emiatt megnyugodhattam.

Kedden találkoztam egy csajjal, akinek az SZJA-bevallását kellene elkészítenem, a férjéével együtt. Erre olyan papírokat adott, amiket finoman szólva is rakás szarnak lehet nevezni, mivel a férj a két munkahelyén felváltva dolgozott, de év végén olyan papírt kapott, amiből nem lehet megállapítani, hol mennyit keresett. Emiatt kettő helyett három alkalommal kell vele találkoznom, és ez jelentősen lecsökkenti az elkérhető munkadíj értékét. Elbaszott idő csak az egész, és abból pont nem rendelkezem túl sokkal.

Hamarosan kezdődik a vizsgaidőszak, ami önmagában is nyugtalanító, de úgy, hogy az elvileg kereskedelmi forgalomban is kapható könyvek közül egyet sem sikerül sehol sem beszereznem, kimondottan ideges vagyok. Ráadásul semmi energiám tanulni, dekoncentrált vagyok, és még a házidolgozatok egyikét sem csináltam meg.

Vagy időm nincs, vagy ha volna, állva elalszom, annyira fáradt vagyok. Ez a három napos költözés még a maradék energiámat is leszívta.

Holnap pótoltuk volna be a múltkor az eső miatt elmaradt túrát, azonban a Roland úgy vállalta magára a szervezést, hogy közben az egészet elszabotálta, ami miatt csúnyán össze is vesztünk. Ilyen nyomás alatt ez az egy nap rengeteget regenerálhatott volna az idegeimen, de még ez sem jöhet össze simán. Sőt, sehogy sem.

Nyilvánvaló, hogy a sors most addig üti a vasat, amíg meleg, és valószínűleg a csilláron himbálózva szeretne viszontlátni, mivel tegnap óta — de főleg ma — a monitorom is szarakodik. Szétesik a kép, majd ki is kapcsol a lelkem. Pont most kell ez nekem, amikor nagyon szükségem volna rá, főleg a házidogák miatt. Per pillanat pedig nincs pénzem sem megjavíttatni, sem újat venni.

Most is kifolyik a szemem, de ezt a bejegyzést mindenképpen meg akartam írni, hogy ne maradjatok nélkülem olyan sokáig (nem mintha olyan sokan olvasnának), ráadásul tegnap este óta a torkom is kapar.

Nem tudom, mi lesz így velem.

A cégnél tegnap megünnepeltük a névnapomat. Erről a rendszerről korábban már írtam, de azért — a könnyebb érthetőség kedvéért — néhány szóban felelevenítem: a kollégák 6000 Ft-ig finanszírozzák az ünnepelt ajándékát, az meg meghívja őket egy 2-3 órás konyhai beszélgetéssel egybekötött fogyasztási alkalomra. Vesz némi süteményt, sós biszbaszokat, egy üveg bort, meg valami töményebbet is, oszt' jól van. A társaság ilyenkor kötetlenül társalog (néha azért a munka is szóba kerül), aztán mindenki visszaül dolgozni.

Nem bontanám ki a teljes igazságot, ha elhallgatnám, hogy nem egyedül én voltam az ünnepelt, hanem Hajnalka kolléganőm is. Neki már volt a névnapja, nekem meg csak lesz, így valahol félúton választottunk egy időpontot, és egyszerre tudtuk le mindkettőt. Így munkaidőben is jól jöttünk ki (mivel minden lógással csak magunkat károsítjuk meg, hiszen senki sem végzi el helyettünk a munkát), meg pénzben is, mivel be tudtuk osztani, hogy Hajni csinálja/szerzi/készíti a táplálékot, én meg az ivadékot.

Régebben úgy volt, hogy az ünnepelt előzetesen megvette magának, amit kapni szeretett volna, azt behozta a céghez, itt szépen becsomagolták, aztán a gyűlés elején megkapta, és jól meglepődött. Az idén már újítást vezettünk be: az ünnepelt előzetesen felír 3 olyan dolgot, amire vágyik, és ezek közül szerez be egyet a főnök, ami így valóban meglepetés lesz. Az én három dolgom a Millennium c. sorozat 1. évada, Dr. House 1. évada és a Nemzet és Emlékezet c. sorozat hiányzó tagja, a Mohács című volt. Bár a Millenniumra vágytam a legjobban, mégis a könyvet kaptam. Azért ennek is örülök, mert az én kis szűz lelkem végre beteljesülhetett egy sorozat összes tagjának birtoklása okán, nem is beszélve arról, hogy a 8 könyv közel 80000 Ft-ot ér. Ez egy olyan sorozat, ami a magyar történelemmel foglalkozik. A/4-nél nagyobb alakú, fekete borítójú, hófehér lapokkal teli könyvekről van szó, amiknek a legnagyobb varázsa számomra az, hogy nem egy történész írja le a véleményét egy-egy adott korszakról, hanem a korabeli írásos dokumentumokat fűzik egybe kommentár nélkül, így mindenki maga alakíthatja ki a véleményét, nézőpontját. A Trianon című rögtön az Antant-hatalmak és Románia 1916-os szerződésének közlésével indul (amiben már méterre pontosan meghatározták, hol fog húzódni Románia új keleti határa, holott hol volt még a háború vége), majd ezt követi Károlyi Mihály egyik parlamenti beszédének jegyzőkönyve a bekiabálásokkal együtt, stb. Ez így sokkal objektívebb (bár már az összegyűjtött anyag szelektálása is torzíthatja a képet). Mivel a 8 könyv legalább 6000 oldal, és egyenként is dögnehéz, a buszon valószínűleg nem fogom őket forgatni, így viszont fogalmam sincs, mikor fogom mindet elolvasni. Azért majd törekszem... 

Egy kis időm mindenképpen felszabadul azáltal, hogy majd nem House és/vagy Millennium nézéssel töltöm el... Tudom, töltsem le őket, de 1. gépen úgysem nézném meg, mert ahhoz nincs türelmem, 2. eredetiben jobb szeretem, mint a töltögetést. Szóval egyszer majd megveszem magamnak őket.

De egy pillanatra még visszatérek a 'bulihoz'. Eddig még nem fordult elő, hogy a főnököm itt dolgozó férje is részt vett volna rajta, ezúttal azonban ő is közénk ült. Ezzel nem is lenne gond, azonban ő és a könyvvizsgálónk eléggé távol állnak egymástól politikailag. És még ezzel sem lenne gond, viszont a férj ritkán állja meg, hogy ne fejtse ki a véleményét az aktuális közéleti dolgokról, a könyvvizsgálónk pedig sosem állja meg, hogy erre ne egy kirobbanó gyűlöletáradattal reagáljon. Nem voltam hát túl boldog, amikor megtudtam, hogy plusz egy fő lesz ott, mivel már előre tartottam a botránytól. Szerencsére ezúttal mindketten eltekintettek ilyetén gondolataik hangoztatásától, úgyhogy egész jó kis hangulatban telt az egész. 

Legközelebb egy év múlva, de nem ugyanitt.