névnap bejegyzései

...intézett hozzám tegnap egy volt félig-meddig kolléganőm, hogy még most is ezen pörgök, pedig azóta eltelt már közel egy egész nap is. Jobb lett volna, ha már tegnap megírom az egészet, de csak kicsivel a munkaidő vége előtt esett meg az eset, aztán edzésen voltam, aztán meg már kimerültnek éreztem magam a fogalmazgatáshoz. De most bepótolom.

Szóval névnapozás volt idebent, ahogy az alkalmanként lenni szokott. Az egyik ünnepelt én voltam, a másik pedig a másik könyvelő. Ő felelt a kollégák gyomráért, én meg a májukért, így igazságos. Lement szépen a 2,5-3 órás kis társalgás, minden súrlódás nélkül. Jó, amikor az egyik rendkívül idős ügyfelünk került szóba, akit a közelmúltban a főnököm meg a könyvvizsgáló mentett meg a börtöntől, megemlítettem, hogy az életkor máshol sem szokott problémát jelenteni, hiszen 90 feletti öregembereket is bíróságra rángatnak a világ túlfeléről. Na erre jött a dühödt és acsarkodó válasz, hogy "de az emberek tízezreit ölte meg"...nem részletezem. Szóval egyébként minden oké volt. 

Van egy — úgymond külsős — kolléganőnk, aki amikor nálunk dolgozott, akkor is csak hobbiból, ennek ellenére minden névnapozáskor itt van, mert a főnöknőm barátnője. Nincs is ezzel semmi probléma. Egy milliomos, finom, nyugdíjas nő, aki operába jár, utazgat a világban vagy szőlészkedik a badacsonyi nyaralójában, egyébként meg tájékozott, olvasott, felvilágosult, stb. Amikor anno szakított velem barátnőm, nagyon érdeklődő volt az esettel kapcsolatban, meghallgatott, vigasztalt, aztán összehozott egy kolléganőjével, aki szintén párkapcsolati problémákkal küszködött. Volt is egy randink, de aztán az egészből nem lett semmi (mondjuk az akkori kinézetemet tekintve ezen nem is csodálkozom). Azóta rendszeresen megkérdezi tőlem, hogy mi van a lányokkal, bár néha elfelejtkezik róla.

Tegnap elmosogattunk, elrámoltunk szépen, aztán visszaültem dolgozni. Ő még beszélgetett ezzel-azzal, aztán búcsúzáskor mindenkihez odament puszilkodni, amit én sem úsztam meg. Éppen hárman tartózkodtunk a szobámban, ekkor köszönt el, közben pedig megint rákérdezett: "na és mi van a lányokkal?" Miközben az arcomat tartottam felé, azon imádkoztam, hogy most ne kérdezze meg. Szinte esdekeltem valamilyen felsőbb hatalomhoz, aki a jelek szerint vagy nagy ívben szart rám, vagy kimondottan jót röhögött rajtam, mindenesetre nem úsztam meg a firtatást. "Semmi" — mondom, mert többet nem akaródzott nekem bonyolítani a kérdéskört. De neki ennyi nem volt elég. "Csak nem a fiúkat szereted?" — toldotta meg, én pedig hirtelen semmi értelmeset nem tudtam kinyögni, csak széttártam a karjaimat, és borzalmasan elpirulva annyit mondtam, hogy "Még erre is ráébredhetek". Ment még a téma a szomszédjáról, akiről most derült ki a dolog (pedig milyen helyes fiatalember), de ezt már meg sem hallottam, hanem a munkámra próbáltam koncentrálni. Hozzátettem valami bagatell dolgot az 'esethez', aztán egyedül maradtam. 

Először csak azon pörögtem, hogy miért vert meg engem a sors azzal, hogy minden kényes kérdésbe, feltételezésbe ennyire belepirulok. Az egy dolog, hogy részéről telitalálat volt, de ha nem lett volna az, akkor is majd elsüllyedtem volna, mert ilyen vagyok. Aztán amikor a vérnyomásom újra a normálishoz közelített, a riadalmat apránként felváltotta a düh. Hogy képzeli bárki, hogy egy ilyen kérdést szegezzen neki egy másik embernek, miközben ráadásul még két másik személy is tartózkodik a közelben? Mi a fasz köze van egyáltalán az egészhez? És mit gondolt, milyen választ lehet erre egyáltalán adni? Vagy ennyire nem tűnök buzinak, hogy el sem képzelte a "dehogy"-tól eltérő választ, ezért nem érezte kockázatosnak a kérdést? Ráadásul pont egy ilyen kikent-kifent úri vénasszony! Bárkitől számítanék ilyen suttyó dologra, csak pont tőle nem.

Ahogy teltek a percek, egyre jobban felhúztam magam az egészen. Olyan pipa voltam, hogy szinte zihálva vettem levegőt, és egyszerűen nem bírtam magamban tartani a kifakadást. Úgyhogy a maradék kollégáim szépen meghallgathatták a panaszáradattal egybekötött mentegetőzésemet (szerencsére ezzel nem rontottam a helyzetemen), de ez sem nagyon nyugtatott le. Kezdtem belelovallni magam abba, hogy egyszerűen eléállok a díszes társaságnak, és megmondom: Buzi vagyok, basszátok meg! Egy rohadt kis faszszopó köcsög, és ha ez valakinek nem tetszik, lehet írni a felmondólevelemet. Ellenkező esetben pedig innentől kezdve mindenki befoghatja a pofáját a magánéletemmel kapcsolatban. Ezt variálgattam magamban, és persze hozzávettem, hogy még ki mindenkinek kéne elmondanom valami hasonlót, hogy egyszer és mindenkorra nyugtom legyen, beleértve a szüleimet is...még edzés közben is emiatt fújtattam. 

Végül persze lenyugodtam, és egyben rájöttem, hogy igazából nem is erre az ex-kolléganőre haragszom, hanem magamra. Én vagyok a gyáva, amiért nem teszem meg ezt az önfelszabadító lépést, ha viszont adja magát a helyzet, akkor meg balfaszkodom. Nem kicsit, nagyon. De hát mit válaszolhattam volna? "Igen, az vagyok, tegnap is tövig nyeltem egy méteres kékerest" Nem tudok hazudni. Még ilyenkor sem. Főleg azért nem tudok, mert ha néha mégis sikerülne, akkor azzal baszom el, hogy annyira félek a lebukástól, hogy ez már magán a hazugságon is érződik, és máris tényleg lebukom. Vagy mi. Ez nem biztos, hogy érthető volt. 

De mindegy is, nem ragozom tovább. Egy kissé még mindig össze vagyok zuhanva, és reggel is úgy jöttem be, hogy közben végig azt éreztem, a hátam mögött vigyorogva összesúgnak. Persze nem, vagy legalábbis remélem, hogy nem, de akkor is ezt éreztem, és mintha a főnököm is szélesebb vigyorral fogadott volna mint máskor. Tutira megbeszélték a barátnőjével, mennyire elpirultam, és mit válaszoltam...vagy ez csak az én parázásom? 

Remélem, hamar túlteszem magam a dolgon, mert különben nem sokáig lesz maradásom.

Ez a sztori (avagy eseménysor) már vagy két hete történt, azóta szeretném leírni. Közvetlenül utána energiám nem volt, aztán meg jöttek más bejegyzések vagy egyszerűen csak az 'ihlet' hiányzott. De most nem ússzátok meg.

Szóval két hete szerdán, a munkaidőm vége előtt csörgött a telefonom. Ismeretlen szám. Felveszem, a vonal végén megint a vérellátó szolgálattól jelentkezett egy nő. Megkért, hogy másnap menjek vért adni, mivel valakinek kellett a levem, egyébként meg már eltelt 56 nap az előző véradás óta. Nem azt mondta, hogy ha ráérek, menjek a napokban vért adni, hanem másnap. Éppen ráértem, szóval igent mondtam.

Csütörtökön egy munkahelyi névnapozás volt kilátásban, de rögtön dupla. Az egyik ünnepelt hozta a kaját, a másik az italt/innivalót. Egész nap nem ettem, mert reggel nem volt időm vásárolni, az ebéd meg az esemény miatt maradt el. Avokádó krém, kifliszeletek, cukros sütemények meg ráksaláta (pfúj!) volt terítéken, szóval nem mondhatni, hogy bezabáltam, így egyetlen koktéltól is becsíptem egy kicsit. Még egy kis Trois Tours a végére, és mire felálltam a helyemről, éreztem, hogy zúg a fejem. pedig direkt odafigyeltem, hogy jóval kevesebbet igyak annál, mint ami akár egy kicsit is megárthat. Elszámítottam magam.

A buszon még be is aludtam egy 5 percre, de azért időben és viszonylag józanul megérkeztem aZ Országos Vérellátó Központ épületébe. Igyekeztem úgy tenni, mint aki egy cseppet sem ivott, mert ugyan tudtam, hogy az alkohol nem zárja ki a véradást, de égni azért nem akartam. Befaltam a noname Balaton szeletet, ittam egy halom ásványvizet, közben pedig kitöltöttem a szokásos papírt, gondosan ügyelve arra, hogy ezúttal ne válaszoljak 'rutinosan' nemet az "egészségesnek érzi-e magát?" kérdésre. A doktornéni megszúrt, és megmérte a vérnyomásom is, ami ezúttal 140 volt. Sosem volt még ennyi, mindig 120 és 130 között mozgott. Nyilván a pia, de ezt nem kötöttem az eredmény láttán a szívemet is meghallgató néni orrára. 

Utána mehettem a csorgatóba, utolsó előttiként. Míg legutóbb három véna közül is választhattam — a magasabb vérnyomás ellenére — most egyet sem lehetett látni. Váltogattuk a karjaimat, míg végül nagy nehezen sikerült viszonylag jó helyen megszúrni. Viszonylag, mert még most is maradt egy kis lilultság, pedig már majdnem két hét eltelt azóta. Vagy 10 perc alatt le is jött a vérem, aztán 'elégedetten' távoztam. 

Hazafelé valami váratlan jókedv szállt meg. Az üres szakaszokon dúdoltam vagy még énekeltem is, közben pedig verset fabrikáltam a nap eseményeiről. Azt gondoltam, hogy majd úgy írom meg a bejegyzést az egészről. Variáltam a mondatokat, méricskéltem a szótagszámot, rímeket gyártottam, és közben jókat röhögtem magamban, ha valami mókás sült ki belőle. A címét is kitaláltam: VÉRS. Sok nem maradt meg belőle, csak néhány foszlány. Így kezdődött volna:

A héten csörgettek, hogy vért venni hívnának,

Hogy éltető nedvemből négy decit szívnának...

Valahol lett volna benne egy ilyen:

...De azt rutinosan letagadta, hogy buzi a beste,

Mert így véradásra nem felelt volna meg a teste...

A vége pedig ilyesmi lett volna:

...Hazaértem tehát egészségben, épen,

A Hírtv-n a véradó a Híradó ment éppen.

Út közben azonban történt valami, aminek következtében minden kedvem elszállt. Nem konkrét esemény volt, csak úgy egyik pillanatról a másikra váltpztam meg. Sosem éreztem még ilyet. Mire hazaértem nemhogy élni nem volt kedvem, de még meghalni sem. Totális enerváltság, vagy inkább üresség. Még csak azt sem éreztem, hogy értelmetlen a világ, mert nem éreztem SEMMIT. Csak levetkőztem, ledobtam magam az ágyra, és üres fejjel bámultam a tévét. Aztán kicsivel később elmentem fürödni, de a kádban is csak áztam, és a Rolanddal is csak rutinból váltottam pár szót, minden érzelem nélkül. Tényleg nagyon szokatlan volt az érzés, mert a 29 évem alatt volt ugyan jó pár fajta lelkiállapotom, de ha öngyilkos akartam is lenni, legalább dühöt, elkeseredettséget vagy fájdalmat éreztem, nem pedig semmit. Ijesztőnek találtam ezt az állapotot, ami azt hiszem, nem meglepő. Egy kicsi még másnapra is maradt belőle, de aztán estére elmúlt.  

Mi a franc volt ez? Talán biológiai okai lehettek? Sokszor adtam már vért, de maximum rosszul lettem, a lelkemet nem tépték ki a testemből. Talán túl kevés volt a két véradás között az 56 nap (+1-2 hét)? Nem volt idő a véremnek minőségileg teljesen feltöltődni, és esetleg valamilyen hormon szintje (mondjuk endorfin vagy hasonló) a kritikus érték alá zuhant? Nem tudom, de legközelebb megkérdezni meg égő volna. Ekkora blődséget...

Furcsa.

A cégnél tegnap megünnepeltük a névnapomat. Erről a rendszerről korábban már írtam, de azért — a könnyebb érthetőség kedvéért — néhány szóban felelevenítem: a kollégák 6000 Ft-ig finanszírozzák az ünnepelt ajándékát, az meg meghívja őket egy 2-3 órás konyhai beszélgetéssel egybekötött fogyasztási alkalomra. Vesz némi süteményt, sós biszbaszokat, egy üveg bort, meg valami töményebbet is, oszt' jól van. A társaság ilyenkor kötetlenül társalog (néha azért a munka is szóba kerül), aztán mindenki visszaül dolgozni.

Nem bontanám ki a teljes igazságot, ha elhallgatnám, hogy nem egyedül én voltam az ünnepelt, hanem Hajnalka kolléganőm is. Neki már volt a névnapja, nekem meg csak lesz, így valahol félúton választottunk egy időpontot, és egyszerre tudtuk le mindkettőt. Így munkaidőben is jól jöttünk ki (mivel minden lógással csak magunkat károsítjuk meg, hiszen senki sem végzi el helyettünk a munkát), meg pénzben is, mivel be tudtuk osztani, hogy Hajni csinálja/szerzi/készíti a táplálékot, én meg az ivadékot.

Régebben úgy volt, hogy az ünnepelt előzetesen megvette magának, amit kapni szeretett volna, azt behozta a céghez, itt szépen becsomagolták, aztán a gyűlés elején megkapta, és jól meglepődött. Az idén már újítást vezettünk be: az ünnepelt előzetesen felír 3 olyan dolgot, amire vágyik, és ezek közül szerez be egyet a főnök, ami így valóban meglepetés lesz. Az én három dolgom a Millennium c. sorozat 1. évada, Dr. House 1. évada és a Nemzet és Emlékezet c. sorozat hiányzó tagja, a Mohács című volt. Bár a Millenniumra vágytam a legjobban, mégis a könyvet kaptam. Azért ennek is örülök, mert az én kis szűz lelkem végre beteljesülhetett egy sorozat összes tagjának birtoklása okán, nem is beszélve arról, hogy a 8 könyv közel 80000 Ft-ot ér. Ez egy olyan sorozat, ami a magyar történelemmel foglalkozik. A/4-nél nagyobb alakú, fekete borítójú, hófehér lapokkal teli könyvekről van szó, amiknek a legnagyobb varázsa számomra az, hogy nem egy történész írja le a véleményét egy-egy adott korszakról, hanem a korabeli írásos dokumentumokat fűzik egybe kommentár nélkül, így mindenki maga alakíthatja ki a véleményét, nézőpontját. A Trianon című rögtön az Antant-hatalmak és Románia 1916-os szerződésének közlésével indul (amiben már méterre pontosan meghatározták, hol fog húzódni Románia új keleti határa, holott hol volt még a háború vége), majd ezt követi Károlyi Mihály egyik parlamenti beszédének jegyzőkönyve a bekiabálásokkal együtt, stb. Ez így sokkal objektívebb (bár már az összegyűjtött anyag szelektálása is torzíthatja a képet). Mivel a 8 könyv legalább 6000 oldal, és egyenként is dögnehéz, a buszon valószínűleg nem fogom őket forgatni, így viszont fogalmam sincs, mikor fogom mindet elolvasni. Azért majd törekszem... 

Egy kis időm mindenképpen felszabadul azáltal, hogy majd nem House és/vagy Millennium nézéssel töltöm el... Tudom, töltsem le őket, de 1. gépen úgysem nézném meg, mert ahhoz nincs türelmem, 2. eredetiben jobb szeretem, mint a töltögetést. Szóval egyszer majd megveszem magamnak őket.

De egy pillanatra még visszatérek a 'bulihoz'. Eddig még nem fordult elő, hogy a főnököm itt dolgozó férje is részt vett volna rajta, ezúttal azonban ő is közénk ült. Ezzel nem is lenne gond, azonban ő és a könyvvizsgálónk eléggé távol állnak egymástól politikailag. És még ezzel sem lenne gond, viszont a férj ritkán állja meg, hogy ne fejtse ki a véleményét az aktuális közéleti dolgokról, a könyvvizsgálónk pedig sosem állja meg, hogy erre ne egy kirobbanó gyűlöletáradattal reagáljon. Nem voltam hát túl boldog, amikor megtudtam, hogy plusz egy fő lesz ott, mivel már előre tartottam a botránytól. Szerencsére ezúttal mindketten eltekintettek ilyetén gondolataik hangoztatásától, úgyhogy egész jó kis hangulatban telt az egész. 

Legközelebb egy év múlva, de nem ugyanitt.

Tegnap elsősorban azért nem írtam, mert a hangulatom borzasztó volt. Nem is lett volna valami összefüggő a bejegyzés, ha megírom. Elmesélem, miért.

A munkahelyemen meg szoktuk tartani egymás névnapjait. Ilyenkor az ünnepelt vesz magának valami ajándékot, amit a kollégák kifizetnek (összesen 5000 Ft értékig), majd összeülünk a tárgyalóban, ahol az ünnepelt megvendégeli a többieket némi süteménnyel, üdítővel, alkohollal. Mindenféle dolgokról szoktunk beszélgetni, ki mit látott, hallott, de a politikát, közéleti témákat kínosan kerüljük, mivel a társaságban vannak olyanok, akik olyan erős érzelmi töltetet visznek bele a témába, ami miatt végül mindig összevesznénk, és csak a harag maradna. Nincs ugyan konkrétan kikötve, hogy tilos a politika, de mi íratlan szabályként követjük ezt.

Tegnap két Ilonát ünnepeltünk (elég nagy késéssel), és ezúttal 12-en jöttünk össze. Kollégák, volt kollégák vegyesen, 6-6 arányban jobboldaliak és baloldaliak. Nem is volt semmi probléma, amíg egy ügyfél érkezése miatt fel nem bomlott egy kissé az arány, és meg nem érkezett a főnök férje, aki sosem szokott velünk ünnepelni. Most is csak egy pillanatra jött be, de az egyik balos volt kolléga elkezdett vele külön társalgást folytatni. Én ugyan másokkal beszélgettem, de néha megütötte a fülemet egy-egy szó (köztük egy-egy "kommunisták"), innen tudtam, mi a téma. Az egyik beszélgetőpartnerem a könyvvizsgálónk volt, aki már nem dolgozik konkrétan velünk, de a főnök barátnéja, ezért ilyenkor mindig ott van. Ő az, aki a legenyhébb politika-közeli téma kapcsán olyan gyűlölettel kezd fröcsögni, hogy azt nehéz szavakkal leírni.

Én szeretem a politikát, élvezettel beszélgetek, vitatkozom róla, HA megfelelő a partner. Bár legjobban az SZDSZ-t utálom (furcsa, mi?), éppen SZDSZ-szimpatizáns haverjaimmal szoktam órákig tartó vitát folytatni, és nagyon szoktam élvezni. Mert felkészültek, olvasottak, műveltek (mármint ezek a haverok), és nem visznek érzelmeket az eszmecserénkbe. Ha viszont ez mégis megtörténik, az rögtön átragad rám is, a hangom reszketni kezd, a gyomrom fortyogó katlanná válik és érzem a dühöt belül.

Namármost, amíg én fél füllel a főnököm férjét hallgattam, fél szemmel a könyvvizsgáló nőt néztem, aki szemmel láthatólag szintén oldalra fülelt. Láttam, ahogy elsötétül az arca, a tekintete elfelhősödik, és az egész testtartása feszültté válik. Ekkor toalettre kellett mennem, de onnan is hallottam, ahogy kitör a vihar. A szóváltás nem volt durva, a téma sem, és amikor a főnök férje távozott, rögtön abba is maradt. Azonban valami eltörött, mert a könyvvizsgáló hamarosan kifakadt, és mocsokáradat tört elő belőle. Én azonnal tiszta ideg lettem, de nem szólaltam meg, mert tartottam magam az íratlan szabályhoz, és legfőképpen azért, mert nem akartam az ünnepeltekkel kibaszni. Amikor azt mondta, hogy "A kormányt csak egy maroknyi csőcselék akarja megdönteni, és különben is, azt hallottam, hogy fejenként 7000 Ft-ot kapnak a tüntetők. Nem tudom, 979, te ezt hogy tudod", csak annyit nyögtem ki, hogy "Azért mert nem szólalok meg, még nem értek veled egyet". Részemről ezzel le is zártam a dolgot, és igyekeztem másra terelni a szót, ami ment is, de közben láttam, hogy Ő tovább emészti magát. A harag csak mélyült az arcán, mígnem egyszerűen elbőgte magát (egy közel 60 éves nőről van egyébként szó). Erre persze a többség elkezdte, hogy "Jaj, hát nem kell úgy felhúzni magadat", meg "A politika miatt nem éri meg így kiborulni", satöbbi, amire Ő kifakadt:

"Ez a szemét törpe diktátor tönkretette a családokat. A hülye fiatalok meg hisznek neki, mert nem tudják, milyen volt az Orbán-kormány alatt élni. És így megsérteni az embert... Azt a szemét Fábryt is úgy utálom! Hol van itt diktatúra, amikor ez a gané lepornószínésznőzhette a Demcsák Zsuzsát..." (Most csak az enyhébbeket idéztem.)

Erre a vezető könyvelőnk, aki szintén nyugdíjas, és mellesleg egy jellemtelen alak, most nyeregben érezhette magát, hogy kioktasson engem, hogy "Sokan nem is tudják, mit jelent a 'kommunista' szó, az meg közben teljesen átlényegült egy pejoratív jelentésű valamivé, ami nagyon sértő".  

Na, ettől aztán már nekem is vörös volt a fejem. Kioktatni engem ilyen dologban, mintha nem tudná, hogy TÖKÉLETESEN tisztában vagyok ezzel, ahogy nagyon sok minden mással is. Bassza meg, 17 éves korom óta foglalkozom politikával, politológiával, közgazdaságtannal, pszichológiával és egyéb (főleg társadalom)tudományokkal. Aktuálpolitikai könyveket, hetilapokat és napilapokat is olvasok rendszeresen, és ezt ő is nagyon jól tudja. Pusztán csak látta, hogy úgysem szólok vissza, ő meg közben nyalhat egyet a saját magától kiborult könyvvizsgálónőnek. Na, a fentiekre is lett volna pár szavam, de azokat visszafojtottam, és most sem fogom kifejteni a véleményemet (mindenesetre nem tudom intelligens emberként kezelni, aki komolyan elhiszi, hogy ebben az országban jelenleg senkinek semmi oka tüntetni, mert minden olyan fasza, és aki ezt mégis megteszi, az nyilván le van fizetve).

A lényeg, hogy a visszafojtott viszontválaszok, a megaláztatás és a könyvvizsgálótól elkapott gyűlölet-fertőzés megtette a hatását: a hangulatom totál el lett baszva, a koncentrációm nulla lett és egészen késő estig ezeken agyaltam.

Na ezért nem írtam.