nagymama bejegyzései

Az a megtiszteltetés ért, hogy Platen engem is felkért a címben szereplő téma bejegyzésbe öntésére, én pedig örömmel teszek ennek eleget. Örömmel, de kétségek közt, mivel YSB-hez hasonlóan bennem is felmerült a kérdés: vajon milyen értelemben kellene felsorolnom ezt az öt eseményt? Platen erre nem adott útmutatást, amiben nyilván volt némi szándékosság is.

A nem számtalan, de azért sok dimenzió közül én azokat választottam ki, amelyek szerintem a legmélyebben és főleg a leghosszabb időre határozták meg eddigi életemet, vagy annak egy szakaszát (ez egyelőre nem minden esetben tudható). Van közöttük olyan, ami — a mi köreinkben — hétköznapinak számít, és van olyan is, ami a bejegyzés leendő tartalmán elmélkedve szinte elsőként ugrott be, holott még én is elmosolyodtam bagatellségén. Haladjunk talán kronológiai sorrendben.

1. A szüleim válása

Akinek elváltak a szülei, annak nyilvánvaló, hogy egy ilyen momentum alapjában forgatja fel az ember életét (mármint gyerekkorban). Vagy azért, mert utána minden máshogy lesz, vagy azért, mert végre minden máshogy lesz. Öröm az ürömben, hogy nekem az első verzió jutott, mivel egyik szülőm sem lett rabja az alkoholnak, nem volt agresszív, stb. egyszerűen csak a sok megpróbáltatás súlya megroppantotta a kapcsolatukat, és mindketten más karjaiban találtak megnyugvást. A kis 979 ezzel elvesztette az anyját meg a mindig megértő és önzetlenül szerető kutyáját, és kapott cserébe egy borzalmas mostohaszülőt meg egy másikat, akit máig nem tud felette állónak elfogadni. Nem állítom, hogy valaha is el kellett volna fogadnom mostohaapának, csak úgy megjegyeztem. A korábbi, könnyen barátkozós lényem az ellentettjére változott, és totálisan bezárkóztam. Ez a szüleim irányában sokkal súlyosabb volt, mint a kortárscsoporttal szemben, ami utóbbi aztán szépen vissza is állt a normális szintre, előbbi azonban sokáig nem változott. Mire megváltozott volna, addigra meg rájöttem, hogy buzi vagyok, szóval máris visszaépültek a szinte már majdnem leomló falak, ráadásul dupla vastagsággal. A válásnak és az ezzel járó lelki változásoknak több, máig ható következménye van, ilyenek például a cuppogó, csettegő szájhangok elleni dühkitöréseim (mostohaanyám okán) vagy a párkapcsolaton belüli bénázások, hiszen a bezárkózásommal együtt járt a kishitűség, a szégyenérzet és a bátortalanság, így kimaradtam az udvarlásra való szocializálódásból. Utólag ezt már nehéz bepótolni, és bár sokat haladtam, még ma sem tudnék csajozni/pasizni egy szórakozóhelyen, max. hagynám magam sodródni az eseményekkel.

2. Az első 'lapozgatós könyv'

A lapozgatós könyv egy időben nagyon felkapott műfaj volt. Természetesen minden könyvet lapozgatni kell, ha nem akarjuk mindig csak a fedelüket bámulni, ezek azonban csak akkor élvezhetők, ha nem sorban haladunk az oldalakkal, hanem a megadott utasítások szerint ugrálunk ide-oda. A történetnek mi vagyunk a főszereplői, és a választási lehetőségeken belül mi irányíthatjuk a sztorit is, mígnem elérünk a célig, vagy elbukunk valahol félúton. A lényeg, hogy ezek a könyvek a szerepjátékok előszobájának számítanak. Mivel mi elég szegények voltunk, még véletlenül sem kerülhetett volna a kezembe hasonló kiadvány, azonban egy akkori jó barátom anyukája a postán dolgozott, és ő hozott egy darabot a fiacskájának. Azt hiszem, a Hóboszorkány barlangjai volt az. Amikor ez a barátom megmutatta nekem a könyvet, hihetetlenül tetszett az ilyen újszerű megoldás, és rögtön beleszerettem a dologba. A könyvek egymás után jelentek meg, mi pedig felváltva vettünk belőlük egyet-egyet, hol a húsvéti pénzből, hol születésnapra, hol karácsonyra, majd kölcsönadtuk a másiknak. Az érdi Skálában hamar kifogyott a készlet, de rokonok révén (akik rendszeresen kimenekítettek a családi fészekből) eljutottam egy budapesti szerepjáték-szaküzletbe, ahol teljesen véletlenül, tévedésből egy szerepjáték alapkönyvet vettem lapozgatós könyv helyett. Mellesleg az enteriőr láttán az állam is leesett. Ekkor 12-13 éves lehettem, és a szerelem máig is tart. A könyvet használni kellett, ha már megvettem, így kis társaság gyűlt össze, aminek én lehettem a középpontja. Én lehettem a mesélő, aki kitalálja a kalandot, és aki élet-halál ura a játékon belül. A rengeteg alkotó energiámat végre értelmes célnak tudtam szentelni, spirálfüzeteket töltöttem meg labirintusok alaprajzaival, képzeletbeli városok térképeivel, leírásával, kalandötletekkel és hasonlókkal. Nem mellesleg ez az egész nagyban segített a családom elöli menekülésben, és a kortárscsoport tagjaival szembeni helyes viselkedésre is nagy hatással volt. Végre barátkozós lettem. Nagy előny volt még, hogy mivel normális szerepjáték magyarul nem volt kapható, kénytelen voltam angolul olvasni ezeket a kiadványokat. Az, hogy egy 13-14 éves gyerek angolul olvas valamit, manapság nem nagy szó, de ne felejtsük el, hogy én akkor néhány évvel korábban még — kötelező jelleggel — oroszt tanultam! 

Az otthoni szerepjátékból pedig egyenesen következtek a klubok, a megfelelő szaklapok olvasása, majd találkozás az első gyűjtögetős kártyajátékkal. Ezt követte egy nagyon hasonló magyar játék megkedvelése, majd a csatlakozás annak alkotógárdájához. Két év játéktervezés után jött az 53 részes novellasorozat, a számtalan televíziós szereplés, majd újabb játéktervezés. Közben pedig kicserélődtek a barátaim, felfedeztem Budapestet, fejlődött az angoltudásom (kicsit a magyar is), ezekben a körökben ismert és népszerű lettem, és egy csomó pszichés problémám mérséklődött. Sajnálom, hogy manapság már csak regények olvasásában meg néhány netes játék élvezetében merül ki a hobbim gyakorlása. De azért 15 éven keresztül elég intenzíven nyomtam a dolgot.

3. Melegségem felismerése

Meleg bloggerként melegblogot írok, ennek ellenére igyekszem szem előtt tartani, hogy bár ez a helyzet alapjaiban határozza meg az életem, mégsem tekintek rá úgy, mint a világmindenség alfájára és ómegájára. Sokan mintha elfeledkeznének erről, és mindent szivárványszín szemüvegen keresztül látnak, de ha azt tekintjük, hogy a blogolás a többségnek pótol valamit, akkor ezt esetükben betudhatjuk ennek a pótléknak. Én nem ilyen vagyok. Szeretnék úgy tekinteni magamra, mint aki éppen olyan ember, mint bárki más, viszont ha állandóan a buziságommal foglalkoznék, az pont ez ellen hatna. Most persze itt a felkínált alkalom, hogy erről írjak, de hát mit is lehetne ide írni?

Az előző (de már jóval régebben megírt) bejegyzésem éppen erről szól, kár lenne újra bepötyögni ugyanazt. Igen, apránként én is rájöttem. Igen, tagadtam, tiltakoztam ellene, de azért lopva mindig fiúkra gondoltam. Az erotikus álmaimban a fiatal fiúk nagyobb arányban jelentek meg (és okoztak éjszakai ágybamagömlést), mint a nőalakok. Aztán igen, volt szégyenérzet is, félelem a lebukástól, ignorálás, próbálkozás, coming out meg minden, ami ezzel együtt járhat. Most itt vagyok, és én osztom az észt, bár szerintem abszolúte jogosulatlanul. És a történetnek még hol van a vége...? Hamarosan jön egy ordenáré lebukás, ami talán már meg is történt, csak még nem volt belőle konfliktushelyzet. Ahogy napról napra nő a bejegyzések száma, nő a látogatók száma, nő a keresőkifejezések száma, úgy nő az esélye annak, hogy egy 'illetéktelen' személy rám ismerjen ezekből a sorokból. Nem állítom, hogy fel vagyok erre készülve, de nem feledkezem meg róla. Mint ahogy a nagy történelmi személyiségek egy része, úgy én is tisztában vagyok a sorsom ilyetén fordulatával, aztán majd meglátjuk, hogy sül el. De mielőtt átmennék a filozófikus bloggerbe, inkább ugorjunk a következő pontra.

4. 2002. április közepe, Műegyetem rakpart

Na igen, most értünk ahhoz a bizonyos bagatell eseményhez. A 2002-es országgyűlési választások két fordulója között voltunk, és a FIDESZ kampánycsend előtti gyűlést tartott a Műegyetem előtt. Mondhatni hétköznapi dolog, én azonban itt tapasztaltam meg először (és egyelőre utoljára is) a tömegpszichózist. Az a temérdek ember ahogy hömpölygött...fiatalok, idősek, hírességek...mind nagyjából egy cél érdekében, a szabadidejéből áldozva...ez azonban mind kevés lett volna e földöntúli élmény megtapasztalásához. Azt egy apró momentum váltotta ki, mégpedig Fábry Sándor feltűnése a színpadon. Addig nemigen lehetett tudni róla, hogy — baloldalisága ellenére — a FIDESZ-szel szimpatizál, ezért a hömpölygő tömeg egy emberként adott hangot a csodálkozásának. Én is. Akkor átfutott rajtam ez az érzés, amit jó lenne még legalább egyszer érezni, akármi legyen is a kiváltó oka. 

A politika addig is érdekelt, és az oldal is adott volt, ez a rendezvény tehát maximum csak mélyítette az érzéseimet. Mielőtt a kommentek áradata csak emiatt a pont miatt érkezne, leszögezem, hogy csak kisebb mértékben politizálok érzelmi alapon (de ezt nem tagadom le), inkább racionális okok miatt köteleztem el magam a jobboldal mellett. A blogomból ez nem feltétlenüll derül ki, de hát ez egy másik műfaj. Mellesleg az elkötelezettségem — számtalan ok miatt — a későbbiekben még változhat.

5. Nagyanyám halála

Azt hiszem, ez szorul magyarázatra a legkevésbé. 27 éves koromig nem lehettem a magam ura. Mindig alkalmazkodnom kellett a felettem állókhoz, azokhoz, akik megszabták az egzisztenciális mozgásteremet. Egy önnön másságával tisztában levő embernek egy hasonló helyzet duplán kétségbeejtő, főleg, ha azt nézzük, hogy melegként az ember gyorsabban öregszik — ha értitek, mire gondolok. Másrészt a nagyanyám elég erős asszony volt, én pedig elég gyenge, így észre sem vettem, hogy az idő múlásával saját (addig fel sem igazán derített) jellememre teljesen rátelepedett az ő jelleme.

Csak a halála után kezdhettem el keresni önmagam, és azt hiszem, mostanra sikerült is megtalálnom. Azóta úgy öltözködöm, ahogy akarok, olyan a hajviseletem is, nincs beosztva a szabadidőm, a pénzem, azt eszem, amit akarok, és sorolhatnám. Sajnálom, hogy így alakult, de kár lenne a múlton rágódni. Az élet megy tovább, számomra ráadásul élvezhetőbben, mint korábban.

Nos, ennyi lenne. Hozzám képest röviden, a megszabott keretet túl nem lépve. Ideje leporolnom a tenyerem.

A legtöbb ember élete olyan, mint egy végeláthatatlan akadálypálya. Mint a gátfutás. Születéskor megkapod a magad kis útját, amin rendszertelen időközönként gátak, vermek, csapdák vannak, és végig kell futnod rajta, tetszik vagy sem. Van, hogy egy hosszabb szakaszon, csak futni kell, de nem kell ugrándozni, van, hogy már az első akadálynál elesel, mert rossz családba születsz, és van olyan is, hogy amikor egy gátat sikeresen átugrasz, még nem látod, hogy rögtön utána egy vizesárokba fogsz landolni. A pályák egy része párhuzamos egymással, mások keresztezik egymást, az akdályok pedig ide-oda kerülnek a közeli utakon. Van, hogy láthatatlan kezek megsokszorozzák az akadályokat, és van, hogy ugyanezek a kezek eltakarítanak az útból néhányat, így mire az ember odaér, át sem kell ugrania azokat, mert már nincs mit.

Én eddig elég jól futkároztam a magam pályáján. 12 éves koromig sima volt az út, utána viszont hegymenetbe fordult. A legnagyobb akadály mellett minden más eltörpült, de hiába ugráltam, a hegy árnyéka mindig ott lebegett felettem. Rájöttem, hogy nem kell felfutnom rá, mert meg is kerülhetem, így nagy nehezen — rövid időre — talpon tudtam maradni. De még körbe sem értem, máris egy újabb hegy tövében álltam, sőt, a másik oldalról is formálódni látszott egy gigantikus halom. Ekkor egy kicsit lassítottam, és közben sokszor azon gondolkodtam, hogy meg is állhatnék. Amíg körbe értem, nem egyszer merült fel bennem, hogy egy kés sokat változtatna a helyzeten — mindent —, és arra is gondoltam, hogy a liftnél gyorsabban is leérhetek a földszintre. De nem tettem. Megerősödtem. Futottam hát tovább. Jobbról saját homoszexualitásom hegye vetette rám árnyékát, balról a nagymamám hegyének irdatlan halma. Igyekeztem minél többet a kettő közötti szurdokban maradni, de egy erő balról mindig az emelkedőkre ragadott. Már nemcsak a saját pályámon futottam, ráadásul a saját akadályaim mellett egy másik emberéit is nekem kellett átugranom. Rengeteg verem, szakadék, sziklaomlás és kidőlt fa lassított és gátolt, és ha néha alkalmam volt áttérni a másik halomra, de mindig rémülten iszkoltam vissza a már ismert csapdákkal tarkított oldalra. Rájöttem, hogy mindkét hegyre nem kapaszkodhatok fel, ráadásul ha olyan környékre keveredtem, nem is láttam át a túlsó oldalra. Hát csak futottam, futottam. Egyre fásultabban, egyre fáradtabban, de hiába, a hegy mintha csak nőtt volna, és már mindent eltakart előlem. Már nem láttam, mi van mögötte, és bár tudtam, hogy egyszer újra sík terepre érek, tartottam tőle, hogy az a puszta számomra már túlságosan is puszta lesz.

Aztán egyszer váratlanul szurkolóm akadt. Először csak a pálya széléről biztatott, aztán csatlakozott hozzám, és együtt futottunk tovább, de még mindig ugyanazon a hegyen. Kezdetben úgy tűnt, hogy együtt akár a Himaláján is túljutunk, de aztán egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudok letérni a korábbi útról. Mintha a cipőm csakis annak a másik pályának a porát taposhatná, mintha láthatatlan kezek rángatnának vissza, akárhányszor megróbálok letérni. Eddig végig egymás kezét fogtuk, és ha igazán nagy akadályok álltak elénk, szorítottunk a fogáson, hogy együtt ugorhassunk egy nagyot. Később aztán lanyhult a szorítás, ujjaink elváltak egymástól, a társam egyre lemaradozott, végül egy elágazásnál letért egy másik útra. Hiába próbáltam marasztalni, hiába biztattam, hogy már mindjárt jön a lejtő, hiába kapkodtam a keze után. Potyogtak a könnyeim, de nem a menetszél miatt. Lassult a tempóm, és — jobb híján — csak a hegy megmászása volt a célom, de már nem akartam megállni. Ahhoz már elég erős voltam. Összeszorítottam a fogaimat, törölgettem a könnyeimet, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy újra sík terepen futok. Sík volt, de gátakkal teli. Ügyesen átugrottam mindet, és mentem tovább. Nem tudtam, hova futok, csak azt tudtam, hogy most már csak az én utam van, és senki máséra nem kell átkényszerülnöm. Most már én döntöm el az irányt is, maximum rosszul választok. Futás közben sokáig korábbi társam nyomát kerestem, hátha utolérem, mígnem aztán egy pillanatra hátrafordulva észrevettem, hogy a mögöttünk levő úton sem csak a mi nyomaink vannak.

Ekkor jobbra fordítottam a fejem, és azt láttam, a két nagy hegy egyike még mindig ott van mellettem, csak le kell térnem, és felhágnom rá. Nyomban elfordultam, és újra nekivágtam az emelkedőknek. Azonnal találtam egy másik embert, akivel azóta is együtt futunk. Közben sokszor fordult meg a fejemben, hogy bizony rengeteg pálya van még, jobbra is, balra is, amik talán könnyebb haladást engednek, de mégis maradtam ezen. Közben rájöttem, hogy most pont ellenkező irányba haladok, mint eddig. Azok az utak már nem vonzanak, a többi futóval sem kommunikálok már — túl messzire kerültünk egymástól. Ha néha találkozunk, akkor is csak azt meséljük el egymásnak, ki mekkora akadályt ugrott át mostanában, aztán búcsút intünk egymásnak. Nem hiányoznak. Maradok a saját utamon, a többin úgyis csak extra akadályok vannak. Futóruhát cseréltem, és egyre kevesebb időre veszem már csak vissza a kopott, régi mezt, ezt jobban szeretem. Mintha rám öntötték volna.

A hegyről aztán lejöttem, most a tövében haladok, szinte sík terepen. A szirtek azonban fölöttem magasodnak, egy rossz lépés, és a lavina maga alá temet. Mégis biztonságosabbnak érzem itt. Ez az én utam, amit mások csak akkor használhatnak, ha engedélyt adok rá, és csak addig, amíg az engedélyem érvényes. Ha megint mások akadályokat is gördítenek elém, ha a sors méterenként ás is egy vermet, akkor is átugrom mindet, maximum egy pillanatra megállok előttük, kifújom magam, hogy pihenten nagyobbat ugorhassak. Néha hirtelen irányt váltok, néha szívesen visszafutnék a könnyebbé vált terepre, de úgy tűnik, most már viszonylag biztonságos környéken haladhatok.

Gát persze van bőven, néha sűrűbben, néha ritkábban. Most például sűrűbben vannak, és éppen kezdek nagyon elfáradni. Már éppen megint egy másik hegyi ösvényre tértem volna, ahol sokkal tisztábbnak tűnt a terep, azonban észrevettem, hogy míg odaértem, valakik sebtében kiírták rá, hogy 'Lezárva!'. Pedig szélesebbnek is tűnt, és ezen több akadályt kerülhettem volna ki, mint a mostanin. Futok hát tovább az eddigi úton, és lesem, merre vannak elágazások. Ha pedig besokallok, vagy elfáradok, megtorpanok egy kicsit, és leguggolok a pálya közepén, hogy kibőgjem magam.

Most éppen a salakban ücsörgök, dühösen markolom a port és bőgök. Holnap viszont leporolom magam, feltápászkodom, és futok tovább, még ha egyelőre nem is tudom, merre.

Túl vagyok a kötelező nyári gyakorlatról készült beszámoló megírásán. Jippíííí!

Hogy elfogadják-e a saját munkahelyemet a teljesítés helyének, azt nem tudom, de remélem, igen. Aztán az sem biztos, hogy magát a dolgozatot elfogadják, mivel az egyik fontos pontot közvetlenül nem érintettem benne, csak közvetve (a tapasztaltak elemzése valamely releváns szociológiai elmélet alapján). Mentségemre szóljon, hogy az utóbbi 72 órából mindössze 16-ot sikerült alvással töltenem, azt is csak részletekben, bár ez valeszeg nem fog a tanár tudomására jutni, de ha mégis, akkor meg nem fogja érdekelni. Pedig a tegnap esti, minden eddiginél brutálisabb edzés után igazán hősies tett volt tőlem 5 (azaz öt) oldalnyi elemzést megírni holmi interakciókról, működési problémákrol és azok megoldási javaslatairól. Nem is ment egykönnyen. Gyakorlatilag 2-3 mondatonként fel kellett állnom, hogy egy kicsit felfrissüljek, így azonban baromira lelassult a fogalmazás. FLP-s tablettát nem mertem bevenni, mivel edzés előtt már bekaptam egy tyrosine-t, és semmiképp sem szerettem volna agyvérzést előidézni magamnál. Maradt a természetes út, meg a szenvedés. Az egészben a legrosszabb, hogy ilyenkor természetesen nem csak lassan fogalmazok, de szarul is, és egy csomó olyan gondolatot kifelejtek, amit korábban odaillőnek vagy hangzatosnak éreztem. Amikor az első 5 oldalt megírtam, tökéletesen tudtam, mi fog szerepelni a második 5-ben. Azt is éreztem, hogy ha mindent kifejtenék, ami akkor eszembe jutott, könnyedén meg lenne az egész iromány akár 15 oldal is. Tegnapra ebből mi maradt? Nyögvenyelős szenvedés, és a gyakran feltett kérdés, hogy 'Úristen, még csak itt tartok?! És már ennyi az idő...'.

Aztán 9,5 oldalnál úgy döntöttem, a maradékot majd csak ma reggel írom meg. Némi dinnyézés után viszont beláttam, ilyen felelőtlenséget nem szabad tennem, ezért visszaültem, és írtam még egy oldalt. Egy kis pofozgatás, fejléc, lábléc, címoldal, aztán elégedetten dőltem hátra. Mára már csak a nyomtatás, meg a postázás maradt, de ezt is elintéztem.

Más értelemben véve nyári gyakorlat az is, hogy a FŐTÁV ilyenkor minden évben karbantartást végez a hálózatán, ezért néhány napra elzárja a melegvizet. Mikorra esett volna ez az időpont, ha nem éppen a nyaralásom utáni napra? 8 napig aludtam sátorban és zuhanyoztam hideg vízben, ezért már a hazaúton beleéltem magam, milyen jó lesz egy kád forró, fürdősós vízben áztatni magam. Ehelyett jöhetett a melegítés, ami nem is olyan régi emlékeket idézett fel bennem.

Történt ugyanis, hogy apám a nagyanyám jelenlétében elejtette, hogy ha a csap csak nagyon kicsit van megnyitva, a csepegést nem érzékeli a vízóra. Na, nagyanyámnak sem kellett több, rögtön meglátta a dologban a spórolás lehetőségét. Innentől kezdve a konyhában egy tálat tett a csap alá, amibe apránként vizet csepegtetett. Amikor a tál megtelt, átvitte a fürdőszobába, és ott egy vödörbe vagy a fürdőkádba öntötte. Utóbbi esetben már meg is volt a fürdéshez a hidegvíz, és csak meleget kellett engedni hozzá, előbbi esetben pedig a wc leöblítésére volt meg a szükséges mennyiség. Ha mosogatni akart, akkor pedig egy erre a célra rendszeresített lábasban melegített melegvizet, majd azzal mosogatott. Ez eddig rendben is van, csakhogy egy napon a rádióhallgatás közben azt hallotta, hogy ha a vízművek két egymást követő alkalommal 0 köbméter fogyasztást regisztrál, akkor leszereli az órákat. Mivel a konyhai csapnál nem volt melegvíz fogyasztás (hiszen a mosogatáshoz is mindig melegített), máris kialakult nála a pánikhangulat. Csakhogy mindenre van megoldás: innentől kezdve a fürdéshez a konyhából hordott melegvizet, és máris keletkezett mérhető mennyiség. Bravó!

Mindezzel nem is lett volna probléma, hiszen nagyanyám ráért egész nap a szertartásait követni, azonban 2001-ben én is ideköltöztem hozzá. Mivel eleve 2 generációnyi korkülönbség volt közöttünk, kezdetben egy csomó konfliktusunk volt, főleg az ilyen dolgok miatt. Én viszont kompromisszumkereső vagyok, ezért belementem a kis játékába, hogy ezzel is csökkentsem a veszekedések számát. Úgyhogy én is hordani kezdtem a vizet a konyhából, de a mosogatsához való melegítésbe nem mentem bele. Ez így a kompromisszumos megoldás, nem a 'mindent vagy semmit' módon. Hiába próbálkoztam nála az észérvekkel, nem hallgatott rám, hiába mondtam, hogy a vízművek csak akkor szereli le az órát, ha két egymás követő időszakban a leolvasás hiányában 0 a fogyasztás, ez sem érdekelte, és ragaszkodott a szertartásához. Öt évig csináltam. Meg a melegvízszünet idején még két napig.

Nyári gyakorlat az is, hogy az ablakomban minden évben egy hétig bömböl a zene. Óbuda és/vagy Újpest polgármestere minden évben hisztizik a Sziget Fesztivál várható zaja miatt, aztán jön az ígéret, meg a vizsgálat, hogy a zaj a megengedett határértékeket nem fogja átlépni. Nem, mi? Nem a faszt nem! Tegnapelőtt olyan hangosan szólt a zene, hogy ha ismertem volna az éppen fellépő előadót, meg a számait, együtt énekelhettem volna vele (csak ő ott, én meg itt). Mentségükre szóljon, hogy pontban este 11-kor varázsütésre abbamaradt a csinnadaratta. tegnap viszont nem voltak a lakossággal ilyen kíméletesek, mert 11-kor ugyan elhalkult a koncert, de még éjjel fél egykor is ki lehetett venni a hangszereket, és a nézők ovációját is jól lehetett hallani. Sebaj, ha már idén sem tudok kijutni a Szigetre (ahogy eddig még sosem sikerült), legalább a távolból élvezhetem a koncerteket. Az R.E.M-et úgyis felismerem, és akkor majd jól berakom a dupla CD-t, hogy szimultánban hallgathassam a zenét. Tisztára mint a pótkávé.

Ma este pedig DVD-zünk a Rolandommal (legalábbis én — többek között — ezt tervezem). A napokban beszereztem néhány igen jó filmet: A hatodik érzék, Casino, Született július 4-én, Forrest Gump. Ezekből választhat. Ne mindig csak a B-kategóriás horrorokat nézzük...