novella bejegyzései

Nemrég előrevetítettem, hogy hamarosan egy új blogot indítok, és ez a hamarosan most van. Természetesen a jelenlegi blogom változatlan formában viszem tovább, és nem tervezem a bejegyzések számának ritkítását sem, pusztán arról van szó, hogy továbbra is szeretném kiélni az irodalmi munkálkodásban rejlő lehetőségeket. Továbbra is, mivel eddig egy fantasy novellasorozatot írtam, ami az 53. résszel véget ér, egyszerűen azért, mert az azt publikáló magazin novembertől megszűnik.

Ez a sorozat ráadásul amolyan reklámcélokat szolgáló iromány-folyam volt, és a tartalmát is csak egy szűk kör értette, mivel túlontúl specifikus volt. A fantázia világában való alkotást viszont továbbra is igénylem (immár közel 20 éve), és a múltkori, Időgép című írásom megmutatta számomra, hogy képes vagyok összehozni egy-egy a földi világban szóló sztorit is, mégha azok szarul is sikerednek. Amikor azt írtam, két másik novellaötlet is eszembe jutott, de idő hiányában, és az ihlet csökkenésével végül mégsem alkottam meg őket, bár ami késik, nem múlik. Az egyik éppen a most induló novellablogom témájának előzménye lehetne, mivel témájában is nagyon hasonló (lesz), a cselekménye pedig elvileg éppen egy kicsivel az Apokalipszis után előtt játszódik.

 

A novellablog bejegyzései nem lesznek hosszúak, és teljesen rendszertelen időközönként fognak frissülni, egészen pontosan akkor, amikor kedvem támad egy újabb folytatást megírni. Még a Bible terén is elmaradásaim vannak... De ha éppen nincs kedvem fikázni, okosítani, vagy sztorizni,de mégis szeretnék valamit írni, akkor előkapom a kis novellasorozatot, és máris alkothatok, kötetlenül, szabadon.

 

Hogy miről szól? Amikor kicsi voltam, gyakran ábrándoztam arról, hogy hős vagyok, vagy egy nindzsa vagy, hogy egy lakatlan szigeten kötök ki, és magamnak kell mindent megépíteni. Néha álmodtam is ilyeneket, és nagyon élveztem őket. Amikor felébredtem, összeszorított szemmel próbáltam elérni, hogy visszaaludjak, hátha folytatódik a történet. Persze ez csak nagyon ritkán sikerült. Néha még most is elábrándozok, de nem a nindzsaságon, hanem mondjuk, hogy mire költeném a lottó főnyereményt, meg ilyenek. Az Apokalipszis után is egy ábrándozás. Mit csinálnék egy olyan világban, ahol az emberi civilizáció megsemmisül egy elszabadult betegség nyomán, én pedig a lakásomba bezárkózva ébredek rá minderre? Nem túl eredeti ötlet, sőt, úgy is mondhatnám, hogy egyáltalán nem az, de azt hiszem ebben ki tudom magam élni. Kicsit a Robinson és a Legenda vagyok összegyúrása lesz, de hogy pontosan milyenre sikerül, azt majd a jövő dönti el. Nincs is előre kidolgozott tervem, majd ad hoc írom, ahogy szoktam. Mindez egyes szám első személyben, papírra (monitorra) vetve, akárcsak kedvenc íróm, Lovecraft írásaiban — persze fel sem merül bennem, hogy színvonalban akárcsak meg is közelítsem az ő novelláit. Nem. Nem akarok babérokat, egy ilyenért nem is érdemelnék, hiszen az egész nem komoly, csak egy játék. Puszta szórakozás, szórakoztatási céllal.

Innen érhető el az első bejegyzés, később pedig egy oldalsó linken lehet majd megközelíteni. (Jelezni fogom, ha frissül.)

Irodalmi alkotnivágyásom mostanában nem elégült ki néhány izléstelen és/vagy gusztustalan versike megalkotásával, ezért az elmúlt napokban írtam egy kis novellát, amit most itt közreadnék. Remélem, nem lett túl gagyi, de ha mégis, úgy hamarosan úgyis rendes bejegyzések következnek. Jó szórakozást hozzá!

Már majdnem az ellenőrző ponthoz ért. Nem késlekedhetett tovább, most kellett cselekedni. Egy kicsit hátramaradt, megvárta, amíg a kollégái jelentős előnyre tettek szert, majd amikor egy szemmel láthatóan fiatal katona mellé ért, akcióba lépett. Feltünően a homlokára csapott, mint aki elfelejtett valamit, és közben önnön mímelt feledékenységétől csüggedt hangon felkiáltott:

— Jajj, a szemüvegem! Ott maradt az asztalon. — megprödült, és már indult is vissza a folyosón, a kutatólabor irányába. A katona egy pillanatig tétován nézte, aztán bizonytalanul utána szólt.

— Dr. Hamilton! — elmozdult a fal mellől, és néhány tétova lépést tett a fehér köpenyes tudós után — Kérem, Dr. Hamilton! Nem mehet vissza, ezt ön is tudja. Majd reggel megtalálja a szemüvegét. Addig senki sem nyúl hozzá.

— Ne aggódjon, fiacskám, csak egy pillanat az egész. Ott maradt az asztal sarkán. Csak felveszem, és azonnal jövök vissza. — és újabb sietős lépéseket tett. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg.

— Dr. Hamilton! — kérlelte tovább a fiatal legény — Engem ezért hadbíróság elé állítanak. Hallja? Engem fognak lecsukni!

Az utolsó szavakat már úgy kiáltotta a folyosó végén eltűnő tudós után, de az mintha meg sem hallotta volna. Még egy gyenge próbálkozást megeresztett, hogy ha baja lesz ebből az egészből, legalább legyen mivel mentenie magát:

— Le kellene lőnöm, tudja?

A szavak végigvisszhangzottak a falak között, de a válasz nem a várt irányból jött, hanem hátulról.

— Mit ordibál, katona? Talán fél egyedül?

A parancsnoka állt mögötte, egy negyvenes éveiben járó, sebhelyes arcú, ijesztő tekintetű férfi. Orra alatt vastag bajusz, fején barrettsapka. A kezeit a derekára téve állt, és egy kicsit előredőlt a felső testével, ahogy a kiképzőtisztek szokták. Szemei haragos-kérdőn meredtek az újoncra.

— Nem, uram, — kezdte a kiskatona megszeppenve —de Dr. Hamilton visszame... ˙

— Miért mozdult el a helyéről, katona? Azonnal húzzon vissza oda — mutatott az ellenőrző pontra a parancsnok.

— Igenis, uram, — indult meg a riadt tekintetű fiatalember, és közben a hüvelykével a háta mögé mutogatott — de Dr. Hamil...

— Nem érdekel, katona! Ne foglalkozzon az öreggel... maga új még itt, ha jól tudom — folytatta egy kicsit barátságosabb hangon. — Néhány nap, és hozzászokik az itteni dolgohoz, csak ne aggódjon. Dr. Hamilton egy kissé szenilis már, és gyakran elfelejt ezt-azt. De tűzbe tenném érte a kezemet.

A kiskatona szólni ugyan nem mert, de a parancsnok pontosan tudta, az mire gondol éppen.

— A szabályzat? Igaza van, katona. Ha a többi tudósról lenne szó, már kiadtam volna a tűzparancsot, de Dr. Hamiltontól nem kell tartania. Olyan jámbor, hogy olyat keresve sem találhat az ember. Csak őrködjön tovább, meglátja, egy perc, és már itt is lesz.

* * *

Ahogy a folyosón befordult, már nem is hallotta a mögötte zajló párbeszédet. Agya az előtte álló feladaton járt, a szíve pedig hevesebben kalimpált, mint eddigi életében valaha. Ha ezt véghez viszi, hős lesz, ha nem, meghal. Még szerencse, hogy Katie-től rendesen elbúcsúzott reggel, így legalább a lelkiismerete nyugodtabb lett egy kicsit. Nem avathatta be a feleségét, mert azzal mindent elrontott volna, pedig de szerette volna neki elmondani, mire készül. Fehér köpenye csak úgy lobogott mögötte, ahogy sebesen végigsétált a hófehér folyosón. Az ajtó előtt néhány méterrel még szökkent is egyet, hogy mielőbb odaérjen. Most minden másodperc számít — gondolta közben, és az azonosító kártyája már a kezében is volt. Végighúzta a leolvasóban, majd a retinavizsgálóhoz hajolt. Néhány pillanat múlva két csippanás volt a válasz, és az ajtó hangos fújtatással nyílni kezdett.

Dr. Hamilton nem várta meg, hogy az ajtó teljesen kitáruljon, mert amint befért a két szárny között, már be is szuszakolódott rajta.

— Lassabban öreg — figyelmeztette magát — még a végén lebuktatod magad!

Egy mozdulat, egy csippanás, és az ajtó máris csukódni kezdett. Hamilton nekivetette a hátát, és egy nagyot fújtatott. Tekintete végigsiklott a laboratóriumon. Harminc évnyi munkája tárult a szeme elé. Harminc fáradságos, félelemmel teli év. Szinte az egész élete, bár ha nem vesszük olyan szigorúan, akkor nem csak szinte. Ennyi kellett, hogy egy ilyen labort összehozzon. A legmodernebb felszerelés — még ilyen nehéz időkben is —, a XXI. század csúcstechnológiája. Szupertitkos, atombiztos, bázis, ötven méterrel a föld felszíne alatt, benne egy fél század katona és a nyugati világ maradékának legkiválóbb tudós gárdája, köztük persze ő maga is. Ez a bázis, ez a labor volt a nyugat utolsó mentsvára, az utolsó ász a pakliban. Ha sikerül a terv, minden megváltozik, ha nem, már úgyis mindegy.

* * *

2015-ben kezdődött minden. Összetűzések persze addig is voltak, de ehhez képest azok csak gyermeki pofozkodásnak tűntek. Az afganisztáni, az iraki, majd az iráni háborúk mellett máshol is voltak összecsapások. Azonban szerb-bosnyák konfliktus, az újabb pakisztáni katonai puccs, a román-magyar viszálykodás, az egyiptomi-izraeli háború és a többi agresszió állandó háborús feszültséget gerjesztett a világon, és újra kiélesedtek a nemzetközi szembenállás kontúrjai. Az USA Európával és Ausztráliával alkotott egy tömböt, míg Kína az addigra ismét régi fényében tündöklő Oroszországgal. Összecsapásra ekkor még nem került sor, de a helyzet a hidegháborús időkre kezdett emlékeztetni. A kiújult fegyverkezési verseny ugyan fellendítette a nyugat gazdaságát, de ez is csak átmeneti időre odázta el a problémákat. 2015-ben aztán a kínai vezetés elérkezettnek látta az időt az új, minden eddiginél nagyobb birodalom megteremtésére. Augusztusban hirtelen kivonta minden pénzét az anyagilag addigra már végképp kiszolgáltatott Egyesült Államokból, és egy hét alatt államosította a területén levő összes külföldi gyárat, bankot és minden egyéb érdekeltséget. Az ott dolgozókat egyszerűen elkergették, rosszabb esetben letartóztatták. A világ felháborodására fittyet hányva indította meg egy hónap múlva a kelet-ázsiai kistigresek elleni hadmozdulatait, és két hónapon belül el is foglalta őket, újabb súlyos csapást mérve ezzel a pénzügyi életre. Mindezt szinte zavartalanul tehette, hiszen az USA és az Európai Egyesült Államok ezen idő alatt azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja valahogy talpra állítani a totálisan összeomlott gazdaságát. A katonai erejüket teljesen lekötötte az éhséglázadások, az etnikai villongások és az ázsiaiak elleni lincselési hullámok megfékezése. Amíg a diplomáciai lépéseken törték a fejüket, visszahívták nagyköveteiket, megállapodásokat és katonai egyezményeket kötöttek egymással, és egyéb — később — haszontalannak bizonyuló megoldásokhoz folyamodtak, Kína megindította az Európa elleni támadását is. A kétszázmillió felfegyverzett gyalogos és csúcstechnológiájú hadi eszközök nyomulását csak ideig-óráig bírták feltartóztatni. A harcok alatt szinte a teljes NATO-sereg felmorzsolódott, miközben a a kínaiak alig szenvedtek veszteségeket. Oroszország kimaradt az összecsapásokból, és lezárta határait a menekültek elől, az USA pedig magára hagyta Európát, mivel tudta, hogy a következő támadást ellenük fogják intézni. Európa sorsa megpecsételődött. A Kínai vöröshadsereg minden országot megszállt, a kormányokat feloszlatta, és saját helytartóságokat hozott létre helyettük. A hajdani demokráciákat a minden eddiginél kegyetlenebb diktatúra és véres terror váltotta fel. Kína ekkor a polgárai számára eltörölte a második gyerek tilalmát, hiszen már nem volt értelme a korlátozásnak. A nyugati világ tekintete tehát Amerikára vetült. Mivel reményük sem volt ekkora haderő ellen (és a közben kapitulált és a történelmi sérelmek miatti bosszú következtében szinte kiirtott lakosságú Japánra sem számíthattak már), az elnök kiadta a parancsot az atomcsapásra. 2019. augusztus 7-én több száz amerikai és izraeli atomrakéta indult útnak kínai célpontok ellen. Java részüket még út közben megsemísítette a kínai és a kínai fennhatóság alá került kelete-európai rakétavédelmi rendszer. A maradék azonban célba ért, százmilliók pusztulását okozva ezzel. Kína ezt a lépést természetesen nem hagyhatta válasz nélkül, és az elfoglalt Európából valamint a saját terülteiről összehangolt tengeri és légitámadást intézett az USA két partvidéke ellen. Miután a katonai célpontok zömét megsemmisítette, útnak indította saját atomrakétáit. New York, San Francisco, Washington, Boston és még néhány kisebb város órákon belül eltűnt a Föld színéről. Ekkor már Oroszország sem maradhatott tétlen, és hadat üzent Kínának.

Valamikor ebben az időszakban született meg a kis George Hamilton. Családja a szétbombázott keleti parton tengette életét, ahol milliókkal egyetemben patkányokat zabált és hordók tüzénél melengette a testét. A kisfiúról hamar kiderültek fantasztikus mentális képességei. Már 4 évesen olvasott, és mivel maradék családja (anyja és három kistestvére) egy könyvtárban lakott, erre minden lehetősége meg is volt. Az élelem- és ivóvízszerzési körútakról hazaérve első dolga volt, hogy a könyvei közé temetkezzen. Bár minden tudást magába szívott, a fizikai és műszaki témájú kötetetket szerette a legjobban. Tizenöt évesen már bármit képes volt megszerelni, nem volt olyan bomba vagy fegyver, aminek ne ismerte volna a készítési módját, és kisebb találmányokat is alkotott, amikkel jelentősen megkönnyítette a közössége életét. A romok közt élve megoldotta az áramellátást, és az egyéb infrastrukturális szükségleteket, biztonsági rendszereket tervezett, és meg is építette azokat. Alig múlt húsz éves, amikor szinte megvilágosodott: rájött, mennyire rosszul értelmezte addig az emberiség a tér is az idő összefüggéseit, és megtervezett egy teleportáló berendezést. A megalkotására esélye sem volt, ezért el kellett jutnia a hajdani USA belső területeire, ahol akkor még szinte zavartalanul folyt tovább az élet. Számtalan viszontagság között ugyan, de sikerült eljutnia az elnökhöz. Amikor a tervrajzokat megmutatta, és meggyőzte a vezetést elmélete helyénvalóságáról, nyomban biztosítottak számára mindent, amire csak szüksége volt, pénzt, infrastruktúrát, és a legnagyobb elméket. Két évbe tellett, mire a találmányt működőképes állapotba hozták, és újabb fél évbe, mire emberi lények teleportálására is vállalkoztak. Oroszország közben jelentősen lelassította a kínai nyomulást, de ebben az időben már csak kétségbeesett próbálkozásokra futotta tőle. A Birodalomnak immár senki sem állhatott ellen. Az eltelt időben ugyan totális offenzívától nem kellett tartani, de a kínaiak kisebb támadásokkal közben is zaklatták az USA vezetését. Az viszont — kihasználva a haladékot — végleg feladta a reményt a szétbombázott partvidékek helyreállítására. A földrész középső részén két erődítményrendszert hozott létre, és oda összpontosította a harci erejét. Aki nem jutott el időben erre a területre, az végképp magára maradt a pusztulatban. Amint a kínai hadsereg újra erőre kapott, megkezdte a kitartó előrenyomulást, azonban az USA a telportkamrák tömeges felállítása után képes volt arra, hogy jelentős katonai erőket csoportosítson át az éppen ostrom alatt álló területekre. A háború kimenetele innentől kétesélyessé vált, azonban Kínánál volt az erő, hiszen a Föld jelentős részének birtoklásával mind emberanyagban, mind erőforrásokban sokkal jobban állt.

Dr. Hamilton közben sem hagyta abba a munkát. Bár a teleportálási eljárás további csiszolgatása sokat kivett belőle, a munkák közben máris egy időgép tervezgetésébe fogott. Már korábban is közvetlen kapcsolatban volt a legfelsőbb körökkel, de innentől kezdve szinte naponta kommunikált a tábornokokkal, és magával az elnökkel is. A nemzet hőse volt, aki reményt adott a túlélésre. Sikerült kijárnia, hogy egy minden tekintetben biztonságos és jól felszerelt kutatóállomást hozzanak létre számára és a tudóscsoportja számára. Emiatt később sok szemrehányást kapott a katonai vezetőktől, akik minden centet csakis a védekezésre és a hadsereg fejlesztésére szerettek volna felhasználni. Az ellenség azonban napról-napra közelebb jutott. Rengeteg áldozattal jártak a támadásai, de mind nagyobb területet tudhatott magáénak. 2069-re mindkét partvidéket elfoglalták, aztán pedig évente újabb jelentős területeket. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy csakis Dr. Hamilton időgépe adhat reményt a nyugati civilizáció számára. Egy ilyen berendezés megkreálása persze nem ment egyik napról a másikra, de a védelem kitartott, mígnem másfél hónapja elkészült a nagy mű. Eddigre az USA területeinek 80%-a elveszett, azaz kínai fennhatóság alá került. Már nem volt hova hátrálni, és csakis az időgép segíthetett.

Végeztek néhány kísérletet, de nem merték felvállalni a történelem akaratlan megváltoztatásának felelősségét, ezért egy történészekből álló bizottságot hoztak létre, akik alapos és mélyreható elemzést végeztek a beavatkozás várható hatásairól. Hamilton szerint persze csak az időt húzták, amiből egyre kevesebb volt. Magára kellett vállalnia minden felelősséget.

* * *

Ezért állt most a laboratórium ajtajában. Míg megvárta, hogy torkában dobogó szíve lenyugodjon egy kicsit, eszébe villant mindebből egy pár emlékkép, de nem késlekedhetett, ezért nyomban munkához is látott. A labort az ő tervei alapján építették. Mindennek pontosan ismerte a helyét, és az eltelt másfél hónapban — mióta tudta, hogy mire készül — gondos előkészületeket is végzett. Kora ellenére meglepő fürgeséggel szaladt le az ajtó előtti néhány lépcsőfokon, be a labor közepébe. Út közben felkapott egy elektromos csavarhúzót, és az időgép ovális testéből szétágazó számtalan vezeték egyikéhez lépett. Ide korábban egy fémdobozt épített be, ami semmire nem volt jó, csakis az ő tervéhez kellett. Akármilyen nagy tudású kollégái is voltak, az egész rendszert csakis ő látta át. Ő volt a zseni, a többiek meg csak úgy tettek, mintha pontosan ismernék minden apró rész működését. Hát ez nem volt jó semmire, de a firtató kérdéseket könnyedén elhárította néhány jól előkészített válasszal. Ebben a pillanatban a hangszórókból egy férfi hangja szólalt meg.

— Dr. Hamilton, azonnal hagyja el a helyiséget! — a biztonsági személyzet vezetője volt. A teremben számtalan kamera figyelte az ott dolgozók minden mozdulatát, egyetlen momentum sem maradhatott titokban. Az utóbbi napokban azonban minden mozdítható emberre szükség volt, ezért a katonák jelentős részét a frontokra vitték. Alig maradt pár ember, és azok is tapasztalatlan kis fiatal legények voltak, mint az előbbi is, ott a folyosón.

Hamilton úgy tett, mint aki semmit nem hall, és tovább dolgozott a doboz kiszerelésén. A köpenyét egy gyors mozdulattal levette, és maga mellé dobta a padlóra.

— Ismétlem — szólalt meg ismét a férfi hang —, hagyja el a helyiséget!

Az öt csavarből már csak egy volt hátra, néhány pillanat múlva pedig az is engedett. Hamilton ekkor kiemelte a fém eszközt, és maga mellé tette egy asztalra, ami tele volt mindenféle papírokkal, írószerekkel, számítógépekkel és egyéb, jelenleg haszontalannak tűnő dologgal. Ezeket alkarjának lendületes mozdulatával a földre söpörte, hogy több helye legyen a munkához. A hang ekkor élesen felcsattant.

— Hamilton! Mi az ördögöt művel?!

Válasz helyett berohant az egyik oldalajtón, amire a "Szertár" feliratot festették, majd pillanatokon belül két üvegtartállyal tért vissza. Mindkettő félig volt valamilyen folyékony anyaggal. Letette őket az asztalra, majd az egyik tartalmát rendkívül óvatosan áttöltötte a másikba.

— Az isten szerelmére, mit csinál? — szólalt meg újra a hang, majd mintha egy láthatatlan alakhoz szólna — Mozgósítsa a katonákat, vészhelyzet van!

Az üvegedény éppen passzolt a fém dobozba, mintha a kettőt pont egymáshoz tervezték volna. Ami persze így is volt. Hamilton ekkor lehajolt az asztal alá, ahol számtalan vezeték kötötte össze az elektronikus eszközöket. Megmarkolta a kábeleket, majd egy erőteljes rántással kitépte őket a vázból. Felmarkolt egy forrasztópákát, és az egyik kábeldarabot reszkető kézzel a fém doboz megfelelő pontjához rögzítette. Annyira a feladatra koncentrált, hogy csak most vette észre, hogy a férfihang közben megállás nélkül szólt a hangszóróból.

—... és értesítse az elnököt is. Hamilton, ezért megüti a bokáját! Még nem késő, fejezze be amit művel, és hagyja el a helyiséget. Az őrség perceken belül ott lesz magánál...tűzparancsot kaptak.

Miután a második vezetékkel is végzett, a bejárathoz rohant. Út közben felkaptt egy tubus ragacsos anyagot, amivel alaposan bekent egy kisebb felületet az ajtón, majd a dobozt belenyomta ebbe. A ragasztó máris tartott. Az ajtó melletti nyitószerkezet lapját egy heves mozdulattal feltépte, és innen is kitépte a kábeleket. A kis ledek nyomban kialudtak benne, de azért ettől még nem vált működésképtelenné. Nem is ez volt a cél. Bakancsos lábak közeledését hallotta az ajtó mögül. Már csak pár másodperc! A kílógó kábelek végeit összecsavarta a dobozból kilógó kábelekkel, majd a doboz oldalán megnyomott egy gombot. Kis fény gyúlt az oldalán, és egy hangos csippanás hallatszódott.

— Minden egységnek! Hatoljanak be a laboratóriumba! Ismétlem, hatoljanak be a laboratóriumba!

— Én ezt nem tenném — szólalt meg végre a doktor. Mintha egy éteri lénnyel beszélne, úgy forgatta közben a fejét. Az ajtón túlról jól hallatszódott, ahogy a katonák a támadásra készültek. — Jack, látja ezt a dobozt itt? — és közben az egyik kamera felé fordulva az ajtóra mutatott — Ez egy nagy erejű pokolgép. Nem túl profi munka, de a célnak megfelel. Ha valaki kinyitja az ajtót, az egész labor megsemmisül, és benne természetesen az időgép is.

Az ajtón túl nyomban megszűnt a fészkelődés hangja. Parancsra vártak.

— Akkor maga is meghal — jött a válasz a hangszórókból — és a munkája is oda. Ezt akarja?

A központi vezérlőteremben egy tucat férfi állt a képernyők előtt. Az intézmény vezetője, az elnök (aki futva érkezett a helyszínre egy szomszédos épületből), a biztonsági erők parancsnoka és néhány ott szolgálatot teljesítő katona. Jól látták, hol áll Hamilton, aki ekkor találomra kiválasztott egy kamerát, és eléállt. Alakja betöltötte az egyik monitor képernyőjét.

— Nekem már úgyis mindegy, — úgy beszélt, mintha a tévében szerepelne — de befejezem, amit elkezdtem.

— Mit akar művelni? — ez már egy másik férfi hangja volt. Valaki átvette a mikrofont.

— Á, elnök úr! Gyorsan odaért. Ne haragudjon, amiért csalódnia kell bennem. Valójában mindent a hazámért teszek, de hiszen ismer. Eddig is így volt, ezután is így lesz.

— Ugye nem azt akarja mondani, hogy maga akar visszamenni az időben?

— De, pontosan ezt fogom tenni — Hamilton ekkor felemelte a hangját — és eszükbe ne jusson áramtalanítani, mert ha a az áramkör bármilyen okból kifolyólag megszakad, máris robban a bomba!

A hangszórókból hangos sóhajtás volt erre a válasz. Egyértelmű, hogy pont erre készültek, és most csalódottan fújtattak egyet.

— Nem akarhat mindent elpusztítani, Hamilton. Harminc év munkáját, a hazáját, minket. De hát nem is értem, hiszen napokon belül pont azt tennénk, amire most maga is készül.

— Na persze — fakadt ki az idősödő tudós —már lassan két hónapja ezt hallgatom. Majd ezt visszaküldik, meg azt visszaküldik, és közben az ellenség bármelyik pillanatban itt dörömbölhet az ajtónkon. Tudja, mivel járna, ha megkaparintanák ezt a technológiát?

— Ez az állomás szigorúan őrzött, ide nem jöhetnek be. — A hang valahonnan távolabbról jött. A katonák parancsnoka volt, az a bajuszos alak.

— Áltassák csak magukat, én pedig addig megmentem a világot. — és hogy nyomatékot adjon a mondandójának, egy másik ajtó felé indult el. A vezérlőben egy tucat szempár figyelte minden mozdulatát.

— Mit művel ez? — kérdezgették egymástól, miközben a doktor hol az egyik monitoron tűnt fel, hol a másikon.

A laborból több ajtó is nyílt, amik kisebb helyiségekbe vezettek. Az egyikben a szerszámokat tárolták és a legfontosabb alapanyagokat, egy másikban mindeféle vegyszereket, savakat, azaz kémiai anyagokat, amikre szükség lehetett, egy harmadikban pedig egy kisebb könyvtárat rendeztek be. A falakon itt rendezett sorokban álltak a könyvek. Egy részük műszaki leírásokat tartalmazott, a nagyjuk viszont a legkülönfélébb években íródott történelmi műveket. Egyetemi és iskolás tankönyvek, történelmi atlaszok, mélyenszántó kutatómunkák eredményei, angolul, németül és még néhány egyéb nyelven. Mindez persze digitálisan is a bázis rendelkezésére állt, azonban a terv részét az képezte, hogy a majdan az időben visszautazó önkéntes magával vigyen néhány könyvet, hogy az ottaniaknak azokkal támaszthassa alá a nyilvánvalóan hihetetlen történetét. 2069. tudósai számára ezek semmi újat nem tartalmaztak, azonban a megelőző korok emberei sok hasznos információt szerezhettek belőlük — már amíg meg nem változik a történelem, hiszen akkor a könyvek tartalma is azzal együtt módosul. Hamilton a polcokhoz lépett, és leemelt néhány előzőleg már gondosan kiválasztott kötetet. A vezérlőben állók közelebb hajoltak a monitorhoz, hátha ki tudják venni a könyvek címét, de ez egyelőre nem sikerült nekik. Feszült várakozás töltötte be a helyiséget.

— Pontosan azt fogom tenni, amit egyébként is tettünk volna, — jelent meg Hamilton újra, hóna alatt a kiválasztott könyvekkel, meg egy köteg papírral. — csak éppen nem úgy, ahogy azt maguk elvárnák.

— Hallgatjuk, — szólt a hangszórókból az elnök hangja — elvégre mi mást tehetnénk? — A háttérből helyeslő morajlás volt a válasz, miközben Hamilton alakja újra feltűnt a kiválasztott monitoron. A könyvek még mindig a hóna altt voltak.

— Nos, visszamegyek az időben, ez nyilvánvaló. Én fogom letesztelni a gépet, ami vitathatatlanul működőképes. Tudják, amíg maguk teszetoszáskodnak, a nyugati civilizáció elpusztul. Persze! Bizottság, meg történészek. — emelte föl a hangját — Én már harminc éve erre készülök! Tudom, mit kell tenni.

— Dr. Hamilton, kérem őrizze meg a higgadtságát! Ne kövessen el semmi olyat, amit megbánhat.

— Én nem megbánok, hanem megmentek. De hadd folytassam. A történelem természetesen meg fog változni, és ez a cél. De nem az, hogy az emberiség olyan tudás birtokába jusson, amivel idő előtt elpusztíthatja magát. Közülünk persze sokan világra sem fognak jönni, sőt, talán még a szüleink sem. De ez az egyetlen esély arra, hogy a nyugat, és a fehér ember maradjon az úr a Földön. Elkerülhetjük, hogy a jelenlegi helyzet kialakuljon, ha biztosítjuk, hogy mi mindig a többi faj felett álljunk.

A vezérlőben egyre nagyobb feszültséggel várták a kibontakozást.

— Ehhez nem is kell annyira a távoli múltba visszamenni, elég csak egy évszázadot. A többit ne bolygassuk. Az túl kockázatos lenne.

Ekkor Hamilton kivette a hóna alól az egyik vaskos könyvet, és felmutatta a kamerának. A fekete borítón ez állt vörös betűkkel: Der Zweite Weltkrieg.

— Micsoda ?! — jött erre a szinte hisztérikus felismerés, miközben a háttérben is felbolydultak az emberek — Maga megőrült? Meg akarja változtatni a Második Világháború kimenetelét?

— Pontosan, elnök úr! Ez az egyetlen esélyünk...

— ...de hát az Isten szerelmére, ezt nem teheti!

—... arra, hogy... nem tehetem? Pedig éppen ezt fogom tenni, és maguk végignézik az egészet! Közben pedig reménykedhetnek, hogy a megfelelő ősökkel rendelkeznek, és így is a világra jönnek. Önnek, elnök úr, sajnos nem sok ideje maradt kiélvezni elnöki pozícióját, mivel az új jelenben sajnos ezt minden bizonnyal nem lesz módja betölteni.

Hamilton a köteg papírt is felmutatta a kamerának, az időgép tervrajzai voltak. A hangszóróból erre újra hangos morajlás volt a válasz.

— Önök most nyilván abban reménykednek, hogy nem érek célba, hiszen ha én sem jönnék a világra, nem tudom megalkotni a gépet, és akkor vissza sem mehetek. Ezért viszem vissza a tervrajzokat is. Így majd megalkotja más a gépet, és akkor biztosítva vannak az alternatív jelenben is a lehetőségek. Önök ezt persze nem érthetik, úgyhogy nem is magyarázom. Most pedig megmentem a világot a pusztulástól.

A könyveket egy asztalra tette, majd az időgép ovális kapszulájához ment. Miközben a kapcsolókat nyomogatta, emelt hangon folytatta monológját.

— Persze ha maguk, politikusok nem teszik tönkre a világot, erre most semmi szükség nem lenne. De ebben a jelenben sajnos minden a maguk lelkén szárad. Az új jelenben pedig... nos, ezt senki nem tudja. Mondanám, hogy meglátjuk, de ez a kérdés innentől kezdve felsorakozik a másik három végső kérdés mellé. "Mi lett volna, ha...?", ez lesz a negyedik.

A kapszula oldalán apró fényecskék gyulladtak ki, a szerkezet pedig egyre hangosabb zümmögéssel készült fel az időutazásra. A hangszóróból közben heves vitatkozás zsivaja szűrödőtt ki.

— Nem tehetnek semmit! Maguk így is bevégzik. De csak nem akarják megint az önös érdkeiket a civilizáció érdekei fölé emelni? — újabb kallantyúkat húzott meg, egy kis klaviatúrán pedig lenyomott néhány billentyűt. Az időgép tetején ekkor vörös fényű számok jelentek meg: 1941.09.06., alatta pedig kék fényű ledek jelezték, hogy 2 perc van hátra az utazásig. Hamilton közben újra az asztalhoz ment, felvette a könyveket, majd belenézett a kamerába. A képernyők előtt azonban már nem vele foglalkoztak, hanem azzal, miként akadályozzák meg őt a terve kivitelezésében.

— Majd átadom üdvözletüket Hitlernek.

Negyven másodperc, harminckilenc, harmincnyolc... sietős léptekkel az időgéphez lépett, felnyitotta az ajtaját, beszállt, majd magára zárta az ajtót.

...huszonhét, huszonhat, huszonöt... A hangszórókból még behallatszottak, ahogy odafönt parancsokat osztogatnak.

— Ezt nem engedhetjük meg!

— Törjék be az ajtót!

— Elnök úr, adja ki a parancsot! Majd új gépet építünk...kérem, elnök úr.

Tíz, kilenc, nyolc....

— Hát jól van. Parancsnok! Hatoljanak be! Az Úr irgalmazzon nekünk.

Öt, négy, három...

Ahogy a laboratórium ajtaja kinyílt, földet rengető robbanás rázta meg a helyiséget. Hamilton meglódult az időben, és közben érezte, hogy a teste apró atomokra esik szét. Annyi ideje még maradt, hogy felfogja, valószínűleg pillanatokon belül célhoz ér, és sikeresen megváltoztatja a történelmet. Megszületni viszont éppen ezért nem fog, és most az időparadoxon szaggatja szét a valóját. Néhány századmásodperccel később egy sebesen elpárolgó massza és néhány könyv jelent meg a berlini éjszakában, majd hangos puffanással a földre zuhant.

***

Berlin, 2069.

A csúcstechnológiájú kutatólaborban nagy volt a sürgés-forgás. Egyenruhás és fehér köpenyes alakok tüsténkedtek monitorok és villogó kijelzőjű eszközök között. Minden olajozottan zajlott, egyetlen felesleges szó sem hangzott el. Szőke, kékszemű tudósok egy kisebb csoportja tanakodott a helyiség egyik végében egy hatalmas, horogkeresztes molinó alatt, míg a szemközti falon függő birodalmi sas mellett tányérsapkás, magas rangú tisztek álltak. Egy pincér ezüst tálcán röviditalokat kínált nekik. Mindannyian elvettek egy-egy pohárkával, majd a magasba tartották azokat. Koccintani készültek. Egyikük hangosan odaszólt a tudóscsoport vezetőjének.

— Herr Lang, készen állnak?

— Jawohl, Herr Gruppenführer — jött a válasz.

— Nos uraim, — fordult a tábornok a többiek felé — akkor itt az ideje, hogy meghódítsuk a tizenkettedik századot is.

És felhajották az italaikat.