nyakkendő bejegyzései

Tegnap is blogoltam volna, de úgy láttam, hogy az olvasóközönség nem vevő erre a tempóra. Elszoktatok tőle. Nem is annyira a kommentek hiányából, mint inkább az olvasottság alacsony szintjéből jutottam erre a következtetésre, mert hát kommentelni egyébként sem nagyon van mire, hiszen csak apróságokat firkantok ide, tőlem szokatlan stílusban. Meg aztán akik vitára éhesen jöttek ide, azokat elvitatkoztam az idők során, a többiek pedig sok dolgot személyesen tudnak meg tőlem, hiszen összebarátkoztunk, összehaverkodtunk. A héten nagyon közlékeny vagyok, az biztos, de annyira azért nem, hogy bonyolult témájú, felépített szerkezetű bejegyzéseket írjak, mint régebben, inkább csak kapkodok ide-oda. Nekem most ez felel meg.

A mérhető munkáimmal 99%-ban készen vagyok, de még a "jó, ha megvan, de ha nincs, akkor sem történik semmi" melók terén is jól haladtam, így jutott időm olvasni is. Elkezdtem, és végig is olvastam egy blogot, aminek a tulajdonosa már nem ír többé. Ki voltam nála linkelve, de én korábban sosem olvastam őt, és most sem tettem volna, ha nem vonz oda a gyász szaga. Poszthumusz kitettem a linkjét a 'Temető' kategóriába, és ebben semmi morbid él nem volt. Jó lenne, ha minél többen elolvasnák az írásait, hogy (át)értékelhessék a jelenüket, és egy kicsit máshogy álljanak a világhoz. Amikor 2010. decembere után hirtelen hónapokkal később folytatódtak az írásai, egy kicsit én is összeomlottam, pedig tudtam, hogy április 23. után úgysem lesz több bejegyzése. A legtragikusabb, hogy csak egy év van köztünk, így akár én is lehetnék, lehettem volna az ő helyében. Aztán visszatértem PaPe blogjához, akinek egyre jobban kedvelem az írásait. Ha utolérem, kommentelni is fogok megint, addig azonban nem szeretek soha, sehova.

Ha valaki Angliába tervezne költözni, mert itt esetleg forró a lába alatt az aszfalt, akkor erről most nyugodtan lemondhat. Pont olyan idő van már két hete (és lesz is még egy ideig), mint ott, és a beszélgetések is rendre az időjárás taglalásával kezdődnek. Legyünk tiszteletbeli britek! Ők úgyis egyre-másra a magyar kormányhoz hasonlatos antidemokratikus lépéseket tesznek, nem is vagyunk hát olyan messze egymástól. Egyébként én még mindig inkább megvagyok ebben az időben, mint a múltkori kánikulában. Öregszem?

Ma sötét hangulatú zenéket hallgattam, talán az említett blognak, talán az időjárásnak, talán mindkettőnek köszönhetően. Ezek olyanok, amik általában eleve 5-össel indulnak nálam a 10-es skálán. A lelkemnek az effélék a legkedvesebbek. Nem szoktam ilyet felajánlani, de ha valaki tud ehhez, ehhez, ehhez vagy legfőképp ehhez hasonlatos alkotásokat, nyugodtan ajánlhatja őket kommentben. Ideje egy kicsit tágítani a zenei ízlésemet, úgyis olyan maradi. Figyelem, a linkelt számok egymás utáni meghallgatása és/vagy a klipek megnézése egyeseknél radikális hangulatváltozást okozhat! Főleg annál, aki a picsarázás és a csillivilli világában éldegél.

A macskámnak reggel megint szeretetrohama volt. Van, hogy rájön a simulhatnék, és ilyenkor jobbról, balról, mindenhonnan jön dörgölőzni, miközben a gépem előtt ülök. Dorombol, mintha egy helikopter lenne a torkában, fejelgeti a lábam, és a hideg kis orrát nyomja a testemnek. Biztosan érzi, mire vágyom, és bár én ilyet az oroszlántól várnék, ideig-óráig e ritka a szándék is megteszi. Sok a hasonlóság közte és az oroszlán között: például mindkettő húzódozik, ha hozzáérek, és ha nem hagyom abba, először morog, aztán odakap. Pedig fontos a kontaktus, és hogy a távolság néha nulla alá redukálódjon. Kell, hogy összeforrjon, ami összetartozik.

A mai nap folyamán két felfedezést is tettem. Az egyiket reggel, mégpedig, hogy a nyakkendő kötés nem olyan, mint a biciklizés. Egész jól megtanultam, és az utóbbi időben csak a tükör elé álltam, és hipp-hopp, már meg is volt, de tegnap meg ma mégis újra meg újra neki kellett futnom. Ideje feleleveníteni a hurkokat és csomókat, hogy megint csak rutin legyen a dolog.
A másik felfedezésem, hogy az ing-nyakkendő-zakó összeállítás vonzza a partnereket és a pénzt. Múlt hét szerdán üzletembernek öltöztem, és lőn, két új ügyfelünk is lett. Tegnap megint a szekrényben maradtak a pólóim, és újabb két ügyfél, meg egy ígéret (leendő ügyfél, de csak nyugtával...) érkezett. Ma ismét a nyakkendővel vesződtem, mielőtt útnak indultam, és máris befutott pár tartozó, hogy egy kis pénzt hagyjon nálunk. Sőt, helyre ficcentettem a Google Maps-os és a Google Places-es megjelenésünket, és azt is megállapítottam, hogy bizonyos, releváns keresőkifejezések hatására a Google-ben két oldallal korábban szereplünk, mint eddig. Tiszta sikertörténet! Holnap újabb ing-nyakkendő párosítás vár rám, és kiderül, valóban működik-e az összefüggés.

Ha már pénz, a tegnapi kiábrándító változatlanság és a már említett partnerek mai felbukkanása után az alábbi módon változott a legutóbb közölt statisztika:
Pénzkészlet: 92.425 Ft
Tartozás: 80.711 Ft
Kinnlevőség: 3.965.410 Ft
(Tartozó vállalkozások száma: 16)
Mint látható, a tartozásaink fedezete megvan, így tisztán zárjuk a hónapot, és még a kinnlevőségeink összege is 4 millió alá csökkent. Ez a normális szint, avagy persze nem normális, csak a megszokott. Mivel az előrejelzések alapján holnap még érkezik ez-az, úgy néz ki, a borzalmasan elkeserítő anyagi helyzetem is javulhat egy kicsit az utolsó munkanapon, bár nem akarom magam beleélni. Ha bejön valami, az élni nem elég, éhen halni sok, de a lyukak tömködésére éppen megfelel majd. Szóval talán nyugodtan hajthatom álomra a fejem a hátralévő pár napban...maximum nem annyira.

Történt pár apróság a múlt héten, amit szeretnék megemlíteni.

Hétfőn tönkrement a modemem, így nem volt netem sem, bár hogy mi volt a tényleges ok, azt ekkor még nem tudtam. Jó is (volt) így szakdolgozni... A UPC javára írom, hogy amikor — a munkaszüneti nap és az esti óra — ellenére felhívtam őket, egy élő(!) diszpécser készségesen végigsorolta az összes olyan tanácsot, ami a nagyon hozzá nem értőkön segíteni szokott (áramtalanítsa, resetelje, stb.), és miután semmi nem jött be, ígért nekem egy szerelőt. Az már szerdára jött volna, de az az időintervallum pont nem lett volna jó, ezért inkább csütörtök estére kértem, és szabaddá tettem magam. A fél 5 és 8 között mondjuk nekem még mindig egy kissé tág intervallum, és várom már azt az időt, amikor nyugati szintű szolgáltatás keretében megkérdezik tőlem, hogy hány órára jöjjön a szerelő, és az akkor is jön, de a választási lehetőségnek már önmagában is örülök. A bácsi este fél 7 körül érkezett meg, majd egy fél óra alatt ki is cserélte a modememet. Nem az tartott ilyen sokáig, hanem a jelszavam kikutatása, mivel hogy amit 100 éve kaptam, az még a nagyanyám nevére szólt, és amikor a szolgáltatást átírattam a magam nevére, nem közölték, hogy úgy jelszót is kaptam. Mindegy, most már tudom. Az egészben az volt a vicces, hogy amikor a bácsi kipróbálta, hogy minden működik-e, legördítette a Firefox gyakran használt oldalainak listáját, majd találomra rábökött a megújult dizájnú Gayfitness blogra, ami szépen gyorsan be is töltődött neki, a "Mekkora a szomszéd fasza?" című bejegyzéssel a közepin. Pillanatra megállt az idő... majd választott egy másikat, az MNO.hu-t, felállt, elköszönt és távozott. Alig égtem...
Csak arra lennék még kíváncsi, hogyan egyeztette össze a meztelen felsőtestű fiúcskákat a tolltartónak használt fideszes bögrével az íróasztalomon?

A szerda azért nem volt jó modemezni, mert egy ügyvédnővel volt találkozóm. Találomra felhívott minket, és afelől érdeklődött, hogy köthetnénk-e valamiféle együttműködési megállapodást. Ő teljes körű szolgáltatást nyújtana az ügyfeleinek, de a könyvelőiroda, akivel eddig együtt dolgozott válogat az ügyfelek között (csak a nagyra buknak), és alkalmanként nem reagálnak a megkeresésére. Persze igent mondtam, hiszen nyitott kapukat döngetett. Elmentem az irodájába, majd egy órán át beszélgettünk. Azt mondta, egy csomó külföldi jár nála céget alapítani, és ezeknek olyan iroda kell, ami a külföldi tartózkodásuk idején is figyel a cégükre. Még korábban átküldtem neki egy ízelítőt, majd elvittem neki pár összekészített reklámszettet (segédletekkel megtűzdelve a frissen alapult vállalkozások számára), ami nagyon tetszett neki. Mint mondta, már azzal meggyőztük. Kérdeztem, hogy honnan talált ránk, mire mondta, hogy a postaládájába bedobott szórólapunkat tette el. Fenemód ráncoltam a szemöldökömet, mert nem emlékeztem, hogy a nagykörúti postaládákba szórólapokat dobáltunk volna (meg semmilyen postaládákba sem), erre elviharzott és visszatért az állítólagos reklámpapírral. Ekkor esett le, hogy a társam férje, pár számmal odébb dolgozik egy írószer boltban, mi meg még pár hónapja megkértük, hogy minden vásárló szatyrába dobjon be egy kártyanaptárt meg egy ilyen papírkát. Ezek szerint lelkesen dobálta is, mert az ügyvédnő is kapott egyet, amikor náluk vásárolt (rosszul emlékezett a postaládára). Micsoda véletlenek! Ha ennek az egésznek (ami mellesleg az ötlettől kezdve a megvalósításon át az én művem volt) volt bármi értelme, akkor talán ez annak nevezhető, feltéve, hogy végül tényleg kiköt nálunk legalább egy ügyfél. A nő elég lelkes volt, én meg aztán lettem lelkes, de a tegnapra mondott romániai ügyfélről eddig semmi hír...

Végül 31,5 évesen megtanultam nyakkendőt kötni. Eddig erre semmi szükségem nem volt, mivel mindig akadt valaki, aki a ritka alkalmak egyikén-másikán megkötötte nekem, aztán meg nem szedtem szét a csomókat, úgy tettem el őket a szekrénybe. Ez az állapot viszont mostanság már tarthatatlan, ezért egyszer a Ricsivel ketten nekifutottunk az okosodásnak, és egy Youtube-videó segítségével megpróbáltuk a lehetetlent...el is buktunk. Határozatlan időre jegeltem a kérdést, de most már tényleg kénytelen voltam kezembe venni a dolgokat. A kolléganőim segítséget ígértek nekem, és az ügyvédnőhöz indulásom előtti percekben együttes erővel sikerült is megkötni egyet. A netről néztem le a módszert, de most nem videót kerestem, hanem folyamatábrát. A második nekifutást már otthon nyomtam, és 4-5 perc alatt, emlékezetből is megkötöttem a csomót, azóta pedig úgy tolom, mintha századszorra csinálnám, sőt, mintha genetikailag kódolták volna belém ezt a tudást. Hozzá kell persze tennem, hogy ez egy viszonylag egyszerű csomó, de ha tovább akarok lépni, megvan az alap, amire építkezhetek.

Pár hónapja már ingben járok dolgozni, most jött a nyakkendő, még fél év, és a farmert is öltönynadrágra cserélem. Addig megtanulom őket hordani is.

A közelmúltban hét napon belül két esküvőn is jártam, vagyis ha pontosabban akarnék fogalmazni, akkor egy esküvőn és egy házasságkötésen. Előbbi ugyanis egy rendes lakodalom volt, utóbbi viszont csak egy szolid ebéddel egybekötött "tanácsi" szertartás, ahol ráadásul én voltam az egyik tanú. Nem is értem, mi ez a nagy panaszkodás a médiában a házasságkötések (gyerekszületések, stb.) alacsony száma miatt, amikor csak én magam hetente járok lagziba. (Az előző mondatban példát láthattunk a túláltalánosítás nevű okfejtési hibára, amit a szellemileg kihívásokkal küzdő egyének (pl. Hajnalka) erőszeretettel és rendszeresen követnek el).

Május 24-én a legjobb barátom (lány) kísérője voltam az ismerőse/barátja/ügyfele magyarországi esküvőjén. Igen, magyarországi, mivel erdélyi magyarokról van szó, akik majd 'otthon' is tartanak egy murit. (A büdös románja ide jön házasodni, itthagyja az önkormányzatnál a pénzét, meg szézezreket a vacsorára, meg ide adózik a cége...hogy nem takarodik haza az ilyen...)*. Korábban a társaság egy másik tagja is esküdött, és oda is hivatalos lettem volna (Csíkszereda), de akkor nem tudtam magam szabaddá tenni, ezért a barátom már jó előre lefoglalta nálam ezt a dátumot, hogy mindenképpen én legyek mellette a kísérő, és ne más. Csakis az ő kedvéért mentem el, mivel utálom az esküvőket, ahogy a temetéseket, a Húsvétot és a karácsonyt is (Valentin-nap és Halloween pedig számomra nem létezik). Például azért is, mert nem szeretem az öltönyt, éppen ezért nincsenek is öltönyeim (egy darabot leszámítva), ami viszont egy régebbi, olcsó kiadású példány, amiben ezért kényelmetlenül érzem magam, és emiatt utálom az öltönyöket. Pedig a barátaim szerint nagyon jól nézek ki hivatalos öltözetben, ami pozitív visszajelzésként hathatna, mivel tudom, hogy nem éppen az öltönyös melegpornók lelkes nézőiről van szó, de ennek ellenére is utálom és punktum.

Az öltönyhöz ing is kellene, amiből csupa olyan van, amit szintén utálok. A fehér az olyan iskolás jellegű, hosszú ujjút ilyen hőségben aberráltság felvenni (és abból is csak fehér van), a színes, rövid ujjú ingjeim pedig nagyok rám. Évekig hordtam őket póló felett, de akkor még igénytelen hetero voltam (avagy egyéb okból kifolyólag nem tűnt föl, hogy nagyok), és nem zavart. Ennek ellenére most kénytelen voltam ezek közül választani egy olyat, amiről tudtam, hogy nagyon rosszul legalább nem áll, ráadásul még a 2 (kettő) db nyakkendőm egyike is passzol hozzá. Igen, mindössze 2 db nyakkendőm van, aminek az okát nem ecsetelném, mivel éppen az imént írtam le az öltöny vonatkozásában, ráadásul még nyakkendőt kötni sem tudok. Itt állok 29 éves, érett férfiként (na hiszen...), aki az üzleti-szolgáltatási szférában dolgozik 10 éve, és nem tudok nyakkendőt kötni. Botrány!

Na, ehhez képest öltöztem fel otthon, és miközben baromi szarul éreztem magam az avítt, nagy, rosszul megkötött, stb. alkalmi viseletemben, még a zsebeimet is tele kellett töltenem egy halom használati tárggyal (zsebkendő, mobil, kulcs, iratok, fényképezőgép, pénz), ami csak tovább rontotta az összképet. Így lódultam meg az Árpád hídhoz, ahova a tervek szerint autóval érkezett a barátom. Késett persze egy keveset, így sikeresen szénné gyulladtam a tűző napon, de hát izzadtan-tikkadtan kezdeni egy esküvőt csakis jó jel lehet, nem igaz? (Nem.)

A következő fél órát azzal töltöttük, hogy a hídtól 5 percre található vendéglőt sikeresen megközelítsük, ami így is csak részben sikerült. Amikor viszont odaértünk a készülődők forgatagába, megnyugodhattunk, hogy valóban jó helyre jöttünk, hiszen a társam nyomban felismerte a vőlegény édesanyját. Pillanatokon belül begördült egy sokméteres limuzin, majd kiszállt belőle egy vadidegen menyasszony. Ekkor kezdtünk el gyanakodni, hogy talán mégsem a jó esküvőn vagyunk, ezért megkérdeztük (mondjuk nem én, mert nem akartam magam égetni), hogy hova is kellene mennünk így, 5 perccel a szertartás kezdete előtt. Megnyugtattak minket, hogy jó helyen vagyunk, csak éppen négy esküvőt tartanak az épületben (temetés nélkül), és csak menjünk ki az épület mellé, aztán ott majd lesz egy sátor, na az lesz a mienk. Ki is mentünk, majd nyomban be az első téglaépületbe, ahol megállapítottuk, hogy ez még csak a wedding #2. (és különben sem sátor), de a következő kapualj már a jó irányba vezetett.

Na, a násznép duzzadása közben több dolgot is megállapítottunk: 1. a vőlegény nem ismert meg, holott már találkoztunk, ergo jelentéktelen, szürke kis alak vagyok, 2. a korábban felismert anyuka minden volt, csak pont nem a vőlegény anyja, 3. hiába loholtunk, a szertartás csak fél óra múlva kezdődött. Utóbbi nem is érdemel különösebb beszámolót, hacsak annyit nem, hogy korábban még sosem voltam szabad ég alatti, duna-parti menyegzőn úgy, hogy közben többen is románul beszélnek a környezetemben. Biztosan élvezték az anyakönyvvezető alkalomhoz illő, szép citátumait...

A szertartás után jött a pezsgős gratuláció, majd indulhatott a vacsorával egybekötött tivornya. Előbbit marhára élveztem, mivel ugyebár a menyasszonyt korábban sosem láttam, a vőlegényt meg csak egyszer, de a társam szerencsére kimentett a két mondatos kötelező csevej alól. Utóbbi meg...hagyjuk. Igazából aznap este döntöttem el, hogy 1. nekem ilyen sosem lesz, de nem azért mert lúzer vagyok, hanem mert nem akarok 2. inkább buzi maradok életem végéig 3. gyerek meg végképp nem kell. Miért?

Mert undorító volt látni a szesztől lealjasult, átizzadt ingű férjeket, ahogy tánc gyanánt a feleségeiket rángatják. Undorító volt látni a józanul maradt, férjeikért aggódó asszonyokat, ahogy azok rosszalló pillantások közepette mondogatják visszafojtott hangon, hogy "Papa, ne igyál annyit!". Idegesítő volt hallani és látni a kis pöcsök sivalkodását, akik ilyenkor mindig megtalálják egymást, és rajokba szerveződve közlekednek a násznép között, de úgy, hogy lehetőleg minél több öltönyt és kosztümöt basszanak össze a kajás kezükkel. Amikor meg nem ezt csinálják, akkor ordítva csoszognak oda anyjukhoz, mert a Pistike vagy a Lacika fellökte őket (Pistike meg Lacika ilyenkor aggódó arccal követi a sértett felet, hogy felmérje tettének következményeit, nyelvükön pedig már ott a bekészített "De őőőő kezdteeee!" mentség). Undorító volt látni, ahogy a rózsaszín inges üzletemberek kedélyesen buzizgatják egymást, leittasulva állandóan baráti ölelkeznek, az I will survive-ra meg ész nélkül tombolnak, miután dekoratív kis picsákat rángattak magukkal az esküvőre. Szóval ezért.

Az egészben az volt a jó, hogy családtagok legalább nem voltak ott, így nem kellett állandóan azt hallgatnom, hogy én leszek a következő, és különben is, mikor lesz már az én esküvőm, de mind közül a legnagyobb előny, hogy így legalább nem kellett (volna) előttük táncolnom. "Figyeld már, hogy a 979-ke hogy ropja!" — na ezt nem hallhattam, mert 979-ke éppen ezért sosem ropja. Pedig most elő volt irányozva a tinci-tánci, mert az alkalmi párom nagyon szeret lagzizni. Meg is ígértem neki, hogy "majd mindjárt", meg "előtte iszom még egy valamit", meg "majd a szünet utáni blokkban", de mire táncra kapható állapotba ittam volna magam, megfájdult a gyomrom is (a fejem ekkor már régóta fájt). A táncot így megúsztam (egy szerelemvonatozást leszámítva), cserébe viszont furdalni kezdett a lelkiismeret, amiért így elrontottam a barátom szórakozását.

Így aztán furdalással, fejfájással, hasfájással, iszonyú álmossággal és egyre növekvő undorral gubbasztottam a helyemen. Undorodtam a fent már kifejtettektől, a szerencsétlen jegyesek folyamatos szívatásától, a műmosolyoktól, a lakodalmas zenéktől, meg mindentől. Egyetlen pozitív élményem volt, az egyik pincér srác külalakja. Arcra is helyes volt, de a teste ingen keresztül is megmozgatta a fantáziámat. Persze nem a közös lepedőgyűrés gondolata merült föl bennem (hiszen van nekem párom), hanem a hasonló test kidolgozása hosszú és kegyetlen edzések során. Egy másik pincér meg úgy nézett ki, mint aki éppen most ballagott el az általánosból, ez viszont az előbbivel ellentétben tuti meleg volt. Mindezt leszámítva alig vártam már, hogy elindulhassunk haza, és szerencsémre negyed 4-kor már úton is voltunk. A lagzi azon praktikus okból volt ilyen rövid, mert a násznép jelentős része Erdélyben lakott, tehát időben el kellett indulniuk haza, ha vasárnap még kezdeni akartak magukkal valamit.

Amikor eljöttünk,a pincérek már javában szedték az asztalokat, az egyik pedig egy hirtelen mozdulattal az arcába csapott egy egész tálcányi poharat. Gondolom, spriccelt a vér a világba, de ez akkor már nem érdekelt, csak az, hogy ágyba kerüljek.

A gyomorfájásom azonban még két napig emlékeztetett erre a szörnyű élményre, és már kezdtem is megijedni, hogy valami nagyon csúnya dolgot műveltem magammal. De aztán elmúlt. Nem kellett volna éhgyomorra annyi Unicumot inni (ilyen faszságot egyszer már megjátszottam...).

folyt.köv.

*ld. december 5-i népszavazás...