nyaralás bejegyzései

Az év utolsó napján, sok pihenés után végre ideje nekilátnom átfutni, mi is történt velem ebben a 365 napban. Legyen ez az utolsó idei bejegyzés, ha már azt a sok ígért és tervezett másik bejegyzést végül mégsem pötyögtem be.

Azt hiszem, életem egyik legjelentősebb momentuma (és ez 2010. legnagyobb hozadéka), hogy az 'ölembe pottyant' egy könyvelőiroda, aminek én lettem az egyik ügyvezetője. Ekkor még csak azt tudtam felfogni, mekkora ugrás ez az életemben, mekkora útrövidítés volt a távlati terveimben szereplő jövőhöz viszonyítva, és mekkora helyzeti előnyöm lett más, velem egy korú könyvelőpalántákhoz képest, de hogy ez mi mindennel jár a mindennapokban (mondhatni 'ténylegesen'), azt ekkor még esélyem sem volt átérezni. Tudtam, hogy ez életem nagy lehetősége, amit nem lehet, nem szabad elcseszni, de azt nem sejtettem, mennyi idegeskedés, kudarcélmény, szűkölködés, bosszúság jár vele. Korábban ezt nem láttam. Eltelt egy év, és bár év közben minden jel arra mutatott, hogy a korábbi időszakból a céggel együtt örökölt problémák elsüllyesztik a szépnek ígérkező jövőt, erre mégsem került sor. Mint írtam, még a január kissé nehéz lesz, de aztán sínre kerülünk — csak el ne kiabáljam. Mivel év közben temérdek bejegyzést írtam a témával kapcsolatban, kár ezt most tovább ragozni.

JANUÁR
Meghalt a nagybácsim, akit aztán nekem kellett eltemettetnem. Ő volt az utolsó nagypapa-generációs rokonom, és most már senki nem maradt, akivel tartanám a kapcsolatot az öregek közül. A lakását eredetileg én örököltem volna, azonban Pató Pál és a halálának hirtelensége együttesen elérte, hogy szinte semmit ne lássak abból, amit nekem szántak. A téma máig nem ért véget, mert miután az állam örökölt helyettem, kifizetni tartozik nekem a temetési költségeket, amit lassan egy éve hitelezek. A lakás azóta is lezárva áll, a hűtőben az utolsó vacsora maradékával, és ki tudja, még mi minden szörnyűséggel. Isten malmai lassan őrölnek, ugyebár...

FEBRUÁR
A február a haláleset miatti ügyintézésekkel telt el. Temetési segélyért folyamodtam az újpesti önkormányzathoz, de aztán úgy döntöttem, nem veszem igénybe mégsem, mert másoknak nagyobb szüksége van arra a pénzre. Kórházba, temetkezési vállalkozókhoz rohangáltam, értesítettem, akit tudtam, az óbudai önkormányzathoz rohangáltam hetente, válaszolgattam a lakók és volt barátok telefonjaira, pedig ebben az időszakban bőven tudtam volna mást is csinálni. Sok hasznos és fontos dolgot. Ekkor még azt hittem, be tudom fejezni az egyetemet, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a munka és a munkán kívüli teendők és kiadások miatt nem lesz erre lehetőségem. Megiszom még ennek a levét...

MÁRCIUS
A tavasz a temetéssel indult számomra. Minden legyen kifizetve, minden legyen rendben, ne törjön rám a gyász, amikor nem kéne, a bírhatnékkal teli rokonok és ismerősök elhajtása, és hasonlók tépázták az idegeimet. Szerencsére minden rendben zajlott, és a nagybácsim a feleségével, az anyósával és két sógornőjével közös földben pihen azóta is. Szégyen, hogy a mai napig nem mentem meglátogatni azt a szóróparcellát...

ÁPRILIS
Áprilisban két kört is futottam a helyi szavazókörben. Nem mint szavazó, hanem mint szavazatszámláló bizottsági tag. Érdekes élmények voltak, és mindkét alkalommal annyira kifáradtam, hogy az általam támogatott és képviselt pártformáció elképesztő mértékű győzelmének már örülni sem tudtam annyira. Hogy ezzel a győzelemmel mi minden járt együtt, az ennek a bejegyzésnek nem témája, vitatkoztunk rajta eddig is eleget. A lelkem egy kicsit akkor jobban lett, és a holnap életbe lépő adóváltozások a pénztárcámat is tehermentesítik, nem is kicsit. Végre nem csak emelés van...

MÁJUS
Májusban több bejegyzésben is a gyerekkorommal, az akkori élményekkel és az akkor futó számokkal, klipekkel foglalkoztam a blogban, és elkezdtem részletezni, mi mindent sikerült megmentenem az örökségemből. Az utolsó üveg pezsgőt ma fogjuk elfogyasztani, a szilveszteri bulin, de a temérdek konzerv és a többi pia nagy része még az újévet is megéri. Sőt, talán többet is...

JÚNIUS
Írtam egy nagy bevásárlólistát arról, amire szükségem lenne vagy amire vágyom, de sajnos az anyagi lehetőségeim nem engedték meg, hogy ezek közül többet is valóban magamévá tegyek. Lassan aktuális lesz egy új lista, főleg mivel ruházat terén például újabb igényeim támadtak, a meglévő darabjaim elhasználódásának következtében. Kinőni szerencsére semmit nem nőttem ki, de a viselés nem növeli a ruhák élettartamát. Más kérdés, hogy karácsony előtt egy mentőakció keretében magamévá tettem több olyan tételt is, ami jól jött ugyan, de a prioritási listámon számos más dolog után szerepelt csak. De legalább ennyivel is beljebb vagyok...

JÚLIUS
Anyagilag megint nem tudtam stabilizálódni, mert a folyamatosan húzott-halogatott vízóracserét ekkor már végképp nem tudtam megúszni. A csere utáni napokban csőtörésem volt, ennek az egésznek pedig a mai napig iszom a levét, mivel karácsony előtt egy fél évnyi vízdíjról kaptam számlát, egyben. Szerdáig kellett volna kifizetni. A többi probléma magam mögött tudásával viszont egy kicsit több időm és lelkierőm volt a blogra. Korábban talán még sosem fordult elő, hogy egy nap több bejegyzést is publikáljak, ekkor mégis volt időm erre is, és ekkor indult a verses játék is, igaz, eleinte kissé sután. Azt hiszem, ez volt a blogolásom csúcspontja, azóta ugyanis jelentős hanyatlás tanúi lehetünk. Nincs időm, és sokszor magam is unalmasnak érzem a témáimat, a komolyabb, összeszedettebb írásokhoz pedig vagy agyam nincs éppen, vagy időm. Bízom benne, hogy ez a hanyatlás végül olyan lesz, mint a gazdasági válság: W-alakú. A most induló újév első felének kilátásaiból kiindulva újabb hanyatlás következik (kieső alkalmazott, diplomamunka, stb.), de aztán talán megint fellendülés jön...

AUGUSZTUS
Augusztusban lehetőségem volt végre egy hosszabb nyaralásra is. Időben és főleg pénzben kissé szűkösen, de tudtam egy kicsit pihenni, még akkor is, ha ellenséges területen tartózkodtam, és ha kezdem azt érezni, öreg vagyok én már az állandó iváshoz, éjszakázáshoz és a sátorban alváshoz. Szkinhedek között buziként...

SZEPTEMBER
31 éves lettem, amire már nem lehet ráfogni, hogy huszonéves, hogy fiatal, hogy gyerek, és ez tovább növelte bennem a meg nem élt élet és az időbeli hajszoltság érzését. Átértékeltem az eddigiekben elérteket, és megpróbáltam előre tekinteni, életem hátra levő időszakára. Még mindig nem tudom, hol fogok kikötni, és még mindig nem állapodtam meg, de az elképzeléseim már egy kicsit kristályosodtak, lévén a cég mint az anyagiakat megteremtő ugródeszka már a rendelkezésemre áll. Aztán meg hozzám költözött a húgom, ami jelentősen felborította az életemet, annak is legfőképp a meleg vonulatát. De erről is írtam már bőven...

OKTÓBER
Októberben kiértékeltem a még szeptemberben meghirdetett közvélemény-kutatás eredményeit...és azóta sem csináltam meg semmit, abból, amit ott ígértem. Szégyen, de legalább mindig szem előtt tartom, és igyekszem túl lenni rajtuk. Sokkal izgalmasabb volt ennél az újabb szavazatszámlálás, az újabb választás alkalmával. A FIDESZ-KDNP még a tavaszinál is nagyobb győzelmet aratott, és akkor még azt reméltem, 2014-ig lesz egy kis nyugtom a politikától. Amit azonban a média és amit a mindene károgók, a világvégéit vizionálók és az ellenoldali szimpatizánsok azóta is művelnek, engem sem hagy megnyugodni. A szekértáborharc megállás nélkül folytatódik, sőt, durvábban mint valaha. Az egyik oldalon hatalmi arrogancia és 'mindent megtehetünk' hozzáállás, a másik oldalon a sarokba szorított állat szűkölése és acsarkodása. Hát akkor politizálunk tovább...

NOVEMBER
Ősszel a mindenkit leginkább foglalkoztató magán-nyugdíjpénztári témát boncolgattam magam is. Meg sem kerülhettem, hiszen a munkámból kifolyólag tájékozottnak kell lennem, olyannyira, hogy még a fodrászom is engem faggat, mitévő legyen most. Másrészt elkészültem a cég új honlapjával. Kicsi, savanyú, de a miénk, az enyém. Egy lényeges funkció még mindig csak mankóval működik benne, sőt, azóta rájöttem, hogy az egész struktúra úgy szar, ahogy van, de előbbit idővel megoldom, utóbbit pedig frappánsan áthidaltam. Majd ha már nagyon sok bevételünk lesz, rábízom egy szakemberre a dolgot, de addig szeretnék még én lenni az úr a honlapunkon. Ja, életem legjelentősebb koncertélményét is megéltem (Lady Gaga), valamint résztvevője voltam egy zseniális, házi programsorozatnak, a Melegházi Vacsoracsata 2"-nek, amiből egy szuper film is készült.

DECEMBER
Erről mit lehet írni? Hiszen alig pár napja történt dolgokat alig pár napja boncolgattam... Talán annyit, hogy az év minél tisztesebb zárásával voltam elfoglalva. Minél több tartozásomat, minél több követelésemet kinullázni, minél több munkát még az idén elintézni. Ilyenkor érzem leginkább, hogy kevés vagyok a saját életemhez, és legalább kettő kéne belőlem, hogy mindig minden faszántos legyen. Majd ritkítunk, amikor eljön az ideje...

Most pedig linkké teszem, amit linkké akartam tenni, vacsorázom, fürdök, előkészülök az esti bulira, és aztán azokkal együtt búcsúztatom el ezt az olyan-amilyen évet, akik igazán fontosak nekem, és akik közé tartozom.

Az olvasóimnak pedig köszönöm, hogy ezt az évet is a blogommal (is) töltötték, hogy hozzászóltak az írásaimhoz, hogy vitatkoztak velem, hogy tartották bennem a lelket a rossz pillanataimban, hogy alkalomadtán személyesen is a társaságomban tudhattam őket és/vagy hogy a barátaim lettek. Boldog 2011-et kívánok mindenkinek!

Jövőre találkozunk!

Ígértem már, hogy megírom a múlt hét végi (csütörtök-vasárnap) nyaralásom történetét,  amit ismét azon a bizonyos radikális jobboldali rendezvényen töltöttem, úgyhogy itt az ideje eleget tenni — legalább — ennek az ígéretemnek.

Most nem megyek bele a témába olyan részletesen, mint tavaly, hiszen ahhoz képest sok dolog nem változott. Viszont viszonylagos aktualitásukra való tekintettel jól belinkelem ide a tavalyi történésekről készült igen kimerítő beszámoló részeit, amiket visszaolvasva magam is jól szórakoztam (az imént).

Első.

Második.

Harmadik.

Negyedik.

Igen, négy részre bontottam, mert alapos voltam. Ez temérdek betű, de aki akkor még nem olvasott, annak célszerű most bepótolni az egészet, mielőtt belevágok az aktuális eseményekbe, aki meg már akkor is olvasott, annak a felfrissítés okán ajánlom saját magamat.

Rögtön az elején leszögezném, hogy idén egyáltalán nem akartam kimenni erre a fesztiválra. Az utóbbi egy évben nagyot fordult a világ kereke, de az én pszichém is jelentős változásokon ment keresztül, meg aztán bizonyos politikai-közéleti jóslataim is bejöttek a rendezvénnyel kapcsolatban, szóval már előre kerek-perec kijelentettem, hogy nem. Két éve a nagyobbik húgom jött velem, tavaly a kisebbik, és mindegyiknek nagyon tetszett az az egy hét, bár nyilvánvalóan azért, mert mindegyiknek ez volt az első igazi nyaralása, az első szülők nélküli hét. Ebből kifolyólag mindkettő ragaszkodott hozzá, hogy idén ismét ott legyen, és mivel a nagyobbik pasija is ide készült, rám már nem is lett volna szükség. Szuper! Azonban az a barátom, akivel hét éve kint vagyunk, szinte könyörgött, hogy legalább a hétvégére vagy legalább egy pár napra menjünk már, mert a gyerekei mindenképpen szeretnének jelen lenni, így végül beadtam a derekamat, bár morogtam közben rendesen. Szóval az első négy napot megúsztam, és csütörtök este érkeztem a helyszínre.

Az első este

Mivel szerdán egy társasozós/DVD-zős estét-éjszakát tartottunk, nem óhajtottam korán reggel kipattanni az ágyból, és nem is tettem így. Kényelmesen felkeltem, komótosan összepakoltam, és csak kora délután indultam ki a Nyugatihoz, ahonnan fél óránként indulnak vonatok Szob felé. Az utat gyorsan megtettük (45 perc), leszállás után pedig a barátom várt rám, kocsival. Ekkor még bazi látványosan nem volt kedvem az egészhez, ami a táborba érkezés előtti bevásárlás idején sem változott meg. A faszomba kívántam a rendezvényt, úgy, ahogy volt. Bementünk aztán, vettem magamnak karszalagot, majd üdvözöltem a testvéreimet, a nagyobbiknak a  pasiját, meg a barátom gyerekeit, és a nagyobbiknak a barátnőjét (akit legszívesebben felpofoznék, bármikor, bárhol). A sátorverést megúsztam, mivel a húgaimnak kölcsönadtam az enyémet, és azt ők állították fel az első napon. Csak kigöngyöltem a polifoamom meg a hálózsákom, behajítottam őket az ideiglenes otthonomba, és kész is. A nap hátralevő részében iszogattunk, meg ettünk egy pár falatot, aztán elmentünk a számomra idei első és egyben utolsó koncertre, ami a Fejbőr nevű formáció fellépése volt. Ez a hajdani Egészséges Fejbőr énekeséből és a Magozott Cseresznye zenészeiből állt (mivel az Egészséges tavaly feloszlott), de az előbbi ismert számait adták elő közösen. A radikalizálódás az idénre még erőteljesebb volt, mint valaha (erről még később), és ez ezen a fellépésen is meglátszott. A Fejbőrnek sok kellemes hangzású, nem uszító tartalmú dala van, de akad néhány neonáci ihletésű is. Ezeket a közönség mindig szokta kérni, de a zenekar mindig leintette őket, hogy "nem szabad". Most nem volt ilyen finomkodás. Simán leadták a Fekete majmokat meg a Zsi-Dórát is, aztán toltak egy újdonságot, aminek a szövege konkrétan ennyi:

Ki a faszom az a Ján Slota?

Ki a faszom az a Ján Slota?

Ó-ó-ó-ó. Egy faszszopó.

Szar Szlovákia.

Utállak szar Szlovákia.

Szar Szlovákia.

Utállak szar Szlovákia.

Az első fele (kis módosítással) a Boney-M:By the Rivers of Babylon dallamára, a második fele pedig a Guantanamera dallamára ment (ami utóbbi tudtommal a kubai kommunisták kedvenc 'indulója' volt), így együtt az egész olyan fülbemászóra sikeredett, hogy a rendezvény hátra levő idejében nem telt el úgy egy negyed óra (beleértve az éjszakát is), hogy ne csendült volna fel valahol ez a pár sor. Aztán már variálták is, és valljuk be, még nekem is állandóan ez ismétlődött a fejemben, még további két napig.

A koncert után aztán visszamentünk a sátorhoz, beszélgettünk egy kicsit, majd a dermesztő hidegben eltettük magunkat másnapra.

Fejfájás

Hajnali fél 5-kor ébredtem, arra, hogy fáj a fejem. Félálomban még elmélkedtem, hogy biztosan az előző esti piázás miatt, de aztán eszembe jutott, hogy annyit nem ittam, másrészt a másnaposság semmilyen más tünetét nem észleltem magamon. De attól még fájt a fejem. Megállapítottam, hogy nem migrénes (szerencsére), aztán azon tűnődtem, vajon előfordulhat-e, hogy egy kétszemélyes sátorban annyira elfogy a levegő, hogy az ilyesmit okozhatna. Bár ezt elvetettem, továbbra is úgy éreztem, hogy valami összefüggés lehet a részben eldugult orrom, és a kellemetlen érzés között. Dobáltam magam, jobbra fordultam, balra fordultam, különféle támaszokat kerestem a fejemnek, azt lesve, vajon egyik vagy másik pozíció kellemesebb-e. Mivel baromi korán volt (és egy-két Ki a faszom az a Ján Slota?-zástól eltekintve hihetetlen csend), nem akartam felkelteni a barátomat, nálam pedig nem volt fájdalomcsillapító. Kitaláltam, hogy a sátor kijárata felé fordulok, kihúzom a zippzárat, és kilógatom az orrom, ami egy rövid időre be is vált. Mélyeket slukkoltam a friss erdei levegőből...aztán újra lüktetni kezdett a fejem. Szenvedtem tovább, dobáltam magam, és egyszer egy negyed órára el is aludtam, de aztán felébredtem, és minden ment a régiben. Hatig tűrtem, aztán kénytelen voltam mégis felzaklatni a barátomat, aki adott is egy román Algopyrint, és az már segített (pontosan fél óra után). Szinte pontosan kilenckor aztán megtudtam, mi okozhatta a fejfájásomat...

Záporok napja

...egy iszonyú záporral indult ugyanis a reggel. Na most egy erdei völgyben egy szem sátorban átvészelni egy ilyet elég idegpróbáló feladat. A villámok fénye simán áthatol a sátron, a szél az oldaladba nyomja a falakat, a dörgések pedig a mellkasodat is megremegtetik. A vihar középpontjában már kezdett a halálfélelem kialakulni bennem, főleg miután egy villám a közelben csapott le, olyan robajjal, hogy az ütő majd megállt bennem. Közben aggódva figyeltem, miként szivárog be a víz a zippzár mellett, fázósan ráztam össze magam, minden olyan széllökés után, ami vízpermetet fröcskölt az arcomba, és a villámcsapás okozta összes halálnemet lepergettem az agyamba, amit csak el tudtam képzelni. Néha megemeltem a polifoamomat meg a húgom alatti gumimatracot, és egyre felhősödő tekintettel nyugtáztam, hogy a vízszint következetesen emelkedik odabent. Majd egy órán át tartott a tombolás, aztán elcsendesedett.

Óvatosan előmerészkedtem a sátorból, és megnyugodtam, hogy az előzetes okítás nyomán milyen jó helyre verték fel a testvéreim a hajlékunkat. Az enyhe lejtésű kis dombocska tövében letáborozó kollégákat ugyanis nagyon csúnyán elöntötte a víz, amelynek egy része egyszerűen összegyűlt, a másik része pedig a hegyoldalakról özönlött oda, több sátor alatt átvágtató vízfolyást keletkeztetve. Mellettünk méretes tó gyűlt össze, és szinte akárhova néztem, mindenhol az esőt merték ki a sátrakból. Volt olyan is, ahol lavórral. Komoly. Mivel kisütött a nap, én is kihalásztam mindent magunktól, aztán egy műanyag bögre, majd egy fél tekercs papír kéztörlő segítségével kb. 1,5 liter vizet szedtem össze a padlóról.

Volt némi haladékunk, meg aztán fogalmunk sem volt arról, hogy ez nem az utolsó eső volt aznap, így kimentünk a boltba, hogy húsokat vegyünk egy délutáni-kora esti grillezéshez. Előkészítettük a kaját, nagy nehezen tüzet csiholtunk a mobil grillező alkalmatosságban, aztán nekiláttunk a sütögetésnek. A testvéreim leléptek valami programot megnézni (minket már semmi nem érdekelt), és amint az első adag csirkecomb sülni kezdett, ismét eleredt az eső. Leszedtük a húsokat a grillről, mindent elrejtettünk az egyik sátorban, mire elállt, mire mi előmásztunk, folytattuk a sütést, mire megint eleredt. Ez így ment egy ideig, mikor is ismét egy kiadós zápor következett. Elbújtam a sátorban, és el is aludtam, persze csak miután megnyugodtam, hogy ezúttal alig-alig folyt be az eső. Persze, mert nem fújt (nagyon) a szél. Amikor ez is elvonult, nyugodtan befejezhettük a sütést, és kényelmesen meg is tudtunk vacsorázni.

Végül késő este megint jött egy eső, de akkor már annyit kivett belőlem ez a hosszú nap, hogy bele is szartam, lesz, ami lesz alapon. Szerencsére ezúttal alig pár csepp víz jött csak be, ami tulajdonképpen említésre sem méltó.

Szombat-vasárnap

Erről már nem sokat tudok mondani, mivel szinte semmit nem csináltunk. Mármint a barátom és én. Az ő nagyobbik fia a csajával falták egymást, a kisebbik a korabeli kölykökkel randalírozott, a húgaim koncertekre és előadásokra rohangáltak, mi meg egész végig csak egy pokrócon hédereztünk, fogyasztottunk és beszélgettünk. Este a húgom pasijával beszélgettünk órákig, de csak miután megkíséreltünk részt venni egy Waszlavik-koncerten, ami viszont elmaradt. Hát naná. Másnap délelőtt összeszedtem a holmimat, aztán gyorsan eltűztem onnan. Pont 1 perccel a vonat indulása előtt értem az állomásra, ami így az orrom előtt ment el, szóval egy egész órát kellett téblábolnom a pusztában, néhány másik sorstárssal egyetemben (szintén a táborból). Az egyenleg: mindenem vizes, a hátam fáj, a nyakam szintén, tiszta sár vagyok, szétdohányoztam a tüdőmet, alig ettem...szóval azért jó volt, de azt sem bántam volna, ha tényleg kimarad az idei (jubileumi) alkalom.

A közeg

Végül — ahogy azt korábban ígértem, egy pár szót a közegről. Mint írtam, a radikalizálódás — ha ez egyáltalán még lehetséges — még nagyobb méreteket öltött, mint az utóbbi években. A non-stop zsidózás, cigányozás és buzizás alap, de azt is megfigyeltem (annak ellenére, hogy alig vegyültem), hogy most már szinte a Jobbik sem megfelelő az itt megjelenő alakoknak. Míg hajdan a komplett jobboldal képviseltette magát ezen a rendezvényen, mára már csak a skinheadek maradtak, meg a 'minden szar' nem-skinheadek. Persze sokan járnak vissza, keresve az elmúlt években megélt pozitív élményeket, de ezek száma egyre csökkenőben van (lásd az én esetemet, hiszen én már most sem mentem volna). Ez persze érthető. Ez a közeg kizárólag valami vagy valakik ellen tudja meghatározni önmagát, de most, hogy az SZDSZ megszűnt létezni, az örök nagy ellenség, az MSZP jelentéktelenné sorvadt, az MDF-re lassan nem is emlékszünk, a sztandard közellenségek mellett már csak a FIDESZ maradt. Most már az sem jó. AZ Orbán cigány, a párt zsidóbérenc és buzibarát (???), hadd ne soroljam. Ez az az állapot, ahol a szervezet elkezdi felemészteni önmagát, lásd például azt a verekedős esetet, ami a hírekbe is bekerült. Valahol nem is bánom.

Hogy jövőre kimegyek-e? Nem hiszem, bár ha abból indulok ki, hogy már idén sem akartam...

És akkor a fizikai viszontagságok ecsetelése után jöjjön a pszichikai vonulat. Innen is kapta a címét ez a bejegyzés-sorozat, Két világ közt.

Merthogy ott voltunk ugye mi, a barátom, a két fia (16 és 12 évesek), a húgom, meg én, és persze rajtunk kívül még több ezren, zömében jobboldali gondolkodású emberek, hagyományőrzők, skinheadek. Sajnálatomra utóbbiak az idén nagyon sokan képviseltették magukat, avagy csak a kevésbé szélsőséges (kinézetű) emberek maradtak el, ezért tűnt olyan nagynak a skinheadek aránya. Ennek megvan az oka, amire még visszatérek.

Amikor hét évvel ezelőtt, először keveredtem erre a fesztiválra, még sokkal kevesebben voltak, nemcsak a skinek, de úgy általában a létszám is kisebb volt. Akkor sátoroztam életemben először egy táborban. Fiatalabb is voltam, könnyebben is viseltem a viszontagságokat, de ha nem is lett volna így, az alatt a hét alatt annyi élmény ért, mint előtte soha. Nem volt kétséges, hogy a következő évben is kimegyek, aztán megint, és ez így ment évről-évre, amikor is elkezdtem hajtogatni, hogy most már nem. Közben kicsaltam másokat is, és mivel nekik is tetszett, már nem kellett teljesen egyedül eltöltenem ennyi időt. Persze sosem voltam igazán egyedül, hiszen mindig azt tapasztaltam, ha bárhol közbeszólok egy beszélgetésbe, máris ismeretségek köttetnek. Itt sosem volt akadálya a barátkozásnak, mert olyanok voltunk egymásnak, mint egy nagy család, aminek a tagjai régen nem látták ugyan egymást, de azért mindig akad közös témájuk.

Voltak itt nyugdíjasok, családok minden korosztályból, gyerekek a karonülőtől a kamaszig, motorosok, rockerek, skinheadek, FIDESZ-szimpatizánsok, MDF-esek, gyakorlatilag a konzervatív-jobboldali-hagyományőrző gondolatkör és életmód teljes spektruma. Aztán ahogy a barátaim is egyre gyakrabban jártak ki (és vettek rá aztán, hogy szándékaim ellenére velük tartsak), egyre kevésbé foglalkoztam a környezettel, hiszen ott voltunk egymásnak mi. Ettől függetlenül mindig alaposan körülnéztem, hogy megsaccolhassam, többen vagyunk-e, mint egy évvel korábban. Eddig nem is volt ezzel 'probléma', most viszont valahogy szembeötlően sok volt a skinhead.

Amikor a tavalyi (kevésbé terjedelmes) beszámolót írtam az akkor rendezvényről, alaposan kikaptam Rástól, amiért képes voltam szélsőséges (talán neonáci) emberekkel egy levegőt szívni, együtt szórakozni velük. Már akkor is írtam, és most is előre leszögezem, hogy attól, hogy rajtam kívül ilyen vagy olyan emberek is vannak valahol, én még ugyanaz vagyok, és egyáltalán nem érzem, hogy szégyellnem kellene magam mások gondolkodásmódja miatt. Ez a mások helyetti bocsánatkérés a világ egyik leghülyébb dolga. Ilyen elven nem szabadna az Alteregoba mennem, mert ott a melegeket lejárató alakok is vannak, talán még pedofilok is, vagy moziba sem mehetnék, mert mi van, ha a mellettem ülő ember egy erőszaktevő vagy gyilkos. Szóval ezt a vonulatot hanyagolnám, ha lehet.

Ez nem jelenti azt, hogy szeretném a skinheadeket, mert nem is szeretem őket. Amennyit kívülről látok belőlük (valahogy velük sosem sikerült beszédbe elegyednem, de ez nem rajtuk múlott), sokuk rendkívül primitív ember. Még az enyémnél is fekete-fehérebb a gondolkodásuk, és a morál-erkölcs-emberség vonulat tekintetében is egészen máshogy gondolkodnak. Hogy érthető legyen: valószínűleg képesek lennének embert ölni, valamiféle 'szent cél' érdekében (Magyarország faji alapú megtisztítása, a kommunisták elkergetése/likvidálása, stb.) Ugyanúgy nem éreznének gátakat bizonyos esetekben, mint ahogy az általuk ellenségnek tekintett emberek nem éreznek (szerintük), de nem veszik észre, hogy ettől éppen olyanok lesznek, mint azok. Én is keményfejű vagyok, de ők még inkább azok, és gyakran nem is lehet velük szót érteni, mivel az érvek súlya alatt ők is valamiféle vallási fanatikushoz hasonló pózt vesznek föl. Vannak számukra dolgok, amikről képtelenek vitatkozni, mert csak. És ami miatt végképp nem szeretem őket az az, hogy ők sem szeretnek engem. Sőt, gyűlölnek, és az egészben az a vicces, hogy ezt nem is tudják. Melegként én olyan vagyok köztük, mint az öngyilkos-jelölt, aki besétált az oroszlán barlangjába. Ha tudnák, ki vagyok, bizonyosan megaláznának és ellátnák a bajomat, pedig igazán nem kell tartaniuk tőlem.

Míg az ember végigmegy Budapest utcáin, bőven van kin legeltetnie a szemét. Nagyon sok helyes, jólöltözött srác flangál fel-alá. Ezen a fesztiválon azonban annak ellenére, hogy a résztvevők legnagyobb hányadát tízen- és huszonéves srácok teszik ki, igen gyenge a felhozatal. A kopasz fej számomra eleve nem vonzó, ahogy a bakancs vagy a katonai gyakorló sem. Természetesen ezekből van a legtöbb. A szőrös, löttyedt testek szintén taszítanak, a tetoválásokat pedig megint csak nem szeretem. Persze a macikat kedvelőknek vagy a military fetisisztáknak ez egy paradicsom lett volna, de én a hat nap alatt talán ha 5 olyan srácot láttam, akire azt mondtam volna, hogy képes lennék vele lefeküdni. Ehhez jön az obszcén beszéd, a köpködés, az állandó részegség, az igénytelenség és minden egyéb, heterosnak tartott viselkedésforma. Nagyon nem az én világom ez, soha nem is volt. Ettől én mindig balra helyezkedtem el, még ha annyira azért nem is. 

Tavaly már írtam egy gúnyos bejegyzést a skinheadekről, oldalt a linkjét is megtaláljátok (mint a legtöbbet kommentelt írásom). Nem is akarom most azt folytatni, de kiemelnék egy-két jellemző beszédtémát. Az egyik a rendszeres buzizás, köcsögözés. Ez nagyon ment. Amikor ilyet hallottam, mindig elkeseredtem, hiszen még ha a többi 'ellenségükre' rá is tudják fogni, hogy azok ártanak a nemzetnek, az országnak vagy akárkinek, addig a melegek mivel árthatnának? Tudom én, mi az ideológia, na de az (is) nevetséges. Nincs elég sok ellenség, nincs elég ellenségkép? Miért kell minket, szerencsétleneket is vegzálni? Csak azért mert mi gyengébbek vagyunk, akikbe beletörölhetik a lábukat? Vagy valamilyen vallási megfontolásból? Minek, amikor a zömük maximum csak állítja magáról, hogy hívő, de valójában nem az?

Ott van aztán, amikor egyik pontból a másikba tartanak, és közben nekilátnak hülyeségeket skandálni. Például "Mocskos zsidók!", vagy "Mocskos buzik!", de az idén már fejlődés is volt, mert beújítottak egy "Cigánybűnözés, cigánybűnözés, igenis van cigánybűnözés!" jelszót is az eddigiek mellé, amit a 6 nap alatt legalább 600-szor hallottam. Kurva jó erre ébredni, erre feküdni (függetlenül attól, hogy ezzel egyetértek (mármint, hogy igenis van)). A végére már legalább annyira untam, mint az állandó ostorpattogtatást. 

Juj, már megint mennyit írtam...nekem a világ összes felülete sem lenne elég, hogy úgy istenigazából kiírjam magamból a gondolataimat. Most is alig írtam még...na mindegy, rövidre fogom a végét.

Szóval ilyenkor minden évben két világ közt találom magam, azaz egy kicsit felcserélődik az alapfelállás: a buzik közt jobboldali egy hétre buzi lesz a jobboldaliak között. Furcsa, de mindkét világnak autentikus része vagyok, és mindkét világ nekem is a részem. Mármint persze nem a skinheadeké, hanem minden más, amiről eddig nem írtam (pedig szerettem volna), a normális, jobboldali gondolkodású emberek, a hagyományőrzők, kézművesek, néptáncosok, a nemzeti rockot játszó zenekarok, a Kormorán, a Beatrice, a hagyományos kaják, a történelmi, politikai előadások, az íjászkodás, a lovagi játékok és a többi. Szeretem ezt a közvetlenséget, szeretem ezt a bajtársiasságot, szeretem, hogy SOSEM TŰNIK EL SEMMI a sátramból, sem a pénztárcám, sem a mobilom, sem a fényképezőgépem. Nagyon más világ ez, amiből ha bizonyos dolgokat átvennénk a 'rendes' világba, az sokkal jobbá válhatna ezáltal.

Most pedig terjedelmi okoból befejezem a beszámoló ezen részét (még lesz egy), miközben tudom, hogy számtalan támadási felületet nyitottam. Kommentek formájában lehet kérdezni (mert biztosan sok kérdés merült fel), és lehet támadni is, de csak mérsékelten, ha kérhetem.

(Végül egy ideiglenes bekezdés: elindult a Cody's-zal közös fogyasztóvédelmi blogunk, tessék gyakran ránézni, olvasni!)

A sátrazás és a tisztálkodás után lépjünk tovább a táborozási élmények taglalásában, jöjjön az input meg az output kérdése. Előre szólok, hogy a gyengébb gyomrúak ugorják át az első pár bekezdést, mert elképzelhető, hogy a szemléletes leírás megzavarja majd a nyugalmukat.

A toalettek tekintetében a férfiak egy kissé jobban jártak, mint a nők. Miközben ugyebár egyrészt 11 zuhanyzó jutott a rengeteg pasasra, ami miatt soha senki nem érezhette a meleg víz áldásos hatását, másrészt állandóan ki kellett figyelni azt az időpillanatot, amikor a legkevesebb sorállással lehetett a zuhanyrózsa alá kerülni, addig a nőknek várakozni sem kellett, és még meleg vizük is volt. Emlékszem, hogy majd' kivirágzott a tenyeremben egy pofon, amikor a zuhanyzásból visszatérő testvérem arról panaszkodott, hogy majdnem leforrázta magát tisztálkodás közben, miközben én éppen a hálózsákomban dideregtem a jeges vízben való pancsikolás után. Na, de a klotyók terén bosszút állhattunk, mivel nekünk ugyebár csak oda kell állni valahova, azt' már megy is a dolog, szegény csajoknak meg mindig várniuk kellett egymásra. 

A kisdolog tehát könnyen ment, bár a magam részéről eszem ágában sem volt odaállni egy fához, aztán aranylón csillogó csíkot rajzolni a légtérbe, mert ehhez be kellett volna rúgnom, és különben is, rendelkezésemre állt 5 piszoár, 8 fülkés-megoldásos és vagy 20 mobilvécé, ráadásul ezeknél úgysem kellett sokat várni az előzőre, szóval gördülékenyen mehetett a dolog, nem kellett proliskodni. Na, nem mintha a sok suttyó nem látott volna neki ott elengedni magát, ahol éppen tartózkodott...mármint a természet közelében értve mindezt (nem a koncertek kellős közepén). De bármennyire is ódákat zengek az infrastrukturális anti-inkontinenciáról, azért nem volt olyan egyszerű a helyzet.

A sátrakhoz legközelebb eső épületben 3 fülke, 2 piszoár és egy zuhanytálca kapott helyet. Utóbbit eddig azért nem említettem, mert számomra az nem volt fürdési lehetőség, és ahogy láttam, másnak sem nagyon. Aki mégis megpróbálta, annak meleg víz volt a jutalma, viszont szarszag, és vizsla tekintetek százai a büntetése, mivel — függöny híján — nemcsak az összes üríteni járó alak stírölhette meg tetőtől talpig, hanem minden egyes ajtónyíláskor a fél tábor is. Ez egyébként a piszoárok problémája is, mivel éppen az ajtó mellett, attól kicsit balra kaptak helyet, ezért ha itt valaki ki- vagy bemegy, a kb. 30-40 foknyi szögben arra tartózkodók bármelyike megpillanthatja az éppen ürülő hímtagokat. Megoldás: belső piszoár, sarokba fordulva. Az itteni fülkékkel még több volt a probléma. Először is a középsőt nem lehetett zárni, mivel úgy egy nap után egy arra járó — vélhetőleg debella — állat kitépte a kampót rögzítő hurkocskát az ellenoldalról. Maradt a kilincsbe kapaszkodás, mivel a szarni érkezők szinte sosem kopogtatnak az ajtóm, inkább rögtön rárabolnak a kilincsre, és rányitnak a megszeppent kulázóra. A két szélső fülke előnye a középsővel szemben mindössze annyi volt, hogy azok a normál vehemenciával próbálkozókat visszatartották egy "foglalt" kikiáltásának erejéig, bár a tankoknak azok sem sokáig álltak ellen.

Nagy előny volt, hogy — tavalyhoz hasonlatosan — az idén is volt gyári toalettpapír, azaz nem kellett egy hón alatt rejtegetett gurigával végigszambázni a fél táboron, mindenfelé hirdetve, hogy mire készül az ember. Cserébe viszont 8 napon belül gyógyuló anális sérüléseket lehetett vele okozni magunknak, mivel a tapintása valahol a farostlemez és a csiszolópapír között volt félúton. Azért ki lehetett bírni, ráadásul spórolhattunk is, hiszen az ilyen mennyiségű ember által használt mellékhelyiségekben öngyilkosság a (műanyag) deszkára ráülni. Előbb fészket kell rakni, sőt, az első réteg ilyenkor jellemzően átcseppesedik, tehát még le is kell törölgetni leendő trónunkat, és csak utána jöhet a fészek, meg a ráülés. Persze mindezt a lehető legsietősebben, hiszen bármelyik pillanatban rátörhetik az emberre az ajtót. Nemigen lehet így nyugodtan szarni. 

Egy fokkal jobbak voltak a másik zuhanyzós helyiségben található vécék, mivel ott legalább a belátás problémája nem merült föl. Itt viszont több fülkén eleve nem volt (már) zárszerkezet, de még kilincs sem, így maximum a jószerencse meg az imák menthették meg az éppen a valagát törlő embert attól, hogy ha valaki azt eltökélte, akadály nélkül fel is téphesse az ajtót. Persze meg lehetett volna tenni, hogy alulról belekapaszkodunk az ajtóba, de az meg milyen hülyén veszi már ki magát. Akárki megy arra, még akkor is látja, hogy mennyire nem szeretnéd, ha rád nyitnának, ha egyébként el sem sétált volna addig. Másrészt meg így nem is lehet rendesen nyomni, szóval tiszta hülyeség az egész. Pluszinformáció, hogy mivel a tábor alapvetően gyerekek fogadására épült, az ebben az épületben található vécék alacsonyak és kicsik voltak, így a két napos furkók nagy eséllyel fordulhattak keresztbe a szűk lefolyóknál, eltorlaszolva ezzel a következő adagok útját. Azt hiszem, erre mondják némelyek, hogy too much information...

Hja, és a mobil vécék. Na azokba max. kisdolog, és azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. A hagyományos vécék padlója max. sáros volt a sok esőtől meg a bakancsoktól, belül esetleg toalettpapír-csimbókos is (a fészekrakás közben lehulló 'gallyaktól'), de egyébként egész tűrhető. Jó, mondjuk, ha itt elejtettem volna egy fürdéshez bekészített alsógatyát, akkor az mehetett is volna a kazánba, mert hogy még egyszer föl nem vettem volna, az tuti. Na de a mobilvécék padlaján még szarcsimbókok is barnultak, ha a temérdek pisacsepp és a tartályba való akadálytalan betekintés nem lett volna elég, szóval számomra kizárt dolog lett volna a ráülés. Pfuj basszus! Pedig nem mindenki volt ám ilyen eltökélt (vagy nagyon kellett neki), de az általam néha használt példányok annak ellenére félig voltak tartalommal (huhú, ha azt most itt leírnám...), hogy úgy két naponta ürítették őket. Erről jut eszembe, az is micsoda szupi élmény volt, amikor a reggeli napsütéstől felhevült sátorban fuldokolva arra ébredtem, hogy valami teherautó zajong mellettem cefetül. Ha már felébredtem, a zajtól és a melegtől nem bírtam visszaaludni, szóval feltéptem a zippzárt, hogy a sátor elé kivánszorogva folytassam a szendergést, erre nem beleslukkolok az éppen akkor ürített klotyók semmivel össze nem téveszthető szagába? 

Szóval azt hiszem senki nem lepődik meg azon, ha azt állítom, hogy a toalett-használatokat igyekeztem a lehető legkevesebbre redukálni. Vizelés ébredés után két órával, amikor már nincs apelláta, az utolsó nagydolgot pedig inkább itthonra tartogattam, annak ellenére, hogy 30 órát meghaladóan nem szoktam raktározni. Nem is egészséges. Amikor bármelyik reggel, összetörve, nyomottan, enyhén másnaposan, fülledten felriadtam, és máris éreztem, hogy mennem kell, még ellenálltam. Kb. egy órával később ez megismétlődött, még határozottabban, de még ekkor is tartottam magam. Mivel győztem az agyam felett, kaptam egy kis haladékot is, amibe belefért némi reggelizés, arcmosás, ilyesmi, de aztán mennem kellett. Ekkor döbbentem rá, hogy sokkal több folyadékot vagyok képes tárolni, mint azt valaha is gondoltam volna, és ez kis gyakorlással fejleszthető is, hiszen az első munkanapomon például egész végig egyszer sem voltam vécén. És ez a program minden reggel megismétlődött.

De térjünk át a bemeneti oldalra, merthogy mit lehetett itt enni azon felül, amit magával hurcolt az ember? Nyilván a legolcsóbb megoldás az otthonról vitt ételek/italok fogyasztása lehetett volna, csakhogy a nem-konzerv táplálékféleségek egy-két napon túl nem bírják ki a sátrak hőségét. Marad a tartós kenyér, a konzerv-májkrém a boltba való kimenés vagy a fesztivál adta lehetőségek igénybe vétele. A legközelebbi bolt vagy Kismaros felé volt, úgy 2 km-re, vagy Verőce felé, ahova a második napon történt intermezzo után ki sem engedtek (erről is később). Kocsival persze meg lehetett oldani a kerülőt (Kismarosra és onnan Verőcére), de gyalog ez nemcsak azért nem lett volna ajánlatos, mert baromi nagy a táv, hanem mert éppen úgy összeverhettek volna a — minden évben a házuk előtt szotyizva rettegő— cigányok, mint ahogy azt egy pár emberrel megtették. Maradt a benti koszt.

Volt, aki olyan hetijegyet vett, amiben a napi háromszori étkezés is benne foglaltatott, neki már meg is oldódott a kaja problémája. Régebben én is éltem a lehetőséggel, de aztán elegem lett az autentikus menza-kosztból, és a napi háromszori órás sorállásból. Ráadásul anno még erőm sem volt minden reggel csak a reggeli kedvéért előbújni a sátramból, szóval erről szépen leálltam. Lehetett viszont kürtőskalácsot kapni, két helyen is, 500 és 1000 forintért. Nassnak jó, de rendes étkezésnek nem (ráadásul geil, mint a picsa, ki bírja azt egyben betermelni?). Lehetett aztán kemencében sült kenyérlángost is kapni, 600 pénzért. Ez olyan mint valami ősmagyar pizza: pizzatészta az alján, szalonnás, hagymás, tejfölös feltét a tetején, és sajt az egészen. Volt egy kifőzde-szerű autó is, ahol grillcsirkét, sült oldalast, savanyúságot és kenyeret (mustárt, ketchupot, stb. ) lehetett vásálni, de a fél grillcsirke is 700 Ft volt, az egész meg nem volt nagyobb egy méretes galambnál. Maradt hát az a vegyesbolt jellegű büfé, ahol koton, tampon, tisztálkodószerek, klotyópapír és egyebek mellett, tejterméket, konzerveket, felvágottakat — és ami a lényeg — hamburgert, melegszendvicset, sült kolbászt lehetett kapni. Az ilyen kifőzdés cuccokért nem lelkesedem különösebben, a melegszendvics meg annyiból állt, hogy egy szelet tápízű kenyeret megkentek némi krémmel, meg ráhajítottak egy szelet lapkasajtot (250 Ft-ért ennyi egészségtelen tápanyagot...), szóval maradt a hamburger. Igaz, az sem volt túl nagy, és a növényzetet is csalamádéval helyettesítették benne, de legalább finom volt. Ez 350 Ft-ot kóstált, szóval nem volt annyira drága, bár ha a méreteit is hozzáveszem, módosul a kép.

Enni-inni valóban drágán lehetett, de ezek a lehetőségek mind 'külsősök' zsebeit duzzasztották, nem volt közük a rendezőséggel. Nem tudom, hol van még 'üzemük', de akárhol is, ez a rendezvény vélhetőleg minden évben megtöbbszörözi a bevételüket.

A rendezőség egyáltalán nem pénzéhes, amit — a jegyek olcsósága mellett — mi sem példáz jobban, mint a karszalag idei problematikája. Normál esetben a hetijegyesek olyan karszalagot kapnak, ami erős műanyagból készül, lyukak vannak rajta (hogy konfigurálható legyen a mérete), és egy műanyag csattal lehet szétszedhetetelenül bepasszintani, a napijegyesek meg a szokásos szalagot, ami zömében papír, és könnyedén letéphető. Utóbbi most is így volt, előbbieknek azonban konkrét szalag járt. Műszálas vagy sem, az mindegy, de lényegében egy szalag, amit a korábban érkezőknek egy alumíneum plombával rögzítettek. Mire a húgom és én odaértünk, ilyen szerkezet nekünk már nem jutott, ezért csomózással kellett megoldanunk a szalag kérdését, ami persze a 6 nap alatt kb. ugyanennyiszer oldódott ki. Vajon ecsetelnem kell-e, hogy máshol egy ilyen karszalag a rendezvény helyszínéről való azonnali kitiltással jár? De ha ez nem volna elég, tavaly a barátom 15 éves gyerekére szándékosan 14 évesként tekintettek, hogy ne kelljen neki belépőt fizetni, és így többet költhessen rá az anyja. A szervezők tették mindezt, önként. Nagyon más világ ez...

... de hogy milyen is, és kik voltak még ott rajtunk kívül, arról majd a következő részben.

2+3+4 munka nélkül töltött hétköznap után egy kissé sokkoló visszatérni a napi ideghez, mert ilyenkor minden sokkal bosszantóbb és/vagy elkeserítőbb, mint normál esetben. Azt hittem, ennyi nyaralás után pszichésen is pihenek egy kicsit, és talán a munkahelyi toleranciám is regenerálódik, de néhány perccel ezelőtt bebizonyosodott, hogy ez — sajnos — nincs így. Magam is meglepődtem, mennyire fel tudtam magam baszni egy egyébként visszatérő jelenségen, miszerint nem én döntök azokban a dolgokban, amikben elvileg nekem kéne, hanem a vezető könyvelő, az is persze csak miután már mindennel elkészültem (hogy újra kelljen csinálnom). Mindegy, most nem ez a lényeg, csak előre szólni akartam, hogy a jelenlegi bejegyzés szóhasználatában esetleg tükröződni fog a pillanatnyi idegállapotom, méghozzá obszcén kifejezések, és agresszív kirohanások/vélemények formájában.

Egyébként meg csak el szeretném mesélni, milyen jól/rosszul szórakoztam a múlt héten, amikor is a világ és a világ problémáinak java részét magam mögött hagytam, és végre igazán elengedhettem magam (pontosabban csak majdnem, de erre még visszatérek). Ha valaki esetleg nem tudná, hol jártam, de nézte a tegnap esti Naplót a TV2 nevű kanálison, akkor már tudja is, aki meg még ezek után sem, annak elárulom, hogy egy olyan fesztiválon voltam, ahol nagy mennyiségű jobboldali radikális szokott összegyűlni, koncertezni, focizni, berúgni, beszélgetni, versengeni, stb. Olyan, mint a Volt Fesztivál, az EFOTT vagy a Sziget Fesztivál, csak más a közeg, és rengeteg +/- van azokhoz képest. Némelyek talán most guvadt szemekkel néznek e sorok láttán, hiszen mit keres egy buzi a részeg skinheadek között (immár hetedszer)? Talán még erre is visszatérek, de vélhetőleg majd csak egy másik bejegyzésben. Most még vegyük inkább könnyedebbre a hangvételt.

Az infrastruktúra

Egy Verőce és Kismaros közötti füves, fás területről beszélünk, ahol az infrastruktúra valóban alacsony. Ez egy táborozásra kijelölt placc, kerítéssel körbe kerítve, és némi minimális plusszal kiegészítve. Ennek kell kiszolgálnia alkalmasint egyszerre 7-8000 embert, ami már tavaly is problémákat jelentett, de az idén még több nehézség merült fel. A táborban más programokat is tartanak (erdei iskola, különféle, gyerekeknek szóló táborok, stb.), és vélhetőleg ezek közül egyik sem teszi annyira próbára a terepet, mint ez, de a tulajdonosok ennek ellenére mindig fejlesztgetnek egy kicsit. Most például már ott is voltak kis, tetőzettel ellátott, 4-6 személyes padok, asztallal, ahol tavaly még nem, így — a sok ezerből — legalább +30 ember tudott árnyékot lelni a kínzó napsütésben. Szinte semmi, de mi még ezt is tudtuk értékelni.

Nos, a terep úgy néz ki, hogy — a kerítéstől indulva — van néhány sor régen nem használt bodzafa, amiket ültetvényszerűen, szabályos közönként telepített a hajdani gazdájuk. Akik az éppen aktuális rendezvényre sátorral érkeznek, azok ide telepedhetnek. Aztán két zuhanyzó/wc épület következik, majd egy sor hat személyes faház és néhány jurta.  Ezek után egy nagyobb faház jön (amiben szintén szálláshelyek vannak), majd egy hatalmas füves terület focikapukkal, utána egy cirkuszi sátor (a koncerteknek, előadásoknak), végül egy teniszpálya. Az imént felsorolt 'sor' egyik oldalán szintén egy pár faház kapott helyet, a másik oldalán pedig egy újabb wc-zuhanyzó épület, egy menzaépület, büfé- és padsor és egy kisebb előadóterem. Lényegében el is mondtam, miből kell kihozni az egész rendezvényt.

Nem tudom, ki aludt már huzamosabb ideig sátorban, de aki még nem, annak elmondom, hogy ez semmivel sem kényelmesebb hajlék, mint bármi más. Mivel ezen a területen gyakran sátraznak, attól már nemigen kell tartani, hogy az ember ráépítkezik egy gyökérre, buckára, néhány faágra vagy vakondtúrásra, így nem fordulhat elő az sem, hogy egy-két álmatlan éjszaka után le kelljen bontani az egész cuccot, és utána járni, hogy "mi a picsa bassza" az ember oldalát. Ugyanígy arra sincs szükség, hogy sátorverés előtt tereprendezést kelljen tartani, mert a terep sík és egyenletes. Az igazi lúzerek azért még így is megszívathatják magukat. A bodzáshoz közeli vécék mellett van egy lebetonozott terület, azon pedig 4 sor mosdó (a szabad ég alatt), meg 3-4, csappal felszerelt fekete tartály. Előbbiek arc- és fogmosásra, mosogatásra, cipőpucolásra, utóbbiak egy gyors felfrissülésre alkalmasak, közös jellemzőjük viszont, hogy a vizük java része nem csatornába ürül, hanem a környezetbe. Normál körülmények között nyilván nincs is ezzel semmi probléma, amikor viszont több száz ember lát neki mosogatni vagy fogat mosni, akkor ez a sok szétfröcskölő víz előbb elmocsarasít egy kisebb területet, majd megindul onnan egy kis medrecskében, míg végül egy kis szintkülönbséget megtéve újabb mocsarat képez. Namármost, aki — helyismeret híján — a két mocsár között üti fel a sátrát, az már jóval azelőtt elkezd szopni, hogy erre rájönne, mivel az összes víz alatta folyik el, ehe-ehe. Szoktunk azért szólni, hogy "oda ne", de nem állhatunk őrt minden sátorverő mellett.

De visszatérve a sátorozáshoz magához, azért — sík terület ide vagy oda — megérzi az ember, ha egy hétig kell a hideg földön aludnia. 3-4 nap után a háta, dereka és nyaka is tiltakozni kezd, mivel a puha ágy után sokkoló a kemény anyaföld, és ezen a centi vastag polifoam (vidéken: polifón) sem sokat segít. A húgom csinálta jól, mivel hozott magával egy gumimatracot, ami megkímélte őt a földön alvás — egyébként egészséges — gyötrelmeitől, viszont a hő- és hangszigetelés teljes hiánya ellen ő sem tehetett semmit. Mert ugye a sátor már csak olyan, hogy amilyen a hőmérséklet odaki', olyan odabe' is, kivéve ha odaki' napsütés van, mert akkor belül rögtön hozzá kell csapni +30 fokot. Magyarul miközben reggel 7 óra után nem lehet bent megmaradni, ahogy lemegy a nap, máris a kinti hőmérséklet érvényesül, azaz az alváshoz a hálózsákon túl mackónadrág is szükségeltetik. Hangszigetelésről meg ugye szintén nem beszélhetünk, és mivel a nap bármely szakában ébren találjuk a táborlakók 15-20%-át, ezek 50-60%-át pedig ugyanakkor részegen is, mindig akad ordibáló, hangoskodó társaság, akiktől nemigen lehet aludni. Főleg, ha konkrétan melletted állnak neki egy karéneknek, esetleg a te szomszédod az egész fesztivál leghangosabban (és legmonotonabbul) horkoló lakója.

Végül én, mint rutinos táborlakó még véletlenül sem feszítettem ki a sátorhoz kapható kötélzetet, ahogy azt a sok rutintalan (éjszaka kurvaanyázó) emberke tette. Meg is szívta. A sátras részen ugyebár semmiféle világítás nincsen, a vécéknél található pilácsokból pedig szinte semmi fény nem jut a bodzasorok közé, ezért aki éjszaka pisilni/kakilni/hányni indul (vagy szimplán csak lefeküdni), az elemlámpa nélkül maximum az éjjeli látására hagyatkozhat. Ha józan, mert ugyebár a részegeknek még ennyi esélyük sincs a botlódrótokat észrevenni, ergo módszeresen kirugdossák azokat. Ejj, de jó is az, amikor az ember arra riad fel éjszaka, hogy a sátra egy irdatlant rándul, és — ha még szerencsétlenebbül éri az incidens — egy mattrészeg, cefetül káromkodó alak landol a nyakában. Joggal merülhet föl a kérdés az olvasóban, hogy akkor viszont miért nem mentem faházba vagy jurtába? A válasz egyszerű: a jövő évi rendezvényre már most lefoglalták ezeket az alkalmatosságokat, méghozzá olyan 4-6 fős családok, társaságok, akik tutira ott lesznek, és maximálisan kihasználják a terepet. Nekik még villanyuk is van, meg rendes ágyuk, és ahogy a TV2 rettenetesen elfogult és gunyoros összeállításából megtudtuk, a jurtában lakók akár kávéfőzővel és grillsütővel is áthidalhatják a századok közötti technikai szakadékot (ti. Honfoglalás — 2009.)

Számomra a legsúlyosabb problémát a tisztálkodás kérdése jelentette. Az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy addig nem fekszem le aludni, amíg a habtestem tisztára nem suvickolom, és a fogmosás sem maradhatott el, csakhogy a körülmények miatt ehhez külön logisztikai tudás szükségeltetett. A helyzet ugyanis az, hogy a táborban férfi zuhanyzó címén egy 5 fülkés és egy 6 fülkés épület van, plusz (tavaly óta) egy mobil zuhanyzó box, ami az összes közül a legigényesebb, ezúttal azonban ez nem üzemelt. Ha megengedő vagyok, és azt állítom, hogy a legenyhébb időszakban a táborban csak 2000 ember lakott, és ebből 1800 férfi, akkor ki lehet számítani, hogy a 11 kabin mennyire elég. Jó, hát persze nem mindenki olyan igényes, hogy megkövetelje magától a napi szintű tisztálkodást, de még akkor is zsúfoltnak nevezhető a helyzet. A slusszpoén pedig az, hogy ha sikerült is enyhébb időszakokat kifogni (koncert alatt, hajnalban, stb.), a vízmelegítést boilerrel oldották meg, azaz SOSEM volt meleg víz, senkinek. Sőt, két olyan nap is volt, amikor nemhogy meleg víz nem jött a csőből, de a meleg vizes csőből egyáltalán nem jött víz, ezért még a 'langymeleg' illúzió sem lehetett meg. Bevallom, a hátam nemigen érte víz a 6 nap alatt, és csak úgy szidtam magam, mint a Bokrost, amikor egy elmélázó pillanatomban betusfürdőztem a mellkasomat. Jó lett volna az csak kézzel leöblítgetve is, de így kénytelen voltam a jeges vízsugár alá tartani a testem. Brrr. A kékeres összement egy méteresre, és nem volt pont a testemen, ami ne lett volna libabőrös. Tisztára mint a sorkatonai szolgálat alatt. 

A fogmosás csak annyival volt jobb, hogy választhattam, melyik helyen akarok sikolyokat előcsalni magamból, mert ugye itt már az a 4 sor mosdó és a többi csap is játszott. Tudni kell, hogy elég sok érzékeny fogam van, így a jeges vízzel öblögetés egy kínzással ért fel. Egy alkalommal még az is nehezítette a dolgomat, hogy elhagytam a tusfürdőmet (amit valaki nyilván elhasznált), így abból is újat kellett vennem, ha nem akartam sima vízzel morzsikálni magamról a porral elegy izzadságot. De megoldottam. Az arcmosásnak semmi akadálya nem volt, a törölköző szárazon tartását azonban a kezdeti esős napokon csak alig-alig tudtam megoldani. Napos időben semmi probléma, mert ráhajítom a sátor tetejére, azt' fél óra alatt csontszáraz, de így volt 3 nap, amikor eleve nyirkos 'türcsivel' kellett maszatolni magam.

Holnap a vécékkel, az étkezési lehetőségekkel és a karszalag problematikájával folytatjuk, közben pedig újabb apró nüanszokat villantok meg az eseményekből, élményekből.

Beszarás, hogy máris augusztus van, holott én még fel sem fogtam igazán, hogy itt a nyár. Mire kezdeném beleélni magam, már jön is az ősz, az eső, a hideg, meg Desi nyávogása, hogy nyissam ki neki az ablakot (amit nem fogok megtenni). A május a zárással ment el, a június a vizsgákkal, a július pedig megint csak a munkával, így eddig összesen 5 napot nyaraltam...

...amiből két napot élveztem igazán, a túránkat. Ez a balatoni három nap nem az én vágyam volt, csak a barátom annyira ellentmondást nem tűrően parancsolt rám, hogy menjek, hogy végül is rábólintottam. Elvégre egy kis punnyadás mindig jól jön, csak ne kellett volna olyan messzire utaznom miatta. Viszont a nyaralást nem ennyire öregesen képzelem el, hanem egy kissé aktívabban. Jó, jó, pihenni kell, na de úgy érzem, nekem inkább a szellemi felfrissülés hiányzik, hiszen a testem fitt és friss (volt, mielőtt még így megöregedtem volna). Ez a három nap tehát nem is igazi nyaralás volt, hanem csak mások elvárásának teljesítése. Így nem is az igazi.

Ahogy a holnap kezdődő, és — számomra — vasárnapig tartó táborozás sem lesz az, mert azt sem én akartam. Nem magával a sátorban lakással van a probléma, hiszen azt még ilyen öregesen is jól viselem (habár vasárnap reggel tutira nem ezt fogom mondani), de nem is az anyagiakkal, mert egy hét mindössze 14000 HUF. Nem is a meleggel, nem is a szúnyogokkal vagy a közös zuhanyzóval, és még csak nem is azzal a számtalan skinheaddel, aki szintén ott lesz, hanem azzal, hogy már unom az egészet. (A rendezvény nevét direkt nem írom ki, mert még csak most megyek, ráadásul a blogolásba be nem avatott családtagjaim is rátalálhatnak általa erre a szerény kis irományra.)

Igen, tök jó, hogy 100% jobboldali lesz a táborban, jók lesznek a történelmi, politikai és társadalomtudományos előadások, jó lesz a véradás meg a sok-sok koncert is. Tuti. És jó lesz nappal megdögleni a melegtől, éjszaka meg két pulóverben aludni a hálózsákban...de könyörgöm: unom. Unom! Ugyanazok az előadók, ugyanazok a fellépők, és ez nem is volna baj, ha nem ugyanazt mondanák el. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a részegek, ugyanazok a hangoskodók. Hat éve járok ide, vagy talán már 7? Mindegy. Némelyik előadást már minimum 4x hallottam, pedig az előadó professzor tudásából nyilván futná másra is, ahogy a többiek is egyre laposabbnak tűnnek. Tutira velem van a baj.

De akkor miért megyek ? — kérdezhetnétek tőlem joggal. 

Nos, becsszó nem akartam. Már tavalyelőtt is mondogattam, hogy már nem érdekel, tavaly pedig határozottan kijelentettem, hogy elég volt. Anyám viszont megérdeklődte, hogy megyek-e, mert ha igen, velem jönne a nagyobbik húgom is. Erre nem mondhattam nemet, főleg azért, mert így végre alkalmam nyílhatott egy kicsit közelebb kerülni a saját (fél)testvéremhez. Másrészt a barátom is kapacitált, merthogy ő ott tud a legjobban pihenni. A gyerekei mennek, amerre látnak (és nem kell őket félteni), ő pedig addig nyugodtan piknikezhet...hát mentem. Viszonylag jó is volt, igaz, jóformán mást sem csináltunk, mint a sátrunk mellett boroztunk meg szotyiztunk egy pokrócon elheverve. Kicsit azt is megtapasztalhattam, milyen az, amikor az addig barátságosnak tekintett közeget — buziként — immár ellenségesnek élem meg...pedig én változtam, nem ők. Na mindegy, ez messzire vezetne. Idén megint határozott voltam, és a sarkamra állva kijelentettem: nem megyek. Erre jött a barátom, hogy "ne csináld már, tavaly is milyen jól elvoltunk", stb. Mire ismét beadtam a derekamat. Anyám is előre mondogatta, hogy az idén mindkét húgom jönne, ha én mennék, hát nem volt mit tenni, az ő kedvükért (is) igent mondtam. Jöjjenek, aztán majd jól elleszünk. 

Na de ez nem olyan egyszerű. Először is el kell paterolnom a macsekot. A Rolandék új albérlete ugyan megfelelő (elvégre ő a cica másik gazdája), csakhogy ott már egy kutya is van. Sebaj, rááldoztam egy fél napot, és elvittem a Desit hozzájuk, letesztelendő, hogy bírják majd egymást ezen az egy héten. Vicces volt, de úgy tűnik, minden rendben lesz. Ma szépen hazanyargalok, kitakarítom az alomtálcát, kirimánkodom a macskát az ágy alól (ahova majd a szállítódoboza megpillantásakor menekül be), átviharzok vele a Roliékhoz, onnan vissza haza, aztán ágyneműt mosok (hadd száradjon, amíg nem vagyok otthon), lefújom a kádat kék festékkel (hadd száradjon, amíg nem vagyok otthon) — persze a megfelelő sorrendben: mosás, fújás, teregetés — és összepakolom a holmimat. Holnap reggel nyargalás anyámékhoz, vidékre. Szolíd ebéd, aztán kocsival a tett színhelyére, ahol jön az újabb kombinálás: én a testvérem sátrába, a barátom meg az enyémbe, mert tavaly tönkrement az övék.

De ez mind csak a technikai része a dolognak, ugyanis ezeknél sokkal nagyobb problémák is akadnak. A nagyobbik húgom bepasizott, és most aztán dúl a love. Olyannyira, hogy a világ megszűnt számára létezni, közte a beígért közös nyaralás is. Ha anyám nem mondta volna, hogy olyan a srác, mint én, csak 24 évesben, akkor el sem tudnám képzelni, mi lehet a finnyás kiscsajszinak (18 éves...) ilyen észveszejtően hanyagolhatatlan (így viszont tökéletesen megértem). Oké, egy kipipálva, viszont a másik húgom még ott van. A pénz kérdése ismét felmerült, ugyanis az előző havi fizetésemből kellett megoldanom a balatoni kiruccanást ÉS ezt a táborozást is (Madonna — reméljük, el nem maradó — koncertjének 2 személyre szóló megfinanszírozásán túl). Ma bejöttem dolgozni, és kp-ban megkaptam a havi pénzem kb. felét. Ez a probléma megoldódott.

Ma dél körül jött a telefon, hogy a barátom valami gikszert idézett elő a bátyjától kölcsönkapott drága autóban, aminek a javítása 130k HUF, ergo nem marad pénze a holnap induló programunkra, magyarul ő akkor így nem jönne. Mit ne mondjak, kiugrott belőlem az önzés: "Micsodaaa? Basszus, a ti kedvetekért álltam rá az egészre! Mi a faszt csináljak ott egy hétig a húgommal?". Kicsit tényleg elkenődtem. Anyámék már nyilván bekészültek, a kis majdnem 16 éves is ezen pörög, nem mondhatom nekik, hogy sztornó. De tényleg: mi a fenét kezdjek a testvéremmel, akinek egyrészt az apja lehetnék, másrészt alig értünk szót egymással? Meg aztán: ezért sakkozzak a pénzemmel, ezért áldozzak majdnem egy hetet olyan dologra, amit nem is én akartam, ezért nélkülözzem a párom társaságát, ezért tegyem ki a cicámat sokkoló helyzeteknek, stb? Szerencsére egy pár órával ezelőtt jött a barátomtól az újabb hívás, hogy talán szerencsésen megoldódik a probléma, max. májkrémet esznek egy hétig. Mondtam, hogy adok kölcsön, de azt visszautasította, így valóban májkrémet kell majd enniük. Mindig van valami.

Na, szóval a lényeg, hogy akkor most én vasárnapig nem leszek, meg lehet, hogy 1-2 napig utána sem (mivel a melóm vélhetőleg igencsak felszaporodik), de addig talán ellesztek valahogy. Egy időzített bejegyzés talán belefér valamikorra, de nem ígérem. Utána viszont jön az élménybeszámoló, plusz néhány kemény téma, ami egyeseknél talán kiveri a biztosítékot, de ettől én még megírom. Ja, és persze indul az új blog is, ha lesz neki egyedi sablonja...de ez már egy másik történet.

Majd jövök.

A 30. születésnapom közeledtével — érthető okokból — egyre többet foglalkozom az öregedés gondolatával, az öregséggel magával, és önkéntelenül is olyan gondolatok jutnak eszembe, amik eddig elkerülték a pici kis buksimat. Mondhatni mindenről ez jut eszembe. Ez persze viccesen hangozhat, hiszen 30 évesen még mindenki fiatalnak számít, na de vegyük hozzá, hogy egy 30 éves meleg férfi egy legalább 40 éves heteroval egyenértékű a saját köreiben. Ez pedig nyugtalanságra ad okot.

Megfigyeltem például, hogy amikor a Balaton felé tartottam a vonaton (aztán meg vissza), milyen könnyedén vettem az irdatlan hosszú utat. Régebben alig bírtam kezdeni magammal valamit, most meg szépen elolvasgattam, elsudokuztam több mint 3,5 órát, és maximum a gyerekek visongatása idegesített némileg. Tény, hogy egyre nehezebben viselem a kicsiket, pedig egyébként szeretem őket, meg ők is engem. Nyilván a kreativitásom és a spontán játékötletek tömkelege kedveltet meg velük, pedig ha tudnák, hogy ha nem mások gyerekei volnának, mekkora sallerokat kenegetnék le nekik legszívesebben, amikor nem tudnak viselkedni (merthogy általában nem tudnak, ugyebár)... Szóval ledöcögtem, öregesen, nyugodtan. Persze az is lehet, hogy azért vettem olyan könnyedén ezt a hosszú utat, mert nem siettem sehova, és utána sem volt semmi dolgom, maximum a valagam áztatása az iszapos tófenéken. Ha így van, számomra is van még remény.

Megfigyeltem aztán, mennyire vonzza a tekintetemet az a számtalan szép fiútest, amik a strandon kerültek a látóterembe. Lapos has, széles váll, bazi jó frizurák és bronzos, szőrtelen bőr. Aztán amikor lepillantottam saját anyagi börtönömre, a kontraszt mélyen elkeserített, mivel a fürdőnadrágom felett egy maréknyi lógó hájat láttam, a legutóbbi szőrtelenítés óta kisarjadt borostával tarkítva. Ebből két dolog következett számomra: 1. nekem már késő kinézni valahogy, mert úgysem fog sikerülni, 2. ha 10 évvel fiatalabb lennék...

Amikor azonban közelebb értek hozzám azok a szoborszerű alakok, meg kellett állapítanom, hogy nem is annyira izmosak, és bár kockás a hasuk, az inkább a soványságtól van, mintsem a kidolgozottságtól. Ez persze az én kinézetemen semmit nem javít, cserébe viszont egyértelmű jele annak, hogy már a szemem sem a régi (például a fogaim után, amik ugyan már nem a régiek, viszont még nem is újak).

Az iszaphajigálásokkal terhes fürdőzések után zuhanyozni mentem a szállásunkon, és ilyenkor egy tükör elé kerülve megpillanthattam, miként őszül a halántékom. Avagy nem is őszül, csak kiszívta a nap? A rossz szemeimmel ezt alig bírtam eldönteni, de aztán a 'kiszívta' verziónál maradtam, mivel a halántékomtól kicsit távolabb növő, egyértelműen ősz szálak segítségével különbséget tudtam tenni a szőke és a szürke között. Ez marha megnyugtató volt... Egyre csökkennek az esélyeim a világ fiatalságánál, bár ebben az esetben a hajfesték még csodákra lehet képes (csak éppen egyre kevesebb felület van az alkalmazásához). 

Azon is elcsodálkoztam, milyen sztoikus nyugalommal tűröm a távol lévők és harmadik személyek fikázását, hátuk mögötti kitárgyalását. Régebben erős késztetést éreztem az éppen támadott illető megvédésére, de mostanra már csak hümmögök. Belefáradtam az állandó mérlegbillentgetésbe.  Hárman voltunk ugyebár felnőttek, plusz 3 kamasz meg két kisebb forma kölyök. Utóbbiak rendetlenek voltak, ez alap. A három nagy viszont szerelmi háromszöget képezett, ráadásul egyikük egy idegen család sarja volt, ami nem is volna probléma, hogy ha például a szülei némi pénzmagot is mellékeltek volna a gyerek nyaralásához. Ez elmaradt, viszont a kiscsaj folyamatos nyávogása, suttyó viselkedése nem. Ott volt aztán a másik kamasz anyja, aki folyamatosan ezt a kiscsajt osztotta a háta mögött (mit mondott, mit csinált, hogy nézett...), meg a barátom, akinek meg is jegyeztem, hogy az utóbbi időben olyan, mint a ház előtt a kispadon pletykáló öregasszonyok, folyamatosan másokkal van elfoglalva.

Abból is éreztem az öregedést, hogy egyre tágabb szemekkel vettem tudomásul, amikor a mostani fiatalság szexuális életével kapcsolatos információk jutottak el az elmémbe. Tudniillik, hogy van nekik olyan egyáltalán. Ott volt ugye a párocska, akik még 16 évesek sincsenek, de már rendszeres nemi életet élnek. Jó, ne legyünk prűdek. De amikor jóformán mindenki előtt teszik ezt, arra azért már húzom a számat. Egyrészt nem kéne non-stop egymás szájában lefetyelni, mert két ember nem attól szereti igazán egymást, ha a lehető legtöbb nyálat öklendezi át egymás szervezetébe. Másrészt nem kellene (például) az ebédlőasztalnál olyan megjegyzéseket tenni, amiktől a sokat látott felnőttek is elpirulnak. Pontosabban csak azok, mert a kamaszjaink szemérme máris a múlté, ahogy a szüzességük is. Harmadrészt a parton való hentergés közben a kezembe került a 100xSzép című ifjúsági magazin egy példánya, ami ugyebár szexrovatot is tartalmaz. Ugyan nem Veress Pali bácsi nyomja a sódert (meg a kérdésekre a választ), de a rovat alapjában ugyanaz, mint a hajdani IM megfelelő rovata. Döbbenet, hogy milyen fiatalok milyen hülye kérdésekkel jönnek, ami egyúttal azt is tökéletesen példázza, ezeknek a 14 éves gyerekeknek mennyire nem kéne még a szexen gondolkodniuk. Nem attól válik éretté valaki, hogy meg tud markolni egy faszt, vagy tudja, melyik lyukba (majd egyszer) való a (most még csak pelyhedző) lomposa.Utóbbira jó példa volt az is, amikor a kamasz trió harmadik tagjától megtudtuk, hogy bizony az első két tag nem védekezik. A barátom persze rögtön leizzadt, hiszen számtalanszor elmondta a kölkének, hogy használjon óvszert, sőt,vett is, adott is neki eleget, erre a felelőtlen HGY nem csupaszon kufircol?), ráadásul én is közöltem vele, hogy örüljön, mert hamarosan újra anyuka lehet. Még ideje sem volt megdöbbenni, mire máris visszakérdezett, hogy "talán inkább nagymama, nem?". Mondom nem, ha a 16 éves gyerekének gyereke születik, akkor ő anyuka lesz, nem nagymama. És hogy hogy jön ide az én korom? Hát úgy, hogy ez is csak arra emlékeztetett, amikor én ilyen korú voltam, mennyire messze voltunk még bármiféle nem aktustól. Sok idő eltelt azóta...

Végül — hogy valami pozitív is legyen — szembesültem saját lexikális tudásom kiterjedt méreteivel. Lehet, hogy hamarosan egy fogatlan, elhájasodott, kopasz öregember leszek, de legalább ott a tudat, hogy az eltelt idő alatt valami kis tudást is magamra szedtem. Nincs is erre jobb bizonyíték, mint a csendes éjszakákon magunk elé ragadott laptop, és rajta a Honfoglaló-elérési lehetőség, ugyanis minden játékot megnyertünk, amiben én is részt vettem. Sőt, olyan is volt, hogy a nyaralókolléga baromi vesztése állt, de amikor felébredtem (merthogy ez reggel volt), és pislákolni tudott a tudatom, máris győzelembe fordítottam a játszmát.

Kell is ez a kis ego, hogy ne járjak úgy, mint Brian Kinney a QaF megfelelő epizódjában, amikor is felkötni tervezte magát a 30. születésnapja alkalmából

Update 1, blog: az első és legfontosabb, hogy újra lesz tőlem blog. A nyaralási élményeken túl vár rám még a május 1-i beszámoló, a Dragonlance-könyvekről egy ismertető leírás és Rás-nak egy, a cigánysággal kapcsolatos írás. Ez utóbbit mondjuk nem ígérem, mivel azt akkor kellett volna megírnom, amikor ugyanerről olvastam nála, és meglódultak a gondolataim. Viszont amikor megint történik valami, ami e kisebbséggel kapcsolatos (kb. 1 héten belül), valószínűleg előveszem a témát.

Update 2, macska: a nyaralás után cicámat is hazahoztam, aki megint egy csomót nőtt. Szerintem már közel három kiló, de készítettem is róla egy fényképet:

Már nagyon komoly és méltóságteljes, ezért csak akkor simogathatom, ha azt ő is akarja. Egyébként meg sokat dorombol és nyávog, viszont kevesebbet játszik. Rolcsival úgy döntöttünk, hogy elég az ablak miatti izgulásból, ezért ma este felszerelünk egy szúnyoghálót. Akkor aztán Desiré annyit ülhet ott, amennyit csak akar, és mi is nyugodtabban alszunk (főleg mivel így talán hűvösebb is lesz a panelban).

Update 3, MÁV. Amikor legutóbb Balatonlellére mentem, megint jól kezdődött az utam. A Keleti Pályaudvarról indult a vonat, ahova lóhalálában nyargaltam el, mert balfaszkodó időhúzások miatt későn léptem ki az ajtón. Ha tudtam volna, hogy semmi okom a sietségre... Amikor odaértem, a központi kijelzőn még nem szerepelt a vágányszám, viszont percről percre egyre több induló és érkező vonat mellett volt adat a késés oszlopban. Hol 10 perc, hol meg 30. Ennek megfelelően az enyém is fél óra késéssel indult... de nem is folytatom. Ez egyszerűen elképesztő.

Update 4, bőrszín: bár a lellei hétvégén nem volt túl jó az idő, és a víz is csak 17 fokos volt, egy kicsit azért ért a nap. Az utána következő egyhetes nyaralásom alatt viszont folyamatosan tűzött a nap, és én sem tudtam előle sehova bújni, ezért mostanra olyan barna vagyok, hogy elképesztő. Csak úgy világítanak a fogaim.

Update 5, Kormorán: a később elmesélendő nyaralást és a régebbi, Kormorán együttest összekötő írást összekötendő toldom ide, hogy az utóbbi egy hét egyik katartikus pillanata volt számomra, amikor újra hallhattam ezt a dalt élőben (csak az első 3 perc):

Update 6, alsógatyák: a szélsőjobboldalinak tartott gondolkodásom, biszexualitásom és frissen kifejlődött alsónadrág-fetisizmusom együttesen elégül ki egy most vásárolt gatya segítségével. Íme a kép róla (a fekete a Rolcsié lett):

UPDATE 7, anyagi helyzet: (ami anniyra update, hogy még az eredeti bejegyzésből is kimaradt) Nos, miután egy hónapon belül 3 nyaralást is megfinanszíroztam, a következőképpen alakul az anyagi helyzetem: az összes bankszámlám 0-ás, vagy egy kicsit mínuszos, a zsebemben pedig kicsit több mint 2000 Ft van. Ez az össz vagyonom. Ha a kettős könyvvitel szerinti szemléletet is hozzáveszem, akkor árnyaltabb a kép. 20 e Ft-tal tartozom egy barátomnak, 18 e Ft-tal a UPC-nek és az ELMŰ-nek, 46 e Ft-tal az APEH-nak. Ez nem kevés, de mégis sokkal kevesebb, mint a másik oldal. Ugyanis nekem is 20 e Ft-tal tartozik két barátom, az önkormányzat 37 e Ft-tal, a főnököm pedig egészen pontosan 673450 Ft-tal. Gratulálok! Úgy nyomorgok, hogy közben egy valag pénzem van...

Most nincs sok időm írni, de azért mindenkit megnyugtatok, hogy bár most egy hétig nem olvashattok tőlem semmit, ez nem azért van, mert abbahagytam volna a blogolást, vagy elment volna tőle a kedvem, hanem mert nem leszek itthon (meg netközelben sem). Ugyanezen idő alatt kommentelni sem tudok, ezért lehet, hogy miután hazajöttem a már elévültnek mondható írásokról is kifejtem a véleményem.

Szóval akkor most nyaralásról hazajőve már indulok is tovább.

10 nap után (tegnap) a Rolcsival hazahoztuk a macskát. Már nagyon hiányzott a kis nyavalyás.

Persze nagyon jó helyen volt, hiszen a barátaim is odavannak érte, különösen egyikük, aki örömkiáltásokra is ragadtatta magát, amikor közöltem vele, hogy két hét múlva újra 10 napig babusgathatja. A macseknak sem volt rossz dolga náluk, hiszen amellett, hogy minden földi jóval ellátták, mindig volt valaki, aki játszott vele, vagy felnyalábolta egy kis simogatás céljából. Sosem kellett unatkoznia. Emiatt — gondolom — egy kicsit nyávogott is ma, mivel nap közben végig egyedül kellett ellennie (bezárt gardrob mellett). Ahhoz képest, hogy milyen pusztítást tulajdonítottak neki, amikor telefonon érdeklődtem, a károkozás helyeit megtekintve csak lemondóan legyintettem. Mind semmiség ahhoz képest, amit itthon művelt.

Kis kedvencem az eltelt idő alatt tovább gyarapodott, szóval a 'kis' jelző már egyre kevésbé állja meg a helyét. Egy kifejlett nőstény cica méreteivel rendelkezik. Tiszta izom, a feje már egyáltalán nem kiscicás (inkább macskás), a mancsai hatalmasak, és rendkívül ügyes. Mellesleg legalább 2 kiló. A viselkedése is sokat változott: már nem annyira kajla, sokkal többet engedi magát simogatni, másrészt viszont távolságtartó, és komoly. Tisztában van a képességeivel, és olyan ereje van, hogy ha a mancsaival átkarolja a kezeimet, alig bírom lefejteni magamról. Ezzel együtt sokkal jobban odafigyel a testi épségemre, és egyáltalán nem harap durván, meg a karmait is csak annyira mélyeszti a karomba, hogy ne akarjam azt kirántani az öleléséből. A méretei miatt most már igazán jól lehet dögönyözni. A hangja is sokat mélyült, amit gyakran próbálgat is, hol a játék hevében kurrogva, hol a foglalkozásért nyávogva.

Nem akarom elszólni magam, de tegnap este lefeküdt, és majdnem reggelig semmi probléma nem volt vele. Szerintem végig mélyen aludt, bár hajnali 4:44-kor felébredt, és egy darabig nem is hagyott minket visszaaludni. Remélem, megtartja ezt a jó szokását, mármint, hogy az éjszaka zömében elfoglalja magát. (Tegnap este egy csonttal szórakozott el.)

Új szokásai is vannak. Az ablakba már csak rövid időre mászik ki. Megnézi, minden rendben van-e az utcán, aztán már jön is vissza. Legalább engem sem kerülget a gutaütés. Fürdés közben pedig már nem elégszik meg a kád oldalán való fel-le sétálgatással, a hajam piszkálásával, meg a saját mancsának takarítgatásával, hanem az egyik mellső lábával rááll az én lábamra (ami kilóg a vízből ha csak ülök), a másikkal pedig 'evez', azaz módszeresen pofozgatja a vizet. Mivel ettől nedves lesz a lába, sűrűn rugdos, hogy megszabaduljon ezen kellemetlen elemtől, így állandóan a pofámba rúgja a vizet (meg a könyvemre/újságomra). Ezzel együtt is tök aranyos, amikor ezt csinálja.

Továbbra sem bántam meg, hogy a gazdija lettem.