olvasás bejegyzései

1. Úgy döntöttem, blogolok valamit, ha hosszadalmas, kifejtősre nincs is időm/kedvem, legalább pár napi apróságot. Aztán lehet, hogy máskor is lesz ilyen, akkor majd sorozatot indítok belőle.

2. Az utóbbi napokban sikerült visszaolvasnom két blognyi tetemes lemaradást. Ha lesz elég időm, a többiek is sorra kerülnek, aztán talán még a kommentelésig is eljutok.

3. Maholnap államvizsga. Hogy mikor, azt nem tudom, hogy miből, azt igen, hogy mi lesz az a két kérdés, amit a szakdogámmal kapcsolatban még ki kell fejtenem, megint nem tudom. Hogy mikor tudom meg, amit nem tudok, azt szintén nem tudom. Jók a kilátások. Ja, és persze baromira nincs kedvem tanulni. Úgy unom már ezt...

4. Hogy van az, hogy az üzletekben az áruk minősége és ára olyan végletesen alakul? Egyik nap 300-ért kapni egy kosár kőkemény, szájkimarós kivit, másnap 500-ért ugyanazt, egy hét múlva megint 300-ért (persze 299, nehogy má' kerek legyen) puha és érett verzióban ugyanezt a gyümölcsöt. Mindezt ugyanabban a boltban, ugyanazon a polcon. Nem csoda, hogy az öreglányok állandóan végigmasszíroznak minden gyümölcsöt.

5. Fárasztó dolog egyszerre két helyen is dolgozni. Van ugye egy cég, akinél kihelyezett könyvelést folytatok, de ehhez egy héten egyszer kell csak menni, fél napra. Most viszont hó vége van (könyvvitelileg), előzetes mérleg is kell nekik, szóval a mai fél nap után holnap még jön egy teljes nap is. Utálom, hogy ott nincs hatalmam, hogy idegen a közeg, és hogy mindig másra kell várni, hogy haladhassak a munkámmal. Ráadásul mintha állandóan tesztelnének. De kell a pénz, nem lehet válogatni (és ez nem is kevés pénz).

6. Hónapok óta nem voltam edzeni. Hol az anyagi keretei nem voltak meg, hol az időbeli keretek hiányoztak hozzá, és mivel ebben a hónapban egyik tényező sem áll rendelkezésre, úgy döntöttem, itthon is súlyzózok kicsit esténként, annál könnyebb lesz januárban visszarázódni. Ez persze nem az igazi, de a további szottyadást talán egy kicsit lassítja.

7. A Mikulás hozott nekem némi csokit meg szaloncukrot, meg láttam biciklivel elkerekezni a 7-es busz megállója előtt, de egyébként szerencsére elkerült. Élvezem, amikor az ünnepeket figyelmen kívül tudom hagyni, mert egyre inkább utálom mindet.

8. A fürdőkádban mostanában A Védett férfiakat olvasom (majdnem azt írtam, hogy tolom). Érdekes, és van benne sok szociológiai vonulat is, meg persze sci-fi. Kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki belőle.

9. Kezd stabilizálódni a cég anyagi helyzete, de nem akarom elkiabálni. Még elég sok minden függ az ügyfelek fizetési moráljától, de egy kevésbé optimális decemberi helyzet is már jelentős előrelépést eredményezhetne. Már csak 26-ot kell aludni...

10. Na jó, kell egy 10. is, mert frusztrál, hogy nem kerek. Mennyi a vége ennek a számításnak: (202000+98000*1,27)*0,16? Aki megmondja, azt felveszem a könyvelőm helyére. Na jó, nem, de azért bosszantó, amikor valaki 40 éves létére nem ismeri a műveleti sorrendet, ráadásul arra hivatkozik, hogy azt régen tanulta. Mellesleg a végösszeg a 300 ezer forintos bruttó fizetés SZJA vonzatával egyenlő (egy kis pluszinfó).

Ma van a nagyobbik húgom névnapja, fel kellene köszönteni. Remélem, nem felejtem el. Szerintem csak egy SMS megy, mert Facebookon nem veszem fel ismerősnek (ahogy anyámat sem, de szerencsére nem is jelölt még meg), hívni meg nem szeretem, mert akkor jön a feszengős álérdeklődés mindkét részről. Nem is ismerjük egymást jóformán, és ez így is fog maradni.

A reggelem a bankokkal kezdődött. Először OTP a Bosnyákon, hogy a kevés pénzemből még kevesebbet befizessek, és átutaljam a — nevemre szóló — céges vizet. Na igen, volna még hova hátrálni, de heti 3755 Ft-ot bőven megér a kényelem és az egészség. Nem itt a hiba, hanem az ügyfelek oldalán, szóval ezt nem fogjuk lemondani. Tegnap kivettem a kasszából az összeget (2x3755+1500 Ft), de csak 5255-öt utalok át belőle, a maradék ráér a jövő héten. Kölcsönvettem magamtól. Vagy loptam? Mivel a kassza tartalmának maximum a fele az enyém, a másik pedig a társamé, hajlok az utóbbira. Az OTP-ben egyébként szinte senki nem volt. Bementem, nyomtam, fizettem, mosolyogtam, eljöttem, 3 perc volt az egész. Hó végén ki a franc járna oda?
Idebent a Netbankra vetettem rá magam, de az egyenlegünk szigorúan monoton csökkenő. A jelenlegi állás szerint a
- rendelkezésre álló pénzeszközök összege: 4980 Ft
- tartozásunk: 140.711 Ft (ebből lejárt: 0 Ft)
- kinnlevőségünk: 4.112.853 Ft (ebből lejárt: 4.112.853 Ft)
Pompás!

Tegnap hívott a barátom, hogy megyek-e arra a bizonyos rendezvényre, amire vagy 10 év óta járunk. Mikor lesz? — kérdezem. — Vasárnaptól jövő hét végéig. Ó. Leszámítva, hogy már 3 éve nem akarok menni, hogy nincs pénzem és, hogy pont nem a legjobbkor van a rendezvény, az ő kedvéért talán még leugranék 1-2 napra. Már két éve csak azért járok le, mert az egyre szélsőségesedő és fasizálódó közegben nem annyira érzem jól magam. Vajon miért? Sic transit gloria mundi...
Idén valószínűleg tényleg nem megyek.

Most meg ilyet hallgatok. Ez sem annyira vidám, de az időjárásnak éppen megfelel. Ahogy ez is. Beszűkült zenei ízlésem van.

Este hívott még a Roland is. Népszerű voltam tegnap. Kérdezett a cicánkról meg rólunk (Ricsivel), meg mesélte, hogy most van egy norvég barátja (párja?), 1,5 év után. Helyes, örülök neki. Nem érek én annyit, hogy bárki utolsó tartós kapcsolata legyek, huszonévesen.

Thomas Mann: Az elcserélt fejek a BKV-s programom mostanában. Igen, még mindig Thomas Mann, mert annyira unalmas. Kell néhány hónap szünet két oldal, jobb esetben két fejezet között. Két barát, egy okos, de nem túl jó alakú és egy egyszerű, de jó testű, rengeteg hindu filozófia, bráhmana, Visnu, Síva, két szerelem, egy házasság, vágyódás, önmarcangolás, dupla önlefejezés, deus ex machina, hülye liba, aki a rossz testre az okos fejet, az egyszerű fejet meg a jó testre teszi vissza. De most akkor ki lehet a férj és ki kényszerül a barát szerepre? Tényleg nagyon unalmas, de már csak pár oldal van hátra belőle. Hazáig megteszi.

Egész délelőtt egy hitelkérelem felülvizsgálati nyomtatványát töltögettem. Nem a miénk, hanem a sokkal tartozóé. Volt vagy 10 oldal, de a nagyja pikk-pakk megvan, csak a kevésje telik órákba. Két vacak táblázat, amibe a 100-felé tartozást 500-felé kell bontani, meg kiemelni a 4 legnagyobbat...nem untatnék vele senkit. Borzalmas, és talán még lelkesen is csinálnám, ha tudnám, hogy cserébe törleszt egy nagyobb adagot a tartozásából, de ehelyett inkább csak a kötelességtudat hajt. Megfájdult tőle a fejem.

A vacsora a hűtőből volt, meg a mikró tetejéről, ergo ingyenbe került. Melegszendvics + dinnye, Ricsinek egy kis maradék mogyoró meg egy joghurt a nem-meleg szendvicsen felül. Ma rántott sajt az ebéd, mert az 740-ért két napra is megteszi, és desszert most nincs, mert egy (bizonyos) ügyvezetőnek ilyesmire most nem telik. Majd harapok hozzá kristálycukrot.

Azt hiszem, nemigen fogok már okosakat csinálni, inkább csak lefűzök, meg elrendezgetem az e-mailjeimet, mert rend a lelke mindennek. Közben pedig olvasok blogokat, pihenésképpen.

Tegnap megint jól felbosszantott a vezető könyvelő, ezt akartam megírni este. Ő csak minden hónap 20-áig van bent, aztán nyugtunk van tőle. Így 20-áig nem olyan jó dolgozni (még akkor sem, ha nem én vagyok éppen a célpontja), utána viszont egy fokkal tűrhetőbb. Ismét fel is merült bennem a kérdés, hogy akkor most mi vagyunk a cégek könyvelői, és ő csak ellenőriz bennünket, vagy pedig ő a könyvelő, és mi csak a meghosszabbított kezei vagyunk. Mert ha előbbi, akkor azt sem ártana ismét, nyilvánosan leszögezni.

Bosszúsan nem szeretek koncentrálást igénylő munkát végezni, ezért félre is raktam az éppen megmunkált darabot, és inkább agyműködést nem igénylő dologba kezdtem, közben pedig nekiláttam a kolléganőmmel beszélgetni. A méltatlankodás közben elhangzott a számból a "ha a történelem bármely pontjára böknék, nem lenne olyan időszak, amikor ne találnék égbekiáltó igazságtalanságokat", majd a Cody's-nál már elsütött mondatomat is idéztem, miszerint "ez a világ csak akkor lenne tökéletes, ha nem létezne az ember". Szóval volt itt, történelem, politika, adózás, társadalom meg még környezetvédelem is.

Nem tudom, már miként kavarodtunk oda, de valahogy szóba kerültek a könyvek, amiket ugye papírból gyártanak, amihez viszont sok-sok fát kell kivágni. Ekkor mondta a kolléganőm, hogy "de már vannak olyan könyvek, amiket számítógépen lehet olvasni", mire én felvilágosítottam, hogy az emberek túlnyomó többsége nem szeret monitorról olvasni ilyen terjedelmű szöveget, ezért ez nem megoldás a fakivágás mérséklésére. Szeretjük kézben tartani azt a könyvet, ráadásul nem vihetjük magunkkal a számítógépet a 7-es buszra, szóval a kiadóknak egyelőre nem kell tartaniuk a csődtől (emiatt).

És ekkor jutott eszembe az ötlet, hogy lehetne olyan platformot csinálni, ami kívülről könyvszerű, belül pedig egy digitális izébigyó. Az iPhone már úgyis érzékel egy csomó dolgot (a múltkor Redblek is berakott egy videót a digitális kokóról), így akár az is megoldható lenne, hogy egy kézmozdulattal lapozz benne. Kívülről csinos kis műbőr (műanyag/gumi) borítása lehetne, hogy megvédd a viszontagságoktól (még akár csat is lehetne rajta, mint egyes noteszeken) belül pedig egy kettéosztott képernyőfelületből állna, és azt a hatást keltené, mintha egy nyitott könyvet tartanál a kezedben. A könyveket így nem papírból kéne gyártani, hanem lenne ez a bigyó, amibe egy kis cartridge-dzsel nyomathatnád be az éppen aktuális olvasnivalót (esetleg fájlként töltenéd fel egy USB-porton keresztül), így az eszközt csak egyszer kéne megvenni, és bármit olvashatnál rajta. 

Most nem jó? A behelyezhető 'kazetta' arra lenne jó, hogy a szerzői jogok és egyéb jogi cuccok védve legyenek, bár a fájlos megoldásba is lehetne védelmi eszközöket beépíteni, hogy a kiadók is pénzüknél legyenek, és kevésbé kelljen tartani az illegális terjesztéstől. Ráadásul egy csomó kényelmi funkciót lehetne beleépíteni. Lehetne benne például kifejezésekre keresni, lehetne egy menüpont a tartalomjegyzékre (amit ha megérintenél, rögtön a kívánt részre ugrana), sokkal szebb illusztrációkat lehetne belenyomatni, egy-egy mű akár több nyelven is szerepelhetne benne, ráadásul egy felolvasó-szoftverrel a vakok is használhatnák (mondjuk fülhallgatóval egy hosszabb utazáson vagy otthon).

A megvalósításának gyakorlatilag semmilyen technikai akadálya nincsen, maximum a túl sok érdek sérelme szabhat neki gátat (erdőgazdálkodás, papíripar, nyomdászat). Aki viszont megvalósítaná, idővel rengeteget kaszálhatna rajta. Én önzetlenül rendelkezésre bocsátom az ötletet, legyen ez a hozzájárulásom a Föld védelméhez.

Más.

Hallgatom a rádiót, nézem a tévét, és az aktuális eseményekkel kapcsolatban egy szörnyű gyanú fészkelte be magát kicsiny kis elmémbe. Már megint megy a szélsőségesek(nek nevezettek) provokálása. Először minden előzmény nélkül bezárják a Budaházyt, terrorcselekmény előkészületére és egyebekre hivatkozva. A következő lépésben betiltják a Magyar Gárdát, ami ráadásul szerintem elég kontraproduktív, hiszen az EP-választás eredménye és a kocsmai beszélgetések tömkelege azt támasztja alá, hogy igen sokan támogatják őket, legalábbis elviekben (hogy ez helyes vagy helytelen, az más kérdés). Jön aztán az újabb lépés, amikor a rendőrség 'nem veszi tudomásul' a ez említettek melletti szimpátiatüntetést, és oszlatással fenyeget, miután azok kijelentették, hogy akkor is demonstrálni fognak. Megint az a cél, hogy kockakövek és molotov-koktélok repkedjenek?

Csak nekem gyanús, hogy amikor megszorítások lépnek életbe, akkor mindig keletkezik valami téma, amiről az egész sajtó beszélhet (a sarcok helyett)? Csak nekem tűnik fel, hogy mindig ilyenkor jönnek a Bácsfi Dianák és a hozzá hasonlók? A hatalmon levők tökéletesen tudják, hogy a Jobbik jelenleg a 3. erő, ahogy azt is tudják, hogy például a Magyar Gárda is ezer szállal köthető hozzájuk. Muszáj ennyi embert provokálni? Ha már a Budaházyt bezárták, és kimondták a Gárda feloszlatását, miért nem lehet engedni azt a tüntetést? Lengetnék egy kicsit a zászlót, kiabálnának egy kicsit, aztán megunnák és hazamennének. Sőt, ha ennek ellenére a szólásszabadság határát átlépő tevékenység történne, esetleg rendbontás vagy bármilyen jogsértés, még mindig közbeléphetne a rendőrség, ráadásul még pozitívan is jönnének ki az egészből. Nem értem — egyelőre. 

Mindezt csak azért írtam le, mert a különféle politikai jóslataimat tartalmazó bejegyzések megírására nincs időm, és mire odáig jutok, már annyi minden változott/megtörtént, hogy értelmét veszti az egész. Holnap ráadásul korán kelek, málnát szedek, aztán meg kóma leszek, így ez megint elmaradna.

(szedés közben pedig azt fogom énekelni, hogy "Mál-nát szedek, nyomom a kezem alatt/ Nem jö-ttél el, rúgom a valagadat/ Ha nem se-gí-tesz, fogd be a pofád...").

A vasárnaptól vasárnapig tartó nyaralásomat ugyebár meg kelett szakítanom egy kis munkával, de csak, hogy igazoljam az egyik közgazdaságtani alapvetést, miszerint "a munkaidő feláldozott szabadidő". Esetemben ez szó szerint igaznak bizonyult (és ha most nem éppen blogot írnék, akkor is dolgoznék (fogok is)). Mivel a Balatonra kocsival érkező barátom emiatt nem óhajtott visszajönni (inkább a tóban lubickol), kénytelen voltam bevállalni egy négy órás vonatutat, vissza Budapestre. Sejettem, hogy rendkívül izgalmas lesz.

Miután ronggyá égettem magam a parton, átvedlettem utcaiba, hangos sziszegések és sikoltozások közepette a hátamra dobtam a táskámat, elköszöntem mindenkitől, majd elindultam az 5 percre levő vasútállomásra. A jegyemet már korábban megvettem, hogy minden zökkenőmentes legyen. A vonat a mondott időben be is gördült, én pedig megkíséreltem felszállni...majd egy vagonnal odébb ismét, mivel az első helyen a rendelkezésemre álló idő alatt nem sikerült megfejtenem az ajtó nyitómechanizmusának működési elvét. Miután felkapaszkodtam, erősen koncentráltam, hogy dohányzó kocsit találjak, ami néhány méter megtétele után sikerült is. Egy töpörödött nénike ült ott mindössze, ezért a legkényelmesebbnek tűnő, négyes ülőhelyek egyikére vetettem le magam. Igaz, már ekkor is megfordult a fejemben, hogy így kétszer akkora eséllyel szerzek magamnak potenciális útitársat, mint a kettes ülések esetén, de szerda eset lévén úgy gondoltam, viszonylag kevesen utaznak majd ezen a vonaton, azok meg majd találnak maguknak üres helyeket máshol is. A vagon egyébként meglepően tiszta volt, mármint a korábbi évek balatoni vonataihoz képest, mert azok általában a legkoszosabb, leglepukkantabb darabok közül kerültek ki. Még hozzájuk érni is veszélyes volt, hacsak az ember nem akarta bevállalni a drága ruhák idő előtti szemétbe hajításának kockázatát. Jó imidzs volt ez a Balatonra utazó külföldi turisták előtt.

A vonat elindult, a fülembe bedugtam a kedvenc zenéimet tartalmazó mp3 fülhallgatóját, ölembe vettem a még mindig gyötört Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvemet, majd olvasni kezdtem. Kisvártatva elálmosodtam, ezért becsuktam a könyvet, ránehezedtem a karjaimmal (hogy az út végén még mindig magaménak mondhassam), aztán hátravetettem a fejem, és rögtön elaludtam. Ez nálam ritka, de a lubickolás megtette a hatását. Az órám szerint kb. 15 perc múlva ébredtem, mert a kalauz rázogatta a vállamat. Elnézést kértem, majd miután lekezelte a jegyemet, megpróbáltam visszaaludni. Persze nem sikerült, ahogy a hátralévő 3,5 órában sem, viszont végig álmos voltam. Nem maradt más, mint az olvasás. Néha becsuktam a könyvet, hogy a tájat fürkésszem, aztán megint kinyitottam, hogy újabb fejezeteket faljak fel a szememmel. Közben az állomásokon újabb utastársak szálltak fel, de egyik sem ült mellém vagy elém, viszont egy üléssel odébb, velem szemben egy trió telepedett le. Egy fiú, meg két nagyon szép, ambár hozzám fiatal lány. Viszont valamiért heteroszexuális gondolatok támadtak fel bennem, mint például "Tök jó lenne beszélgetni a jobb oldalival. Semmi szex, csak beszélgetés, úgyis jól megnézett magának." Biszexuális énem jelenleg regnáló oldala azonban gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, úgyhogy tovább olvastam.

Néhány megállóval később aztán bekövetkezett, amitől tartottam: három cigány jött be a vagonba, és rögtön le is telepedtek elém (egy hormonbajszos legény), valamint mellém (egy kiskölyök). Az apjuk odébb foglalt helyet. Egy csomó horgászbot volt náluk, és kábé egy perc múlva meg is kérdezték, nem akarok-e egyet megvenni. Ezt a zenén keresztül is értettem, a reakciójukat viszont már nem. Valahogy úgy szólt, hogy "cska?". Kivettem a fülemből az egyik dugaszt, és mondtam, hogy nem értem. Erre a hormonbajszos megismételte, hogy "icska?". valamiért még mindig nem fogtam, mit akar tőlem, ezért megint visszakérdeztem. "Bicska?"— jött a türelmes válasz, én pedig megnyugodva válaszoltam, hogy azt is kihagynám. Ezen túl nem is kommunikáltak velem, ráadásul a következő megállónál le is szálltak.

Fellélegezhettem, és egy jó órán keresztül nyugtom is volt, mígnem egy kigyúrt, lebarnult, divatosan öltözött ikerpár telepedett a közelembe, meg az egyikük barátnője. Egy kutyakölyök is volt velük, amit némi ölelgetés után felfedezőútra engedtek, de aztán összeszedték, és ők is leszálltak. Hamarosan viszont egy lelakott alak ült elém, cigarettával a kezében. Miután felfedezte, hogy az oldalán levő hamutál nem üzemel, megkérdezte, hamuzhat-e a mellettem levőbe. Mondom persze, ezért így is tett. Valami borzasztóan fojtó füstű cigarettát szívott (asszem Bond), később pedig egy sört is elfogyasztott. A kinézete — érdekes módon — súlyos kontrasztot alkotott az udvariasságával (sőt, még olvasott is), ezért a továbbiakban nem is zavart a jelenléte. Székesfehérvárnál szállt le. Közben eleredt az eső, én pedig kárörömmel gondoltam a barátaimra, akik már nyilván a szálláson morogtak a hirtelen időváltozás miatt.

Sokáig nem maradhattam egyedül, mert újabb útitársam érkezett. Egy még az előzőnél is lelakottabb kinézetű alak, aki kísértetiesen hasonlított a Vissza a jövőbe sorozat Dokijára, azzal a különbséggel, hogy a haja nem ősz, hanem sárga volt. Pontosabban megsárgult ősz (nem szőke), a ruhája pedig határozottan koszosnak tűnt. Ahogy leült, rögtön be is vágta a szunyát, ami nem is lett volna baj, ha nem nyitott szájjal alszik, és legfőképpen nem rám leheli az alkoholos szagú nyomorgázt. Azért egész elviselhető volt, mivel a menetszél az ájer jelentős részétől jótékonyan megkímélt. Eddigre már legalább 100 oldalt fogyasztottam el a könyvből, ami — a tartalmát ismerőknek nem meglepően — jelentősen amortizálta a szellemi kvalitásaimat. Ezért aztán egy kis szünetet tartottam és közben eszembe ötlött a barátom kamasz kölykéhez aznap intézett kérdésem (miután a Holt-tenger kellemes mivoltjáról fecsegtem vele egy kicsit), hogy fel tudna-e sorolni nekem 20 tavat a világból. Meglepő módon csak a Holt-tengert tudta megemlíteni, annak ellenére, hogy például éppen a Balaton partján ücsörögtünk, és a Velencei-tó sem volt tőlünk messze. Kicsit besegítettem neki, és magam soroltam fel még vagy tízet, de tőle egyetlen egyet sem tudtam már kicsikarni. Nem minősítem. Szóval éppen ezen morfondíroztam, és közben újabb tavakat listáztam az agyamban. Rögtön felmerült bennem a kérdés, hogy vajon elfogadható válasz-e hasonló kérdésekre az összes tó, vagy húzni kell egy határt. Mert például a Városligeti-tó vagy a Feneketlen-tó elég csicska, és különben is mesterségesek. Innen már csak egy ugrás volt eljutni a "Hány tó létezhet egyáltalán a Földön?" kérdéskörhöz, amire valamiért a 12000 ugrott be, minden alap nélkül. Erről eszembe jutott, hogy ha én Isten lennék, biztosan baromira unatkoznék, viszont meg volna a hatalmam ahhoz, hogy minden létező tóról információkat gyűjtsek. Így unaloműzésként fognék egy nagy könyvet, és beleírnám az összes általam teremtett tó nevét, mármint azokat, amiket a gyarló emberiség adott nekik.

A hegyekre, tengerekre és egyéb domborzati tényezőkre már nem volt alkalmam továbbörökíteni a kérdéskört, mert tőlem balra egy hatalmas és gyönyörű szivárványt pillantottam meg. Jobbra egyetlen felhő sem volt, balra viszont szemmel láthatóan esett az eső (valahol a távolban). Tökéletes együttállás egy szivárvány létrejöttéhez. Gyönyörű volt. Minden színe csodálatosan pompázott, és mindegyik legalább 10 méter széles lehetett, de akár még annál is nagyobb. Teljesen megigézett, ezért legalább negyed óráig megkövülten bámultam, de később is gyakran felpillantottam, hogy meg van-e még.

Budapest előtt kicsivel egy párocska, meg az egyikük anyja keltette fel a figyelmemet. A párocskák rám nézve komoly kockázati tényezőt jelentenek, mivel gyakran smárolkozásra vetemednek, az cuppogó hangeffektekkel jár együtt, ami viszont általában baromira szokott idegesíteni. Hiába van bedugva a fülem, mert úgy is meghallom. Szerencsére egyelőre semmi ilyesmire nem készültek, ezért elindulhattak a gondolataim velük kapcsolatban. Csak a szokásosak: a nő melyiknek lehet az anyja? Az anyjuk egyáltalán? Ha a fiúé (asszem a fiúé), akkor vajon mit szólhat a leendő menyéhez? És az mit szól a leendő anyóshoz? Ilyesmi. Később aztán rákezdtek a nyalakodásra, ami 3,5 óra utazás után eléggé hamar felbosszantott, az anyjuk meg némi rágógumi-fújkálással kontrázott az egészre. Azt sem tudtam, hova nézzek, hogy ne idegesítsen. Kelenföldnél szálltak le, így az utolsó negyed órát az idegi regenerációnak szentelhettem.

19:53-kor aztán megérkeztem Budapestre, pontosan 5 perccel a kiírt érkezés idő után. Volt még egy apró problémám: találok-e nyitva tartó jegypénztárt a lejárt bérletem pótlására, vagy jegyet kel vennem? Találtam és nem kellett.

Hát ez baromi izgalmas volt, úgyhogy a holnapi retúr-viszonylaton történtektől asszem majd megkíméllek benneteket.

Ideje megszakítanom a South Park epizódok nézegetését, és nekilátnom egy újabb bejegyzés lekörmölésének. Még alig két hete járok csak ide, de máris maradandó élményeket sikerült magamnak szerezni, egyrészt az oldalt látható linkek mögött lapuló blogok olvasgatásával, másrészt az azokon az oldalakon található további linkekre való kattintással (micsoda körmondat...). Kyan lenyűgöző szellemisége után Teo is jelleme is magával ragadott. Valahol hasonló a kettő, Kyan mégis komolyabb, míg Teo bogjából inkább sugárzik a fiatalos világlátás. Remélem, ha bármelyikük is olvassa az én unalmas mindennapjaimról szóló beszámolókat, azért nem sértődnek meg (ahogy a többiek sem, akiket nem emeltem így ki). Számomra ezek a blogok töményen szórakoztatóak, mert így, egyik napról a másikra olvasva mindig össze kell szednem magam, hogy az előzményeket emlékezetembe idézzem. Teonál láttam azt a linket, a mi a South Park oldalra mutat, itt nézegetem az ominózus epizódokat, és marha jól szórakozom rajtuk. Nem mellesleg örülök annak a felismerésnek, milyen jól értek angolul (régóta van nyelvvizsgám, de nem érzem, hogy olyan jó lennék e nyelv területén). Úgy szoktam filmet is nézni, hogy az eredeti nyelvet választom magyar felirattal, mert egyrészt így gyakorlom az angolt (ha angol nyelvű a film), másrészt nem fosztom meg magam attól az élménytől, amit egy-egy színés verbális alakítása jelenthet. A magyar szinkron világhírű, és bízvást megérdemeltem, de egy színész alakításának szerves része a hangja, amit ha elfedünk, a film élvezetét maximum a sztori adhatja, esetleg a lenyűgöző látvány, de ez utóbbi manapság már nem nagy kunszt. Attis blogjában pedig megpillantottam Douglas Adams nevét és ismert műve címét, ami rögtön fölvetette bennem, hogy esetleg ismét el kellene olvasnom a Galaxis útikalauz stopposoknak-ot, meg a folytatásait. Anno úgyis csak a Vendéglő a világ végénig jutottam, de e kettőnél szórakoztatóbb könyvvel még nem találkoztam, hacsak Wass Albert: Tizenhárom almafáját nem tekintem. Mondjuk ez lehet, hogy engem minősít. Előfizetője vagyok egy politikai hetilapnak, amit a tanulás miatt egyáltalán nem olvastam, ezért most próbálom behozni a lemaradást. Amint azonban utolérem magam, választok valami olyat, amit utazás közben is forgathatok, bár a bőség zavara miatt igencsak gondban leszek ezzel. Politikai/történelmi/világirodalmi mű legyen (racionális/építő) vagy olyannyira szeretett fantasy (irraionális/haszontalan)? Majd kiderül. Egyébként ha huzamosabb ideig vezetem ezt a blogot, akkor annak a pár olvasónak (amit jelenleg inkább csak remélek) is nyilvánvalóvá válik majd olvasás közben, hogy a jellemem tele van a fentihez hasonló ellentétpárokkal...de mindent a maga idejében.

Szóval miután a párom ismét nincs itt, például írogatással ütöm agyon az időt. Ez is biztosan jó valamire. Hasznosabb volna viszont, ha a novellám következő epizódját írnám meg, mivel így is késésben vagyok vele (máig kellett volna leadnom, de hétfőig még kaptam haladékot). Ihlet kéne, bár igazából csak elkezdeni kell, utána már megy magától.

És még nem is írtam semmiről.

Volt egy kis idegeskedés a napokban, mivel máig kellett felvennem a féléves tantárgyakat, azonban a rendszer az egyiket nem engedte. Természetesen ilyenkor a telefonok vagy foglaltak, vagy nem veszi fel őket senki, de végül (sokadik próbálkozásra) sikerült kompetens emberrel beszélnem, akinek jeleztem a hibát, így az utolsó akadály is elhárult a félévem megkezdése elől. A múlt héten beiratkozni nem engedett, ezért azt is az utolsó pillanatban sikerült csak kiviteleznem.

Tegnap meg begyűjtöttem az első igazi ügyfelemet. Eddig is könyveltem a napi 9 órán felül, de csak barátoknak, azok meg nemfizető ügyfelek, most viszont talán némi pénzt is látok majd a dologból. A csajszi lélekgyógyász egyéni vállalkozó, szóval lehet, hogy barter lesz a dologból. Talán rám férne egy kis beszélgetés, igaz, amikor hasonló helyzetbe kerülök, akkor meg bezárkózom, és nem mondok semmi olyat, amiben valóban segítségre lenne szükségem. Ugyanakkor az is igaz, hogy eddig minden gondomat magam oldottam meg, és nemigen volt szükségem mások segítségére (esetleg a sors kedvezett), és sokszor még zavar is, ha valaki a beleegyezésem nélkül próbál az érdekemben eljárni, vagy belenyúl a dolgaimba. A munkahelyemen a kollégák félnek hozzányúlni az anyagaimhoz, mert tudják, hogy minimum hallgatniuk kell a morgásomat, rosszabb esetben szóvá is teszem, ha meglátom a papírokon mások írását. Beteges? Lehet. Mondjuk ez a nő sem fog gazdaggá tenni, mivel könyvel ő magának, nekem csak annyi a dolgom, hogy ellenőrizgessem, jól csinálja-e. Havi 2-3 ezer forint talált pénzem azért így is lesz belőle.

A mai munkanapon nagyon nehezen telt el, mivel a munkamorálom valahol nulla alatt volt. Tudni kell rólam, hogy egy átlagos munkanapom a következő: de. 10-ig jobb nem hozzám szólni (amíg az elfogyasztott teamennyiség ki nem fejti a hatását), du. 3-ig kezelhető vagyok, utána pedig átmegyek egy rendkívül hülye, infantilis stádiumba (amikor már baromira mehetnékem van). Állítólag ez a legszórakoztatóbb állapotom. Ma az egész bentlétem ez utóbbi állapotban töltöttem, aztán elmentem fodrászhoz, de néhány meggondolatlan kijelentésem miatt hazáig úgy néztem ki, mint Dave Gahan egy időben, azaz zselézetlen, égnek állóra szárított hajam volt. Alig bírtam úgy hazaosonni, hogy egy lakó se vegyen észre. Itthon aztán gyorsan bezseléztem a hajam, úgyhogy elhárult az égésveszély.

Most meg baromira elálmosodtam, úgyhogy a terjengőssé tagadt közlési rohamomat itt el is nyisszantom.