orvos bejegyzései

Az idei év egyik nagy terve, hogy rendbe tetetem végre a fogaimat, még mielőtt nekilátnék nyelvet tanulni és jogsit szerezni.

Az ok ezúttal sem esztétikai, sokkal inkább egészségügyi, az orvosom ugyanis tavaly június óta nem látott, és akkor is még jó pár kezelni való fog volt a listán. Egyszerűen nem volt pénzem, nemhogy a fogaimra, másra sem. Azok pedig az eltelt idő alatt tovább romlottak, úgy három hónapja pedig arra lettem figyelmes, hogy a bal alsó 7-essel valami nem oké. Érzékeny volt a rágásra, és egyszer az evés után azt vettem észre, hogy valami mintha kitüremkedne közüle. Megnéztem tükörben, és akkor láttam, hogy valami (vagy a fogam vagy a tömés) eltört benne. Innentől kezdve nem rágtam azon az oldalon, és minden hónapban számolgattam a kis pénzem, hátha meg tudom csináltatni. Nem tudtam, közben azonban a jobb oldalon is problémás lett az evés, úgyhogy most már nagyon időszerű volt a dokihoz való látogatás. Pénzem is van rá, bár szívesebben költeném valami másra.

No, szerdán végre elmentem hozzá, és bemondtam neki az adut: BA7. Mondtam, hogy ha elégnek látja az újratömést, akkor azt kérem, de ha attól tart, hogy a kevés foganyag utána sérülékeny marad, akkor jöjjön az inlay. Erről tudni kell, hogy több, mint tömés, de kevesebb, mint korona, azaz nem kell hozzá lecsiszolni a fogat, viszont nemcsak a belsejét tömi ki, de a fog felszínét is takarja, így nyugodta(bba)n lehet rajta keményebb dolgokat rágni.

Először azonban meg kellett nézni, mi a probléma. A tömés tört el, amit egy csipesszel egyszerűen kiemelt a számból, és mint kiderült, ez azért fordulhatott elő, mert alatta tovább szuvasodott (na ezért ne menjen senki olcsó fogorvoshoz...), és a nyomást alátámasztás nélkül már nem bírta. Megkaptam az érzéstelenítést, majd elküldött röntgenre (tehát kb. 5 méterrel odébb), hogy lássa, milyen közel van az ideg. Kb. ekkor kezdtem el szorongani. Nem félek a fogorvostól, de a legutóbbi gyökérkezelés alkalmával az ájulás tört rám, és azóta már nem vagyok olyan magabiztos. Jött a fúrás — én közben végig a kezeimet szorítottam egymással, — de aztán megnyugodhattam, mivel sikerült a gyökércsatorna átlyukasztása nélkül végezni. Aztán már nem tudtam, mi történik, de a doki végül elmagyarázta, és egy kis papíron le is rajzolta nekem. Mivel a szuvasodás srévizavé haladt a fogamban, a régi tömések és a szuvas rész eltávolítása után lejtős lett a kezelt rész, ami nem is volna baj, viszont az alacsonyabban fekvő oldal az ínyvonal alá került, ami ráadásul (a romlás miatt) be is vérzett. Ezért — és a további kezelési lépések előkészítése okán — egyrészt kétoldalt egy-egy támaszt épített be, a fog alját pedig kitöltötte egy speciális anyaggal. Erre jött az ideiglenes tömés.

Jövő szerdán speciális furatok kialakítása és lenyomatvétel lesz a program, két hét múlva pedig beragasztja az inlayt, addigra ugyanis meggyógyul az ínyem. Mindez 55000 Ft-ba fáj nekem, de legalább tudok majd rendesen enni, egyelőre a bal oldalon, ahol eddig nem tudtam. Aztán jöhet a következő fog, vélhetően hasonló metódust követve. Ez a bal felső 4-es, ami szintén tömött, és aminek a pereme tört le. Csak egy kis darab, de vajon mi lappanghat ott, ami majd csak a kezelés során derül ki. Aztán újabb és újabb kezelések jönnek, míg végre eljutunk a két gyökérkezelt foghoz, amik már tényleg esztétikai (és persze megelőző) beavatkozások lesznek. Ezek a legdrágábbak, de ha idáig eljutunk, akkor már elégedett leszek, mert az azt fogja jelenteni, hogy futotta rájuk.

De ezekről majd akkor mesélek.

Az "Egy átlagos meleg egy átlagos napja" bejegyzés sorozat második epizódja következik, rövid keresztmetszet a mai napomról. Rohanáááás...

Reggel 7-kor csörög a telefonom, felriadok, felfogom, hogy fel kell kelni, de nem akarok. Lenyomom, de úgy, hogy 5 perc múlva újra ébresszen, majd 5 perc múlva megint, majd megint. Kikelek az ágyból, bekapcsolom a gépet, és indul a nap. Borotválkozás, fogmosás, pisi-kaki, Ricsi ébresztése, stb. 8:22 van, mire útnak indulunk, miközben a munkaidőm 8-kor kezdődik. Remélem, a főnököm nem fog kirúgni emiatt.

9-kor beérek, berakom a hűtőbe, a diétás kaját, aztán leülök az asztalomhoz. Van egy cég, aminek 01.31-ig mérleget kell csinálni (a szokásos 05.31. helyett), ezt veszem magam elé, hogy haladjak vele, ráadásul a könyvvizsgáló összeírt egy oldalnyi problémás dolgot, amit szintén rendeznem kéne. Persze ott egy másik cég is, aminek le kellene könyvelni a decemberi anyagát, mert lehet, hogy átment negyedéves ÁFÁ-sba, és akkor S.O.S bevallást kell(ett volna) neki küldeni. Egyelőre a mérleges a fontosabb, azt választom.

Nekilátok, de pillanatokon belül megérkezik a titkárnő, hogy akkor most hogy írja össze a konkurencia árait. Elmondom a gyűjtő honlapot, megadom a referencia cégek adatait, elmegy a dolgára. Folytatnám, amit el sem kezdtem, mire megint jön, megint okosítom. Pár pillanat, és Hajni kezd el szentségelni, hogy állandóan kidobja a program. Mondom indexeljen, megoldódik a probléma. Elkezdek dolgozni, picit haladok is, de közben válaszolnom kell a két utolsó kommentre. Megírom, aztán teafőzés, majd munka tovább. Lassan haladok, mert közben I. is rendszeresen jön, kérdez, megtárgyalunk.

Boncolgatom a problémákat, amit 11-ig szeretnék befejezni, hogy legyen időm arra a másik cégre is. Közben persze a munkáltatói adóigazolásokat is csinálni kéne, mert holnap jön a vezető könyvelő, és különben is, 31-e a határidő. Már ekkor tudom, hogy ezekre nem lesz időm, de a szokásos optimizmus még táplálja bennem a reményt. Várom a volt főnököm, hogy visszaérjen, mert meg kell tárgyalnom vele pár dolgot, de mire visszaér, egy ügyfél támadja be. Délben már abszolút tudom, hogy sokkal kevesebbet intézek majd el, mint amit szerettem volna, de félbe hagyom az elsőként elkezdett munkát, hogy magam elé vegyem a másikat.

Kicsit haladok, majd kimegyek ebédért, közben elszívok egy cigit. Visszaérve, rávetem magam a hírekre, hogy találjak valami linkelhető dolgot a cég honlapjára. Nem találok, de aztán 13:15-kor már ebédelni kéne. Kimegyünk enni. Még be sem fejezzük, amikor megérkezik az üzemorvos, aki engem 9 éve nem látott. Szerződünk vele (az új céggel), amit I. intéz, majd visszatérek dolgozni, azonban néhány tétel lekönyvelése után jön egy pali, akinek visszamenőleg kell önellenőrizni két bevallását. I. beszélt vele, de ő most elfoglalt, ezért nekem jut a feladat. Letárgyalom vele a dolgot, azzal, hogy utána nézek, illetékesek vagyunk-e egyáltalán, vagy a volt munkáltatójának kell ezt intézi. Újabb nem várt, több órás feladat. Miközben a hapsival tárgyalok, csörög a telefon, de nincs, aki felvegye (mert a titkárnő elrohant a VPOP-hoz egy ügyfelünk sürgős ügyét intézni). Elnézést kérek a hapsitól, és felveszem én a telefont; egy újabb hapsi az, akinek kérdése lenne I-hez. Mondom foglalt, de megnézem, hogy el tudom-e hívni, mire ő kifejti, hogy én is jó vagyok neki. Azért hívom I-t, és a bevallásos ügyfelet is passzolom.

Elmennék már vécére is, de duplán beelőznek, aztán felszabadul a volt főnököm, így tudok vele beszélni. Eszembe jut, hogy a barátom is csörgött, de kinyomtam. Felhívom, és segítek neki a problémájában, közben rákérdezek a bevallásos hapsi esetére, hátha ő is tud nekem segíteni. Felhívja nekem az APEH-os ismerősét, visszahív, letárgyaljuk. A kollégák már majdnem mind voltak az orvosnál, így most én jövök. Gyorsan elmegyek végre vécére, majd beülök az orvoshoz. Rutin kérdések, rutin vizsgálatok (csak 109 a vérnyomásom), aztán vissza dolgozni. Azzal a másik céggel is haladni kéne, de 15:45-kor el kell jönnöm. Alig haladok, de felállok, és elindulok haza.

Elvileg jönne egy ember a UPC-től, aki átállítana digitális tévére, de itthon kell lennem 16:30 és 20:00 között. Most 20:07 van, de még nem jött. Mosok, kukoricát pattogtatok, elküldök egy e-mailt, benne egy házidolgozatot, ugyanis reggel hívott a csoporttársam (is), és közölte, hogy nem találja a tanár a beadandómat. Itt van aztán a netes játék. Megígértem a főmuftinak, hogy egy kalandsorozathoz kimutatom neki táblázatban, bizonyos cuccokat hol lehet hozzá megtalálni. Két napja megígértem, de végre ezt is letudom. Ricsi már rég itt van, de nem tudok vele foglalkozni. Befűszerezem a húst, és állni hagyom, hogy ha majd megjön az ember az UPC-tól, rögtön főzhessek.

Blogolni is kéne. Ezt még fél 5-kor elkezdem, de mint látszik, még csak most közeledek a vége felé. Elvégre vasárnap írtam utoljára, aktuális már egy bejegyzés. Persze nem ezt akartam megírni, hanem a 2010-es terveket, de aztán jön az ötlet, hogy betekintést engedek abba az őrültek házába, ami a mindennapjaimat jellemzi. Szóval valami megint előzött. Ha ez kész, sütni kéne a húst meg rizst főzni, fürdeni, szexelni, aludni, és még valamit letudni abból a két-három tucat fontos teendőből, amit még összeírni sincs időm. De fáradok.

Holnap meg csak fél napom van, mert 2-re Óbudán kell lennem, hogy a rendőrséggel, hatósági tanúval, hagyatéki ügyintézővel felnyissuk a nagybácsim lakását, és nekilássunk leltározni. Megint semmit nem fogok haladni.

Egy-sze-rű-en elképesztő.

Kicsit gondban vagyok, mert ezt a bejegyzést akkor kellene csak megírnom, ha már két másikat letudtam, azok tartalmába ugyanis jobban bepasszolna ez, mint fordítva, de éppen az a baj, hogy míg azokhoz agyra volna szükségem, ezt talán anélkül is meg tudom írni. Beteg vagyok ugyanis — ahogy az már kiderülhetett a linkfalam 'extra infok' rovatából.

Vasárnap este történt valami, amibe most nem megyek bele (mert az az egyik említett bejegyzés tartalma lesz), így este el kellett rohannom otthonról. Egy órán keresztül idegeskedtem, hogy a helyszínre érve mi fog fogadni, és mit kell majd tennem, hogy helytálljak, így nem lepődtem meg azon, hogy órákkal később, két rendőr társaságában egy konyhában ücsörögve minden ízületem sajgott. Ezt múzeumfájásnak szoktam nevezni, mivel általában akkor jön rám, amikor nagyon sokat kell ácsorognom meg flangálnom, na meg akkor, amikor nagyon sokáig kell koncentrálnom egy feladatra. Még az sem volt gyanús, amikor éjfélhez közeledve a Flórián tér saras placcán sétáltam a szélorkánban, hiszen teljesen indokolt volt a reszketés ilyen hidegben. Fogtam egy taxit, és amikor hazaértem, rögtön megittam 3,5 felest, csak hogy tompítsam az izgalmakat, ez azonban csak tovább leplezte a betegségérzetet. Az ágyban fekve a Ricsi figyelmeztetett, hogy forró a testem, és amikor a lázmérőt is segítségül hívtam, hogy megállapítsam, mennyire forró az a forró, azt mutatta, hogy 37 valamennyi. Hoppá. Mindegy — mondom — nyilván az idegességtől.

Na, reggel már éreztem, hogy gáz van. Újabb lázmérés, 38,6. Betelefonáltam, hogy ne számítsanak rám, mert ki vagyok ütve, de amikor I. felvette a telefont, hallottam a hangján, hogy ő sincs sokkal jobban, mint én. Ricsi elment vizsgázni, én pedig elaludtam. Aztán vettem egy forró fürdőt, és megint csak aludtam. Gyógyszert egyelőre nem akartam bevenni, hiszen amíg nincs, ami a láz kiváltó okát támadja, addig szerintem nem szerencsés a védelmet önként lenullázni. Az orvosom hétfőnként délutános, így olyan 6 óra felé próbáltam meg összeszedni magam (ami alatt egy Algopyrin bevétele is értendő), majd reszketve elsétáltam a rendelőbe. Reménykedtem benne, hogy rajtam kívül senki nem lesz ÉS, hogy nem az a büdös, szottyadt, ótvar, köcsög vén kurva lesz, hanem helyette valaki más. Mindkét esetben tévedtem: voltak vagy nyolcan előttem, és sajnos a VK rendelt, nem más.

Na, negyed 8 előtt kerültem sorra, utolsóként. Bementem, felakasztottam a kabátom, leültem a székre, de mielőtt hozzám fogott volna, megcsörrent a telefon. A doktornő felvette, és elkezdett diskurálni. Mondta, mondta, mondta, mindenféle nyaralásokról beszélgetett, aztán áttért holmi szakmai dolgokra, elköszönt, aztán mondta tovább. Én a lázcsillapító ellenére is elég lázasan tűrtem, aztán egyre idegesebb lettem. Volt olyan pont, amikor már be akartam neki szólni, vagy megkérdezni az asszisztensét, hogy mi módon lehet átkérezkedni másik orvoshoz, de mégis visszafogtam magam. Nem olyan fajtából származom én. Húsz percet beszélt, és amikor letette, akkor semmi elnézést vagy valami, hanem flegma megjegyzéseket tett arra, hogy neki ezzel kell foglalkoznia a gyógyítás helyett. Kurvára nem érdekel, ráadásul mindig ezt csinálja, úgyhogy ne jöjjön nekem ezzel.

Az általa gyógyításnak nevezett tevékenység az azt foglalta magában, hogy belenézett a torkomba, megkérdezte, nem fájt-e az állam alatt (nem), megjegyezte, hogy ez szokatlan, majd meghallgatta a mellkasomat meg a hátamat, persze csak miután megkért, hogy húzzam fel azt a 'hacukát'. Hát az anyád picsája a hacuka, az! Erre felírt valami 3 napos antibiotikumot (nehogy felülfertőződjön a vírusom), köptetőt, ha köhögni kezdenék, aztán elbocsájtott. Hogy ez mi, azt nem tudtam meg. Remélem, ha H1N1, akkor esetleg azt közölte volna, csak hogy tudjam, mielőtt leáll a légzésem.

Na, tegnap összeszedtem magam, aztán a sztrejk és a táppénz ellenére, elindultam dolgozni. Sajnos a munkát senki nem csinálja meg helyettem, ami ráadásul annyira sok, hogy megint esélytelennek érzem a határidőre való elkészítését. Be is jöttem (nagy nehezen, némi sétával), de nem sokat haladtam. A lázcsillapító leginkább csak arra volt jó, hogy ne legyen annyira magas a hőmérsékletem, de egyébként a közérzetemet semmivel sem javította. Étvágy nulla, koncentrációs készség nulla, látás redukálódva, tüdőégés csatlakozva a korábbi tünetekhez, majd irány haza. Miközben hétfő este már majdnem 39 fokos volt a lázam, ma reggelre már csak 36,7-et mutatott a mérő. Meg is nyugodtam, hogy akkor most már kilábalás esete forog fenn, de ezt kissé elhamarkodtam.

Volt ugyanis egy kis utam a Szent Margit Kórházba, ahova csak nagyon sok séta árán jutottam el. Az 1-es villamos ugyan járt, de arról kénytelen voltam a Vörösvári úttól egy kicsit visszább leszállni, hogy ne kelljen olyan baszott sokat gyalogolni, azonban a Margitból visszafelé is volt egy jó kis szakasz (bár rövidebb, mint oda). Onnan aztán villamossal el a Thököly útig, ahonnan ismét séta a munkahelyemre. Ez az igazi szolidaritás a sztrájkolókkal, amikor értük és miattuk szopok, de mégsem károgok. Tök jó, csak az a baj, hogy ettől marhára kimerültem. A napokban nem sokat ettem, nem meglepő tehát, ha a jó pár kilométer gyaloglás legyengített, és még a lázam is visszatért, aminek viszont nem ismerem a mértékét, mert idebent nincs mérő (minek is hoztam volna, amikor reggel egészségesnek találtam magam?). Akármekkora is lehet, mivel egész jól hozzászoktam az elmúlt három napban, de nem is ez a baj, hanem a tüdőm, amiben közben egy olyan érzés keletkezett, mintha valaki egy rugós emelőszerkezetet feszítene benne apránként. Ha köhögök, az aztán az igazi! Apró kis tűszúrások, kellő mértékű fájdalommal.

Ha holnap visszamegyek a dokihoz, nem sok jóval tudom majd kecsegtetni, pihenni viszont továbbra sem tudok. Csütörtökön és pénteken is dolgoznom kell (ráadásul mindkét nap van egyéb dolgom is), de tutifix, hogy hétvégén is. Semmi másra nincs energiám, pedig annyi teendőm volna... Például interjúkat készíteni, amire megint semmi esélyem. Bocsi érte azoktól, akik epedve várják, hogy sorra kerüljenek. Ha a napokban nem döglök meg, tuti sorra kerül majd mindenki.

Kis türelmet kérek.

UPDATE: a lényeget meg jól kihagytam, azaz annak összefoglalását, hogy mennyire szar állapotban van az én testem. Ha azt állítanám, hogy nem vagyok hipochonder, akkor hazudnék — márpedig azt nem szoktam, — szóval elismerem, hogy baromira hipochonder vagyok. Olyannyira, hogy minden gyanús elváltozást pillanatok alatt a koporsóig vezetek végig, és ezt akár 68 verzióban is megteszem, 10 perc alatt. Jó, kicsit rájátszok, mivel aztán én is jókat röhögök az egészen, de belül tudom, hogy valahol tényleg komolyan gondolom. A lényeg, hogy ezúttal a hipochonderségem ellenére is tényleg szarul vagyok, márpedig azért, mert:

— a tüdőmet nemcsak belülről feszítik emelővel, hanem még rá is ültek, és ettől az egész törzsemre kiterjedő nyomást érzek.

— a szemem táskás, és vörös, csak a külsőségek kedvéért.

— az összes ízületem sajog, hol erősebben, hol elhanyagolható szinten

— néha szédülés, gyakrabban émelygés és hányinger tör rám.

— bizonyos pontjaimon éles fájdalom hasít belém, és sajnos a leghétköznapibb mozdulatok nyomán is. A derekamnál, a gerincemtől kicsit jobbra például minden 10. lépésre olyan érzés keletkezik, mintha egy tűt szúrtak volna belém. Ez nyilván a sok fekvéstől van, meg attól, hogy december közepe óta nem voltam edzésen.

— gyenge vagyok és nincs étvágyam, de ha mégis evésre vetemedem, mindennek láz-íze van. Még a nyálamnak is. Geciszar, hogy finom legyek (de talán most elnézhető nekem).

És ennyi talán elég lesz a ragozásból. Jó lenne már, ha vége lenne, mert már nemcsak szenvedek, de tiszta ideg is vagyok ettől. Tuti haldoklom.

Nem mintha tegnap óta bármennyit törlesztettem volna a felhalmozódott fáradtságból (sőt, igazából még növeltem is), és nem mintha munkaügyileg sokkal előrébb lennék (kb. mintha egy jéghegyből lefaragtam volna egy dupla whiskey-hez való darabot), de ennek ellenére belevágok a hétvégéről szóló beszámoló megírásába, aztán jutok, amíg jutok. Ha nem felejtettem azóta sokat, akkor hosszú lesz, tessék rá felkészülni!

A pünkösdi hosszú hétvége meghozta a kedvem egy újabb hasonlóhoz, ezért péntekre szabadságot vettem ki magamnak. Nemcsak azért, mert a munka terén egy kicsit úgyis fellélegezhettem, hanem azért is, mert segítséget ígértem a kerületi FIDESZ-nek, de addig nem nagyon tettem keresztbe egy szalmaszálat sem. Ezért aztán azzal biztattam őket, hogy "majd pénteken úgyis...". A Cüstös-Cube páros is jönni tervezett, ezért a lakás nagy mértékű kiganajozását is elhatároztam magamban, és Desiré ismétlő oltását is el kellett intézni. Pihenésről tehát szó sem lehetett.

A megelőző napokban (főleg csütörtök este) elég sok fontos dolgot igyekeztem kivitelezni otthon, aztán hogy ezek mik is voltak, arra már nem emlékszem. A lényeg, hogy péntekre már egy embernek is rövid idő alatt elvégezhető mennyiségű munka maradt hátra, amit magam is megcsináltam volna, ha nem tör rám kora délután valami elemi erejű álmosság. De hát már akkor hosszú nap volt mögöttem. Mivel az állatorvos a munkahelyemtől úgy 50 méterre található, megígértem odabent, hogy oltás után beszaladok megmutatni az én kis tigrisemet, ezzel viszont arra kényszerítettem magam, hogy a délelőtti rendelést célozzam meg. Nem lehetett tehát sokáig aludni, az oda-vissza út pedig fizikailag és idegileg is kimerítő volt.

A szállító boxba való begyömöszölés egy pankrációval ért fel. A cicám életében még nem sokat tartózkodott ebben a műanyag dobozban, de az biztos, hogy az összes alkalomra élénken emlékszik. Nem csoda, ha már a doboz megpillantásakor igyekezett elsomfordálni a helyszínről, ami persze engem nem tartott vissza attól, hogy felnyaláboljam, és megpróbáljam egy könnyed mozdulattal az alkalmatosságba tessékelni. Ő viszont ezt nagyon nem akarta, olyannyira nem, hogy nyomban megduplázta a lábai számát, vagy legalábbis megoldotta, hogy esélyem se legyen mind a négyet lefogni. Ha a mellső mancsait gyűjtöttem csokorba, akkor a hátsókkal rúgta el magát, fordítva meg engem karmolt össze. A pankráció két menetesre sikeredett, amiből a macsekom kettőt meg is nyert (pontozással is nyert volna, mivel az arcom ugyan csak egy gyenge karmolást kapott, az ujjaim egyike viszont csúnyán vérzett), majd bemenekült az ágy alá, ahol már nem érhettem el. Más módszerhez kellett tehát folyamodni. Mentő ötletként jutott eszembe, hogy talán a jutalomfalatok egyike a segítségemre lehet. Elő is vettem a dobozkát, majd jól megrázogattam, és láss csodát, Desiré máris előjött az ágy alól. Néhány szemet beraktam neki a dobozba, de ennyire azért ő sem hülye, szóval egy újabb szemet tettem a padlóra, a dobozhoz közel. Ez még mindig nem volt hatásos, kellett tehát egy harmadik is, egy kicsivel még távolabb. Na, ez — meg rengeteg könyörgés, figyelemfelkeltés és türelem — megtette a hatását: a macsek közel jött, bekapta a falatot, és...

...beszaladt vele a szobába, a boxtól tisztes távolságba. Ezen csak röhögni tudtam, és csodálni az eszéért, de közelebb sajnos nem kerültem a célhoz. Egy rágás, egy nyelés, és máris vonzani kezdte az újabb falatka, amit hasonló módszerrel kaparintott meg, ezután viszont már csak a boxban maradt a finomságból. Kis kérlelés, kis fenyegetőzés, hogy ha nem jön, majd én megeszem, aztán csak elcsábult, és belépett a dobozba. Zsupsz, be a hátsó lábakat, rá az ajtót, és irány az utca.

A város zaja szegénykémet most is kikészítette, és az sem tett jót, hogy az 1-es villamos vonalán valami üzemzavar történt, ezért tök sokáig nem jött egy szerelvény sem. Jött viszont szirénázó autó, zajos motor, féket csikorgató faszkalap, de út közben egyéb ijesztő effektek is elhangzottak, például légkalapács zaja. Még a fele útnál sem tartottunk, szegény cicám már úgy reszketett a félelemtől, mint a kocsonya, nekem meg majd' megszakadt a szívem a kérlelő nyávogásától. Na, az orvosnál jött aztán az igazi tortúra. Idegen szagok, idegen emberek, ráncigálás, miegyéb. Ahogy otthon alig tudtam betuszkolni a dobozába, itt olyan nehezen sikerült csak kirángatni onnan. Amikor kint volt, akkor meg — feltételezhetően — egy baromi rossz ízű féreghajtó pasztát nyomtak a szájába, majd mielőtt visszamenekülhetett volna a fedezékébe, még egy fájdalmas szurit is kapott a hátába.

És akkor ezzel még messze nem véget a tortúra, mivel egy pár hete megfigyeltem a pofáján egy kis szőrhiányt. Olyan mintha kirugdosta volna, de a közepén apró pontocskák piroslottak, majd a hiány terjeszkedni is kezdett. A piros pontokat vércseppecskéknek gondoltam, de azért izgatni kezdett a dolog, mivel ha kirugdosta, azt is a viszketés miatt tette, azt pedig nyilván okozza valami. Szóltam tehát a dokinak (nem annak, amelyik éppen — egy nem tudom milyen — állat beleiben turkált egy elválasztó fal mögött, hanem a másiknak), hogy nézze már meg, ehhez viszont ismét ki kellett ráncigálnom a cicámat a szállító boxból. Újabb szuri, újabb menekülés, aztán kaptunk egy kenőcsöt, amit azóta minden alkalommal külön elfoglaltság lenyalogatni.

Az orvosok erőszeretettel fenyegetnek azzal, hogy ha a cica nem kap 586 oltást, akkor el fog pusztulni, és még a gazdit (engem) is súlyosan megbetegítheti, ezért mindig vérvizsgálatot javasolnak, meg— az eredménytől függően — két újabb oltást. Fel is ajánlották, hogy a vérvételt akár meg is ejthetnénk, de mivel ez a cica konkrét lefogásával járt volna, mindenképpen szerettem volna a dolgot megúszni. Annyit szenvedett már így is. A cél érdekében pénzügyekre tereltem a szót, így miután bejelentették, hogy most 11700 Ft-nál tartunk, könnyedén menthettem ki magunkat azzal, hogy akkor azt a további 8900 Ft-ot ezúttal inkább megúsznám. Ezt erősködés nélkül tudomásul vették, így végre elszabadulhattunk.

Egy kis kitérő volt már csak hátra, a munkahelyi látogatás. 3 perc alatt besétáltam, aztán a — sikongató kolléganőimnek — ismét elő kellett vennem a cicát, aki ezúttal is ellenkezett. Igaz, itt már eléggé feladta a dolgot, és amikor kivettem őt a boxból, mint egy összegömbölyödött tatu, farkát maga alá húzva, ernyedten hagyta, hogy a vállamra fektessem. Úgy sajnáltam szegényt. Itt 5 percet tartózkodtunk, aztán jöhetett az út másik fele. Tömött járművek, zaj és lökdösődés, de végül egy örökkévalóságnak tűnő óra után hazaértünk. A karjaim már majd' leszakadtak a cipeléstől, leizzadtam, és tiszta ideg voltam, a cica helyett is. 

Otthon Desiré kiszökkent a boxból, bemenekült az ágy alá, és szinte elő sem jött egész nap. Nagyon megharagudott a világra, és az igazat megvallva máig nem jött rendbe a lelke, mert túlságosan visszafogott. Pusztítani persze pusztít, de most még annyira sem lehet vele játszani, mint eddig. Ha valamin megsértődik, rögtön bebújik az ágy alá, és elő sem jön onnan.

És akkor még sehol sem tartott a nap, pedig már du. 1 elmúlt...

folyt. köv. 

Az utóbbi két napban annyi minden történt, mint máskor egy hét alatt. Azt mondjuk nem bántam volna, ha csak a fele esik meg, mert akkor nem lennék teljesen kiütve.

Tegnapelőtt reggel úgy keltem fel, hogy baromira égetett a torkom. Ez nem az a fajta fájdalom volt, mint a betegség okozta torokfájás (ami már lassan harmadik hete nem múlik el), hanem amit akkor érzel, ha valami csípős dolgot nyelsz félre. Mondjuk a meggy ilyen szempontból főnyeremény, de az ecetes lé vagy a pálinka sem rossz. Valószínűleg alvás közben felbüfögtem egy kis gyomorsavat, és az marta a garatomat. Ez alapjában határozta meg a napi közérzetemet, mivel estig alig akart elmúlni. Ilyen állapotban dolgozni sem volt túl jó, főleg, mivel akárhogy hajtottam, szinte semmit nem haladtam. Most derült ki, hogy az egyik cégnél az egyik alkalmazottnak több havi bérszámfejtése rossz, egy másik meg most közölte, hogy "Ja, hát ő táppénzen volt", szóval azt is újra kellett csinálnom. Aztán ma még egyszer, mivel egy számot elnéztem, és emiatt rossz lett az egész.

Az éltetett, hogy estére hálaadó vacsorára volt hivatalos két kedves bloggertársunk, akik szerencsére nem mondták vissza a meghívást, és tényleg eljöttek. Munka után rögtön rohantam haza, hogy besegítsek a Rolandomnak, aki akkor már órák óta a vacsorát készítette. Takarítani is kellett, meg elpakolni pár dolgot, átrendezni a szobát, ilyesmi. Miután hazaértem, elmentem vécére, és amikor lehúztam az eredményt, majd kezet mostam, a fördőszobában egy nagy durranást hallottam, majd hangos, állandó morajlást a vécé mögötti falból. Desiré nyomban világgá rohant, én viszont maradtam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy ez bizony csőtörés. A Roland is odaszaladt, és együtt füleltünk, merről jön a zaj, de 20 másodpercen belül már a vizet is megláttuk a padlón. Gyorsan felszaladtam egy emeletet, és becsöngettem a fölöttem lakóhoz, hátha náluk van a baj. A nő a 8.-on meglehetős lassúsággal nyitott ajtót, és utána sem tűnt úgy, mint aki tudja, hol van. Néhányszor megismételtem neki, mi bajom van, aztán amikor magamtól is rájöttem, hogy nem náluk ömlik a víz, inkább visszaugráltam a mi szintünkre. A zubogás nem szűnt, ezért Roli felvetésére megpróbáltam elzárni a vízóra csapját. Ez szerencsére sikerült, és a zaj nyomban meg is szűnt. Itt persze nem ért véget a tennivalók sora, csakhogy nem tudtam, mik is azok a tennivalók, ezért lenyargaltam a földszintre, mivel ott ki van írva a gondnok telefonszáma. Mielőtt felhívtam volna, összefutottam egy-két lakóval, akik mérgezett egerekként rohangáltak, és a lakásukba toluló víz eredetét firtatták. Mondtam, hogy nálam van csőtörés, erre megnyugodtak. Basszus, 5 perc nem telt el, de már a földszinten folyt a víz... Amikor felértem a lakásba, láttam, hogy a telefonomba bepötyögött számot közben kinyomtam, úgyhogy vissza a földszintre, szám benyom, vissza az emeletre, gondnokot hív. Segíteni semmit nem tudott, de megadta egy vízszerelő számát, akit rögtön fel is hívtam. Természetesen leghamarabb csak másnap tudott kijönni (azaz tegnap), de hogy mikor, azt akkor még nem tudta megmondani, ezért abban maradtunk, hogy egy órával a ráérése előtt felhív. Még szerencse, hogy ilyen rugalmas a munkahelyem, és csak úgy bemondásra megléphetek.

Ez a kis vis maior egy apró gombócot helyezett el a gyomromban, és felnyomta a vérnyomásomat. Míg a vízzel viaskodtunk, Desiré letépett egy darab tapétát a falról, amit nagyon rosszkor tett, mivel az akkori idegállapotomban a szokottnál határozottabban büntettem meg érte, de tíz percen belül leordítottam a Rolandot is, amiért a teflon bevonatú edényt fémmel karistolta, és azt hittem, elájulok, amikor megláttam, hogy a méregdrága üvegasztalom füstüvegének pereme két helyen is meg van pattanva. Hiába pofáztam minden vendégemnek, hogy vigyázzon rá, a Rolandra is minden alkalommal rászóltam, és mégis ez lett a vége. Ekkor két dolog jutott eszembe: vagy leülök a szőnyegre és sírva fakadok, vagy összetörök még néhány dolgot a lakásban, hogy ha lúd, hát legyen kövér. Végül egyiket sem tettem, hanem nekiláttam a takarításnak.

A vendégeink érkezése után lassan megnyugodtam. A fürdőszobában ugyan nem volt melegvizünk, de ez nagyobb problémát nem jelentett. Beszélgettünk, nevetgéltünk, én meg közben alig bírtam enni, mert a gombóc nagyon odakeletkezett a hasfalam alá. Ha nem beszélgettünk volna közben, tutira nem megy le egy pár falatnál több, de így a traccsparti elvonta a figyelmemet. Sajna, hogy keddi napra sikerült összehozni ezt a vacsorát, mert így fáradtan is kezdtünk hozzá, és nem állt rendelkezésre az egész éjszaka sem, szóval 11 után valamikor kénytelenek voltunk asztalt bontani. Vízhordás, fürdés, fogmosás, párommal való pörölés, egyebek után fél 1-kor sikerült ágyba kerülnöm, azzal a tudattal, hogy reggel 6-kor kelnem kell.

(folytatása következik)

Tegnapelőtt este Rolandom egy kissé fájlalta a derekát, majd annál egy kicsit jobban is, de végül úgy aludtunk el, hogy minden rendben levőnek tűnt.

Reggel szépen fölkeltünk, ahogy szoktunk, én elmentem borotválkozni, fogat mosni, stb., Roland pedig csak vécére, mivel neki még volt némi alvásra fordítható ideje. Ahogy azonban visszament a szobába, hangosan elkezdett jajgatni, hogy mennyire fáj az oldala, és tuti, hogy megint veseköve van. Szemmel láthatóan valóban nagy fájdalmai lehettek, mert nem győzte dobálni magát, és egyre keservesebben panaszkodott, majd lassan sírásba is fordult a hangja. Arra kért, hogy hívjak egy taxit, mert be kell mennie a kórházba, de amikor azt kérdeztem, hogy mikorra hívjam, ingerülten letorkollt, hogy azonnalra, mert menten meghal (úgy is nézett ki, mint aki tényleg). A kérdésem abban az értelemben indokolt volt, hogy még mindig csak egy szál boxeralsó volt rajta, valamint az alvós pólója, és nem úgy tűnt, mint aki pillanatokon belül összekészül. Szegénynek később lelkifurdalása is volt emiatt, de megnyugtattam, hogy az adott szituációban egyáltalán nem találtam sértőnek az ingerült hangú felcsattanását. Szerintem én sem lettem volna kedvesebb.

Szóval nekiláttam a telefonom kétségbeesett nyomogatásának, miközben az járt a fejemben, hogy "kettes után hatszor hat". Ezt beütve persze nem történt semmi, majd a 06-2...stb. után sem. Na persze hogy is történt volna, de akkori lelkiállapotomban ez nekem nem tűnt fel. Mit tudom én, amikor sosem kell taxit hívnom, ha buliból tartok hazafelé, csak leintek egyet. Említettem vár, hogy vészhelyzetekben általában csak megkövülten állok? Na jó, ez így persze nem igaz, de a balfasz jelzőt ilyenkor könnyedén kiérdemelném. Harmadszorra aztán sikerült eltalálnom a helyes számot, de addigra szegénykém már nem győzött hányni a fájdalomtól, és tényleg baromira rosszul nézett ki. Sikerült felvennie a zokniját, meg a cipőjét, és már útra készen vergődött a lakás különböző pontjain.

10 perc kellett a taxisnak, hogy odaérjen. Roland előretántorgott a lifthez, én meg közben kitettem az előszobába az egésszel mit sem törődő macskát, összeszedtem Rolcsi táskáját (meg az enyémet is), és igyekeztem rendesen bezárni az ajtót. Francnak sem kell, hogy egy ilyen rohanás után kirámolva fogadjon a lakás.

A lifttel leérve a taxis már ott várt bennünket a parkolóban. Roland feltépte az ajtót, és köszönés nélkül csak annyit mondott, hogy a Honvéd Kórházba szeretne menni, de sürgősen, mert vesegörcse van. Utólag megtudtam, hogy amíg be nem szálltam, a taxis megjegyzést is tett erre az eljárásra. Marha szolidáris. Út közben megkérdezte, melyik bejárathoz álljon, de én csak annyit tudtam, hogy a régi bejárat már nem létezik, mert ugyebár Állami Egészségügyi Központként nemrégiben átépítették az egészet, és ebben az új intézményben még nem jártam. A régiben is csak kétszer, amikor katonaként fogorvoshoz mentem, meg Roland előző veseköve alkalmából. Szóval a taxisra bíztam a döntést, így az a főbejárathoz állt. 1350 pénz lett volna a fuvar, de 2000-et adtam, hogy ne kelljen a visszaadással bajlódni. Pedig meg sem érdemelte...

A kórházban először egy információs pulthoz rohantam, hogy megkérdezzem, vesegörcs esetén merre kell menni. Egy ott ülő csaj azt mondta, hogy van ott valami regisztráció, ahol majd az általános sebészetre kérjünk sorszámot. Sorszám? Marha jó! Irány a regisztráció. Ide szintén sorszám kellett, de a sok ablak közül az egyikhez — szerencsére — pillanatokon belül hívtak is. Mivel Roland beelőzött, és urológiát mondott, én már hiába módosítottam általános sebészetre, az itteni nő az urológiára adta a sorszámot, miközben hozzátette, hogy nyugodtan menjünk be soron kívül. Hát igen, ez a párom akkori állapotában indokoltnak is tűnt.

Na de vajon hol van a protonágyú urológia ebben az irdatlan épületben? Annyit egy kérdésre megtudtam, hogy "félemelet, aztán jobbra", de arra is annyi ajtó meg folyosó volt, hogy percekig kellett bolyongani a helyes irány megtalálásához. Urológia persze több is volt, a regisztrációnál kapott kártyára is "urol II." volt felírva, de az ajtókon nem tüntették fel, melyik melyik. Az elsőre viszont ki volt írva, hogy 05.22. és 06.04. között nem rendel, így át kellett vergődnünk egy távolabbihoz. (Mellesleg arra is ki volt írva, hogy XYZ doktor nem rendel, de ez az apró részlet nekem elsőre nem tűnt fel). Néhány idősebb úr várakozott itt, akiket megkértem, hogy engedjenek minket maguk elé, mert sürgős az eset. Pillanatokon belül nyílt is az ajtó, én pedig semmivel sem törődve benyomultam rajta, és már kezdtem is a mondókámat. Az asszisztensnő azonnal ugrott, de a doktor csak csúnyán nézett, mire elkezdtem szabadkozni, hogy "hát lent mondták, hogy soron kívül...", de erre is csak mogorván válaszolt. Szemmel láthatóan nem tetszett neki a rend megbomlása. Egyébként meg egy büdös paraszt bunkó volt, amit a Roland is megerősített.

Állítólag ennek is az volt a legnagyobb baja, hogy a fájdalomtól vergődő páciens nem köszönt vissza neki, de egy ajtónyíláskor kihallottam azt is, miként üvöltözik telefonon keresztül az egyik betegével. Tiszta hülye. Miután a Rolcsi odabent egy injekciót kapott a veséjébe, ultrahangra küldték, ahova még elkísértem, de ekkor már tűkön ültem, hiszen engem még vártak bent, a melóhelyen. Egy SMS-t azért előreküldtem, utána meg azon morfondíroztam, mit hazudjak, ha beértem. Elvégre nem közölhettem, hogy a nálam alvó (velem együtt) buzi barátomat kellett kórházba kísérni, ezért azt mondtam, hogy "egy közel lakó barátom hívott fel kétségbe esve...". De utálom már ezt.

Néhány óra múlva hívott a párom, hogy az ultrahangon nem találtak semmit, de amikor vizeletmintát kellett produkálnia, kijött a kő is, amit később még analízisre kell vinnie. Szerencsére nem kellett bent maradnia, ráadásul a nap további részében már teljes értékű emberként tevékenykedhetett. Mintha mi sem történt volna.

Igaz, a riadalomnál többről volt szó, és senkinek sem kívánom azt a fájdalmat, amit a Rolandomnak át kellett élnie, de hál' Istennek minden rendben végződött. Se kórházlátogatás, se muszáj-coming out, se túl sok elvesztegetett munkaidő, se fölöslegesen kidobott pénzek. Ezt is meg kell becsülni.

Ez van, ha a munkahelyemen írom a blogom...kifelejtek lényeges dolgokat. De ha már úgyis nekiláttam bepótolni az elmaradást, egy kicsit bővebb lére is eresztem a mondandómat, amolyan 979-esen.

Vannak emberek, akik gyakran veszik a szájukba a kezüket, ujjukat, körmüket. Ez nagyon helytelen dolog. Csak gondoljunk bele abba, hányan utaznak naponta egy-egy tömegközlekedési járművön, és azok mifélék. Durvulhatunk is, ha például a hajléktalanokra gondolunk. Most mindegy, miért kerültek abba a helyzetbe, amiben vannak, de ha már benne vannak, akkor koszosak. Némelyek TBC-sek, némelyek férgesek, némelyeknek fekélyek borítják a testét. Aztán szépen felszállnak egy buszra, ott kapaszkodnak, a retkes kezük ráizzad a kapaszkodóra, a sárlé pedig szépen részárad arra. Aztán jön egy illető, ugyanott fogódzkodik, ahol nemrég a hajléktalan (/akárki), a szutyok ráragad a kezére, de ő ezt nem is tudja, és amikor nekilát enni, a rágógumiját húzkodja a fogai közül, vagy a körmét rágja, szépen le is nyalogatja a kezéről a redvát. Képzeljük el, naponta hány kilincset, liftajtót fogdosunk, mennyi pénzérmét, idegen tollat tapogatunk, és ez mind 'veszélyt' jelent számunkra.

Ezért én kínosan ügyelek arra, hogy amint megérkezem valahova, az első dolgom legyen a kézmosás. Esetleg ha sürgős dolgom van, akkor a sürgős dolog után az első, de igyekszem még azelőtt megejteni, hogy a számhoz nyúlnék. Ha ezt mégsem tudom megtenni, és mégis ennem kell, azt úgy teszem, mintha nyúznának, de az is előfordul, hogy visszautasítom a kínálást, amennyiben nem tudtam előtte kezet mosni. Mivel a lucskos kapaszkodók gyakran eszembe jutnak akkor is, ha mást látok ilyen felelőtlenül viselkedni, amennyiben ismerősről van szó, nem mulasztom el felhívni a figyelmét a fentiekre. Sőt, a páromnak kifejezetten tiltom, hogy a körmét rágja. Akkor is, ha kezet mosott előtte. Rossz szokás, amiről célszerű mindenkinek leszokni. Ha egy légtérben vagyunk, nem tud úgy ügyeskedni, hogy ne vegyem észre, mit csinál, és mindig rá is szólok. Ha háttal ülök neki, akkor sem menekül, mert akkor az éles fülem buktatja le, ugyanis a rágott köröm pattogó hangot hallat.

Viszont ennek ellenére anyáméknál valamiért mégis a számban turkáltam. Hogy miért, azt elképzelni sem tudom, mindenesetre találtam valamit, aminek egy cseppet sem örültem: a bal felső bölcsességfogam ínyhez legközelebb eső része megkarcolta az ujjbegyem. Ez azt jelenti, hogy lyukas, és nem is kicsit! Ahogy odanyúltam, fájdalomszerű érzést éreztem, mintha a fog idegét birizgálnám. Huh, ez tragédia! Nem is éreztem, mert bár egy-egy édesipari termék elfogyasztásakor rendszeresen érzem úgy, mintha bomba robbant volna a számban, éppen ennek gyakori volta miatt nem feltűnő a dolog. Gondoltam, ha már az öklöm úgyis a számban van, körül is pásztázok nyomban. A bal alsó és jobb alsó 8-assal semmi probléma, a jobb felső azonban hasonlóan reagált a matatásra, mint az átellenső kollégája, azonban ezt határozottan nem éreztem lyukasnak. Érdekes.

Az azóta eltelt két napban igyekeztem minél kevesebb turkálással ellenőrizni a fogam állapotát, és tükröket is igénybe vettem, hogy ne csak érezzem, de lássam is a problémát. Mivel ez a fog ugyebár igencsak hátul van, és a pofám is eltakarja, inkább csak azt értem el, hogy a szám bal széle úgy néz ki, mint Jokeré a The dark knightben. Persze azon nyomban büdösnek is éreztem a számat, holott nem az, ezt gyakori tenyérbe lehelgetéssel teszteltem. A munkahelyemen aztán sikerült olyan tükörrendszert alkotnom, amivel — a kedvező napállást is felhasználva — meg tudtam nézni a BF8-ast. Se nem fekete, se nem barna, de még csak nem is sárgás, pont olyan fehér, mint a többi fogam. A szájszagom azon nyomban megszűnt, csak a szorongás nem.

Most már aztán tényleg muszáj vagyok a fogorvosomtól időpontot kérni, meg aztán régen is látta testem őt érdeklő 32 csontját (valójában csak 30+0,5+0,5). Jaj, még az is lehet, hogy kihúzza, ha pedig a tályogos nyavalyás is problémásnak minősül, akkor a szájhigiéném csak némi áldozattal hozható helyre.

Hiába no, öregszem. Lassan jön a reuma, meg az érszűkület, ezt tudomásul kell vennem...

Igyekszem gyorsan megírni a mai nap történéseit, mert érzem, hogy megint elindult a visszaszámlálás, azaz kezd kimenni belőlem a lázcsillapító hatása, és ezzel párhuzamosan a testhőmérsékletem is szép lassan kúszik a mostanában olyannyira kedvelt 39,2 fok felé. Eredetileg két felvonást terveztem, de a délelőtti sétám után megint annyira szarul voltam, hogy még a gép elé ülni sem volt erőm, úgyhogy most egyben regélem el a sztorit.

Tehát szombat este rendkívül szarul voltam, ezért a buliba készülő barátaimat ágyban fekve, pizsamástul fogadtam. Iszogattak kicsit, megvacsoráztak, aztán Rolcsival együtt elindultak duhajkodni. Én meg bevettem két lázcsillapítót, majd némi tévénézés után elaludtam. Éjjel néha arra ébredtem, hogy menten belefulladok abba a medencébe, amit a testem kreált az ágyamból, de összességében jól aludtam. Reggel magam is meglepődtem, mert a lázam teljesen elmúlt, cserébe viszont megjött mindkét étvágyam. Ezeket a nap folyamán ki is elégítettem, de délután szép apránként megint elindult a hőmérő higanyszála, és este tízkor újra örvendhettem a 39 fokos testhőmérsékletnek (egyébként az utóbbi négy napban olyan profivá váltam, hogy előre meg tudom mondani, mennyit fog a lázmérő mutatni). Egy botrányosan szar éjszaka után eljött a ma reggel.

Azt már előre tudtam, hogy első dolgom lesz ma orvoshoz menni, amit előző este meg is telefonáltam egy kolléganőmnek, de arra nem számítottam, hogy ez ilyen nehezen fog menni. Amikor a telefonom ébresztett, igen komoly megerőltetés volt felülni is, hogy lenyomjam, aztán 20 perc haldoklás után kikászálódtam az ágyból, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor az emberre a gravitáció háromszorosa nehezedik (a fejére a négyszerese). Mivel érzetem, hogy így én a sarokig nem jutok el, nemhogy a rendelőig, kénytelen voltam újabb lázcsillapító adagokat a testembe juttatni, amitől viszont levert a víz. Tíz perc alatt jó csuszpitosra izzadtam a pizsamámat, de kénytelen voltam összeszedni magam, hogy útnak indulhassak. Így már egy kicsit könnyebben is ment. Az a baj, hogy ugyebár lázasan egy csomó dolgot nem érzek, ha viszont elmulasztom, akkor semmivel sem jobb a helyzetem, mivel akkor már azt is érzékelem, hogy a napok óta nem-evés következtében milyen gyenge vagyok. Sehogy sem jó. Az utcán gyöngyöző homlokkal, falfehér arccal, beesett szemekkel totyogtam végig, mint valami nyugdíjas papa, és vagy negyed óra volt, mire a 350-400 méterre levő háziorvosi rendelőbe értem.

Itt már a bejáratnál láttam, hogy az én orvosom bizony csak délután rendel. Kicsit voltam csak pipa, de azért felmentem, hátha a délelőttös kolléganője fogad. Egy 20 percecskét szenvedtem a váróteremben, amikor egy asszisztensnő előjött egy felmosórúddal, hogy összeszedje a beázó tetőről a kihelyezett vödrök mellé csöpögött vizet. Ekkor letámadtam, hogy megérdeklődjem, érdemes-e várnom, és hamar kiderült, hogy nem. Miért nem jöttem pénteken? Ők itt voltak. Jöjjek vissza délután. Baszd meg! Szépen hazacaplattam, és beleültem egy kád vízbe, aztán áthelyeztem a székhelyemet az ágyba. Gyorsan elaludtam, mert megint belázasodtam, de aztán állandóan arra ébredtem, hogy valaki fúr a közelben. Újra elaludtam, újra fúrtak. Ez így ment délután kettőig, amikor már irdatlanul pipa voltam. Lelki szemeimmel elképzeltem, ahogy megfogok valami hosszú és nehéz dolgot, kimegyek, és szarrá verem az illetőt. Válogatott kínzásokat képzeltem el neki, de ő csak fúrt, fúrt. HAGY-JÁK-MÁR-ABBA!

Persze megint olyan állapotban voltam, mint reggel: megint egy negyed óra kellett, mire ki bírtam szállni az ágyból, megint lázcsillapító, megint leizzadás, megint totyogás (most még csúszott is az út). A rendelőben kb. 12-en voltak előttem, én meg nem vittem magammal olvasnivalót, mert úgysem tudtam volna koncentrálni. Öreg hiba. Megjegyeztem, ki után következek, aztán indulhatott az idegtépő várakozás. A többség szerencsére csak gyógyszert íratni jött, ezért ezeket párhuzamosan el tudták intézni, akik viszont tényleg vizsgálatra jöttek, azok fél órákat voltak bent. Tipikus. Némelyik emberkénél már komolyan elgondolkodtam, hogy a doktornő esetleg meg is műti őket.

A doktornő egyébként egy külön sztori. Állítólag főorvos, bár lehet, hogy csak az emberek címkórsága léptette elő, de akármi is legyen, dohányzik (a rendelőben is), és bunkó mint az állat. Amikor két éve a nagymamám összeesett a szobában, kénytelen voltam kihívni. Még a telefonban lebaszott, hogy "Persze, mert elhanyagolják az öregeket, ilyenkor meg rohanjon az ember, és hagyja itt az igazi betegeket" (sic!). Azért kijött és megállapította, hogy kiszáradás okozta az összeesést, majd beszólt a mentősöknek, és elment. Agyvérzés volt, meg tüdőgyulladás... Nekem meg akárhányszor fáj a torkom, állandóan ki akarja kapatni a mandulámat (én meg nem akarom), ez most is benne volt a pakliban.

De vissza a váróterembe. Természetesen ahogy múlt az idő, engem is egyre több dolog idegesített. Jött egy pali, aki folyamatosan susogott valami dalt, és baromira nem érdekelte, hogy rajta kívül emberek is vannak még ott. Aki mellettem ült, az nyalogatta a protézisét, ezzel számomra idegesítő nyeszlegő hangot adva, a másik meg csak simán nyáladzott. Ja, és volt egy párocska, akik mit sem törődtek azzal, hogy egy orvosi rendelő várójában vannak, és nem az ágyban. Mikor éppen sorra kerültem, nyílt az ajtó, én felpattantam, mire egy nő "Már elnézést!" felkiáltással bevágódott előttem. Nem akartam nagyon hangosan kurvázni egy irdatlant, így viszont a maradéknak úgy tűnhetett, mintha én akartam volna bepofátlankodni a nő elé. Azért egyszer ő is kijött (feltételezhetően műtét után), és tényleg bejutottam a doktornő színe elé. Belenézett a torkomba, majd közölte, hogy vagy mandula (mondom...) vagy vírus. Felírta a gyógyszereket, majd utamra engedett. Cca. 5 perc volt. Tipikus #2.

Na, de még hátra van a gyógyszertár. Ez a rendelő mellett van 3 méterrel, semmi sem indokolta volna tehát, hogy másikba menjek. Három ablakból kettő üzemelt, mindkettőnél 4-4 ember állt. Kiválasztottam az egyiket, természetesen a rosszabbikat. Először 5 percig kellett kivárni, amíg egy kínai nőnek sikerült elnyöszögnie, hogy mit akar, a következő páros pedig bankkártyával fizetett (ezt imádom). Jött a harmadik, akinek terheléses cukorteszthez kellett cucc, aminek az elkészítése újabb közel 10 percbe telt. Ekkor már tényleg legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Persze megfordult az agyamban, hogy át kéne állni a másik sorba, de ott mindig többen voltak, mint előttem, tehát inkább maradtam. Azért végül csak sikerült megszereznem a förtelmes ízű kanalas orvosságomat, meg az Aktil Duo nevű antibiotikumot, ami már régi jó ismerősöm (mindig ezt írja fel).

A közeli Matchban vettem még néhány kiló gyümölcsöt (csak ezt vagyok képes megenni), aztán a szakadó hóban hazasétáltam.