otthon bejegyzései

Már két hét sincs vissza a 2010-ből, de ahogy most kinéz, ez a hátralevő időszak viszonylag nyugodtan fog telni. Az anyagi helyzetem stabilizálódott, ezzel együtt pedig a lelkem is lábadozásnak indult, bár egyiket sem akarom elkiabálni.

A decemberben behajtott tartozások elég szépen fedezték a kiadásainkat. Mindenki megkapta a pénzét, telt az extra költségekre is, maradéktalanul be tudtam fizetni az összes adómat, azokat is, amikkel hetek óta tartoztam. Sőt, még játszadozni sem kellett azzal, hogy az EVÁ-t 90%-ra kell feltölteni (bár egy ellenőrzés során hiányt állapítanának meg), ahogy az a korábbi években gyakorlat volt nálam. Ha minden jól megy, a kollégák karácsonyi ajándéka is rendeződik a hétvégén, sőt, egy jó nagy öltönybevásárlás is belefér, és ezzel együtt lecsökkentjük a legnagyobb tartozást felhalmozó partner adósságát is. Pontosabban ő csökkenti, így, ha már pénzt nem tud fizetni.

Ma lement az utolsó teljes munkanap. Hétfőre marad a munkahelyi karácsonyozás, meg némi tedd ide, tedd oda látszattevékenység, aztán január 3-ig alszik az iroda. Pontosabban csak aludna, de a társam és én biztosan bejövünk párszor, hogy rendezgessük azokat a dolgokat, amik hónapok óta 'ráértek'. Szeretném a 2011-et úgy kezdeni, hogy ezek közül minél kevesebb terheljen már az első munkanapokon. Aktív pihenés lesz az ünnepek környékén. Kis munka, kis takarítás otthon, szekrények kirámolása, a tartalmuk szortírozása, a honlapunk tartalmának bővítése és sok blogolás. Kétségtelen, hogy az utóbbi hetekben eléggé elhanyagoltam a blogot, pedig a verses játék indításakor nagyon csúcson voltam. Naponta volt bejegyzés, a játékkal együtt naponta több is, azóta pedig ritka bejegyzés, az is unalmas, és soká kommentelés. Ebben a két hétben megpróbálom majd bepótolni, amit csak tudok, bár ígérni inkább nem ígérek semmit.

Aztán lesz két napom a családi ajándékokat beszerezni, amit megpróbálok majd úgy kivitelezni, hogy a szellemi épségem megmaradjon, amennyire csak lehet. Idén kimaradtam a karácsonyi őrületből, de ezt nem úszhatom meg teljesen, hiszen nekem is van bőven családtagom, akiknek vásárolni kell ezt-azt. Persze nagy valószínűséggel az utóbbi évek rutinját fogom követni: irány a dm, és mindenki kap egy érdemeihez mért értékű kozmetikai csomagot, amiben az a jó, hogy egy helyen beszerezhető mind, nincs méretbeli kérdés, nincs "már megvan" probléma, praktikus és visszacserélni sem kell. Pénteken leutazom anyámékhoz, ünnepelgetünk, zabálunk, szombaton hazajövök, aztán pihengetek (már amennyiben ez esetemben értelmezhető egyáltalán). Mivel a nagybácsim is meghalt, hozzá már nem megyek, apámékat viszont nem úszhatom meg. Az idén még csak egyszer láttak...

Unatkozni tehát nem fogok, de azért pihenni is próbálok majd. És hogy jövőre mi lesz? Az majd egy másik bejegyzés tartalma lesz, de csak ha már visszatekintettünk idénre.

Ez a vízórás téma már jó ideje foglalkoztat, és ugyanennyi ideje emlegetem is itt, a blogban. Normál körülmények között az egész egy egyszerű dolog volna: fogom magam, kihívom a szerelőt, megfizetem, kitöltöm a nyomtatványokat, postára adom azokat, és hat évig hátradőlve élvezhetem a lecserélt vízóra kényelmét. De nem, nekem ez nem ilyen egyszerű.

Először is legalább egy évig halogatom a dolgot, mert mindig valami másra kell a pénz, aztán amikor már tényleg a nyakamon a kés, mert a vízművek szerződést akar bontani velem, akkor nagy nehezen elszánom magam, és kihívom az általuk ajánlott partnercéget. Azért őket, mert esetükben nem kell külön vesződni a hitelesítéssel, ami újabb súlyos ezreket jelentene, közben tudomásul véve, hogy ők bizony hivatalként fognak viselkedni. (Ezt a hivatal dolgot már korábban ecseteltem).

Június végén emeltem fel a telefont, egy hétfői napon. Ígéretet kaptam, hogy ugyanazon a héten pénteken jönnek majd, reggel 8 és du. 1 között. Ugye, hogy hivatal... a maszek azt mondta volna, hogy ekkor és ekkor. Mindegy, belefér. Szabadságot vettem ki erre a napra, kilátásba helyezve, hogy ha mondjuk korán jönnének, utána még bemegyek dolgozni, de erre nem került végül sor. Csütörtök estére terveztem, hogy a wc mögötti vas panelt leszedem, mert ha ők szedték volna le, azért újabb 2000 forintot kértek volna (előre közölték), viszont erre az estére hirtelen programom lett, és csak közel éjfélre értem haza. Olyankor meg nem lehet zajongani, mert az +- 5 emeletet verne fel álmából. Jó, hát akkor majd keveset alszom, és Ricsinek is megmondtam, reggel kelés, szabi ide vagy oda, aztán fél óra alatt csak lerángatom azt a szart, amire a kontár szaki anno ráépítette a csempéket.

Reggel kurva jó volt persze felkelni, de meglepő módon a Ricsit is időben ki tudtam rángatni az ágyból. Ott kóvályogtunk mindketten. Mondtam, hogy visszafeküdhet, de ágynemű nélkül, és előtte öltözzön fel. Így is tett, és miközben ott durmolt, én vadnyugati hősként, egy csavarhúzóval a kezemben álltam az ellenség elé. Könnyedén kicsavartam a négy csavart, aztán könnyedén emeltem le a panelt is, nem is értve, a tavalyi vízszerelő miért akarta közben lebontani a házat. Oké, ez megvolt, jöhetnek a szerelők. Amíg vártam, megcsináltam pár apró, de látványos takarítási feladatot (csak ahol a papok táncolnak), aztán amikor egy újabb álmossági roham letámadott, a párom mellé feküdtem, és megpróbáltam elaludni. Alig-alig sikerült, de azért hunytam egy pár percet.

Dél elmúlt, mikor csöngött a kaputelefon, végre megjöttek! Két 50-es szaki lépett be az ajtón, nekem meg rögtön a Kovácsovics akárki jutott eszembe, aki a Calgon reklámban nyomatja a szöveget. Az egyik előreszaladt a konyhába, és elkezdett adminisztrálni, a másik meg nyomban nekiesett a fürdőszobai szerelésnek. A hivatalság másik hátulütője, hogy tetszik, nem tetszik, ők nem ügyelnek a kedves ügyfél lakásának épségére. Például a wc-m nincs rögzítve a padlóhoz, mert amikor kicseréltettük, nem volt rá szükség, ráadásul kurvára megdobta volna a költségeket is. Csak a gravitáció tartja, meg az a vastag cső, amin a szmötyi a csatornarendszerbe távozik. Ezért amikor megláttam, hogy a 100 kilós pasas úgy ül rá a vízóra felé fordulva, hogy a csésze vagy 4-5 centit kilendül, rögtön levert a víz. Ez mindjárt eltörik, gondoltam nyomban, és inkább kart karba öltve álltam meg az előszobában, ahelyett, hogy hagytam volna őket nyugton dolgozni, és a dolgomra mentem volna. Ugyanígy izzasztott minden olyan hang is, ami egyértelműen arra utalt, hogy a páros aktívabban tevékenykedő fele az összes eszközöket 10 centiről bassza rá a wc hófehér műanyag fedelére, ami mellesleg egy elterjedt szokás lehet ezekben a körökben. Na, de végül nem okozott kárt, és a csészét is óvatosan visszaigazgattam a nyugalmi pozícióba. Lement a két csere, megkaptam a nyomtatványokat, kifizettem a 32125 Ft-ot, aztán rájuk csuktam az ajtót. Kis takarítás, a hátlap körülményes és jelentős izzadással járó visszaillesztése után pedig elégedett nyugtáztam, hogy akkor happy end.

Eltelt a péntek, a szombat és a vasárnap jelentős része is, pihengettem, filmezgettem, megéltem életem első Pride-élményét, megúsztam a buziverést (pedig akár én s lehettem volna az áldozat), és valamikor éjfél után le is dőltem aludni. Ricsi kicsit még virrasztott, elment zuhanyozni, majd mellém feküdt. Hamarosan arra ébredünk, hogy a kb. negyed órával előbb lehúzott wc tartálya elég hangosan töltődik csak fel. Ricsi már talpon volt, de én is felébredtem a zajra, és kitámolyogtam a fürdőszobába. Azt sem tudtam, hol vagyok, hiszen nem sokkal korábban sikerült csak elaludnom, de elég éber lettem, amikor megláttam, hogy a vaslemez mögötti részből egy patakocska indul el, és csatlakozik ahhoz a tavacskához, ami már egyébként is a padlón éktelenkedett. Na, vízóra gyors elzárása (hang megszűnik), majd a víz felszedése hót komásan. Hallottam, hogy az alattam lakók szintén takarítanak, és már előre felkészültem a csengetésre. Szegények az utóbbi 4-5 évben kábé ugyanennyiszer áztak el. Végül erre nem került sor, mi pedig visszafeküdtünk aludni, ami persze nekem nemigen ment, pedig cefetül álmos voltam.

Reggel megoldottuk a tisztálkodást csak meleg vízzel, és miközben dolgozni indultam, azon morfondíroztam, hogyan oldom majd meg a mosást, ha napokba telik a [valami] javíttatása, mennyibe fog kerülni az egész, és hasonlók. Délelőtt felhívtam a szerelőket, akik a cserét is intézték, és erősen bíztam benne, hogy garanciális javítás lesz. A diszpécsernek megmondtam, mi a probléma, ő pedig azonnal egy szerelőt ígért. De az nem jó, mondom, mert én a munkahelyemen vagyok, és senki sincs otthon. Jó, akkor mindjárt visszahív. Eltelt egy óra, de nem hívott. Közben azon aggódtam, hogy a telefonom aksija le fog merülni, és lőn, tényleg merülésnek indult, már lesötétült, és hangjelzéseket adott. Hát ez kurva jó! Nem lehetne, hogy ne így történjenek a dolgaim? Nem bírtam magammal, és újra telefonáltam, de ezúttal egy másik diszpécser vette föl, akinek elmondtam, hogy visszahívást ígértek, és akkor most mi lesz. Összebeszélt a kollégájával, majd megint visszahívást ígért. Jó, mondom, és felmerült bennem a kérdés,  hogy miért vagyok olyan hülye, hogy ilyen körülmények mellett a mobilszámomat adom meg a munkahelyi helyett. Tényleg hívott, és mondta, hogy 1-1,5 óra múlva ott lesznek nálam, addig szépen "hazabandukolhatok". Így, gúnyosan. Hát az anyád picsája!

Na, felpattantam a helyemről, és elindultam haza, közben végig azon aggódtam, vajon haza is érek-e időben, de még egy gyors vásárlás is belefért, amire szükség volt, tekintve, hogy egészen addig nem ettem semmit. A boltban ácsorogtam éppen, amikor ismét csörgött a telefonom (ami csodával határos módon még mindig nem adta meg magát végleg). Egy kölyök szólt bele, hogy ők a vízórások, és akkor most indulnának, másfél óra, míg ideérnek. Anyád picsája kettő. Otthon intéztem egy gyors pakolást, leszedtem megint a hátlapot, aztán vártam.

Negyed háromkor tényleg jöttek. Ugyanaz a pasi, aki pénteken az adminisztrátor volt, meg egy ipari tanuló kinézetű alkutya. Ezúttal az előbbi dolgozott, és utóbbi intézte a pénzezést meg a papírokat. Első pillanatban kiderült, hogy természetesen nekik ehhez semmi közük, merthogy a flexibilis cső lyukadt ki, tehát fizetnem kell. A cső cseréjét gyorsan elintézték, én pedig újabb 8000 Ft-tal lettem szegényebb, és ez így már összesen 40000 lett, ami — tekintve a kilátásokat — jóval több a keretnél. Egyébként már tudták előre, mi a gond, amiből nem az következik, hogy ők okozták, hanem az, hogy a hasonló esetek mindennaposak. A csövek 2-3 év alatt elöregednek, és az éjszakai nyomásnövekedést sokszor nem bírják, eldurrannak. Az én csövem is marha szépen nézett ki... Mondta az ipse, hogy ő nem turkálhat a pénztárcámban, de javasolja, hogy váltsak inkább rézcsövekre. 6-8 ezerből megvan, és nyugodtan alhatok utána. Megfontolandó, de erre most marhára nincs pénzem.

Miután elmentek, megint jött a takarítás és a vaslemez visszabizergálása (most már rutinosabban), aztán leszaladtam a közösképviselő irodájába, hogy a szabad perceimben elintéztessem vele a nyomtatványok rá eső részét. Természetesen nem volt, ott, meg a gondnoknő sem, így megint hoppon maradtam. Miért nem mehet egyszer valami könnyen és gördülékenyen? Most hívhatom fel, egyeztethetek időpontot, meg megint jöhetek el bentről korábban, holott már így is két munkanapom esett ki.

Na, de talán most már vége a témának, legalábbis NAGYON remélem.

Unalmas a cím, — majdnem olyan, mint életem mostani időszaka, — de jobbat nem tudok. Azaz unalmas egyáltalán? Nem éppen csak azért kellett egy kis szünet, mert a sok izgalomtól besokalltam? Mindjárt kiderül.

November 27. Péntek

Reggel keltem, ahogy szoktam, — kicsivel Ricsi után, aki suliba indult — és bár tudtam, hogy este jelenésem lesz, nem éreztem úgy, hogy bármit is máshogy kellene csinálnom, mint egyébként. Elvégre a testvérem szalagavatója nem olyan nagy dolog... Bementem szépen dolgozni, közöltem, hogy csak du. 2-ig leszek, aztán nekiláttam a melónak. Éppen úgy, mint bármelyik napon. Ebédkor kérdezi a kolléganőm, csak úgy mellesleg, hogy "És akkor előtte hazamész?". Párbeszéd:

— Minek mennék haza?

— Így mész a szalagavatóra?

— Mé' nem az én szalagavatóm lesz, meg nem is akarok túlöltözött lenni.

A bogár azért a fülembe került, és pillanatokon belül már magam előtt is égni kezdtem. Hogy lehetek ennyire zakkant? A testvérem életének egyik legfontosabb pillanata következik, én meg beállítanék munkásruhában, micsoda egy tré dolog lett volna már... Még szerencse, hogy a kolléganő firtatgatott, mert így még volt időm hazaszaladni, hogy átöltözzek. Igaz, így egy órával korábban kellett felpattannom, mint azt eredetileg terveztem, de hát mit számit? Otthon felkaptam egy inget, zakót, meg egy alkalmi cipőt (farmer maradt), aztán igyekvés a buszhoz, mert lényegében az egész család rám várt.

Már előre rettegtem, hogy majd terülj-asztalkám fogad, körülötte pedig a nagypapa, aki majd jól szétcsámcsogja a légteret, amitől én meg hisztérikus rohamokban török ki, de ez szerencsére elmaradt. Se asztalkám, se papa, hanem rögtön rohanás a szomszéd városba, hogy helyünk is legyen, meg a húgom is odaérjen egy órával korábban. Egy órát ücsöröghettünk beszélgetve, meg az embereket figyelve, ami utóbbi rám igen káros hatással van. A nézőtér elejére sikerült befészkelnünk magunkat, de azért még előttünk is ültek páran, főleg fiatalok. Megfigyeltem egyrészt, milyen jóképű magyar srácok vannak manapság, másrészt elgondolkodtam, mennyire beszűkült lehet némelyik fiatal életvilága, ha minden arra járó lány rögtön úgy összehasonlítja és megtárgyalja egymás műkörmét, mint ahogy azt előttem tették az ottaniak. Nem tudtam nem eszembe idézni az Amerikai psycho ominózus, névjegykártyás jelenetét. A tinci-tánci lement, duplán is, az agyvizem felment, triplán in (a mögöttem rendetlenkedő kiscsávótól, amiből mindig kifogok legalább egyet), az egész nem volt több szolid 3,5 óránál. Nekik bezzeg multimédiás rendezvényük volt, nem úgy, mint anno nekünk, de hát aki még a XX. században érettségizett...

Fél 10-kor már igencsak sajgott a picsám a sok üléstől, a mehetnékem pedig a tetőfokára hágott. Másnap iskola! A húgomnak azonban még jelenése volt itt-ott, osztálykép, miegyéb, meg aztán még a pasijával is smárolkozni kellett (akivel mellesleg egy "Szia!" formájában megdupláztam az eddig lefolytatott társalgások időtartamát), de semmi esetre sem hagyhattuk ott, mivel az a környék nem biztonságos egy 18 éves, a puszta megjelenésével szíveket törő kis nőnek. Ááh, nem a kaszával átdöfködős, boltosokat megrugdalós, benzinkútról fizetés nélkül elhajtós, minden magyar nőt lekurvázós, stb. cigányok miatt, hogy is gondolhattok ilyet? Rasszisták!

Olyan 10 órakor azért sikerült mindnyájunknak bezsúfolódni a kocsiba, és este 11-kor már otthon is voltam. Fürdés, levelek elolvasása, kaja, némi autentikus párkapcsolati lét (beszélgetés), majd éjjel 1-kor alvás.

November 28. Szombat

Amikor a telefonom 5:40-kor ébreszteni kezdett, nem igazán fogtam fel, mi történik,  de annyit azért tudtam, hogy ha azt az ominózus gombot nyomom le, akkor menthetetlenül elalszom. Ilyenkor csak úgy beletenyerelek a gombokba, aztán 5 perc múlva megint, és csak újabb 5 perc után nyomom le az ébresztést végleg, amikor már tudom, hogy nem fogok elaludni. A reggeli procedúra után a felkelő nap már a Pólus mellett talált, ahova én éppen időben értem, nem úgy mint az, aki lekocsikázott engem és társaimat az egyetemre. Így aztán nyugodtan aludhattam volna még 20 percet, de sebaj — gondolatm akkor — majd a kocsiban...helyett lófasz, mert középre sikerült csak ülnöm, ott meg nem tudok aludni. Nincs minek nekitámasztani a fejem, mert mellettem ülnek, hátrafelé meg kitörne a gigám, ráadásul a tarajam is elromlódna.

Jegybeírás miatt semmiképpen nem úszhattam meg ezt a napot, másrészt pedig gyakjegyes előadás volt, én pedig igyekszem ezeket a helyszínen letudni, hogy ne kelljen beadandókat szerkesztenem. Délelőtt kicsit meglepődtem, amikor a jegybeírós tanárnő azért kérdezgetett párat élőben is (szakpolitikák kapcsolata a foglalkoztatáspolitikával, stb.), én pedig — mivel nem készültem fel ilyetén zaklatásra — megszeppenve válaszoltam helyeseket. Az aktuális előadás során megtudtam, hogy altruista-barátkozós szerető vagyok (a 6 típusból kettő kombinációja), meg még pár érdekes dolgot, ebédeltem, aztán a csoporttársak kb. felével átvonultunk egy helyi étterembe. A 9. félév vége felé közeledve már elég aktuális volt egy ilyen. Jól éreztem magam, még úgy is, hogy pont olyanok mellé kerültem, akik politikailag/világnézetileg nem éppen velem egy oldalon állnak. Egyikük ráadásul vélhetőleg magától is rájött, mi velem a helyzet, és rendszeresen kóstolgat, bár én ezt egyáltalán nem veszem fel, 4 feles pálinka elfogyasztása után meg különben is beleszartam (akkor). Visszafelé megint nem aludtam a kocsiban, hanem inkább ömlött belőlem a szó, de még este 9 után is pörögtem...aztán egyszerre csak rám tört a totál-kóma.

November 29. vasárnap

Már szombat estére is mozi volt betervezve, de abból semmi nem lett. Vasárnapra ez lett volna az egyetlen kötelező program, ehelyett ki sem mozdultunk a lakásból. Pontosabban én nem, mert Ricsi volt olyan jó, és leszaladt vásárolni, igaz, én meg egy csomót takarítottam. Az a röhej, hogy akármilyen álmos voltam előzőleg, reggel 9-kor akkor is fel kellett kelnem, mert nem bírtam tovább aludni. Pihent ettől nem lettem, ezért késő délután megint húnytam egyet, és még ez sem volt elég, így este olyan kómásan-ingerülten feküdtem le aludni, hogy meg is bántottam a páromat, aki még ennyi idő után sem szokta meg a kimerüléskori goromba stílusomat.

November 30. hétfő

Így aztán másnap reggel máris a "különben sem beszélek veled" szituációban találtam magam. Nem volt persze olyan szigorú a helyzet — mondom én. Ez a nap arról szólt, hogy nem szólt semmiről, például moziba sem mentünk (majd ma), nem is takarítottam, de még csak nem is főztem semmit. Viszont végre megnéztük újra a Gyűrűk ura II. részét, mert ennyi idő után már illett visszaadnom az eredeti tulajdonosának, közben pedig egy csomót haladtam a kirakómmal, ami vélhetőleg ennek ellenére sem fog elkészülni év végéig, pedig úgy szerettem volna. Ja, és még annyit csináltam, hogy kerestem egy buzis háttérképet az otthoni gépemre, ami tök sokáig tartott, mert nem találtam meg azt a tuti kis blogot, ami gyakorlatilag csakis ilyenekből áll(t). Amint ma hazaérek (úgy 11 óra felé...), be is rakom illusztrációnak. Mellesleg nem kerüli el a figyelmemet a tény, hogy ez megint egy újabb lépés a lebukás/kellemetlen szituációk felé. Gyengül az éberségem...

Na, mára ennyit.

Ez a bejegyzés április 2-a óta figyelt a piszkozatok között, azóta nem fejeztem be, és nem publikáltam. A téma közben végig itt volt a fejemben, ezért is vettem volna most végre elő, azonban nagyon sokat kellett volna átírnom benne, az eredetiből szinte semmi nem maradt volna, hiszen az azóta eltelt időben nagyon sokat változott az életem. Ehhez nem volt szívem, ezért inkább meghagyom eredeti formájában, szellemi fényképként, így, félbehagyva. A közeljövőben viszont megírom ugyanezt a témát, végigvezetve, és akkor kipipálhatom ezt a témát is. 

Régóta tervezem, hogy egyszer leírom, milyen is egy napom az ébredés megrázkódtatásától az esti alélásig, de eddig még folyton csak halogattam. Mindig akadt valami más téma. Viszont most, hogy Defalla röviden összefoglalta a saját napi rutinját, gondoltam ideje elővenni a mellényzsebből (piszkozatok közül) a kérdéskört. 

Valószínűleg mindenkinek vannak naponta visszatérő, sokszor monoton tevékenységei, és valószínűleg mindenkinél megvannak ezen tevékenységek végrehajtásának rutinszerű módozatai is. Amiknek mindig ugyanolyan sorrendben, mindig ugyanolyan módon kell megtörténniük, különben kizökkenünk, és esetleg egyik-másik dolog ki is marad. Velem előfordult, hogy az ezredik hazatértemkor valami szokatlan dolog történt, ami abszolúte kizökkentett a rutinomból, következésképp az ajtó zárjában felejtettem a kulcscsomómat, és az egész éjjel ott is lógott. Csak a szerencsén múlott, hogy senki nem járt arra, aki esetleg magáévá tette volna, hogy egy későbbi időpontban visszatérjen vele.

Akinek nagyon sok ilyen rutinja van, annak egyformák, unalmasak a napjai, ami egy fiatal esetében esetleg frusztráló is lehet, hiszen így azt érezheti, nem is él igazán, csak létezik. Idősebb korban ugyanez viszont megnyugvást is jelenthet, amennyiben ebben a korban inkább a biztonságé a főszerep, és nem annyira a változatos, pörgős napoké (már akinél). Ugyanakkor minél kevesebb ilyen visszatérő tevékenységünk van, annál szabadabbak vagyunk lelkileg és vélhetőleg anyagilag is. Utóbbit onnan veszem, hogy ha valakinek sok pénze van, megengedheti magának, hogy különféle időpontokban, különféle helyeken ébredjen, eltérő szituációkkal teljen el a napja, és ott és akkor térjen nyugovóra, ahol csak kedve van. Minél több a pénz, annál nagyobb a szabadság, ez könnyen belátható.

Nekem nincs A hét és B hét, nincs minden áldott nap azonos tevékenységem, viszont több variáció van a napjaim felépítésére. A hétköznap más, mint a hétvége (szerencsére), azon belül is van edzési nap meg nem edzési nap, a hétvégéken pedig van egyetemi nap meg abszolút szabadnap. Viszont ehhez képest is gondban vagyok, mert volt ugye a szakítás előtti állapot, majd jött a szakítás utáni állapot, ami jelentősen különbözött a megelőző időszaktól. Most megint egy új időszakban vagyok...meg gondban, hogy akkor most melyikről írjak? Nehéz kérdés, de megpróbálom azzal feloldani, hogy átlagot vonok a három időszakból, és ha valami említésre méltó eltérés akad, arra majd külön kitérek.

Tehát milyen mondjuk egy hagyományos hétfőm?

Az biztos, hogy a telefonom ébresztője reggel 7 órára van beállítva, ami most már kivételesen tényleg 7:00 óra, és nem 6:56, mint az óraállítás előttig. Hogy aztán mikor ébredek és mikor kelek, az már más kérdés. Előfordul ugyanis, hogy Desiré jóvoltából már korábban felébredek (a kis hülye mostanában 6 órára van beprogramozva), de utána rendszerint vissza is alszom. Ilyenkor szoktam faszságokat álmodni, egészen a telefon halottébresztő hangjának megszólalásáig. Amikor lenyomom azt az egyetlen gombot, amivel meg lehet állítani az ébresztési folyamatot (és nem folytatódik 5 perc múlva), minden esetben visszazuhanok az ágyba, és 5-30 perc ideig kómázok/visszaalszom. Utóbbi esetben végképp faszságokat álmodok, amik java része rendszerint meg is visel.

A kelés utáni tevékenységek sorrendje és elvégzésük módja szinte azonos, mindössze a visszazuhanással elpocsékolt idő mennyiségétől függően vagyok közben zaklatott vagy (viszonylag) nyugodt. Az az érdekes, hogy akárhogy is alakul, mindig ugyanakkorra leszek készen, ami a reggeli tér-idő szövet nyilvánvaló spontán áthidalását jelenti, más magyarázat nem lehet. Az ágyból való kilépés után első utam az ablakhoz vezet, amin kipillantva megállapítom, milyen idő van. Aztán felhúzom a reluxát úgy 20 centire, hogy a macsek kinézhessen rajta, ha a párkányra kíván telepedni. Általában nem kíván, mivel őkelme a nyitott ablakba szeret ülni, szóval az első nyávintására kinyitom neki az ablakot is, egy mozdulattal benyomom a számítógép power gombját, majd kimegyek a toalettere. Pisi és kézmosás után irány a konyha, ahol rágyújtok, és közben ide-oda pakolgatom az este elöl hagyott cuccokat (összébb/mosogató irányába). A cigit nem szívom végig, mert nem esik jól, és ha nagyon fáradt vagyok, általában az ájulás szintjét is megközelítem tőle, ami után 2-3 percre kénytelen vagyok beheverni az ágyamba, különben elhánynám magam. Ez szerencsére csak ritkán fordul elő.

Cigi után vissza a szobába, ahol már bekapcsolódott a számítógép. Hódolunk a függőségnek: blogstatisztika+kommentek elolvasása, majd az aktuális netes játék állásának megtekintése, sürgős/időhöz kötött/erősen ajánlott játékbeli tevékenységek elvégzése. Ha ez megvan, és kedvem tartja, fel a Youtube-ra, ötletszerűen kiválasztott zene elindítása. Utána visszamegyek a fürdőszobába, megmosom az arcomat, és ha B nap van, felkenem a pofámra a borotvahabot. Régebben minden munkanap reggelén megborotválkoztam, de az utóbbi pár hónapban ezt csak másnapokon teszem meg. Az arcbőröm úgyis érzékeny, a kezemen a bőr már így is rendszeresen véresre repedezik, igazán nem árt, ha néhány érintkezést kihagyok a vízzel, vegyi anyagokkal és a törölközővel. Ha viszont borotválkozom, akkor borotvahabbal a fejemen szoktam egy második fordulót tartani a klotyón, és mire elkészülök, addigra az szőrzetem is készen áll a halálra. Borotválkozás után fogmosás, aztán arcszesz alkalmazása, és nem fordítva, mert különben az öblögetéssel lemosnám a fejemről az arcszeszt, ráadásul az íze is szar. 

Újabb cigi (közben macskakaja osztás), újabb kattintások a gépnél, újabb zene (ha kedvem tartja), jöhet az öltözködés. Az ágyat általában random szoktam összedobni, például borotvahabbal a fejemen vagy ilyenkor, öltözés közben (vagy bármikor máskor). Ha a pólóm is felkerült a testemre, jöhet a hajzselé és a parfüm alkalmazása. Végül összedobom a táskámba az aznapi kellékeket, felveszem a cipőmet, felveszem a kabátot, megcirógatom a most már nem-kizárt macskát, kinyitom a bejárati ajtót, visszaterelem a macskát a folyosóról, majd bezárom az ajtót. Ilyenkor még eszembe juthat, hogy az övtáskám lemaradt, amiért nyomban vissza is megyek.  Most reggel 8:00 és 08:09 között tartunk. Mellesleg 8:00-tól kezdődik a munkaidőm...

Az előszobámban van egy gardrobszekrény, ebben tárolom a tartós élelmiszereket. Tésztát, rizst, lisztet, olajat, stb. Amíg nagyanyám élt, a gardrob ajtaja állandóan tökig nyitva volt, hogy szellőzhessenek a cuccok, emiatt viszont alig lehetett elférni az előszobában, ezért az utóbbi két évben én már folyamatosan csukva tartottam. Van hozzá kulcs is, de mivel sosem volt rá szükség, minden festésnél úgy lett az ajtó lekenve, hogy a zár mechanikája is kapott a ragacsból bőven. Következésképp ha akarnám, sem tudnám kulccsal bezárni. A szekrény nem padlótól plafonig ér, hanem csak úgy deréktól a plafonig, mert alatta a hűtő van, a kettő között pedig jó 20 centinyi szabad hely. Itt szoktam tárolni a még helyre nem tett számákat, olvasnivalókat, kulcsot, stb.

Amióta Desiré a triplájára nőtt, már nem akadály neki méternél magasabb helyekre felugrani, így a hűtő teteje is csak egy mozdulat neki. A gutaütés szokott kerülgetni, amikor felugrik például a belső ablakpárkányra, hogy onnan stírölje az utcát, persze úgy, hogy közben a fele teste a külső párkányon lóg.

Egyik nap megyek szépen haza, kiszállok a liftből, és nyitom az ajtót, ahogy szoktam. Már várom a nyávogást belülről, ezúttal azonban ez elmaradt, Desiré viszont az ajtó nyitásakor nyomban kiszaladt a lift elé, pedig erről már régen leszoktattam (néhány tockos segítségével). Gyorsan felnyaláboltam, és amikor bevittem a lakásába, már a küszöbön leesett az állam. A padlót legalább egy köbméter rizs borította a konyhától a nagyszoba küszöbén át a bejárati ajtóig. Még ocsúdni sem volt érkezésem, amikor az orromat savanykás szag csapta meg. Miközben a vérnyomásom valahova 200 főlé ugrott, azon gondolkodtam, hogy vajon a nyári melegben az alom 'érett'-e meg ennyire, de aztán megpillantottam az ecetes üveget a hűtő elé borulva. A hűtő tetején levő újságjaim (amiket anyámékhoz szoktam hordani, hogy ők is elolvashassák őket) ronggyá áztak, a számlák viszont megúszták a savanyú áldást, mivel a macska azokat már korábban letúrta onnan. Amilyen szerencsém van, kivételesen két kilós csomagolású rizst vettem, annak viszont csak kb. a negyedét használtam még el, Desiré pedig addig játszott a padlón a maradékkal, míg az UTOLSÓ SZEMIG kiürítette a zacskót. Már csak azt nem értem, hogy oldotta meg, hogy a hűtőn egy szem sem volt, pedig ha a szekrényből küzdötte ki a cuccot (márpedig onnan), akkor a zacskó tartalmának előbb a hűtő tetejére kellett volna borulnia, és csak azután a padlóra.

Na, jött is a retorzió: cicaorr belenyomása egy rizskupacba, néhány tockos a tarkóra, (közben hangos "Mit csináltál?"-ok), majd miután megkezdtem a felsöprést, újabb tockosok, amiért kis házikedvencem újra meg újra beleugrott a legnagyobb kupacokba. Persze tudta ő, hogy bajt csinált, azért is menekült ki nyomban a lakáson kívülre, de ha elmaradt volna a (szelíd) büntetés, azzal csak olajat öntöttem volna a tűzre. Sejtettem egyébként, hogy előbb-utóbb valami hasonlóra kell számítanom, mivel a megelőző napokban már nagyon érdeklődött a gardrob és annak tartalma iránt. Óvintézkedés gyanánt be is hajtottam az ajtót, de egy résnyi hely mindenképp maradt, lelkes felderítőm pedig valószínűleg addig furakodott és pofozkodott, míg végül csak sikerült kinyitnia azt. Aznap délután nyilván nem unatkozott egyedül.

De nem ez az egyetlen pusztítása, mert már eddig is okozott kisebb károkat. Mivel mindenhova felmászik, gyakran lever dolgokat, de mivel erre számítani lehet, össze még nem tört semmit (a törékeny dolgokat elpakoljuk a veszélyes zónákból). Az ablakpárkányról lehajolva viszont már több helyen is kikezdte a fűrészporos tapétát, amit először egy sikertelen felugrási kísérlet során sértett fel. A sérült rész aztán felkeltette a figyelmét (mint minden folytonossági hiány), és addig basztatta, amíg sikerült neki egy kisebb darabot kitépni belőle. Marhára esztétikus, ahogy egy másik közeli falrész is, ahol némi cellux alkalmazásával még időben megakadályoztam, hogy a tapétát az illeszkedésénél megkezdve négyzetméteres szakaszon tépje le. A karma nyoma viszont már a legkülönfélébb helyeken okozott maradandó nyomokat, bár ezek nem annyira feltűnőek, inkább csak engem bosszant a károkozás tudata. A hűtő melletti falszakaszon vagy 5 centis darabon csócsálta le a borítást, a (most már a szekrény tetejére menekített) ananászom leveleit pedig jó csúfra rágogatta. De ez utóbbi idővel magától regenerálódik.

Ahhoz képest, hogy mondjuk egy kutya mekkora károkat tudott volna ennyi idő alatt okozni, olcsón megúsztam a dolgot, persze hol van még a vége... A szekrénybe mindenesetre bevertem egy elhajlított szöget, hogy azzal akadályozzak meg egy újabb terrorcselekményt

Egy hirtelen ötletet követő hosszas felkészülési időszak (és még hosszabb Pató Pál időszak) után tegnap szombaton végre kifestettem a konyhám. Hivatalosan dinnye színű lett — valójában pedig narancssárga.

Az úgy volt, hogy péntek este konditeremben voltam (mily meglepő...), ahol ezúttal elmaradtak a láberősítő gyakorlatok, helyettük a vállamra fektettünk nagyobb hangsúlyt. Mondtam is az edzőnek, hogy olvas a sorsom könyvében, mivel a múltkori (tervezett) túra előtt lábügyileg akart megfingatni, most meg a másnapi festést akarta galád módon meghiúsítani. Erre harsányan felröhögött, de azért egy cseppet sem kímélt. Edzés után — szokás szerint — kiment az álom a szememből, így ha akartam volna sem tudtam volna a másnapi munkára való tekintettel időben lefeküdni. Ehelyett éjjel 3-ig játszogattam ezzel. 

Reggel 8-kor ébredtem, és nem bírtam visszaaludni, pedig közel 9-ig próbálkoztam vele. 9-kor aztán kénytelen voltam felkelni, merthogy ugye egy csomó dolgot terveztem aznapra, például még festéket is kellett vennem. Ennek ellenére 11 óra elmúlt, mire kiléptem a lakásajtón, hogy elszaladjak a közeli OBI-ba. Ennek az üzletnek tök jó neve van: OBI. Sok jóra nem lehet számítani, ha tekintetbe vesszük a szó szleng jelentését, Obi van Kenobi gyászos sorsát, azt, hogy Obi-nak hívták a Fűrész II. másodikként elhunyó szereplőjét, és hogy még a zOmBI szóban is benne foglaltatik. Számomra viszont akkor lett volna igazán obi, ha távozás előtt nem nézek utána, hogy hol van az a bizonyos festőszett, amivel már korábban is festegettem idehaza, mivel sehol sem találtam. Igazából még most sem tudom, hol van. Majd egyszer előkerül valahonnan, ahol tutira megnéztem legalább háromszor (mindenhol megnéztem legalább háromszor), mert egyáltalán nem emlékszem arra, hogy kidobtam volna (ami nem jelent semmit). A 979-féle biliárdtaktika (megy ahova megy) ezúttal nem szívatott meg, úgyhogy a bótba a festék mellett soksörtés festőbizbaszt is vettem. Érdekes egyébként — de esetemben cseppet sem meglepő —, hogy a két sor közül sikerült azt kiválasztanom, aminek az elején fennforgás volt. A másik sor már rég 10 embert haladt előre, mire mi megmozdulhattunk, közben pedig egy előttem álló párocska egymás csókolgatásával múlatta az időt. Lelki szemeimmel elképzeltem, ahogy a felrúgásom következtében az állapotos anyukából kirepül a gyerek és valahol a kerti bútorok között landol véres cuppanás kíséretében, de az ilyen és ehhez hasonló durva megoldások helyett inkább csak csúnyán néztem (az igazi szemeimmel).

Szerencsém volt, hogy odafele is, meg visszafele is rögtön jött egy busz, és ez így egy kicsit kompenzálta a sorban állással elvesztegetett időt. Mielőtt hazamentem volna, beugrottam a sarki étkezdébe, ahol vettem magamnak némi ebédet. Hát nem semmi ez a hely, az tuti. Hiába van a kiszolgáló csajokon kötényke, meg hajfogó, ha a rizs és a hús lemérésekor olyan disznóólat csinálnak a mérlegen, amitől hányni lehet. Most is, egy kis papírtálcára tette a választott húst, lemérte, aztán mellé tornyozott némi rizst. Azt úgy baszta vissza a mérlegre, hogy a kaja egy része a tálcáról lehullva beszennyezte azt, de sebaj, mert fogta a csaj, és kézzel felmarkolgatta a rakoncátlan borsó és kukoricaszemeket, majd két méterről a mosogatóba hajította. Nem volt túl őszinte a mosolyom... Aztán megkérdezte, hogy a papírba csomagolt cucchoz adjon-e szatyrot. Mivel nem lett volna célszerű az OBI-ban vásárolt holmik mellé rakni az ebédet, mondom, adjon. Erre a 15x10-es papírtálcán 3-4 centi magasan felhalmozott, majd papírba göngyölt cuccot, egy fél köbméter űrtartalmú nejlonba tette bele. Vicces volt.

Na, otthon belapátoltam a drága, viszont annál íztelenebb ebédet, majd nekiláttam az előkészületeknek. A konyhám nem túl nagy baromi kicsi, ennek megfelelően a lefestendő falfelület sem sok. A festék doboza szerint a tartalma 25 nm-re elegendő, ami nem is olyan hihetetlen, mivel a leírtakhoz képest tényleg elsőre fed. Az viszont nem igaz, hogy nem csöpög, de hát az őszödi beszéd óta tudjuk, hogy nem hazudik az, aki nem bontja ki a teljes igazságot. Ehhez képest tényleg tuti kis festéket vettem, és nem is volt drága (2900 Ft a 25 nm-re elegendő). Ha úgy veszem, 5000 Ft-ból megcsináltam azt, amit egy szakember 50000-ért csinált volna meg- És ha hozzáveszem még, hogy a festék felén túl a festőszett is megmaradt, akkor a következő ilyen akcióm ingyen lesz. Egy festő viszont nem tudott volna olyan jól elszórakoztatni, ahogy azt én tettem magammal. Egyrészt beraktam a Eurythmics Best of CD-jét, és arra nyomultam, másrészt olyan akrobatikus mozdulatokat tettem, amin néha hangosan fel kellett röhögnöm. Elképzeltem magam a külső szemlélő szemével. Egyik lában a tűzhely tetején, másik a létrán. Aztán a létráról át a konyhaszekrényre, az egyik kezemmel a falon lógó szekrénybe kapaszkodva, a másikkal a sarok irányába nyújtózkodva. A csövek mögötti/körüli felületek lefestését már nem is ecsetelem. Tisztára mint egy 3D-s Twister. Közben persze két telefonom is volt, de csak azért, mert a hívó felek nyilván érezték, mikor a legalkalmatlanabb a hívásuk. A beszélgetés már csak azért is kellemetlen volt, mert a festék baromi gyorsan száradt, és ha későn vettem észre, hogy egy már lefestett részen anomáliák maradtak, némi izomerő segítségével korrigálhattam csak azokat.

Mindenesetre meglepően gyorsan végeztem, alig 1 órámba tellett az érdemi munka. Viszont annál tovább tartott a túlszaladt foltok eltüntetése. Eddigre már Rolcsi is befutott, így ebbe már be is tudott segíteni (festeni nem is engedtem volna, mert csak az a jó, amit én csinálok). A profik a védendő felületeket szigetelőszalaggal ragasztják le, de mivel én nem vagyok profi (még), sikerült pluszmunkákat gyártani magamnak. Majd legközelebb jobban ügyelek...

Most, hogy kész a konyha, az antik falitányérokat már nem szándékozom visszatenni a régi helyükre, ahogy a köcsögöket sem a szekrény tetejére. Nem véletlenül nem fehérre festettem a falakat: vége a skanzennek. Így ugyan egy kicsit csupasz a fal, de csak addig, amíg nem sikerül beszereznem néhány igazi, konyhába való képet. Ilyeneket elvileg lehet is kapni, csak gyakorlatilag nem. Az OBI-ban meg a TESCO-ban már néztem, és a mintapéldányok között akadt is néhány megfelelő, de a felgöngyölt, megvehető darabok között sem itt, sem ott nem volt megvehető. Pedig jól mutatnának. Olyan képekre gondolok, amiken mondjuk vodkák vannak jégágyon néhány szem eper kíséretében, vagy egy pohár valamilyen itallal, benne szívószállal, az oldalán vízcseppekkel.

Mivel a köcsögök szekrénybe zárásával a konyhaszekrény teteje is üres lett, kivittem az egyik gazt a szobából. Szerettem volna a falhoz illő cserepet venni neki, de természetesen azt sem kaptam. Ami késik, nem múlik.

Most vasárnap a fürdőszoba jön (az pasztellkék lesz).

Már tegnap szerettem volna új bejegyzéssel megörvendeztetni a kedves olvasóközönségemet, de miután az esti edzés során új fajta módszert kellett követnem, otthon már csak azzal tudtam törődni, hogy az ágyamon fekve milyen pozícióban találjon majd a halál. Mivel azonban mégsem jött, nem halogathatom tovább a hétvégém érdekes és izgalmas mozzanatainak elmesélését (a munka rovására...).

Szombat reggel édesanyámékhoz indultam vidékre. Ez általában úgy szokott történni, hogy addig hokizok otthon az összepakolással, meg a gép előtt üléssel, hogy végül egészen a Népligetig azon izgulok, hogy le ne késsem a buszt. Ezúttal egy kicsit gördülékenyebben történtek a dolgok, így időben értem a pályaudvarra, cserébe viszont elfelejtetem kokárdát kitűzni, amiért azóta is szégyellem magam (magam előtt). Amikor odaértem, akkor döbbentem rá, hogy már itt is bevezették, hogy nem a buszon, hanem a pénztáraknál, előre kell megvenni a jegyet. Mivel azonban kétségek gyötörtek, mielőtt a pénztárakhoz rohantam volna (ezzel a busz lekésését kockáztatva), inkább elkezdtem az emberek kezében tartott dolgokat vizslatni. Némelyeknél pénz volt, és a sor is lassan haladt, ezért megnyugodtam, hogy a jegyelővétel csak opcionálisan választható lehetőség. Na, fel is jutottam a buszra, de olyan szerencsétlen voltam, hogy pont nekem jutott az első állóhely, azaz már minden ülőhelyet elfoglaltak, de akkor még senki sem állt. Ilyenkor szokott eszembe jutni, hogy azt a tolakodó kis kurvát mégsem kellett volna szó nélkül magam elé engedni...és hasonlók. A szerencsétlenségemet tetézte, hogy az utánam jövők között volt egy öregember, aki ugyan csak vagy néggyel később szállt föl, de mégis ragaszkodott a hátsó lépcsőn való utazáshoz, ezért átfurakodta magát a többieken, és mellém állt. Ez persze még nem lett volna baj, csakhogy szívta az orrát. Kellemesen alacsony vérnyomásom hirtelen megugrott vagy 50-nel, majd még 50-nel, amikor rájöttem, hogy az illető egész úton ezt fogja csinálni. Aki régóta és rendszeresen olvassa a blogomat, az tudja, hogy a fogszívás, orrszívás, csámcsogás és hasonló hangok eszeveszettül idegesítenek, hisztériás rohamot váltanak ki belőlem, és minden egyéb módon borítják el csillogó elmémet. Most is így történt, de első körben még csak rátenyereltem mp3-am hangerőszabályozójára. Aztán egy pillanatra felcsillant egy reménysugár, amikor az öreg előkapott egy rongyzsebkendőt, és kifújta az orrát. Örömöm azonban nem tarthatott sokáig, mivel az orrszívás gyakoriságán ez mit sem változtatott, hiszen nem azért szívta az orrát, mert az folyt, hanem mert öregember volt. Ez épp elég ok. És akkor még el sem indultunk!

Út közben igyekeztem a fülemben szóló zene hangerejét addig növelni, hogy még éppen ne süketüljek bele, de már ne halljam a kellemetlen hangokat, azonban ez a módszer sem vált be, mivel így Dave Gahan azt énekelte, hogy 'I'm taking a ride with my szorty friends', meg hogy, 'Oh, Lillian, look what szorty done', Freddie Mercury, hogy 'Just one szorty of love is better than a lifeszorty alone', Michael Stipe, hogy 'Everybody szorty', mire én Annie Lennoxszal együtt kérdeztem, hogy 'Why?', és a Queennel együtt nyilvánítottam ki, hogy 'I'm going slightly mad (szorty)'. A következő fázis a hátatfordítás volt, hogy még a szemem sarkából se lássam az öreget, mert így megszabadulhattam azoktól a hangoktól, amiket valójában nem is hallottam, csak az orr hirtelen megrándulását látva képzeltem a fülembe. Na ezzel valahogy sikerült 200 környékére csökkenteni a pulzusomat, így az út hátra lévő idejében még a könyvemre is tudtam koncentrálni.

Megérkezésem után kicsit meglepődtem, hogy anyám nyit ajtót, akinek egyébként dolgoznia kellett volna, aztán rájöttem, hogy március 15. miatt nincs a munkahelyén. Ez aznap már a második döbbenet volt, mert azon is meglepődtem, hogy a párom álmatag hangon, az ágyából hívott fel (holott egyébként neki is dolgoznia kellett volna). Anyáméknál egyébként sosem csinálok semmit, csak döglök, eszem, és a húgaimnak marhulok, pedig már messze nem csecsemők. Olyannyira nem, hogy a nagyobbiknak éppen egy nappal korábban volt a 17. születésnapja, amire megkapta tőlem a Harry Potter és az anál ereklyéi (vagy valami hasonló) című könyvet (én ennél komolyabb fantasyt szoktam olvasni).

Heverészésemet annyira szakítottam csak meg, amíg őrjöngtem egy cseppet anyámék vadonat új kutyusával, meg megtekintettem leendő macsekomat. A szomszédasszony hozta ki a kabátja alatt (pont úgy, mint amikor mi anno a honvédségnél a kenyereket vittük fel a kantinból a körletbe), aztán a tenyerén megmutatta a drótkerítésen keresztül. Tényleg cirmos, és tényleg fehér a háta meg a hasa egy része, viszont alig nagyobb egy dagadt egérnél, és még vak. A farka még csak pár centis, és úgy néz ki, mint egy agyonhasznált üvegmosó kefe vége, vagy mint egy agyontaposott fenyőtoboz. Akartam egy mobilos fényképet készíteni róla , de mire a megvalósításig jutottam volna, Desiré lehetetlenül vékony hangon annyit mondott, hogy 'Nyau!', amit úgy interpretáltunk, hogy 'Fázom!', úgyhogy a szomszédasszony egy szempillantás alatt vissza is rakta őt a kabátja alá.

Anyám egyébként már beszerezte a kellékeket, egy gyerekmedence nagyságú műanyag macskaágyat (amihez még — rendkívüli lelkesedéssel — készíteni fog egy párnát is), a szállítóboxot, amiben egy kisebb disznó is elférne, egy macska wc-t, ami nagyobb, mint az enyém, valamint egy etetőtálat, ami viszont rózsaszín (olyan Desirés) és kicsi. Hogy hova fogom mindezt tenni, még nem tudom, de majd megoldom. Mivel a nagykerben is kedvezmény volt, az egész mindössze 7500 Ft-omba került. Olcsó vétel.

Szerencsére az egyetemistákkal telezsúfolt buszon nem kellett ezekből egyet sem hazaráncigálnom, mert megállapodtunk, hogy amikor legközelebb megyek, a macsekkal együtt hazakocsikáztatnak, és akkor kényelmesen oldódik meg a helyzet (anyám majd tutira kapva-kap az alkalmon, hogy egy kisebb bolt készletének megfelelő mennyiségű befőttel és lekvárral halmozzon el). Ezzel csak annyi lesz a kellemetlenség, hogy előtte minden Rolandra utaló jelet el kell tüntetnem a lakásból, hogy ne kelljen magyarázkodnom, miért van elöl két papucs, két törölköző, négy fogkefe, valamint egy halom olyan ruha (főleg ing), amit még sosem láttak rajtam (és egy részükről tudják, hogy sosem venném föl). Ez persze nem olyan nagy kényelmetlenség, csak el ne felejtkezzek róla (nem fogok).