pályaudvar bejegyzései

A vasárnaptól vasárnapig tartó nyaralásomat ugyebár meg kelett szakítanom egy kis munkával, de csak, hogy igazoljam az egyik közgazdaságtani alapvetést, miszerint "a munkaidő feláldozott szabadidő". Esetemben ez szó szerint igaznak bizonyult (és ha most nem éppen blogot írnék, akkor is dolgoznék (fogok is)). Mivel a Balatonra kocsival érkező barátom emiatt nem óhajtott visszajönni (inkább a tóban lubickol), kénytelen voltam bevállalni egy négy órás vonatutat, vissza Budapestre. Sejettem, hogy rendkívül izgalmas lesz.

Miután ronggyá égettem magam a parton, átvedlettem utcaiba, hangos sziszegések és sikoltozások közepette a hátamra dobtam a táskámat, elköszöntem mindenkitől, majd elindultam az 5 percre levő vasútállomásra. A jegyemet már korábban megvettem, hogy minden zökkenőmentes legyen. A vonat a mondott időben be is gördült, én pedig megkíséreltem felszállni...majd egy vagonnal odébb ismét, mivel az első helyen a rendelkezésemre álló idő alatt nem sikerült megfejtenem az ajtó nyitómechanizmusának működési elvét. Miután felkapaszkodtam, erősen koncentráltam, hogy dohányzó kocsit találjak, ami néhány méter megtétele után sikerült is. Egy töpörödött nénike ült ott mindössze, ezért a legkényelmesebbnek tűnő, négyes ülőhelyek egyikére vetettem le magam. Igaz, már ekkor is megfordult a fejemben, hogy így kétszer akkora eséllyel szerzek magamnak potenciális útitársat, mint a kettes ülések esetén, de szerda eset lévén úgy gondoltam, viszonylag kevesen utaznak majd ezen a vonaton, azok meg majd találnak maguknak üres helyeket máshol is. A vagon egyébként meglepően tiszta volt, mármint a korábbi évek balatoni vonataihoz képest, mert azok általában a legkoszosabb, leglepukkantabb darabok közül kerültek ki. Még hozzájuk érni is veszélyes volt, hacsak az ember nem akarta bevállalni a drága ruhák idő előtti szemétbe hajításának kockázatát. Jó imidzs volt ez a Balatonra utazó külföldi turisták előtt.

A vonat elindult, a fülembe bedugtam a kedvenc zenéimet tartalmazó mp3 fülhallgatóját, ölembe vettem a még mindig gyötört Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvemet, majd olvasni kezdtem. Kisvártatva elálmosodtam, ezért becsuktam a könyvet, ránehezedtem a karjaimmal (hogy az út végén még mindig magaménak mondhassam), aztán hátravetettem a fejem, és rögtön elaludtam. Ez nálam ritka, de a lubickolás megtette a hatását. Az órám szerint kb. 15 perc múlva ébredtem, mert a kalauz rázogatta a vállamat. Elnézést kértem, majd miután lekezelte a jegyemet, megpróbáltam visszaaludni. Persze nem sikerült, ahogy a hátralévő 3,5 órában sem, viszont végig álmos voltam. Nem maradt más, mint az olvasás. Néha becsuktam a könyvet, hogy a tájat fürkésszem, aztán megint kinyitottam, hogy újabb fejezeteket faljak fel a szememmel. Közben az állomásokon újabb utastársak szálltak fel, de egyik sem ült mellém vagy elém, viszont egy üléssel odébb, velem szemben egy trió telepedett le. Egy fiú, meg két nagyon szép, ambár hozzám fiatal lány. Viszont valamiért heteroszexuális gondolatok támadtak fel bennem, mint például "Tök jó lenne beszélgetni a jobb oldalival. Semmi szex, csak beszélgetés, úgyis jól megnézett magának." Biszexuális énem jelenleg regnáló oldala azonban gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, úgyhogy tovább olvastam.

Néhány megállóval később aztán bekövetkezett, amitől tartottam: három cigány jött be a vagonba, és rögtön le is telepedtek elém (egy hormonbajszos legény), valamint mellém (egy kiskölyök). Az apjuk odébb foglalt helyet. Egy csomó horgászbot volt náluk, és kábé egy perc múlva meg is kérdezték, nem akarok-e egyet megvenni. Ezt a zenén keresztül is értettem, a reakciójukat viszont már nem. Valahogy úgy szólt, hogy "cska?". Kivettem a fülemből az egyik dugaszt, és mondtam, hogy nem értem. Erre a hormonbajszos megismételte, hogy "icska?". valamiért még mindig nem fogtam, mit akar tőlem, ezért megint visszakérdeztem. "Bicska?"— jött a türelmes válasz, én pedig megnyugodva válaszoltam, hogy azt is kihagynám. Ezen túl nem is kommunikáltak velem, ráadásul a következő megállónál le is szálltak.

Fellélegezhettem, és egy jó órán keresztül nyugtom is volt, mígnem egy kigyúrt, lebarnult, divatosan öltözött ikerpár telepedett a közelembe, meg az egyikük barátnője. Egy kutyakölyök is volt velük, amit némi ölelgetés után felfedezőútra engedtek, de aztán összeszedték, és ők is leszálltak. Hamarosan viszont egy lelakott alak ült elém, cigarettával a kezében. Miután felfedezte, hogy az oldalán levő hamutál nem üzemel, megkérdezte, hamuzhat-e a mellettem levőbe. Mondom persze, ezért így is tett. Valami borzasztóan fojtó füstű cigarettát szívott (asszem Bond), később pedig egy sört is elfogyasztott. A kinézete — érdekes módon — súlyos kontrasztot alkotott az udvariasságával (sőt, még olvasott is), ezért a továbbiakban nem is zavart a jelenléte. Székesfehérvárnál szállt le. Közben eleredt az eső, én pedig kárörömmel gondoltam a barátaimra, akik már nyilván a szálláson morogtak a hirtelen időváltozás miatt.

Sokáig nem maradhattam egyedül, mert újabb útitársam érkezett. Egy még az előzőnél is lelakottabb kinézetű alak, aki kísértetiesen hasonlított a Vissza a jövőbe sorozat Dokijára, azzal a különbséggel, hogy a haja nem ősz, hanem sárga volt. Pontosabban megsárgult ősz (nem szőke), a ruhája pedig határozottan koszosnak tűnt. Ahogy leült, rögtön be is vágta a szunyát, ami nem is lett volna baj, ha nem nyitott szájjal alszik, és legfőképpen nem rám leheli az alkoholos szagú nyomorgázt. Azért egész elviselhető volt, mivel a menetszél az ájer jelentős részétől jótékonyan megkímélt. Eddigre már legalább 100 oldalt fogyasztottam el a könyvből, ami — a tartalmát ismerőknek nem meglepően — jelentősen amortizálta a szellemi kvalitásaimat. Ezért aztán egy kis szünetet tartottam és közben eszembe ötlött a barátom kamasz kölykéhez aznap intézett kérdésem (miután a Holt-tenger kellemes mivoltjáról fecsegtem vele egy kicsit), hogy fel tudna-e sorolni nekem 20 tavat a világból. Meglepő módon csak a Holt-tengert tudta megemlíteni, annak ellenére, hogy például éppen a Balaton partján ücsörögtünk, és a Velencei-tó sem volt tőlünk messze. Kicsit besegítettem neki, és magam soroltam fel még vagy tízet, de tőle egyetlen egyet sem tudtam már kicsikarni. Nem minősítem. Szóval éppen ezen morfondíroztam, és közben újabb tavakat listáztam az agyamban. Rögtön felmerült bennem a kérdés, hogy vajon elfogadható válasz-e hasonló kérdésekre az összes tó, vagy húzni kell egy határt. Mert például a Városligeti-tó vagy a Feneketlen-tó elég csicska, és különben is mesterségesek. Innen már csak egy ugrás volt eljutni a "Hány tó létezhet egyáltalán a Földön?" kérdéskörhöz, amire valamiért a 12000 ugrott be, minden alap nélkül. Erről eszembe jutott, hogy ha én Isten lennék, biztosan baromira unatkoznék, viszont meg volna a hatalmam ahhoz, hogy minden létező tóról információkat gyűjtsek. Így unaloműzésként fognék egy nagy könyvet, és beleírnám az összes általam teremtett tó nevét, mármint azokat, amiket a gyarló emberiség adott nekik.

A hegyekre, tengerekre és egyéb domborzati tényezőkre már nem volt alkalmam továbbörökíteni a kérdéskört, mert tőlem balra egy hatalmas és gyönyörű szivárványt pillantottam meg. Jobbra egyetlen felhő sem volt, balra viszont szemmel láthatóan esett az eső (valahol a távolban). Tökéletes együttállás egy szivárvány létrejöttéhez. Gyönyörű volt. Minden színe csodálatosan pompázott, és mindegyik legalább 10 méter széles lehetett, de akár még annál is nagyobb. Teljesen megigézett, ezért legalább negyed óráig megkövülten bámultam, de később is gyakran felpillantottam, hogy meg van-e még.

Budapest előtt kicsivel egy párocska, meg az egyikük anyja keltette fel a figyelmemet. A párocskák rám nézve komoly kockázati tényezőt jelentenek, mivel gyakran smárolkozásra vetemednek, az cuppogó hangeffektekkel jár együtt, ami viszont általában baromira szokott idegesíteni. Hiába van bedugva a fülem, mert úgy is meghallom. Szerencsére egyelőre semmi ilyesmire nem készültek, ezért elindulhattak a gondolataim velük kapcsolatban. Csak a szokásosak: a nő melyiknek lehet az anyja? Az anyjuk egyáltalán? Ha a fiúé (asszem a fiúé), akkor vajon mit szólhat a leendő menyéhez? És az mit szól a leendő anyóshoz? Ilyesmi. Később aztán rákezdtek a nyalakodásra, ami 3,5 óra utazás után eléggé hamar felbosszantott, az anyjuk meg némi rágógumi-fújkálással kontrázott az egészre. Azt sem tudtam, hova nézzek, hogy ne idegesítsen. Kelenföldnél szálltak le, így az utolsó negyed órát az idegi regenerációnak szentelhettem.

19:53-kor aztán megérkeztem Budapestre, pontosan 5 perccel a kiírt érkezés idő után. Volt még egy apró problémám: találok-e nyitva tartó jegypénztárt a lejárt bérletem pótlására, vagy jegyet kel vennem? Találtam és nem kellett.

Hát ez baromi izgalmas volt, úgyhogy a holnapi retúr-viszonylaton történtektől asszem majd megkíméllek benneteket.