pánik bejegyzései

Jó, oké, összeomlottam, kész, esélytelen, buktam 5 évet meg 2 milliót. Nem fogom időre befejezni a szakdolgozatomat.

Ma megnéztem, mi a határidő, és sokkal közelebb van, mint azt gondoltam: április 11. Az már egy hónap sincs, és még kellene vagy 20 interjú, 30 oldalnyi értelmes, összefüggő, idézetekkel teli, szakirodalomra hivatkozós szakdoga szöveg, de az agyam üres. Kellene két nyomtatvány, amiket majd be kell köttetni, felvenni a konzulenssel a kapcsolatot (ha még ő az illetékes...), elolvasni pár ezer oldal szakszöveget, és sorolni sem tudom, plusz a két gyakorlati beszámoló, meg munka, edzés, élet.

Én nem tudok odaülni, és órákon keresztül csak erre koncentrálni. Ilyenkor szétesek, és fél óránként szünetet kell tartanom, hogy addig újra összeszedjem magam. Közben fáradok, elvesztem a fonalat, mindent kitalálok, szóval tiszta káosz az egész, és végül nem lesz belőle semmi. Anno, amikor nekifogtam, olyan jól elképzeltem, milyen pontok lesznek benne, hova mit fogok írni, de most, amikor neki kéne állni, és bepötyögni, amit kitaláltam, nem jut eszembe semmi. Csak ülök kétségbe esve, vergődök, önszidalmazok és sajnáltatom magam... és közben persze semmit sem haladok.

Olyanok sem jutnak eszembe, hogy mi minden ösztönözhet valakit-bárkit-akárkit a költözésre. Megpróbáltam utánaolvasni, de csak felesleges, ide nem tartozó dumákat találok nyomtatva is, meg a neten is. Persze tudok párat magamtól is, de a rizsa-tehetségem cserben hagyott, egy-egy mondattal meg kár lenne elpocsékolni oldalnyi lehetőségeket. Egyszerűen nem tudom, hol kezdjek neki a folytatásnak, mert 8 oldal már megvan, de mint a ma fellelt szakdolgozati követelményrendszerben rábukkantam, annak max. 3 oldalnak kellene lennie. Ez tovább pánikoltat, hiszen ami már készen van, az sem ér annyit. Hol kezdjem? Írjak vaktában egy csomó oldalt, aztán amíg a konzulensem olvasgatja, folytassam az interjúztatást, és a már kész szövegekbe szúrkodjam bele az idézeteket? Vagy előbb interjúztassak, és csak aztán álljak neki írni? De az meg rengeteg idő, a kész interjúkat letisztázni meg a másik rengeteg. Akkor nem marad a dolgozatra magára!

Szóval kivagyok nagyon. Magam alatt, kétségbe esve, reménytelenül, zaklatottan. De majd alszom egyet rá, felállok, és nekiállok megcsinálni, amit meg kell. Mindig ez van.

(Ráadásul elfelejtettem a megírt bejegyzést olvashatóvá tenni...)

Avagy: mire rossz az állandó "majd holnap"-ozás?

Félévenként visszatérő téma nálam, hogy kritikus állapotok keletkeznek az egyetemi félévem zárása kapcsán, és emiatt kapkodok, pánikolok. Most is. Többszörösen sikerült felhalmoznom a szart, és ez már lavina jellegű, hiszen az előző félév(ek)ről is sikerült egy pár dolgot áthurcolnom mostanra, ami az aktuálisakkal együtt kezd agyonnyomni. Megérdemlem. Vagy nem?

Kezdődik ugye ott, hogy holnapra meg kellene írnom a szakdolgozatom egy fejezetét, mert az egyik gyakjegyes tárgyam beadandója az. Gondolom, senki sem lepődik meg azon, hogy ebből egyetlen leütés sincs kész, és holnapra nem is lesz, de még jövő hét szombatra sem. Külön csavar, hogy a nagy eszemmel egészen tegnapig meg voltam arról győződve, hogy az utolsó előadási nap (és ezzel együtt ennek a beadandónak a határideje is) 18-a. Az egy cseppet sem zavart, hogy az péntekre esik, tehát nem is lehetne, de hát ilyen felkészült vagyok...Aztán amikor ezt megtudtam, meghökkentem, majd megvontam a vállam: kész lesz, amikor kész lesz. Ez viszont tegnap volt, és ha akkor laza is voltam, mára sokkal inkább frusztrál a tudat.

Folytatódik aztán ott, hogy egy másik tárgyból a szakdolgozatomban használt módszertant kellene feszegetnem, ami — meglepő módon — szintén nincsen kész. Hetek, sőt hónapok óta mondogatom magamnak, hogy össze kéne már írni azokat az interjúkérdéseket, de még mindig nem jutottam odáig. Pedig vagy 30 emberrel le is kellene kérdeznem őket, hogy legyen miből diplomamunkát írni, de még addig sem jutottam el, hogy nagyjából összeszedjem őket. Nem volna nagy feladat, csak neki kellene ülni, aztán a gyakjegy megszerzéséhez egy kicsit boncolgatni a hogyanokat meg a miérteket, de ez sem lesz a jövő hétre kész.

Merthogy tavaly nem vizsgáztam le egy harmadik tárgyból. Írásbelire készültem akkor (mert mindenkinek az volt), de az utolsó pillanatban a tanár kitalálta, hogy szóbeliztet, én pedig azt nem vállaltam be. Most a tárgyat áthurcibáltam a 9. félévre — pedig ha ez nem lenne, nem is volna vizsgám egy darab sem, — azt is jövő hét csütörtökön terveztem letenni. Aztán rájöttem, hogy ez mégsem jó ötlet, mert kevés az idő felkészülni (érted, fél év kevés volt...), de amikor át akartam tenni egy későbbi időpontra, kiguvadt szemmel vettem tudomásul, hogy minden más időpont betelt. Nincs tehát apelláta, csütörtökön irány a vágóhíd.

Mivel azonban ezt az okosságot kell tanulnom, nem tudom csinálni azt a két másikat, majd csak utána, de akkor azok már esetleg későn kerülnének sorra, és vihetem át őket az utolsó félévemre, ami azért annyira nem volna jó.

De ha ezt mindet le is tudnám időben, akkor még szólnom kell odabe', hogy 3, hajdan felvett, de nem teljesített gyakorlati jegyes tárgyamat hirdessék meg újra (hogy az uccsó félévben szívhassak velük), kellene írnom tizenöt oldalnyi beszámolót egy nem teljesített gyakorlatról, egy öt oldalasat egy teljesítettről, majd neki kellene állnom a szakdogának. Könyvtárazás, jegyzetelés, interjúzás önként jelentkező melegekkel, fogalmazás, stb.

Közben persze azt a bizonyos netes játékot is szerkesztgetnem kellene, a munkámat végezni, jelentkezőket felhívni, találkozókat megbeszélni velük, honlapot átszerkeszteni, stb. Azt sem tudom már, mi mindent kellene csinálni, de eddig nem éreztem azt, hogy sok lenne. Most viszont nagyon. Kezdődik az idegösszeomlás.

Tudom, én tehetek róla. "Majd holnap", "majd a hétvégén", "majd este", stb. Ebből ez következik. Igen, lusta vagyok, de hogyne lennék lusta, amikor állandóan fáradtnak érzem magam? Ha ezt a sok dolgot mind időben csinálnám, egyszerűen semmi másra nem maradna időm. Sem elmenni egy moziba, sem a Ricsire, sem a macskámra, semmire. Ha meg mégis volna egy kis időm haladni a dolgaimmal, akkor meg a fejem fáj, rosszul vagyok a fáradtságtól, főzni kell, vagy tudomisén. Hibás vagyok, de nem annyira,  — hacsak nem abban, hogy túl sokat vállaltam.

Most abban reménykedem, hogy az ünnepek alatt-között nagy mennyiséget tudok ezekből letörleszteni, aztán májustól meg totál felszabadulok, és sokkal több szabadidőm lesz. Csak jöjjön már az a május...