párkapcsolat bejegyzései

Amíg van egy lélegzetvételnyi időm, törlesztek egy kicsit a lelkemet nyomó bajokból, aztán ha a kiírás sem segít, nem tudom, mi lesz.

Tudtam, hogy nehéz lesz a január, azt is tudtam, hogy nagyon nehéz lesz, de más tudni és más átélni. Előzetesen mindig optimista vagyok — talán túlságosan is — aztán amikor, ott a helyzet, akkor tologatom a vállalásokat, amíg lehet, amikor meg már nem, akkor kezdődik az összeomlás. Nem tudom, az év első 20 napja hogyan alakult volna, ha nem jön be egy ilyen durva lebetegedés és a nagybácsim halála, de akkor sem lett volna túl könnyű. Az biztos, hogy beljebb lennék az életemmel, az meg valószínű, hogy még nem omlottam volna össze.

Tegnap este jött az első mélypont. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra, mint az ötperceim, amiket lassan Ricsi is kezd megtapasztalni. Na jó, hazudok, ha azt mondom, hogy egyik pillanatról a másikra, hiszen délután már látszottak ennek az előjelei: infantilizmus órákon át, majd egy hirtelen váltás után a minden idegesít állapot. Hazáig egészen jól elnyomtam a kitörni készülő dührohamot, de aztán már nagyon nehezen ment. Megjött Ricsi, aki szintén ideges volt, és amikor a macska vagy harmadszorra fújt rá, hogy hagyja már békén őt, akkor betelt a pohár nálam is. Nem kiabáltam, nem veszekedtem, de ez állítólag rosszabb, mintha tombolnék. Amikor látszik rajtam, hogy mindjárt ölni fogok, de mégsem tudom elmondani, mi bajom van, és már a kérdezgetés is idegesít, akkor a többség jobbnak látja, ha kisomfordál a látóteremből. Amikor ilyen állapotba kerülök, elképesztően aljas és övön-alul-ütős tudok lenni, mert ilyenkor mindent leszarok, beleértve az 'illik' kategóriát és a várható következményeket is. A Rolanddal már vagy nagyon csúnyán összevesztünk volna, vagy megértő szavakkal elérte volna, hogy elbőgjem magam, és lenyugodjak, a Ricsi azonban vagy nem akarja vagy nem tudja kezelni a hasonló helyzeteket. Vele én is jobban vigyázok, hiszen még ha tehet is a problémák egy részéről vagy tehetne azok ellen, akkor sem olyan mértékben, hogy ő legyen az ártatlan céltáblám, ráadásul nem tudom, hogy meg tudná-e védeni magát. Szerintem nem, a párkapcsolatomban pedig nem akarok rombolást, ergo...

...ergo bennem marad a feszültség. És öli a lelkem, módszeresen és lassan, megkeserítve az étel ízét, fárasztóan, és szürke szemüveget téve elém, hogy mindent sötétebben lássak, mint amilyen valójában. Azt suttogja a fülembe, hogy "Minek?". Minek ez az egész? Minek többet keresni, ha nincs időm elkölteni? Mire jó, ha csak idegességgel jár az egész? Minek a suli, ha aztán úgysem használom a diplomát semmire? Minek a párkapcsolat, minek egyáltalán élni? És amikor idáig eljutunk, több irányból is, akkor jön a gondolat, hogy "Tényleg, minek is élni? Csupa szenvedés az egész"...és akkor szépen elindulnak a gondolataim a szokott irányba.

Máskor, a negyedévek végén a munka elvégeztével a lelkem is felszabadul, és a figyelmemet pozitív irányba tudom terelni, most azonban csak annyi történt, hogy a munkát letudva feltárult előttem a jövő: még munka, házidolgozatok, munka, szakdolgozat, interjúzás, munka, könyvtárazás, államvizsga, munka, weblap átszerkesztés, hirdetés, tárgyalások, munka, munka, munka . Nem látom a végét, nem látok olyan pihenőidőt, amikor nyugodt lelkiismerettel engedhetném el magam.

Túl sok. Túl nehéz.

Vagy én vagyok túl kevés.

Itt az év, sőt, az évtized vége, ezt illene lassan nekem is figyelembe venni, eddig ugyanis nemigen sikerült felfogni, hogy ennyire elszaladt az idő, és csak létezek bele a világba (meg takarítok). Három nap van hátra, és terveim szerint mindhármon egy-egy, a témával kapcsolatos bejegyzést fogok írni. Ez az első.

Tehát 2009. Elég sok dolog történt az idén, meg kell hagyni. Mind a saját életemben, mind az országéban, és persze a világ egészén is, de ez utóbbi most minket nem érdekel.

Januárban például megfogadtam egy csomó dolgot, ami egyébként nem szokásom, és főleg nem ekkora mennyiségben. Hivatalosan hat volt, de az valójában majdnem két tucat. Hogy mennyire sikerült őket betartani, arról majd holnap írok. Aztán volt újabb ukrán-orosz gázvita, gázellátási problémák a fűtési szezon kellős közepén, meg szmogriadó Budapesten, mert az jó. Ebben a hónapban írtam meg a 300. blogbejegyzésem is.

Februárban hatalmas törés következett be az életemben, miután szakítottam az addigi párommal. Majd két és fél évet voltunk együtt, és közben megtanultam autentikus meleglétet élni, meg megismerkedtem egy halom másik meleggel, akik egy részével máig tartom a kapcsolatot (a magam módján), másokkal viszont már nem. A Rolanddal azóta is heti rendszerességgel beszélünk, de már csak kb. egy hónapig, akkor ugyanis külföldre utazik, bizonytalan időre. Ez már régi terve volt, amit ráadásul a hátam mögött dédelgetett, szóval ha nem történik az a bizonyos eset, valószínűleg akkor is szétmentünk volna. Az eseménysorozat annyira kiborított, hogy nem is voltam képes foglalkozni az akkor a csapból is folyó üggyel, Marian Cozma veszprémi meggyilkolásával.

Márciusban aztán megmakacsoltam magam, és úgy döntöttem, nem játszom el megint a hajdani szakítás utáni féléves gyászt, hanem inkább előre tekintek. Huzamosabb ideig soroltam magamban a Roland azon tulajdonságait, amiket nem szerettem, azokat az eseményeket, amiket tüskeként őriztem a lelkemben, és ettől megerősödve felregisztráltam a Gayromeora. Volt néhány éjszakába nyúló msn-ezés, egy pár szarul sikerült randi, de aztán inkább arra a személyre koncentráltam, aki már korábban is felhívta magára a figyelmemet. Ekkor jöttünk össze a Ricsivel, és azóta is együtt vagyunk. Az ezekben a hetekben gyűjtött tapasztalatok nyomán azonban megírtam az egyik legsikeresebb bejegyzésem, amiben főleg az a vicces, hogy a Ricsi rengeteg dologban tér el az abban foglaltaktól, azt' mégis alig várom, hogy jöjjön már ma este. Az életem fontos eseményei az utóbbi időben jellemzően politikai változásokkal együtt történnek, így az új párkapcsolattal az MDF-frakció megszűnése, és Gyurcsány Ferenc lemondása is együtt járt. Persze tudjuk, hogy a Fletó azért a háttérből diktálja a tempót azóta is, de talán már nem sokáig kell ezt elviselnünk.

Jött az április, amikor folytatódott — az egyébként non-stop bohózat, — és az MSZP két hét leforgása alatt 18 miniszterelnök-jelöltet rángatott elő, míg végül Bajnai Gordonra esett a választásuk. Ezzel persze nem törték meg azt a tendenciát, hogy a gazemberek és piszkos múltú milliárdosok kezébe adják az ország irányítását. Ezt a hónapot egyébként a munkából és iskolai feladatokból való ki-nem-látás jellemezte, ja és végül majdnem lebuktam a munkahelyemen egy rosszul kezelt helyzet miatt.

Májusban tovább súlyosbodott a helyzet munka-fronton, de ez minden évben menetrend szerint bekövetkezik, szóval nem számít különlegesnek. 'Unalmas' napjaimat az dobta fel, hogy úgymond körözött a pénzügyőrség, akik sem akkor, sem azóta nem találtak meg, pedig én sem akkor, sem azóta nem bujkálok előlük. Ebben a hónapban elkezdtünk megismerkedni a H1N1 kifejezéssel, ami akkor még lánykori nevén, sertésinfluenzaként szerepelt a sajtóban, majd nem kis örömöt okozva nekem, Páva Zsolt Pécsett baromira elpicsázta Szili Katalint egy időközi országgyűlési választáson, ami előre vetítette a kormánypártok bukását a következő EP-választáson.

Júniusban ez be is következett szépen, ami tovább gyorsította a lavinát, azaz az MDF és az SZDSZ megsemmisülését, és törésvonalakat indukált az MSZP soraiban is. Magam is részt vettem a választás lebonyolításában, ami esetemben egy büszkén vállalt közérdekű feladat, akármennyire is fárasztó. Lett aztán szép, új blogsablonom, amit most is csodálhattok, azaz nem 'lett', hanem Dudi és Ysb készített el nekem. Közben én is sokat tanultam az ilyen netes izék terén, ami hamarosan jól is jön majd, amikor az új cég régi honlapját kell átalakítani. Ja, és e hónapban jelent meg az új 200 forintos érme is, ami olyannyira húzza az ember pénztárcáját, valamint ekkor tettük nyilvánossá a Ricsivel való kapcsolatunkat (jó, a Tigriék ekkor már tudták, de velünk együtt hallgattak).

Júliusban a 400. blogbejegyzést ünnepeltem, és egy felháborodás-sorozat nyomán új blogot is indítottam. Cody's volt a szerzőtársam, de ő azóta eltűnt a balfenéken, én meg azóta is csak arra koncentrálok, hogy egy héten legalább 2-3 alkalommal legyen egy-egy szó szerint átvett fogyasztóvédelmi témájú bejegyzés. Azért ez is több a semminél. Az év legmelegebb napján voltunk túrázni, ami felejthetetlen élményekkel ajándékozott meg bennünket, és remélem, hogy jövőre is megyünk. Talán azok is jöhetnének majd, akik tavasszal-nyáron elfoglaltságukra és/vagy vidéki tartózkodásukra tekintettel fújták le a megjelenést. Az újnak mondott kormány júliusban megörvendeztetett bennünket egy halom adóváltozással (például az ÁFÁ-t 20%-ról 25%-ra emelték), majd kisvártatva a libás bejelentette, hogy máris kifelé tartunk a válságból. Ez mondjuk nála heti program, és tartok tőle, hogy jövő tavasszal megint egy csomó ember be fogja szopni ezt a szar dumát. Ja, és ki ne hagyjam, hogy feloszlatták az egészen eddig semmilyen bűncselekményt (vagy vétséget) el nem követő Magyar Gárda Egyesületet.

Augusztus a nyaralás hónapja volt nálam: a Balaton mellett is pihentem egy keveset, meg fesztiváloztam is sokat. Az akkori barnulásból egy kevés még mindig megvan, amit ugye onnan tudok, hogy a vasaló égette rózsaszín háromszögem körül még mindig sötétebb a bőröm (de már csak kicsit). Ricsi 21 éves lett, és ajándékul elmentünk együtt Madonna budapesti koncertjére, ami hát...nem volt az igazi. Közben pedig két éves lett a blogom, és megsúgom, hogy azóta is csak öregszik. A közéletben ebben a hónapban egyszerre számoltuk a H1N1 áldozatait és a Halálbrigád fantázianevű csoport áldozatait, akik cigány embereket öldöstek sorra. Őket azóta elvileg elkapták, gyakorlatilag pedig minden jel arra mutat, hogy nem azok voltak az elkövetők, akiket gyanúsítanak, ebből pedig további elméletek gyárthatók. Ha ez nem lett volna elég, Sólyom Lászlót nem engedték be Szlovákiába, ami tovább borzolta a kedélyeket.

Szeptemberben 30 éves lettem; igazi gyász. Efölött azóta sem tudok napirendre térni, és kiveszett belőlem a fiatalság érzése is, amit görcsösen próbálok visszaplántálni a lelkembe. Ha minden jól megy, sikerülni is fog. Volt aztán Gay-Prideunk, amit sokkal nagyobb vihar előzött meg, mint ami indokolt lett volna, de hát a korábbi évekből kiindulva jogos volt a pesszimizmus. A blogom közben újabb frontot tört át, hiszen idéztek tőlem a Heti Válasz című politikai hetilapban, bár nem éppen hízelgő az eset.

Október következett, amikor is elvállaltam egy leendő internetes játék tartalommal való feltöltését. Hát, lassan haladok, de azért haladok vele, igaz, pénzt még nem láttam belőle. Volt sok munka ekkor is, és úgy tűnt, teljesen összeomlik a cégünk, de végül nemhogy sikerült kiiszkolni a romok alól, hanem még megerősödve is jöttem ki a helyzetből. Ezt persze ekkor még nem tudhattam. Október 23. ezúttal csendesen telt, senki nem bontotta le a fővárost, és nekem sem kellett elborult agyú rendőrök elől menekülnöm. Talán már mindenki a tavaszt várja, visszafojtott lélegzettel. Mivel így nem volt miről beszélni, a Sláger és a Danubius megszűnte volt  téma égen-földön. Nem kár értük, én most is azt mondom.

Novemberben két szálon futott az életem: egyrészt a munkahelyi fejlemények borzolták az idegeimet, másrészt pedig a fogorvos, de ő szó szerint. Ez a hónap idegileg, szellemileg, testileg és anyagilag is mélypont volt 2009-ben, bár egyik dimenzióban sem a legrosszabb, csak így együtt. A közéletben a szokásos témák érték egymást: Magyar Gárda, új rádiók (amik ekkor indultak), H1N1, Zuschlag, Hunvald meg a többi gazember, pártok bomlása és Orbánozás az egyik oldalon, sorozatos időközi választási győzelmek a másikon.

December pedig most van, azaz kár róla külön írni, elég legörgetni a lap aljáig a bejegyzéseket, itt van minden.

2010. sokkal másabb év lesz számomra, mint az idei volt. Optimistán tekintek előre, hiszen év vége felé egyértelműen konkretizálódott a közeli jövő, és kijelölődött számomra egy csomó út, amin elindulhatok. A kezembe került az életem...de ezekről a dolgokról majd holnapután (remélem).

Ezt még leírom, aztán egy időre talán hanyagolhatom a picsogást — és akkor ez most optimista hozzáállás a részemről, — de a tegnapi napom eléggé brutális volt. Régen kerültem sírás-közeli állapotba, de most majdnem sikerült idáig jutnom.

Reggel ugye eleve úgy ébredtem, mint aki semmit nem aludt. Amikor bekapcsol az agyam, és egyszerre kiáltja, hogy "neeee!" meg, hogy "fel kell kelni!", akkor az eléggé megvisel. Úúúúgy aludnék még, de a napi tennivalók listája már ott figyel a lelki szemeim előtt, így semmiképp sem tudnék visszaaludni. Jellemzően ilyenkor határozom el azt is, hogy mi mindent fogok megcsinálni aznap, aztán persze a végén alig lesz valami a tervekből. Nem csoda, végtére is reggel vagyok a legfrissebb, és ilyenkor még meglehetős optimizmussal tekintek előre a következő tizensok órára. Aztán ez a tettvágy egyre kopik. Minél fáradtabb vagyok, annál hamarabb, míg estére már csak a teendők sorolása és a "majd holnap" kifejezés összepárosítása marad.

Tegnap ezt az állapotot úgy délelőtt 10:30 körül sikerült elérnem. Máskor ilyenkor már rég felébredek, most azonban olyan szemkifolyós kimerültség hatalmasodott el rajtam, hogy alig bírtam nyitva tartani a szemem. Ehhez persze ingerültség is társult, így a nap folyamán valószínűleg sikerült megbántanom az összes kollégámat. Már megszokták. Később egyébként kiderült, hogy ezen állapot részbeni oka a teahiány lehetett, elfogyott ugyanis a benti teakészletünk. A tarthatatlan állapot áthidalása érdekében a tartalék fűszertojásos-herbálakármis pótlékomhoz folyamodtam, ami finom meg folyadék is, de vélhetőleg nem tartalmaz teint, ami felébreszthetett volna.

Ebben az állapotban érkezett a hívás az APEH-tól egy otthoni ügyfelemmel kapcsolatban. Nem is engem keresett a nő, és nem is az ügyfelemet, hanem annak testvérét. Nem is érdekes a dolog, csak azért említettem meg, mert amikor tovább akartam adni az infot, akkor láttam, hogy az éjjel kaptam egy SMS-t a Rolandtól. Rögtön láttam, hogy alkoholos állapotban írta — amit aztán meg is erősített — és a tartalma szerint, bizonyos változás állt be közte és az utódom között. Felhívtam, mert hát a kíváncsiság meg az együttérzés hajtott, és amikor beszéltünk, csak úgy mellékesen elhangzott az a kijelentés a részéről, hogy "nem szeretem, nem őt szeretem". Amíg megvásároltamaz ebédemet, ezen agyaltam, és mire visszaértem a munkahelyemre, le is húztam magam derekasan.

Még ebéd alatt is tartottam magam, de utána majdnem sírva fakadtam. A fáradtság és a rengeteg munka miatti reménytelenség érzése együtt mindig szentimentálissá tesz, és ez most nagyon szíven ütött. Sajnáltam őt, és megint feltámadt bennem a harag, amiért ilyen helyzetbe kerültünk. Főleg én. Nem tagadom, hogy nem érintenek meg még mindig a vele kapcsolatos események. Valahol még mindig szeretem őt, de ez már csak amolyan emberi szintű szeretet, nem szerelem. Én már mást szeretek, de akkor amolyan két tűz közötti érzés tört rám. Elhatalmasodtak rajtam az érzelmek, és gombócos torokkal dolgoztam tovább. Ha nincsenek körülöttem a többiek, tuti sírva fakadok, de így valahogy sikerült felül emelkednem ezen a rövid beszélgetésen (annak ellenére, hogy a rádióból sorra szólt a The winner takes it all, a Változnak az évszakok, az Olyan szépek voltunk és hasonlók) .

Az érzelmi ihletésű gondolatoknak lassan átadta a helyet az értelem, bár sokak szerint úgyis mindig az érzelem győz. Hát nálam nem. Én már azóta is sokat változtam (párkapcsolati téren), és míg a Rolanddal merevre kristályosodott a kapcsolatunk, a Ricsivel még nagyon sok izgalmas dolog állhat előttünk. Magam is meglepődve veszem észre, milyen az, amikor tiltások, tabuk nélkül élhetem meg önmagam, mennyi eddig számomra is rejtett tulajdonságtör elő belőlem. Az a múlt, ez pedig a jövő. Persze nehezít a helyzeten, hogy a szakításunk kiváltó oka már elhalványult a tudatomban, és nincs is bennem keserű érzés vagy harag. Ha ez még mindig megvolna, könnyebben venném a hasonló helyzeteket.

Később aztán egész jól összeszedtem magam. Hatni kezdett a délben vásárolt valódi teafű, és a munkámmal is jól haladtam. Végül többet végeztem el, mint amit reggel elhatároztam, és munkaidő után még a beadandómat is befejeztem. Kinyomtattam, és feladtam a postán, így amikor hazaértem, úgy éreztem magam, mint akinek hatalmas kő esett le a szívéről. A fáradtság persze mindig ott van, de egy pillanatra akkor is felszabadultabbnak éreztem magam. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért nem tervezem meg nagyon előre az életemet, hsizen ha alaposabban belegondolnék, tudhatnám, hogy a következő hét még a mostaninál is brutálisabb lesz (holott még ennek is messze a vége, lévén szombaton is dolgoznom kell, vasárnap pedig otthon kell elvégeznem a munkáimat). Tudom is, csak nem érzem. Azt majd a jövő héten.

Addig viszont élvezem azokat az elégedett pillanatokat, amik a nap 24 órájában rám törnek néha, és még akkor is örülök nekik, ha a keserű pillanatokhoz képest kimutathatatlan az arányuk. (Mellesleg most sem volt könnyű felidéznem a Rolanddal kapcsolatos eseményeket, annak ellenére, hogy a javát már kihevertem.)

Akármennyire is fáradt vagyok, és akármennyire is mással kéne foglalkoznom, blogot akarok írni. Nyilván baromi unalmas már, hogy újra meg újra a picsogással jövök, meg azzal, hogy mennyire sok dolgom van, de ha nem írom le, végképp bennmarad a feszültség, és az senkinek sem jó, főleg nekem nem. Egyszerűbb lenne egy korábbi, hasonló bejegyzésemet bemásolni, de akkor hol marad az aktualitás? Úgyhogy most röviden — amennyire időm engedi— összefoglalom az életem különböző, jelentős területein uralkodó (visszás) állapotokat.

Egyetem: a vizsgaidőszak ugyebár lement. Egy tárgyam ugrott, mert nem voltam képes (hajlandó) megírni hozzá a beadandót. Fogalmam sincs, miként pótolhatom majd, mivel ez egy gyakjegyes tárgy, de remélem, nem okoztam magamnak túl nagy gondot ezzel. Egy másik tárgyból viszont nem készültem fel eléggé a vizsgára, ezért ezt újra fel kell vennem. Sajnos ezzel az is együtt jár, hogy így végleg elvágtam magam a teszttől, muszáj lesz szóbeliznem. Hiába, a rest kétszer fárad, ezt már a régiek is jól megmondták. Egy beadandóm van még, a gyakorlatról, amit mondjuk a munkahelyemen teljesítettem. Remélem elfogadják. Ennek pénteken van a határideje, és igazából már meg is írtam tavaly, de akkor elbaltáztam az adminisztratív dolgokat, ezért most újra be kell adnom. Viszont azóta felvettem egy másik gyakorlatot is, és mivel — állítólag — ha másfélszeres mennyiségű beszámolót készít az ember, akkor azt akár kettőre is betudják. Az imént fejeztem be a toldat megírását — gondoltam én, de kiderült, hogy egy oldal még hibádzik, — szóval elvileg még határidő előtt beadhatom. Remélem, ezzel ezt letudtam, bár ha belegondolok, hogy még 5 gyakorlatot kellene teljesítenem két félév alatt...

Anyagiak: a fizetésemet — kivételesen — gyorsan és hiánytalanul megkaptam, bár egy sok mindenre költhető összeggel még mindig lógnak nekem régebbről. Legalább meglesz a következő félévre a tandíj... Üröm az örömben, hogy mivel most kell adót fizetnem, ennek a fizetésnek a nagyobbik részétől már meg is szabadulhatok (holnap), így megint ott tartok, ahol a part szakad. Még mindig kérdés, hova tűnik el ennyi pénz (pedig nem is kevés), hiába vezetem a kiadásaimat. Mintha egyszerűen nem volna megfelelő indok rá. Szublimál és kész. Azért Szilveszterig még nyilvántartok (és addig sajnos nektek is olvasnotok kell a statisztikáimat), hogy aztán vagy megnyugtató választ kapjak, vagy leessen az állam. Kis szerencse, hogy most befutott egy szombaton-is-dolgozós ügyfél, aki viszont egy összegben fizet egy kis extra zsét, ami mondjuk a nyaralásomra (?) valót megteremti számomra.

Otthoni munka: van bőven, ha nem volna elég a benti mennyiség. Tragédia. Azt hiszem, túl keveset kérek túl sok melóért, ilyen gazdasági helyzetben viszont nem emelhetek, mert akkor még ennyi sem lenne. Éppen csak arra jó, hogy a fizetésem utáni adókból kompenzáljak egy keveset. Ráadásul az edzőm mostanában nem foglalkozik velem, pedig őt is én könyvelem. Csakhogy van egy kupac szar, amit együtt kell beadnom, és amíg ő alá nem írja a saját részét, addig a többit sem tudom beadni. Ez még egy külön feladat, amit meg kell oldanom.

Benti munka: na igen, ez tölti ki most a gondolataim javát, és ez rombolja leginkább az idegállapotomat. Az év második legmunkásabb időszaka van, egy kis extrával fűszerezve. Társasági- és különadó előleg, szakképzési hozzájárulás számítás és bevallás, havi és negyedéves ÁFA, cégautó adó, EVA, SZJA-előleg...szóval mindenkinek mindent le kell könyvelni, na és persze egyszerre. Ha pedig ez nem volna elég, az ügyfelek egyre bombáznak a külön kéréseikkel, ráadásul mindig úgy, hogy a végeredmény már tegnapra kellene. Kivagyok emiatt, de nagyon. Gyakorlatilag egy két lábon járó idegzsák lettem, és még csak szerda van. Most sem mentem edzésre, hogy befejezhessem, amit holnapra be kell, pedig igazán nem szeretném hanyagolni a kondit, mivel idegileg és fizikailag is szükségem van rá, másrészt pedig fizettem érte, ami jogvesztő hatállyal veszik el, ha nem használom ki. Megint nem látom a végét, és megint nem tudom, hova kapjak. Mint írtam, befutott egy extra munka, ami jól fizetne. Ez azonban hétfőre kell, miközben egy csomó minden más péntekre. Következésképp szombaton is dolgoznom kell, de akkor meg nem tudok pihenni, így a jövő heti, még munkásabb időszakban még idegbetegebb leszek. Remélem, senkiben nem fogok közben maradandó károkat okozni, bár ma már nagy lépésekkel sikerült megindulnom ebbe az irányba. 

Nyaralás: ha lesz is, az is csak nyűg. El kell helyeznem a cicát, ami egy külön probléma, mert túlságosan szeretem, és a távollét során is aggódni fogok miatta. Egyébként pedig nem szívesen megyek sem a Balatonra, sem a másik helyre, de most nem a magam kedvéért nyaralok, hanem a családom és a barátom kedvvért. Jobb lenne inkább sok-sok hosszú hétvége.

Párkapcsolat: na ez az, ami legalább rendben van — részemről. 

Jól mondta Heidegger: "A modern társadalmak átlagemberének alapvető létélménye, hogy az élet túl nehéz." Szóval ennyi, rohanok tovább, mert vásárolnom kell, meg vacsorát berhelni. Majd jövök.

Szeretnék blogot írni. Tényleg. Ott van az a sok piszkozat, félig megírt bejegyzés, és azóta már újabbak is tolultak az agyamba. Lenne még két rész a pártokról, egy az adóváltozásokról, egy Besenyős marhulás, egy abszurd mese, és kit tudja még, mi minden, ami most hirtelen eszembe sem jut. De nincs időm vagy nincs energiám...vagy most például lelkierőm. Összezuhantam egy kicsit.

Itt járt ugyanis a Roland. Macskalátogatóba jött, hiszen már vagy két hónapja nem látta a cicáját. Én pedig azóta nem láttam őt. Beszélünk minden héten — hol ő hív engem, hol én őt — de más a hangja, és más, amikor ott áll előttem, hús-vér mivoltában.

Azóta lenyugodtam, néha hiányzik, többnyire viszont már nem. Most azonban ahogy ott áll, divatosan, a szokásos borostájával, frizurájával, parfümtől illatosan, látom a mosolyát, kék szemét, hallom a nevetését, a hangját, a szívem 'általános szeretet' szegletéből újra megpróbál előtörni a hajdani szerelem maradéka. Pedig jó helyen volt ott, a múlt többi romja közé száműzve. Ahol van már keserűség, megalázottság, a nyomor érzése, mellőzöttség, kudarcélmények tömkelege, néhány kínos pillanat, és most már két szakítás emléke is. Életem részei ezek, sittkupacok, amik a mostani felépítmény alapjait képezik valahol. Le kellett őket bontanom, hogy az lehessek, aki most vagyok, de a jelenlegi építmény bármennyire is szilárd és csillogó, a vakolat alatt ott vannak még a régi téglák. És ezek néha kilátszanak egy kicsit, főleg, ha valamilyen szituáció lebontja róluk a takarást.

Most is ez történt. Ahogy ott ült az ágyon, és a közelmúlt sztorijait mesélte, meg a barátainkról ezt-azt, egyre inkább azon imádkoztam, hogy bárcsak elmenne, mielőtt késő lesz. Na nem azért, mert rávetném magam, hiszen nem olyan vagyok. Ez meg sem fordult a fejemben. Annak vége. Csak tudtam, hogy egy pont után visszafordíthatatlanul rám tör majd a múlt és a keserűség. Előkerülnek a régi életem romjai, és ezt nem akartam. Persze, hogy örültem a látásának, de a saját érdekemben kívántam, hogy elmenjen. Hogy erős maradhassak.

Ő az ágyon ült, én a székemen — tisztes távolságot tartva egymástól, — és miközben mesélt, végigfutottak bennem a közös emlékek. A szeretkezéseink, a lengyelországi utunk, Prága, a szilveszteri bulik, a többi buli, szóval sok minden, és mire elment, ismét nagyon szarul kezdtem érezni magam. Persze itt van nekem a Ricsi, és nincs is vele semmi baj, csak éppen az a két év nem múlhatott el nyom nélkül. Hiszen ismerem a Roland testének minden porcikáját, a ruhatárát, a gondolatait, a hozzáállását a világhoz, az energikusságát, a főzési tudományát, hogy milyen részegen, és milyen, amikor féltékeny vagy sértődött. Ahogy a hajdani barátnőm újra megtanított szeretni, ő megtanított melegnek lenni. Persze nem tudatosan, sőt, inkább úgy fogalmaznék: megtanultam mellettük ezeket a dolgokat. Lehet ezt feledni? Nem, és nem is kell.

Az idő majd mindent megold, ahogy reggelre most is újra jól leszek. De addig szar, és erőltetnem kell magam, hogy másra koncentráljak, mert a szívem felszakadt sebeinek vissza kell hegedniük.

UPDATE: még annyit (tagnap kifelejtettem), hogy a találkozásunk külön fájdalmat is okozott, mivel ahogy a Rolcsi elmesélte, hány helyen meg hol jártak, elindult bennem az önostorozás, amiért én olyan otthonülős lettem. Anno annyit rohangáltam, annyi helyre elmentem, minden szabadidőmet társaságban és/vagy élmények között töltöttem, most meg csak arra vagyok képes, hogy az ágyamon heverjek vagy a gépem előtt üljek. Ezért a Ricsit is sajnálom, mivel nyilván nem vagyok így egy nagy élmény. Egy 20 éves srácnak nem kéne beszáradnia mellettem, hanem élveznie kéne az életet és a fiatalságát.  

Végül egy ideillő szám, amit csak azért rakok be, mert ébredés után rögtön felcsendült az agyamban, és az ilyen nálam mindig jelzésértékű (érdemes figyelni a szöveget).

Another heartache, another failed romance...

Redblek jó néhány bloggert megihletett a kelta horoszkópos linkjével, köztük engem is. Eredetileg egy még ennél is unalmasabb bejegyzést terveztem, de kapva kapok az alkalmon, hogy kevés energiabefektetéssel tudjam le a mai restanciát (említettem, hogy sok a munkám idebe'?).

Egyszer már horoszkópoztam itt, de ez a kelta verzió is kíváncsivá tett, így gyorsan megnéztem a sajátomat (09.06.), mire kiderült, hogy szomorúfűz vagyok. Vazzeg. Én... szomorúfűz...Kötve.

Na, de lássuk, mit írnak nekem konkrétan?

Jellemzõi:

Szépségével és bájával arat elsősorban sikereket. (Nahiszen...)

Emberi kapcsolataiban érzékeny, kiváló empátiaérzéke van. (Igen, ennek legjobb példája, amikor valami tragédia hallatán fennhangon kijelentem, hogy  "A Földön 6,5 milliárd ember él, és ez csak egy volt közülük" Igazán empatikus. De a tréfát félretéve ez igaz, nem véletlenül kötöttem ki a szociológia szakon.)

Ennek ellenére sosem lehet tudni, hányadán áll vele az ember. (Ti tudjátok...)

Énje kettős: az egyik álmodozó, melankolikus, a másik ugrásra kész, nyugtalan, változékony. (Előbbi — tartok tőle, — észrevétlenül kicsinálta az utóbbit. Talán újraélesztéssel kéne próbálkozni, hátha akkor előrébb lennék az életben, mert a döglés semmire nem vezet. Mellesleg valóban kettős az énem: például (hivatalosan) biszex vagyok, nem is beszélve a meleg (biszex) — jobbos ellentétpárról és sorolhatnám.)

Félénk, először elutasító minden újjal és ismeretlennel szemben. (Bingó!...de aztán gyorsan alkalmazkodom)

Házias. (Persze-persze...)

Csöndes családi életre vágyik. (A csöndes stimmel, a családi nagyon nem. Az utóbbi 1-2 évben baromira megutáltam a gyerekeket, bár ez még változhat.)

Sokszor álmodozik, gyakran érzi meg nem értettnek magát. (Főleg vitákban és Hajnalka kolléganőm társaságában. Utálom a szavaimat és a képzettársításaimat állandóan magyarázni. Hogy van az, hogy némelyek értik, amit mondok, akkor is ha nem mondom el ugyanazt máshogy is. Az álmodozás is stimmel, de csak önszórakoztató céllal. Nem fogok belerokkanni.)

Munkáját becsületesen, szorgalmasan végzi. (Előbbi még mindig igaz, utóbbi már nem annyira, de régebben mindkettő stimmelt.)

A nehézségek nem rémítik, csupán gyakori hangulatváltásai hatnak kedvezőtlenül rá. (A nehézségek valóban nem rémítenek, mivel tisztában vagyok vele, hogy úgyis mindig van valami, ha éppen nem az aktuális, akkor helyette valami más, de azért gyakran nekilátok picsogni miattuk. Aztán leküzdöm őket (vagy megoldódnak maguktól). Régen a játékokat is mindig a legnehezebb fokozaton toltam, de mostanra marad inkább a 'moderate' vagy 'medium' fokozat. Szórakozni akarok, nem agyvérzést kapni. A hangulatváltásokról annyit, hogy azokat mások sokkal inkább megérzik, mint én (bár néha már én is hülyét kapok magamtól). Szegény Rolcsi is biztosan sokat szenvedett tőle. A mostani R. betűs még csak szeppenve kérdezi néha, hogy van-e valami baj vagy csak fáradt vagyok. Még nem ismer...)

Álmodozó, szeszélyes.(Ez már volt vagy kétszer.)

Romantikus, művészi adottságú. (Nahiszen. Jó, szerintem is romantikus vagyok, de a gyakorlatban ezt valahogy sosem sikerül kiviteleznem. Egy üveg bor, meg két gyertya a fürdőkád szélére még nem jelenti, hogy romantikus valaki. Vagy de? A művészi adottság meg maximum az írás, de ez meg nem teljesítmény.)

Szereti a természetet, irtózik a várostól, a rendetlenségtől. (Így van/ így van/ így van, azt' mégis egy csomót gyártok belőle a lakásba.)

Megérzései erősek, könnyen ráhangolódik az emberek érzéseire, és kérés nélkül teljesíti kívánságaikat. (Igaz, előbbi már jó pár ember veszte lett, elég ha csak visszaolvasunk egy kicsit a blogomban. Tényleg fogékony vagyok a lelkekre és az érzelmekre, és ha valakit kiismerek, az Isten mentse meg tőlem, legyen szó poénról vagy övön aluli ütésről. Hogy kérés nélkül teljesítem a kívánságokat, az nem annyira egyértelmű. Alapvetően igaz, de ezt igyekszem magam előtt úgy beállítani, hogy igazából magamnak akartam örömet okozni az adott dologgal, hogy láthassam az örömet a másikon. Viszont nem mindig, mert néha erősebb az önérzetem vagy egyszerűen nincs kedvem kívánságokat teljesíteni.)

Gyakran kihasználják. (Faszt!)

Szerelmi élete:

A szerelemben igényes. Szeszélyes és érzéki. (Ezt merem állítani. Meg mást is.)

Könnyen sértődik, hamar békül. (Szerintem nem vagyok sértődősebb, mint mások, de ha olyanom van, valóban meg tudok bántódni. Viszont nagyon hamar túlteszem magam a dolgon (ha hagynak), és nem vagyok haragtartó. Ha viszont észreveszem, hogy valaki visszaél ezzel a tulajdonságommal, az gyorsan bekerül a persona non grata fakkba.)

Számára fontos, hogy akit szeret, az állandóan mellette legyen. (Ez így igaz. Ennyi.)

Fél a csalódástól. (Ki nem?)

Minden apró kilengésre érzékenyen reagál. (Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, talán a közeli ismerőseim majd hozzászólnak)

Újabb és újabb bizonyítékra van szüksége a szerelemben. (Ez nem tudom, mit takar, de nem igaz.)

Féltékeny természete miatt úgy körülfonja partnerét, hogy az alig jut levegõhöz. (Tökre nem vagyok féltékeny típus, de nem tűröm, hogy átbasszanak. A mindenkori párom oda megy és azt csinál, amit csak akar, akár még az exével is találkozhat, nem bánom. Egészen addig, amíg betartja a játékszabályokat. Nálam elég sok minden belefér, de ha egyszer valamit megbeszélünk, az úgy is legyen. Szóval szerintem tökre levegőhöz jut mellettem akárki, de ha visszafogja a lélegzetét, ne csodálkozzon, ha megfullad.)

Állítólag ez vagyok én. Az emo-s fa. Mellesleg utálom a fűzeket, mert teli vannak fülbemászókkal, azok pedig a top undormányt képviselik a listámon. Ha meglátok egyet a testemre pottyanni, (férfiasan) sikoltozva próbálom levakarni magamról. A fűz ágával viszont — játék címén — jó finomakat lehet odasózni másoknak, csak ne akarják visszaadni. Ehe-ehe.

Na megyek a dolgomra.

A Nincsenek barátaim című bejegyzésem nyomán kaptam meg Assamtól, hogy szerinte válogatós vagyok barátok terén ('azt sírok — de ezt már csak én teszem hozzá), és ez elindította a gondolataimat. Igaz, amikor jól elmerültem magamban a barátkozással kapcsolatban, akkor éppen nem voltam gépközelben, most viszont már nehéz visszaidéznem, mire jutottam a miskolci IC-n ülve. Azért megpróbálom tolmácsolni a kiforratlan gondolataimat, aztán meglátjuk, mivel lehet egyetérteni és mivel nem.

Mi kell ahhoz, hogy két ember barátja legyen egymásnak? Mi minden lehet akadálya a barátkozásnak? Barátja lehet-e egymásnak két potenciális szexpartner, vagy az egyik valóban mindig többet akar? Barátjai lehetnek-e egymásnak közeli hozzátartozók vagy párok? 

Ez csak néhány érdekes kérdés a témában, de szerintem senki nincs, aki bármelyikre is univerzálisan érvényes választ adhatna. Ahogy a párkapcsolatokban, itt is ismerni kell az egy-egy történetben szereplő összes személy múltját, helyzetét, érzéseit, érdeklődési körét és minden egyebet, akkor talán lehet némi esélyünk, hogy rá (és csakis rá!) vonatkozóan viszonylag pontos megállapításokat tehessünk, hasznos tanácsot adhassunk. Egyébként viszont kár is lenne a szócséplésért. Valahonnan azonban ki kell indulni, ha a barátságról akarunk értekezni, alapok nélkül ugyanis semmi értelme az egésznek. Mi egyáltalán a barátság?

Azt hiszem, a többség úgy szokta felosztani a hozzá közelálló embereket, hogy vannak a hozzátartozók/rokonok, a barátok, a haverok és az ismerősök (Ed Gein meg fizikailag is). Esetleg a haver-ismerős párost nem mindenki különbözteti meg, mások meg el sem gondolkodnak ezen az egészen, és ugyanazt a személyt hol barátnak nevezik/tekintik, hol meg havernak. Nem könnyű, az biztos. Maradjunk annyiban, hogy szerintem az ismerős az, akiről tudod, kicsoda, ismered a nevét, volt már vele valamilyen közös élményetek (vélhetőleg minimális), de az sem biztos, hogy pozitívan viszonyultok egymáshoz. A haver egy következő szint. A haverral lehet bandázni, marhulni, moziba menni, piázni, játszani, könyvet/filmet kölcsönadni, de a lelked minden titkát nem mondanád el neki, mert nem bízol benne annyira vagy mert nem tartozik rá. Igaz, nálam ezt a többletet csak a legjobb barát tudja nyújtani, mert én még — érthető (?) okokból — a hajdani barátaim többségének sem nyíltam meg különösebben. Barátnak neveztem őket, mert vagy annak is éreztem őket, vagy mert hajdan nem gondolkoztam el egy ilyen felosztáson, és könnyelműen ezt a jelzőt akasztottam rájuk, de eszem ágában sem volt minden bajomat/örömömet megosztani velük. Valamennyit persze igen, de mindet senkivel sem. Most már sokkal könnyebb a helyzetem, hiszen egy embert tudok igazán barátnak nevezni (ő így egyben a 'legjobb' is), mindenki más haver vagy ismerős.  

Ez a funkció szerinti felosztás, de vajon van-e másféle tagozódás? Mondhatom-e barátomnak azt, akit egy évben csak egyszer látok, de közben heti rendszerességgel kommunikálunk egyéb módokon, vagy naponta kell találkoznunk? Mindig segítenie kell egy barátnak vagy csak akkor, ha 'kedve' van? Barát-e az, aki képes durván megbántani, vagy egy barát előre tudja, mivel bántana meg, és ezért inkább visszafogja magát? Ömlenek a kérdések, és ha nem szabok gátat nekik, soha nem lesz vége ennek a bejegyzésnek, ezért rövidre zárom a dolgot: két ember akkor barátja egymásnak, ha mindkettő (őszintén) így érzi, gondolja, nevezi a másikat. Hogy ez milyen mélységű, mik tartoznak hozzá és mik nem, az nem a többi ember dolga. Ha ők barátnak tekintik egymást, ezt mi, többiek semmilyen definícióra, kategorizálásra való tekintettel nem bírálhatjuk felül, még akkor sem, ha tudjuk, hogy hasonló helyzetben nekünk azért más elképzeléseink lennének az illetőről.

És akkor ez vajon választ ad-e arra a kérdésre, hogy rokonok, párok vagy ellenkező (melegek esetében: azonos) nemű emberek lehetnek-e egymás őszinte barátai? Hát nem is tudom. Én elképzelhetetlennek tartom, hogy a saját anyámat barátnak tekintsem, ahogy az unokatestvéreimre sem tudok így tekinteni. Itt már van egy többlet, ami felülbírálja a barátságot, ez pedig a vérségi kapcsolat. Bár az előbb azt állítottam, más ember nem bírálhatja felül a két ember közti érzelmi köteléket, a testvér-testvér, szülő-gyerek barátságra mégis megteszem ezt. Ilyenkor szerintem pusztán arról van szó, hogy amikor ők barátnak nevezik egymást, azt úgy kell lefordítanunk, hogy "olyan jóban vagyunk, mintha barátok lennénk", de valójában ez csak amolyan külső máz, ami krízishelyzetben azonmód lemosódna, és rögtön visszaállna minden az 'eredeti' állapotba. Gondoljunk csak arra, ha testvérek esetén öröklésre terelődik a szó, vagy ha a gyerek bajba kerül vagy olyat tesz, amit a felmenői nem néznek jó szemmel. Egy barát azt mondaná, "figyelj, szerintem ez nem helyes, de azt csinálsz, ami jól esik...", stb., a szülő pedig azt érezné, hogy kudarcot vallott a nevelése vagy hasonlók, nem tudna nem-szülőként tekinteni a gyerekére.

Ugyanígy vagyok a párkapcsolati barátság esetében is. Itt is megvan az a többlet, ami miatt ez már — nálam! — párkapcsolat és nem barátság. Persze minden olyan dolgot megtehetünk, amit a barátok megtehetnek, de mi ennél többet is. Például szexelhetünk, például közös egzisztenciára tehetünk szert, például a külvilág felé sem barátok vagyunk, hanem egy pár. Ugyanakkor párkapcsolatban nem tehetünk meg egymással olyan dolgokat, amit barátokként megtehetnénk, ezért ezt is úgy fogalmaznám meg, hogy párkapcsolatban egy csomó baráti funkciót is betöltünk, de ez nem barátság. 

Tehát családon belül NEM lehet barátság, ahogy párkapcsolatban sem, nálam ezek a fogalmak ugyanis kiütik egymást. Barátságból viszont lehet párkapcsolat és fordítva, de ennek a mechanizmusnak nem próbálnám megfejteni a működését, hiszen itt már bejön a szerelem kérdése is, ami ugyan talán rokon érzelem, de így pillanatokon belül feladhatnám a téma taglalását, mert magam is teljesen belekavarodnék. 

Mielőtt továbblépnék a következő kérdésre, visszatérek a 'baráti funkció' kifejezéshez, amit az imént használtam. Talán mindenki érti, mire gondolok ezalatt, de ennél közelebbi meghatározást magam sem tudnék adni, hiszen ez is mindenkinél egyedi. Ha leállnánk azon vitatkozni, hogy mitől barát a barát (mint ahogy most éppen le vagyunk állva...), vélhetőleg huzamosabb ideig ragozhatnánk a témát, mire közös nevezőre jutnánk, és még akkor is lenne olyan dolog, amit egyikünk még hozzágondolna, a másik meg már nem. Olyan ez, mint a megcsalás kérdése, ahol szintén eltérnek a vélemények, kezdve attól, hogy már a megbámulás is az, egészen addig, hogy még az orális szex sem (és tovább). Sőt, olyan is lehet, hogy az egyik ember díjazza, ha a barátja ezt vagy azt tesz, míg a másiknak ez már kimondottan váló-oknak számít (például "ezt vagy azt szívesen veszem tőle, de nehogy már ő akarja nekem megmondani, hogy...") Nálam a baráti funkciók közé tartozik, hogy tudjunk együtt szórakozni, tudjunk komolyan beszélgetni, ismerjük egymást, eszünkbe jussunk egymásnak a jeles alkalmakkor, mutassunk utat, ha a másik eltévedt, mentsük ki egymást a bajból, és még temérdek egyéb dolog, amiket talán még magam sem tudnék szavakba önteni.

Visszatérve egy nyitott kérdéshez, lehet-e két ellenkező nemű ember barát? Anyám szerint nem, mivel ő is 'az egyik előbb-utóbb úgyis többet akar' vonalat képviseli. Én mindig foggal-körömmel ellenkeztem, hogy de igenis lehet, aztán többszörösen is kiderült, hogy bizony neki volt igaza. A lány barátaim egy részéről kiderült, hogy a barátságuk nem is olyan időtálló, és így utólag kénytelen voltam ezeket haversággá visszaminősíteni, ketten pedig konkrétan szerelmet vallottak nekem, ami — érthető okokból — a találkozgatások elmaradozásához vezetett. Ugyanakkor a mostani legjobb (és egyetlen) barátom is ellenkező nemű, még sincs köztünk semmi probléma. Azért mert buzi vagyok? Nem, hiszen valójában biszexuális vagyok, tehát elvileg lehetne köztünk több is. Más kérdés, hogy ha tisztán hetero- lennék, akkor sem szeretnék vele járni, mert egyrészt már van két gyereke, másrészt egyébként sem az esetem.

És ez itt szerintem a kulcs. Azért tudnak a melegek tök jó barátságokat kötni lányokkal/nőkkel, mert szexuálisan nem érdekeltek, hiányzik belőlük a másik hódításának vágya/ösztöne. Ha pedig ezt tovább gondolom, akkor merem állítani, hogy ha két ellenkező nemű ember között őszinte, nem érdek-vezérelt barátság születik, az azért van, mert egyik sem tud a másikra barátnál többként gondolni. Avagy pőrén: nem tetszenek egymásnak. Erős kijelentés? Lehet, de valamiért igaznak érzem (és nem azért, mert én mondtam...). Majd jól végiggondolom a környezetemben levő fiú-lány barátokat és közben strigulázok, hányszor tűnik ez nagyon igaznak.

I. kolléganőm pedig akkor jön a képbe (mert Assam kommentje vele kapcsolatban keletkezett), ha áttérek arra, mi kell ahhoz, hogy két ember egymás barátjává válhasson. Tényleg, mi kell?

Közösen eltöltött idő az biztosan kell, hiszen senki sem lesz egy csapásra a másik barátja. Idő kell egymás megismeréséhez és/vagy idő kell olyan szituációk megéléséhez, amiből kiderül valójában milyen ember a másik. Kell aztán sok-sok közös élmény és nagyjából hasonló gondolkodásmód. Egyik a másik nélkül szerintem nem vezet barátságok kialakulásához, és a kapcsolat megreked a haverság/ismerősség szintjén. Van egy csomó ember, aki nagyon hasonlóan gondolkodik, mint én, de mégsem vagyunk barátok, például a párttársaim is ilyenek vagy a sok-sok meleg blogger (igaz, a velük töltött idő mennyisége megkérdőjelezhető). Voltak viszont olyanok, akikkel voltak közös élményeink, ismertük is egymást, ÉS éppen ezért nem lettünk barátok. Nem bírtuk volna az örökös vitatkozást, esetleg jellembeli hiányosságokat tapasztaltunk/feltételeztünk egymásról. Eddig tehát: idő - gondolkodásmód - élmények. Kell-e vajon, hogy az a két ember nagyjából azonos életkorú legyen, mondjuk azonos generációból kerüljön ki? Ha ragaszkodom a korábban leírtakhoz, akkor nem kell (mondjuk talán egyébként sem). Elég volna ennyi? Szerintem igen, ez a három dolog ugyanis nagyon sok dolgot lefed, és egyben nagyon sok potenciális barátságot megakadályoz.  

Vegyük ide I. kolléganőmet példának. Őt 11 éve ismerem, az időtényező tehát kipipálva. Még az előző munkahelyemen találkoztam vele, amikor az akkori főnököm egy volt kolléganőm helyére felvette őt. I. korábban a Pizza Hutnál dolgozott mint üzletvezető, aztán meg egy ingatlanirodában. Sosem volt könyvelő, a szakmával csak egy tanfolyamon ismerkedett meg alaposabban. Amikor felvették, én már egy ideje ott dolgoztam, és bár én csak az egyszeres könyveléseket vittem, a tapasztalat miatt sokat tudtam segíteni neki az ő munkájában is. Erre rá is szorult, ezért állíthatom, hogy én tanítottam meg igazán a könyvelésre. A közös élmények is megvoltak, hiszen az a munkahely önmagában annak számított (majd egyszer mesélek róla), de jártunk moziba meg színházba is. A mai napig szoktunk együtt szórakozni, bár ez messze nem rendszeres. Szóval dolgozgattunk, aztán engem besoroztak katonának, és mire visszamentem, ő már döntött: elmegy dolgozni valahova máshova. Olyan alacsony volt a fizetésem, hogy magam is hasonlón gondolkodtam, és amikor ő talált magának egy vezető könyvelői állást, én is vele mentem, mivel az új helyen könyvelőt is kerestek. Együtt jöttünk tehát ide át, és sors fintora volt, hogy az lett a főnököm, akit korábban én tanítgattam a szakmára. Nem dolgoztunk sokáig együtt, mivel ő pár hónappal később elment szülni, és ezzel együtt a munkaviszonya is megszűnt itt, tavaly azonban visszavette a főnököm, hogy helyettesítési feladatokat lásson el. A főnököm helyettese, mégsem áll felettem, de ez most nem is lényeg. Az idő stimmel, a közös élmények is (még ha az együtt dolgozás nem is a legfelemelőbbek közül való), és valahol a gondolkodásmód is. Valahol igen, máshol meg nem, I. ugyanis egy törtető kis alak. Állandóan retteg, hogy mi lesz vele meg a családjával, ha ez lesz meg ha az lesz. Például ha elveszti az állását. Ez pedig a fölfele nyal - lefele tapos jellemet kölcsönzi neki, ami nálam önmagában elég ahhoz, hogy ne engedjem közel magamhoz. Bízhatok egy olyan emberben, aki az én tollaimmal ékeskedik a főnököm előtt — hogy egy régebbi esettel példálózzak? Persze, ha én is hozzá hasonlatos lennék, tudnám ezt kezelni, és talán éppen emiatt érezném őt rokonléleknek, de nem vagyok hasonló. Volt viszont egy eset, ami vélhetőleg örökre elvágta őt attól, hogy a barátomnak nevezhessem, amikor egyszer rám nyitott a dohányzóban, és kioktató, sárkányos hangnemben rám förmedt: "Azt hiszem, 10 perc cigarettaszünetnek elégnek kellene lennie". Ha nem ismertem volna milyen, ezzel akkor is végleg elvágta volna volna magát előttem.

Magasan van a mércém? Túl nagyok az igényeim? Nem hinném. Igazából én sem értem, mi a probléma, miért érzem magam baráttalannak. Vélhetőleg én is hibás voltam, hogy így alakultak a dolgok, de erről a múltkor már írtam. Nem hinném azonban, hogy mások esetében elég volna annyi, hogy X ember van a közelükben, és ebből Y automatikusan a barátjuk lesz. Vagy igen? Ha olyan a felhozatal, akkor a barátaid is olyanok lesznek? Hát nálam nem.

És itt most befejezem az agymenést, mert kikapok, hogy hosszú lettem. Ráadásul ez a bejegyzés is olyan, mint az életem: ködös és kavarog, és mire végre elhatároznám magam, hogy akkor most elindulok egy nagy nehezen meghatározott irányba, addigra meggondolom magam, és megint csak körbe-körbe járok. Azért talán volt benne pár olyan gondolat, ami vita tárgyát képezheti. 

Szívesen veszem a hozzászólásokat.

Mielőtt nagyon elhanyagolnám a blogolást, gyorsan írok egy röpke bejegyzést, ha ugyanis ezt most nem teszem meg, akkor kb. hétfőig nem lenne mit olvasnotok itt, az pedig megengedhetetlen. Megint sűrű az élet (vagy csak én osztom be rosszul az időmet), és most sincs sok időm pötyögni, szóval csak gyorsan.

Volt két sztori, amiket nem zártam le tisztességesen, csak kommentekben. Az egyik a tandíjam kérdése, ami pozitívan zárult, még szerencse, hogy tudok nagyobb takarót is varrni a rövid helyett. Csütörtökön ugyebár nem jött az a bizonyos ügyfél, ezért I. kolléganőm (akit már osztottam egy párszor a blogomban) hozott nekem otthonról némi pénzt, ami a nálam levővel együtt elég volt a tandíjra. Gyorsan elszaladtam a bankba, beraktam a számlámra az összeget, és már utaltattam is az egyetemi számlámra. Nap közben az ügyfél is befutott az ígért pénzzel, így a kölcsönt is visszaadtam I-nek, és még egy kicsivel beljebb is kerültem anyagilag. Aztán egészen keddig izgulhattam, hogy a "nem vizsgázhat" pipa kerül előbb be a Neptunba vagy a pénzem, ami végülis nem derült ki mostanra sem. Majd csak a vizsgaidőszak elején fog (a pénz már megérkezett, át is vezettem). A legnagyobb kellemetlenség az egészben, hogy megint leköteleződtem valakinek, aki a barátjának tekint engem, én viszont őt nem (alapos okok miatt), de összességében pozitívan alakult a dolog. Ja, talán még annyi, hogy a további 140k HUF-omat ezek után a cég alkalmazottai közül utolsóként fogom magaménak tudni, mivel kijelentettem, hogy ezek után csak akkor fizessék ki, ha az összes többi kollégámmal tisztességesen elszámoltak.

A másik a körözöttség esete, amiben igazából nem sok fejlemény van. Aznap este még megtudtam, hogy otthon is kerestek a pénzügyőrök (mert közben kiderült, hogy azok voltak), de mivel nem találtak a lakásban, a szomszédaimat zaklatták miattam. Főleg a kis kedvencemet, Arankát, akinek igazán meglehet rólam a véleménye: nővel még nem látott, a lakásomba betérő pasikat csak másnap reggel látja kijönni, most meg nyomozók keresnek. Na jó, neki se lehet egy szava se a kínai unokájával... A főnökömtől azt is megtudtam, hogy melyik cég miatt 'üldöznek', mivel ő már járt miattuk a VPOP-nál. Egy link bandáról van szó, akik brókerkedtek, de közben fűnek-fának tartoztak, köztük nekünk is. Visszamenőleges könyvelést is kellett volna csinálni nekik, mert szorult a hurok körülöttük, de amikor a főnököm közölte velük, mennyiért vállaljuk, inkább elvitték az anyagukat máshova. Persze a 'máshova' sem csinált semmit, a vezető pali meg közben túladott a cégen, csak azt felejtette el közölni az új tulajjal, hogy egy valag felhalmozott tartozása van. Az új tulaj meg — miután leverte a víz — úgy döntött, hogy elég egyszer fasznak lenni, másodszor nem lesz az, ezért bíróságra vitte a dolgot, és így jön a képbe a pénzügyőrség meg a szegény, ártatlan kis könyvelő. Amikor a főnököm benn volt a VPOP Jenő hivatalba', látta, hogy az ügyben eddig kb. 20 centi papírt sikerült felhalmozni a felesleges körökkel. Az adás-vételi szerződés világos, az adófolyószámla világos, hogy nincs rendes könyvelésük az is világos, akkor meg mit kell ennyit szarakodni, meg a frászt hozni a hozzám hasonló minden tekintetben törvényes és tisztességes embrekre? Ez a megkeresés is egy fölös kör lehetett, gondolom, iktatják is, hogy ott voltak, de én meg nem, a papírt meg ráhajítják a kupac tetejére. Ismét nyugodtan alszom.

Ha már helyzetjelentés, térjünk vissza egy kicsit a suli és a pénz kérdésére. Nem így együtt, hanem külön-külön. 

Pénz: mivel a sulit a tartozásból tudtam le, a havi fizetésemből nem kellett kikanyarítanom egy nagyobb darabot, így egyelőre nyugodtan élhetem a szottyadt kis életemet. De nem sokáig, mivel hó végéig iparűzési adót kell fizetnem, a múltkori Díjbeszedős számláról meg utóbb kiderült, hogy azért volt olyan, mint a tangóhermónika, mert plusz két oldalon taglalták benne, hogy vízórát kell cseréltetnem. Csak azt nem tudom, miért nekem. Miért nekem kell lehetővé tennem, hogy ők hozzájussanak a pénzükhöz, és miért nekem kell fizetnem az ehhez szükséges infrastruktúra költségeit?

Suli: hivatalosan azért nem írok most blogot, mert házidolgozatot kellene írnom inkább. Igen, a munkahelyen, elvégre itt tartózkodom a legtöbbet, otthon meg már fáradt is vagyok hozzá. A dogát tegnapra kellett volna leadni, de ha személyesen leviszem Miskolcra, akkor még holnap is jó. Csak sajnos még egyetlen leütés sincs meg belőle, de majd igyekszem összeszedni azt a 3-4 oldalt a leendő szakdolgozatommal kapcsolatban. Aztán lesz még egy másik doga is, meg két kollokvium (egy írásbeli meg egy szóbeli), és ha a korábban már leadott, de nem értékelt gyakorlati beszámolómhoz hozzátoldok még 5 oldalt, és újra leadom, akkor végeztem is a félévemmel. Csak sajnos a mai sztrájk holnapra áthúzódó hatása meghiúsíthatja a Miskolcra érkezésemet, ami némileg megnehezítené a továbbiakat. De reméljük a legjobbakat!

Munka: május hónap minden évben a legmunkásabb, ezért sem kéne most egyébbel foglalkoznom. Nemcsak a havi rutinmelókat kell ilyenkor elvégezni, de a 2008. év zárását is, amiért nem véletlenül kérünk el az ügyfelektől +2 havi könyvelési díjat. Annyi vele a munka is. Bizonyos szempontok szerint végig kell nézni az összes társas vállalkozás tavalyi könyvelését, és helyre tenni a lógó dolgokat, ellenőrizni, egyeztetni a számlákat, számításokat végezni, majd jöhet az iparűzési adó bevallás, a társasági- és különadó bevallás meg a mérleg és az eredménykimutatás. Ha ez nem lenne elég, nekem minden évben ilyenkor esedékes az éves überszopás, ami most sem marad el. Nem ám augusztusban, amikor jóformán csak herevere van, hanem ilyenkor. Majd talán írok róla.

Párkapcsolat: ez most tabu téma, szóval öncenzúra. Maradjunk annyiban, hogy "van". Már van és még van. A 'mióta' egyértelmű, a 'meddig' viszont nem annyira, mivel ahhoz jósnak kellene lenni. Persze önmagunk és egymás alapos ismerete közelebb vihet a biztosabb tippeléshez, de ez még folyamatban van (mindkettő), ezért most maximum csak a tendenciákat látni. Erről ennyit.

Meg a többiről is.

Már itt, az elején előrebocsátom, hogy az alábbiakban — tőlem szokatlan módon — homoerotikus szexuális tartalom, — tőlem ritkán tapasztalt módon — obszcén kifejezések, és —a tőlem a megszokottnál is — nagyobb mennyiségű zárójel és gondolatjel fog szerepelni. Ezért aki undorodik a melegektől (mondjuk az a napi 15-20, "szkinhed" keresőszóval ide érkező), prűd vagy a Zárójel Ellenes Liga (ZEL) tagja, az az olvasással lehetőleg várjon a következő bejegyzésemig, vagy mazsolázzon a régebbiek között, azok is nagyon jók.

Iguazu a napokban közzétett egy rendkívül szubjektív (még jó, hogy...) írást arról, hogy milyen srácra/pasasra/fiúra/férfire vágyna, ha választhatna. Ez valahogy engem is megihletett (ami az előző bekezdés utolsó szavaiból is kitűnik), ezért — mint éppen egyedülálló ember — most veszem a bátorságot, és magam is közzéteszem a saját elképzelésemet. És mivel már legalább ketten vagyunk, aki ilyet tesz/tett, szinte már intézményesültnek tekinthető a dolog, ezért arra is veszem a bátorságot, hogy nevet adjak neki, megkönnyítve ezzel a későbbi hivatkozásokat is: Egyedülálló Buzik Ismerkedés Helyett Alkalmazott Listája (röviden: EBIHAL). Használhatják persze nem-egyedülállók is, ha hűtlen fráterek, adaptálhatják heterok is, mert miért is ne, és ismerkedés mellett is élhetünk a nyilvános közzététel ilyetén módjával, ha még nincs meg a szívünk választottja. De a legkényelmesebb, ha ismerkedés helyett alkalmazzuk, mert az olyan sok nyűggel járhat. Először is nyitott szemmel kell járni, avagy az e célra rendszeresített honlapokat látogatni, ahol túl keveset tudunk meg a többi emberről, vagy képet kell föltölteni magunkról, ami azzal a kockázattal jár, hogy valaki megismer minket az utcán, és úgy ordítja bele az embertömegbe, hogy "Nem téged láttalak a Gayromeon?" (és/vagy máshol). Aztán időpontokat kell egyeztetni, izgatottan, torkunkban dobogó szívvel, száraz szájjal, nedves tenyérrel várni az illető érkeztére, és lelkiekben felkészülni, hogy a magáról feltett kép óta 40 kilót hízott vagy, hogy amikor meglát minket, hátat fordít, és hanyatt-homlok menekülni kezd.

Ha ez mégsem történik meg, jöhet az ismerkedés. Közös programot kell találni, közben pedig mindenféléről csevegni. Mindezt úgy, hogy (ha valóban párkapcsolatot keresünk, és nem szexpartnert) közben azért ne bámuljuk meg nagyon feltűnően, ne lessünk be a pólója alá, ne felejtsük a szemünket a sliccén, ne vizslassuk a ruhája koszmenyiségét, ne számoljuk a füléből kilógó szőrszálak számát, és még szórakoztatóak is tudjunk maradni. Esetemben ez elsőre általában igen nehéz, mert baromira meg tudok illetődni, képtelen vagyok az illetőnek élből azt mondani, hogy "Bocs, de pá!" (mert sajnálnám őt, amiért megalázom ezzel), ráadásul, ha olyan emberrel hoz össze a sors, aki első blikkre tetszik, akkor nyomban elapad a szavaim árja, és esetlen leszek. Pedig aki ismer, az tudja, mennyit tudok dumálni...ugye, hogy mennyit tudok dumálni? 

Szóval tiszta nyűg az egész (bár felettébb izgalmas tud lenni), ráadásul ha egyébként minden klappol, még sehol sem tartunk, hiszen ki az, aki elsőre belém zúgna? Vagy én belé. Jöhetnek az újabb körök, újabb egyeztetések, és mindig ott a kockázat, hogy kiderül rólunk valami, ami nyomban negálja az egész procedúrát, vagy esetleg a másikról, és akkor meg szomorúan jelenthetjük ki, hogy "pedig milyen jól indult". Közben pedig jöhet a vívódás, hogy most akkor színészkedjünk, és mutassuk magunkat olyannak, amilyennek szerintünk látni akar minket, vagy adjuk önmagunkat, és vállaljuk a csalódás okozásának kockázatát. (Egy mondat erejéig komolyra fordítva a szót: ne színészkedjünk, hanem legyünk őszinték, hiszen ha megjátsszuk magunkat, nem belénk fog szeretni, hanem a szerepünkbe, ez pedig aknamezőt telepít a közös jövőnk útjára, ami nem szerencsés.) Az egészet megakadályozandó, jöjjön az én külön bejáratú EBIHAL-am!

Azaz még egy kicsit ne jöjjön, mert szeretném leszögezni, hogy (ahogy azt Igu is megfogalmazta), tökéletes pár nincs, soha nem is fogjuk megtalálni. Ha van egy EBIHAL-unk (mindenkinek van), az csak a mérce, az etalon, amihez a szóba (meg a szembe) jöhető embereket mérhetjük, de teljes egyezés sosem lesz. Mi sem felelünk meg (feltétlenül) mások elképzeléseinek, éppen ezért mindkét félnek tudni kell engedni. Ráadásul rájöhetünk, hogy bizonyos tulajdonságokat oktalanul zártunk ki előre, bizonyos tulajdonságokról nem is feltételeztük, hogy fontosak számunkra, mások elenyésznek, ha a szerelem tüze gyullad fel a szívünkben. Sőt, lehet, hogy amiről eddig azt hittük, hogy zavarna minket, éppen azt találjuk vonzónak a másikban, vagy arra is rádöbbenhetünk, hogy bár a szívünk választottja rendelkezik némi hiányossággal, sokkal több erénye van, mint hátránya. Ezért aztán aki most ezt olvassa, és reménykedik, ne gondolja, hogy ha valamely — az alábbiakban felsorolandó — 'kizáró' tényezővel rendelkezik, az máris az el sem kezdett párkapcsolat végét jelenti. És akkor most tényleg jöjjön a lista:

Első és legfontosabb, hogy a lába között többlet legyen, és ne hiány, azaz férfi legyen az illető, lehetőleg olyan, aki maga is többletre vágyik. Bár mint (jelenleg) filigrán srác, a nemi identitás mutatóm elvileg a biszexuálison áll, azonban úgy tűnik, ez mégsem ilyen egyszerű. Valahogy rájöttem, hogy jobban érzem magam a melegvilágban, mint az unalmas heteroban, és igazság szerint a szemem sarkából is szinte csak a pasikat nézem meg, a lányokra rá se hederítek. Lehet, hogy mégis azon olvasóimnak/bloggertársaimnak van igazuk, akik azt hangoztatják, hogy biszexuális nincs, csak kéretőző buzi? (Wiko, a diadalittas kiáltásaidra nehogy összeszaladjanak a szomszédok, mert még nem fogadtam el ezt az állítást, csak ízlelgetem). Bocsi, csajok...

Másodsorban lehetőleg 20 és 28-29 év közötti legyen, mert egyrészt állítólag én sem nézek ki 29-nek, másrészt egy nagyon fiatal még egészen máshogy gondolkodik és más világban él, mint én. Ha már egyetemista, akkor sem mindegy, hogy anyuci pénzén, a két szép szeméért, a saját pénzén, megdolgozva érte vagy hozzám hasonlóan, néhány év kihagyással, önszántából és önerőből. Az utóbbi két kategória már tudja, mi az az ÉLET, és nem a középiskolás álomvilágban él.

Aztán jöhet a kinézet, mert az (is) nagyon fontos. Ezt úgy kell érteni, hogy hiába tökéletes az illető belsőleg, mert ha számomra visszataszító a külseje, akkor viszonylag kevés esélye van a belsője és belseje megismertetésére. Persze adódhat olyan, hogy valamilyen teljesen ártalmatlan szituációban találkozunk, amikor felfedezhetem az értékeit, és a fellobbanó szerelem esetleg megvakít, de erre kár apellálni. Viszont itt nem kell olyanokra gondolni, hogy a szőke, kék szemű, deltás herceget várom, mivel az olyan rám sem nézne. Vagy de? Kishitű vagyok. Nem baj, ha kék a szeme, mert az vonzó, de ha különleges (szürke vagy zöld), az kimondottan jó, viszont a barna is kifogástalan. Nem ezen múlik, bár piros azért ne legyen. Legyen haja, és az legyen igényes, ha ugyanis igénytelen hajformájú egyedre vágynék, akkor a saját, régebbi fényképeimet csókolgatnám, és időnként lekapargatnám róluk a rászáradt...khm... Szóval a haj. Kopasz — ha lehet — ne, meg csimbókos és raszta se. A többi jöhet, mert ez sem olyan lényeges. Nem baj, ha nálam kicsit alacsonyabb vagy némileg magasabb az illető, de egy két méteres égimeszelő mellett nehezen tudnám elképzelni magam mint férfi. Aztán ne legyen túlsúlyos, féllábú, fogatlan vagy barnás-feketés állagúra korhadt szájtartamú. Ne legyen büdös, koszos, hacsak nem az edzéstől (éppen) megizzadt és poros. Nem kell, hogy kigyúrt legyen, kockák legyenek a hasán (az meg végképp nem, hogy úgy nézzen ki, mint aki allergiás a darázscsípésre), de ne hanyagolja el a testét, ne legyen több rétegű úszógumija vagy köbméteres hasa. Ha kevéssé szőrös vagy szőrtelen (mellkasú), az pluszpont, ha mégis szőrös, az sem baj, viszont az arcszőrzetért levonás jár, kivéve ha az néhány napos borosta.

Az öltözködése mindegy. Nem kell, hogy drága cuccokat viseljen, és nincs privilegizált stílus vagy forma sem, bár az ilyen retronak nevezett kordbársony szörnyűségek és pepita-kockás szövetsapkák a sírba tudnak kergetni. Ha farmert hord, az pluszpont, ha az gyárilag vagy szándékosan szaggatott, ezzel kivillantva a combja vagy térde felületének darabjait, az sok pluszpont (plusz nekem egy nem-annyira-spontán merevedés). Ja, ha lehet, az alsónadrágja ne a sarki kínaitól származzon, és semmiképpen ne legyen elöl sáfrányos, hátul enyhén vonalkódos (á la Fábry) vagy kifingott.

Ismét leszögezem, hogy egyébként a kinézet nem olyan fontos, és a fentiek talán nem is olyan nagy elvárások, mint amilyen sok betűbe tellett összefoglalni őket.

(A heteroknak most jön a hányós rész)

A szex viszont fontos. Nem a megismerkedéskor, hanem utána, hiszen minden kapcsolat ezen alapul. Hiába tökéletes minden, ha a szexszel problémák vannak, ekkor ugyanis valamelyik fél óhatatlanul kifelé kezd kacsintgatni, de az is előfordulhat, hogy az első (második) együttlét után döbben rá valaki, hogy ő nem ilyen lovat akart (főleg, ha szeret lovagolni). Ennélfogva legyen passzív vagy uni az illető...és akkor itt most álljunk is meg egy szóra. Aki ismer, főleg aki alaposan ismer, az eddig úgy tudta, hogy én kizárólag aktív vagyok. Aki meg nem tudta, az most megtudta (milyen jó is a blogolvasás, nem igaz?). Én is így tudtam, és ennek a fő oka azt hiszem első homoerotikus élményem volt, amikor a passzív szerepet osztotta rám a sors. Ezt most nem fogom ecsetelni, de leszögezném, hogy eddig senki elől nem titkoltam el, maximum az illető nem értette a virágnyelvet, vagy nem akarta érteni. Elég legyen annyi, hogy a hajdani izgatottság, az akkori szégyenérzet és a partner nemlétező intim mérete miatt elég sok negatív élmény maradt bennem az eset kapcsán. Utána lánnyal jártam, ahol nem volt kérdés, ki melyik végén áll a fasznak (megmondtam az elején...), aztán jött az előző párom, amikor ilyesmi megint nem merült föl kérdésként. Nem is vágytam rá. Hát igen, 11 éve szűz vagyok ilyen téren, DE nem hinném, hogy örökre. Mivel a hajdani kudarcélmény már elhalványult, önmagam keresése ilyen értelemben még nem zárult le. Igen, szeretném kipróbálni (mondhatni újra) ezt is, és ha a leendő szerelmem azt kérné, hogy én legyek 'alul', egy percig sem haboznék, hogy megadjam neki, amire vágyik... hiszen szeretem. Ha pedig egyébként tényleg élvezném (és nem csak feltételezném) a dolgot, akkor meg ugye miről beszélünk? Sajnos az eddigi párkapcsolataimban nem volt lehetőség ezt megtudnom, mert vagy fizikai vagy pszichikai korlátai voltak, mellesleg nem is hiányzott. (Bocs, Roland, amiért most megszűntem 'férfinek' lenni a szemedben.)

Ha viszont új kapcsolatot kezdek, elvárom, hogy a párom a szexben megadja nekem, amire vágyom, és ha tud, mutasson újat is. Nincs semmi olyan vágyam, ami (leszámítva a homoszexuális érintkezést) deviáns volna. Ez persze a páromra is vonatkozik. Ne akarjon félholtra verni vagy más módon fájdalmat okozni arra hivatkozva, hogy az milyen élvezetes, ne akarja tökig bekapni a lábam, ne akarja könyékig feltolni a karját belém (jajj, istenkém, magamra sem ismerek, miket írok...komolyan itt pirulok a gép előtt...addig olvassátok, amíg ki nem törlöm...), ne akarja a teste különféle tartalmait (pisi, kaki, hányás, takony) rám üríteni, és ne akarjon velem nyilvános helyen szeretkezni, mert utóbbi esetben az számomra minden lenne, csak nem szex. Kinőttem már az erotikus matekórák meg a volánbusz hátsó ülése korszakból. Viszont akarjon nekem élvezetet okozni, mert én is neki akarok majd, és így fergeteges együttléteink lehetnek. Ha mindig jóval előttem élvez el, akkor ne nekem keressen mentségeket (biztos fáradt voltam), hanem vagy szégyellje magát az önzésért vagy dicsérjen meg, amiért ezt én értem el nála, ÉS legközelebb próbálja meg a fordított esetet előidézni. Például jó módszer, ha nemcsak rögtön rámarkol a kiszögellésekre, nemcsak letépi rólam a ruhát és nemcsak hanyatt dobja magát, hanem felfedezi a testem, ha kell, minden alkalommal. Persze el is lehet térni ettől, de alapvetően a lassú, erotikus szeretkezés híve vagyok, és nem az ádáz baszásé. Ismerje az erogén zónákat és a petting fogalmát, és alkalmazza is azt. A vetkőztetés, a csókolgatás, a cirógatás, az ölelés, egy szem szőlő, egy darab jégkocka, néhány csepp pezsgő vagy egy fagylalttól hideg lehelet nálam ugyanúgy a szex része lehet, mint az intim bőrfelületeken levő folytonossági hiányok nyállal történő gyógyítása vagy a lyukak monoton betömködése. Valóban előfordul, hogy fáradt vagyok, és inkább aludnék, de ha a párom odafigyel rám, könnyen elérheti, hogy percekkel később inkább nyüszítsek (bár ilyen még nem nagyon volt), hogy minden tagom remegjen és zsibbadjon, és ha mégsem lassú szeretkezést akarna, arra is rá tud venni, hogy bevaduljak. De ehhez előbb fel kell fedezzen és meg kell ismerjen, mert szóval, kéréssel ez nem megy. Tőlem is ezt fogja kapni. 

Mielőtt még végképp felocsúdok, hogy "Úristen, miket írtam", gyorsan kihasználom a pinaalattnyi hangulatom adta alkalmat, és idebiggyesztem, hogy a farokméret nem elsődleges, persze minél kevesebbet takar el belőle a markom, annál jobb (te jó ég!...rögtön kitörlöm...). A forma viszont azt hiszem némileg számít, bár nem hiszem, hogy elszaladnék bizonyos torzulatok és görbületek láttán. Mondjuk ha extrém a mérték, akkor lehet... na, de ezt itt most gyorsan be is fejeztem, azaz még annyit, hogy természetesen legyen a higiénia híve.

És akkor jöjjenek a belső tulajdonságok, mert azok aztán nagyon fontosak.

Legyen romantikus. Lehessen vele együtt ázni a kádban, kiállításokra járni, megmasszírozni egymást, összebújni vele (és ne csak nekem kelljen őt ölelni, és én is a mellkasára hajthassam a fejem), jókat vacsorázni, sétálni és sokat beszélGETni. 

Ne csak ő akarjon beszélni és ne csak hallgasson, mint egy darab kő, de legyen véleménye arról is, amit nem ismer alaposan. Mesélje el a múltját (az egy éjszakás kalandokat nem muszáj), és legyen kíváncsi az enyémre. Érdekelje sok minden, és érdekeljem ÉN. Értse, amit mondok, ne kelljen minden gondolatomat megmagyarázni neki. Legyen olvasott, tájékozott, vagy legalább érdeklődő. Fogadja el az övétől eltérő álláspontomat, már én is megtanultam elfogadni másét.

Legyen kicsit kölykös, de tudjon komoly is lenni. Én is ilyen vagyok, hol infantilis és játékos, hol komoly (mondjuk aki csiklandozás címén a bordáimat böködi, azt reflexből megütöm, de nem szándékosan). Lehessen vele kirakózni, kajlálkodni, a fenekére csapni, viccelődni.

Lehessen vele a természetet járni, néha hosszabb időre elutazni. Szeresse az állatokat (köztük engem).

Lehetőleg ne legyen feltűnően nőies, ne affektáljon, ne csak kicsinyítő képzős főneveket ismerjen. Ne dobálja magát az utcán és ne hivalkodjon meleg mivoltával a külvilág előtt. Én nem vagyok büszke a helyzetemre, ezért kínosan érzem magam minden olyan szituációban, amikor nyilvánvalóvá válik, melyik csapatban játszom. Ne akarjon leleplezni a barátaim vagy a szüleim előtt, főleg ne az én érdekemben.

Vegye tudomásul, hogy előtte is volt élet és, hogy rajta kívül is van élet. Engedjen egyedül is társaságba, és ő is menjen, különben 'beszáradunk'. Ne féltékenykedjen, és ne féltékenykedjen a múltamra, még akkor sem, ha az néha-néha jelenné válik. Bízzon bennem, mert még soha senkinek nem adtam okot a bizalmatlankodásra és féltékenykedésre, neki sem fogok. Ha valami nem teszik vagy úgy látom, hogy nem a jó úton halad, azt először finoman szóvá teszem, aztán viccelődöm vele, majd nyíltan megmondom. Ha ennek ellenére is marad a régiben, szakítok, és csak utána kötök ki más ágyában, addig nem. Ne kezeljen a tulajdonaként.

Nem várom el, hogy lépten-nyomon azt hangoztassa, mennyire szeret, kínosan is érezném magam. Ő se várja el, hogy ezt mondogassam, mert nem fogom. Említettem, hogy szűz vagyok? De ha valakinek én önszántamból azt mondom, hogy 'szeretlek', akkor azt NAGYON úgy is gondolom, viszont ezt meg kell becsülni, mert ritkán hagyja el a számat. Cserébe minden más módon éreztetni fogom, hogy szeretem: gondoskodásban (akár anyagi is), törődésben, tanácsokban, szex közben, és számtalan más, non-verbális módon. 

Ne akarjon életmódváltásra kényszeríteni. Ha egyszer vegetáriánus, hívő vagy absztinens leszek, az az én választásom lesz, nem külső kényszer eredménye. Én sem várok el senkitől hasonlót. Ha viszont elhatározom magam valami nagy dologra, akkor segítsen és támogasson abban. Ne akarja, hogy sose igyak egy kortyot sem, és vegye tudomásul, hogy ha reggel-este, társaságban vagy egyéb ok miatt rágyújtok.

Ne akarjon heteken belül hozzám költözni, és engedjen nekem privát szférát. Ha valaki állandóan rajtam lóg ("mert szeret"), mogorva leszek és piszkálódó, aminek nem fog örülni. 

Talán van még, talán más nincs. Elfáradtam és a végére mintha el is komorodtam volna. Lehet, hogy közben rájöttem, hogy ilyen embert nem fogok találni? Pedig a sok betű ellenére ezek egyáltalán nem nagy elvárások, és nem is sok. Gyakorlatilag nagyon sokan ilyenre vágyunk, csak nem mind írjuk le (főleg nem a szex részét). Ráadásul — mint azt már írtam — attól még lehet valaki az IGAZI, hogy nem felel meg mindennek, sőt, éppen az az érdekes, ha itt-ott eltér, de az eltéréseket sok más pozitívummal pótolja. Úgymond meglep a jellemével, és ráébreszt, hogy az ilyen EBIHAL-ak túlzott idealizmusra és enyhe korlátoltságra utalnak (Igu, ezt csak magamra vonatkoztatva értem).

Pedig van ilyen ember a környezetemben, az ismerőseim között. Talán nem is egy. Talán ő maga sem tudja (még), hogy a fenti sorok olvasása közben ő is eszembe jutott, és talán aki most sértve érzi magát egy-két kitétel miatt, annak is eszébe jut, hogy nem feltétlenül rá gondoltam, amikor mindezt leírtam. Nehéz az ilyen.

És ami még nehezebb, olyan embert találni, aki ENGEM elvisel, és akinek ÉN vagyok a megfelelő, ha nem is az igazi. Ez az egészben a legnehezebb. Egyszer már találtam (bár a körülmények alapján bizonyos dolgok még sem lehetek olyan igaziak), de elvesztettem. Ha máshogy történt volna, most ti sem olvashatnátok a fenti sorokat, és nekem sem kéne szégyenkeznem, amiért olyan dolgokat is leírtam, amiket más esetben eszem ágában sem lett volna. Nem is hinném, hogy a jövőben ismét hasonlókat olvashattok tőlem.

Végül még teljesítenem kell azon előrejelzésemet, miszerint obszcén is leszek, mert ebben végül elmaradásom lett: picsa, segg, szar, pöcs.

Bepótoltam.

Az orvosi szociológia egyik alaptétele (de a Dr. House 2. évadának első epizódjában is találkozhatunk vele) a haldoklás fázisairól szól. Ezek sorrendben a következők: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, beletörődés. Haldoklás alatt itt nem egy lövedék bekapása és a kimúlás közötti időt kell érteni, hanem olyan — jelenleg még nem gyógyítható — betegségek felismerése és a halál közötti szakaszt, mint amilyen mondjuk a rák vagy az AIDS. A fázisok neve önmagáért beszél, és az alábbiakban egyébként is kitalálható, mit takarnak, de érdekességképp mesélném el, hogy amikor anno a kamerák kereszttüzében illettem magam, előttem vagy utánam sokszor nemibeteg- gondozóban dolgozó orvosok is szerepeltek. Az adás alatt (míg sorra nem kerültünk) a sminkesszobában spontán beszélgetések alakultak ki, mindig az aktuális témában. Ekkor mesélte el az egyik doktornő, hogy HIV+ betegek sokszor éppen a 'düh' fázisukban vetemednek arra, hogy fertőzött tűkkel döfködjenek mozikban vagy szórakozóhelyeken teljesen ártatlan, vadidegen embereket, "Nehogy már csak velük történjen ez meg" felkiáltással.

A napokban, amikor — meglepő módon — a néhai párkapcsolatomon járattam az agyam, eszembe ötlött, hogy ezek a haldoklási fázisok mennyire passzolnak a nem kívánt kapcsolat-megszakítások utáni állapotokra is. Mármint azon emberek esetében, akiket váratlanul ért a dolgok ilyetén alakulása.

Például amikor a volt barátnőm közölte velem, hogy akkor ő inkább passzolna engem, tipikusan a tagadás fázisába kerültem. Éppen a 20. hófordulónkat ünnepeltük egy újpesti vendéglátóipari egységben, amikor ezt bejelentette. Nem tudta megindokolni, mi a baj, és ezt később sem tette meg, ráadásul végig azt mondta, hogy mellettem olyan élményekben lehetett része, amikben még soha, hogy senkivel nem volt olyan jó a szex, mint velem és, hogy nálam tájékozottabb és műveltebb emberrel még nem találkozott korábban. Hiába a szép szavak, egyszerűen lesokkolt a dolog, de amúgy fel sem fogtam igazán. "De hát ha minden jó, akkor ez nem lehet", "Ez biztosan csak valami vicc", "Tutira fogadtak valakivel a reakcióimban" — gondoltam magamban, és az agyam egyszerűen megtagadta az információk feldolgozását. Kicsit sírtam, de a továbbiakban úgy folytattam a beszélgetést, mintha semmi sem hangzott volna el.

Aztán amikor eljutottam odáig, hogy mégis csak betört az agyamba a tudat, jött a düh fázisa. Vagdalkoztam, hogy biztosan van valakije, hogy soha nem is szeretett, hogy nem lett volna szabad engednem, hogy a volt barátjával találkozgasson, hogy biztosan a hülye barátnői beszélték tele a fejét, és azért jutottunk ide. Nem kurváztam le, meg semmi ilyesmi, de tényleg dühös voltam a sorsra. Miért pont velem kellett ilyennek történnie? Amikor úgy szerettem őt, mint még soha senkit, amikor olyan odaadó voltam, amikor annyi mindennel megleptem, amikor mindig hozzá igazítottam az életem, és a többi.

Amikor kitomboltam magam (zömében egyedül), jött az alkudozás. Egyszerűen nem voltam hajlandó tudomásul venni a megváltozott helyzetet, mert nem láttam semmi értelmét az egésznek. Persze ha elmondta volna, miért szakított velem, más lett volna a helyzet. De így miután hasztalan faggattam és hasztalan logikáztam, rávettem, hogy ameddig nem talál magának mást, találkozgassunk, és amikor együtt vagyunk, csináljunk úgy, mint akik tényleg együtt vannak. Ez alatt nem a szexet kell érteni. Abban bíztam, hogy majd újra belém szeret, a szakítást kiváltó érzései megváltoznak vagy tudom is én, de nem akartam elengedni. Akkor még nem tudhattam, hogy már volt valakije, ő pedig nem merte nekem bevallani.

Ideig-óráig működött is a dolog, de csak egyre több veszekedéssel járt együtt, pedig korábban szinte sosem kaptunk össze semmin. Végül már nem bírtam, és elfogadtam, hogy most már külön életet kell élnem. Ekkor jött a depresszió fázisa. Baromira sajnáltam magam, és az ébren töltött óráim java részében körülöttünk forogtak a gondolataim. Mindenről ő jutott eszembe, mindenbe azt láttam bele, hogy milyen keserű a sorsom és mindig azon mosolyogtam (keserűen), hogy egy-egy szituációban mit reagálna. Ez az időszak körülbelül fél évig tartott, amikor is eljött az a bizonyos este ott a Kossuth téren. Ezt már tudjátok.

Ilyen formán az utolsó fázis, a beletörődés csak néhány óráig tartott (bár mint végső fázis az időtartam nem is értelmezhető), amíg a Rolandot meg nem ismertem. Ezt is mind tudjátok.

Most ismét egy szakítás után vagyok, de a fázisokat ezúttal sokkal gyorsabban veszem. Talán mert már van bennük rutinom, talán mert már könnyebben tudok uralkodni az érzelmeimen, nem tudom. A tagadás néhány perc alatt megvolt, hiszen korábban kerültünk már hasonló helyzetbe, és a tények is magukért beszéltek. Ilyen értelemben nem esett nehezemre feldolgozni a tapasztaltakat. A düh ugyanazon az estén, másnap reggel és egy kicsit még később is uralkodott rajtam, de túlléptem rajta. Sértettségem és határozottságom okán az alkudozás is csak néha tört rám, de gyorsan túlléptem azon is, viszont a depresszió is csak addig tartott, amíg rá nem jöttem ennek az analógiának a hibájára (tehát már a beletörődésen is túl vagyok). Utóbbiak persze még visszatérnek, mivel a Roland cicalátogatásai azért továbbra is mély nyomot hagynak bennem.

Amíg ugyanis azon agyaltam, miként fogom ezt a bejegyzést megírni, valahogy sikerült odáig jutnom a gondolatmenetben, hogy a tényleges haldoklás és az érzelmi haldoklás között egy jelentős különbség van: utóbbi esetben nem ér véget a lét. Az elmúlás tudatát meg sem közelítheti egy életszakasz lezárultának felfogása, ráadásul hasonló életszakaszok tetszőleges mennyiségben ismétlődhetnek egy ember életútjában. Azaz egy pillanat alatt a beletörődésig juthatunk, ha nem visszafelé nézegetünk, hanem előre.

Én sem vagyok a magam ellensége, hát miért kéne újabb fél évet elpocsékolnom a maradék fiatalságomból arra, hogy a múlton rágódjak? Igaz, így könnyebben játszhatom a heteroknak a filigránt, de azért ez igen komoly ár egy kis színészi hitelességért cserébe. Ennélfogva meg is tettem a kezdő lépéseket, nem részletezem, hogy miket. Mondható, hogy "csak eddig tartott a gyász?", de minek? Nem erről van szó, és akinek van agya, az a fentiek alapján megérti. Ahogy a hajdani barátnőmet (és a vele töltött hónapokat, éveket) nem felejtem el, úgy a Rolanddal töltött időt sem. Sok szép dolog volt benne, de véget ért. Ez van. Tudomásul vettem, hogy véget ért egy kapcsolatom, és inkább arra koncentrálok, hogy egy másikat kezdjek. Más emberek más értékekkel bírnak, én pedig szeretném ezeket megismerni, amíg még nem késő. Nem kapuzárási pánikról van szó, egyszerűen csak igyekszem realista lenni, elvégre nem mindenki olyan szerencsés, mint az a nagyanyám, aki 50 éves korában még huszonéves legényekkel flörtölt.

És mivel a valószínűségi mintába kerülő egyedek 100%-a (jelenleg egy főre redukálva) mindegyike hímnemű, a blogom mottóját is visszaváltoztatom — majdnem — az eredetire. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ebben azért a közkívánat is motivált.)