pakolás bejegyzései

Már legalább másfél hónap eltelt azóta, hogy a cégünk új helyre költözött. Akkor azt hittem, majd napi szinten írom meg a fejleményeket (mivel természetesen egy ilyet nem lehet egy nap alatt lezavarni), de ehelyett az eredetileg minimum három részesre tervezett beszámoló kettőre redukálódott, és abból is csak az elsőt írtam meg. Most ennyi idő távlatából próbálok meg visszaemlékezni, de akkor már hozzátoldom a sztorihoz az azóta történt eseményeket is. Érdemes elolvasni hozzá az első részt is, az úgysem volt olyan hosszú.

Áthurcolkodtunk tehát. A központi irodahelyiség padlóján hegyekben álltak az összezsinegelt dossziéhalmok, a falaknál egymásra tornyozva a bútordarabok (szó szerint), minden egyéb holmi nejlonokban és kartondobozokban pihent. Ezeket kellett kirámolni. A lényeges dolgokat polcrendszer híján esélyünk sem volt helyre tenni, a konyhai eszközök pedig nem rám tartoztak. Először tehát azt kellett eldönteni, ki hol fog ülni (ezt már előttünk eldöntötték), ki milyen irányba fordulva szeretne ülni, hova akarja tenni a gépét, és hol lesz az asztala az adott helyiségen belül. Miután ezek megvoltak, nekiláttam összeszedni az asztalokat, a hozzájuk tartozó asztallapokat, aztán megkerestem a gépeket, és elkezdtem őket összeállítani. A többiek addig törölgettek, porolgattak. Az összes fellelhető kábelt és hosszabbítót két dobozba pakoltuk bele, ezekből kellett most kihalásznom a megfelelő típusú és hosszúságú darabokat, de néhány óra alatt készen is lettem.

Miután a polcok még mindig sehol sem voltak, elkezdtem a magam kis kuckóját berendezni. Egy olyan részleget kaptam, ami egy kisszobának megfelelő helyiség egyik végében található. Az ablakkal szemben ülök, előttem Hajnalka asztala (meg ő maga), jobbra egy kétszárnyú ajtó helye, mögöttem pedig egy szimpla ajtónyílás, ajtó nélkül. Amikor ezt megláttam, feltettem magamban az irredenta hangvételű kérdést, hogy "maradhat ez így?", majd rögtön meg is válaszoltam, hogy "Nem! Nem! Soha!". Nyomban intézkedni is kezdtem. Mivel az erőző irodánk némileg nagyobb alapterületű volt, az áthozott holmi viszont semmivel sem csökkent, voltak olyan bútorok, amiknek eredetileg nem jutott volna hely. Ezek közül összeszedtem 3 egyforma méretű polcos szekrényt, amiket az ajtónyílás elé halmoztam, így egy pofás kis polcrendszert kaptam, és ha valaki a folyosón elmegy mögöttem, nem látja tőle, hogy mi van a monitoromon. Mint már említettem, álló bránerű bácsikat nem nézegetek idebent, de sosem lehet tudni, egy-egy gyanútlanul megnyitott blogban mi ugrik az ember arca elé. Akkor aztán lehetne magyarázkodni. Ezután még visszapakoltam az asztalomba, aztán vége is lett a napnak. A főnököm közben meggyőzte a férjét, hogy az mégiscsak a kezébe vehetne egy fúrót, és elkezdhetné a polcokat felpakolgatni, mert különben botrány lesz, így a nap végére bizonyos falakra már el lehetett kezdeni pakolni. Nálam még nem.

Másnapra azért én is sorra kerültem, így nekiláthattam a jó kis szekrényembe, meg a frissen felfurkált polcokra felrakosgatni a cégeim anyagait. Kezdett végre elviselhetővé válni az iroda. Mivel a polcrendszerek tartósínjeinek egy részét elpakolták szem elől, a maradékból kiindulva saccoltuk meg, hova mennyi kerülhet, hogy mindenkinek jusson belőlük. Ezért aztán ennek a napnak a végére több pakolási felületet már nem kaptam, de ez nem is volt baj, mert amit helyre tudtam rakni, azt oda is tettem, a többi meg ráért hétfőn is. Közben ugyanis jött a hétvége, amikor is a többiek bejöttek dolgozni, én meg egyetemre mentem, vagy valami más halaszthatatlan dolgom akadt. Utóbb megtudtam, hogy én jártam a legjobban, mert a vezető könyvelő falából az egész polcrendszer kiszakadt, és bedőlt a szoba közepére az összes holmival együtt. Sej, de jó lehetett! Kár, hogy a vénasszony nem járt éppen arra...

Na, hétfőn ezért biztonsági okokból az összes már felfúrt és megrakott polcot le kellett szedni, és még egy ponton odafogatni őket, ergo az eddigi munkánk kárba veszett. Azért valahogy ezen is túl lettünk, ahogy az azóta felmerült többi szarságon is. Kezdetben nem volt ugyebár mindenkinek internet-hozzáférése, hanem csak hol ennek, hol annak. Aztán jó darabig nem találtunk semmit, minden szart állandóan keresni kellett. Nem működtek rendesen a telefonok sem, mert egyszerre csörgött mind, és átkapcsoláskor sem sikerült a megfelelő célszemély asztalán megszólalniuk. Az örökölt konyhaszekrény fiókja pedig hol akadt, hol leszakadt, hol kicsúszott a sínből. 

Igazából még máig sincs minden a helyén, mivel a szekrényeim mögötti ajtónyílást még mindig nem tömtük be az oda illő ajtóval, így az ügyfelek a farostlemezt láthatják, ha mondjuk a toalettre mennek. Ez engem egy cseppet sem zavar, de a főnök férjét nagyon. Az ál-arisztokratikus kivagyiság már egy kicsit az agyára ment.

Erről jut eszembe: kitalálta, hogy mivel az irodában nincs kizárólag tárgyalásra alkalmas helyiség (mert mindegyikben dolgozik valaki), a konyhát kellene kinevezni tárgyalónak. De hát ugyebár milyen dolog az, hogy az ügyfelekkel a konyhában tárgyalsz, ezért oldjuk meg, hogy ne nézzen úgy ki a konyha, mint egy konyha. Ergo mindig minden konyhaságra utaló eszközt rakjunk el szem elől. Citromfacsarót, poharakat, evőeszközöket, mindent. Ahhoz képest, hogy eredetileg a főnök-férj itt csak egy vendég, és — állítása szerint — neki elég az irodában egy sarok is, az összes többi alkalmazott az ő hülyeségei miatt szív. Marha jó például úgy mosogatni, hogy minden villával külön le kell hajolni a mosogató alatti szekrénybe rejtett csepegtetőhöz. Még ilyen hülyeséget... 

(De nem baj, mert amikor nincs itt, akkor cincogunk, és direkt szanaszét hagyunk mindent.)