pedagógia bejegyzései

...biztosan nagyon jó lehet. Ha most visszapörgethetném az idő kerekét, és ha az életem olyan körülmények között zajlana (a múltban) sokkal inkább választanám ezt a hivatást, mint a jelenlegieket. 

Van még persze egy pár 'ha'. Szívesen tanítanék, most is, ehhez azonban szükség lenne alapos felkészültségre, azaz, hogy az általam tanított tárgyhoz magam is jól értsek. Persze miközben az ember pedagógussá válik, ezt is megtanulja, még jó hogy. Az mindegy mi a tárgy, hiszen a tudás átadása lenne számomra az öröm, de ha még választhatnék is, a történelmet választanám (de a mostani tudásom mellett számvitelt is szívesen tanítanék). Szerintem jó tanár lennék, élvezettel tanítanék és igyekeznék minél több érdekes pluszinformációt közölni egy-egy órán, a történelemmel is csak az lenne a baj, hogy — ismerve magamat, — nehezen tudnék értéktartalom nélkül beszélni egy-egy (főleg XX. századi) eseményről, korszakról. A blogomból is jól látszik, milyen hevesen tudok kirohanni egy-egy eszmeiség vagy jelenség ellen, milyen bőkezűen szóróm a minősítéseket, a durva vagy lekicsinylő jelzőket. De ez egy blog, az én blogom, kötetlen stílusú, és az én szellemiségem tükrözi. Ezért nyilván nehéz elképzelni, de érdemes tudni, hogy más helyzetekben más vagyok, oda tudok figyelni a 'játékszabályokra'. Az életben az ember különféle szerepekben vesz részt, és mindegyik szerep sajátságos viselkedésmintákat tartalmaz, eltérő keretek között zajlik. Leendő szociológusként magam szoktam rászólni a csoporttársaimra, hogy nem engedhetik meg maguknak a tudománytalan minősítéseket, sőt, semmilyen minősítést. Egy szociológus tudományos közegben nem engedheti meg magának a "jobb lenne, ha...", a "sajnos..." kezdetű mondatokat, csak és kizárólag az 'ez van' és az 'ez lehetne/lenne, ha...' tartalmúakat. Ehhez nagyon szigorúan tartom magam, és valószínűnek tartom, hogy oktatóként is hasonlóan tennék, ha néha nehezen is.

A hétköznapi életben is oktató stílusú vagyok. A személyes beszélgetésekben élvezettel hozakodok elő olyan témákkal, amikről feltételezem, hogy érdeklődésre tarthatnak számot a másiknál. Talán a partner számára kellemetlen lehet, de visszafogottság nélkül kérdezek rá, érti-e, amiről beszélek, hogy tisztázzuk, nem mondok-e olyat, ami nyilvánvaló (és ezzel esetleg azt az érzetet keltem benne, hogy hülyének nézem), és ilyenkor arról is megbizonyosodhatok, hogy a végén az illető nem fogja azt gondolni magában, hogy "ez meg miről beszélt?". Közben magam is végiggondolom a témát, hogy szabatosan, érthetően fogalmazzak, és nyilvánvalóan a megfelelő ponttól kezdjem a mondandóm felépítését. Ilyenkor sok dolog bennem is helyre kerül, így végül mindketten épülhetünk.

Néha megadatik, hogy egy kicsit a tanári szerepben tetszelegjek, az utóbbi hetekben kétszer is oktató lehettem egy pár percre. Az egyetemen volt két tárgyunk, aminél gyakorlati jegyért kiselőadást kellett tartani a többiek előtt. A dolog pikantériája az volt, hogy nem otthon, hanem ott helyben kellett felkészülni. A tanár rövid előadása után soronként kaptunk egy-egy feladatot, amiből együtt kellett összehozni egy vázlatot, majd abból egy embernek összefüggően kellett beszélnie a megadott időkeretben.

Első alkalommal a kisebbségek volt a téma. Már előre izgultam, hogy a mi sorunk a szexuális kisebbségeket kapja, de sajnos a "nők" lett a feladatunk. Sebaj, gyorsan átigazoltam az általam vágyott csoportba, majd a 40 perces felkészülési időben végig szinte én beszéltem. Mivel a téma kényes, senki nem akarta vállalni a nyilvános szereplést, én pedig arra hivatkozva, hogy nem vagyok lámpalázas, mert már kamera/mikrofon előtt is számtalanszor szerepeltem, magamra vállaltam az előadó szerepét. Izgalmas dolog volt. Sajnos tudomásul kellett vennem, hogy leendő szociológus kollégáim milyen szinten tudatlanok és előítéletesek, amiből előbbi természetesen megengedhető (lehet, hogy más témakörökben lemostak volna bárkit), de az utóbbi semmiképpen sem. Viszont ez egy kicsit meg is erősített a tudatban, hogy a következő 10 percben egy csöppet szebbíteni tudok a világon, amennyiben egy picit is oszlatom a tudatlanság okozta előítéletességet. Nyilván ilyesmi rám is rám férne egyes területeken. 

És igen, amikor rám került a sor, kiálltam a tanárnő és vagy 80 csoporttársam elé, és belekezdtem. Bár az első sorban ülő, amúgy is ellenszenves kolléga aljas megszólalása bárkit nyomban összeomlasztott volna, a rutinom átlendített a dolgon, és miután jeleztem, hogy hallottam, amit mondott, inkább az előttem álló feladatra koncentráltam. Igyekeztem tudományosra venni a témát, nem jelezni, hogy érintett is vagyok a dologban és úgy tenni, mint aki pusztán feláldozta magát a szereplés elvállalásával, és gyakorlatilag bármely más témában is ugyanígy kiállt volna. Egyébként tényleg, de ha már (részben) választani lehetett...

Az előre megadott dimenziók mellé újabbakat is beszúrtam, mert úgy láttam, egy szociológiai kutatásban relevánsak lennének, és ezek mentén építettem fel a mondandómat ott, helyben. Nekem elég néhány vázlatpont, hogy percekig ömöljön belőlem a szó, most is így tettem. Mivel a felkészüléskor is én vittem a prímet, megengedtem magamnak, hogy önhatalmúlag csavarjam a mondandómat, de ha élesen eltértem a korábban felvetettektől, akkor jeleztem, hogy a csapattársaimmal ebben a tekintetben eltér a véleményünk. Ezzel azt is elősegítettem, hogy ne úgy tűnjön, mintha magamról beszélnék. Tisztáztam, ki tartozik ebbe a kisebbségbe, ki nem, és miért nem, aztán szót ejtettem az éles törésvonalakról is (elfogadás/nem elfogadás, generációs különbségek okozta eltérések). Néhány humoros, könnyed elszólást is megeresztettem, de természetesen nem a mi kárunkra, hanem inkább a feszültség oldása miatt. Sajnos kevés volt az idő, és sok mindenre nem tudtam kitérni, ráadásul így is többet beszéltem, mint az előírt időkeret.A különféle témakörökről egyenként is szívesen értekeztem volna, de hát én csak hallgató vagyok, nem tanár. A végén persze megkaptam a magam tapsát, talán nem a legnagyobbat, de nem is a legkisebbet. Utána viszont nagyon sok elismerésben részesültem részben a tanárnőtől, részben a csoporttársaimtól. Nem győztek ajnározni, hogy milyen jó voltam, és milyen jó volt hallgatni engem.

Egy következő alkalom két héttel az előző után volt. Ekkor ugyanilyen szisztéma mentén zajlott az óra, ezúttal viszont a rendszerváltás témakörében. Ez is fekszik nekem. Ugyanúgy kutatási dimenziókat vázoltunk fel, majd a tanárnő kiosztotta a feladatot: érvelni kellett a rendszerváltás megtörténte vagy meg nem történet mellett, és az adott dimenzióval kapcsolatos ismereteinkről is számot kellett adni. Mi a gazdasági dolgokat kaptuk (ha a szabatos megfogalmazást leírnám, azt kockáztatnám, hogy a csoporttársaim itt kötnének ki, a blogomon, ezért ezt most mellőzöm). A tanárnő sajnos nagyon sok időt elvitt az órából, ezért a felkészülésre csak 25 perc volt, az előadásra pedig szigorúan csak 5 perc. Alig tudtunk egy pár dolgot összeírni, mert az is sok időt elvitt, hogy megbeszéljük, ki áll ki. Én mentegetőztem, hogy mivel a múltkor úgyis én voltam, most menjen más, de a többiek arra hivatkozva, hogy akkor nagyon jól szerepeltem, mellettem kardoskodtak. Persze csak látszólag kérettem magam, egyrészt mert tényleg élveztem az oktatói szerepet, másrészt mert ez egy jó alkalom volt arra, hogy semlegesítsem a korábban a fejemre idézett "biztos ő is buzi" vélekedéseket. Lassan ebbe úgyis beleszarok, hiszen már csak egy évem van vissza, ráadásul intelligens, valóban leendő tudós csoporttársaim számára ennek teljesen mellékesnek kell lennie. A seggagyúak meg nem érdekelnek (bár tőlük kell inkább tartani). 

Amikor sor került rám, ismét dőlt belőlem a szó, kicsit hadartam is. De hát kevés volt az idő. Elmondtam a rendszerváltás előtti gazdasági körülményeket, a változás folyamatát, a következményeket, tisztáztam, hogy ezen dimenzió mentén részben volt csak rendszerváltás (gazdaságilag feltétlenül, a lelkekben csak részben), és egy pár érdekesnek tartott dolgot is, de az egészre messze nem volt elég idő. A célnak mindenesetre megfelelt, és én is nagyon élveztem.

Szóval jó dolog volna tanárnak lenni, csak van egy komoly probléma. Az egyetemen csupa olyan ember alkotja a hallgatóságot, akik tanulni vannak ott, és nem muszájból. Hallgatnak, ha másért nem, a közeg miatt, mert belegondolnak, milyen lenne fordított helyzetben lenni vagy mert tényleg érdekli őket, ami elhangzik. Nem kell őket fegyelmezni, csöndben vannak, és ha nem is érdekli őket a téma, csendben elfoglalják magukat. Ilyen értelemben csak oktatni kell, nem pedig nevelni. Középszinten vagy az alatt sajnos ez nem menne így, én pedig előbb készülnék ki idegileg, minthogy igazán jó tanárrá válhatnék.

Ezzel tisztában vagyok, ezért a tanításról való ábrándozást agyam rejtett zugába számúzöm, és inkább a jelenlegi hivatásomra koncentrálok.