pia bejegyzései

... ugyan még nincs, de ha huzamosabb ideig úgy folytatnám, ahogy múlt hét pénteken elkezdtem, akkor minden bizonnyal szereznék egyet.

Pénteken munka után ugyanis céges buliba mentünk, a — már nem — főnököm, a könyvvizsgáló, a vezető könyvelő és én. Ugyan az egész cég hivatalos volt a nagy zabálásra, a többiek különféle hivatkozásokkal visszamondták, maradtunk tehát négyen. A Mexikói útnál levő Trófea étteremben voltunk, amiben az a jó, hogy egy fix összeg lefizetése után korlátlanul lehet fogyasztani az önkiszolgáló módon összeszedett ételekből, és 'ingyen' van a sör, bor, pezsgő, kávé, valamint az üdítők. Jó kis hely. Ha nem enni mennék, akkor is érdekes volna számomra ott ücsörögni, mivel számtalan látványos példát találni az emberi kicsinyességre. Szerencsére — előzetes várakozásaim ellenére — fejesek ezúttal nem voltak, és még az alkalmazotti gárdával sem kellett vegyülnünk. Beültünk egy kis boxba, csatlakozott hozzánk a nagyfőnök meg a jobbkeze, aztán elemésztgettünk ott egy másfél órácskát. Ittam egy pohár pezsgőt, meg egy másik pohár bort, de ez még csak a felvezetés volt.

Utána ugyanis rohantam a blogtalálkozóra, ahol már egy kicsit jobban elengedtem magam. Szinte pontosan a meghirdetett időpontban érkeztem meg, és szerencsére ezúttal nem kellett egyedül ücsörögnöm, a szervezőket és a többieket várva. Ott volt már Cube és Captain, Cube párja (?), Matin és Ricsi is (bocs, ha valakit kihagytam). Ledobtam az öltönyt, és mire kikértem magamnak az első Becherovkámat, már jöttek is a többiek, Lost és Földije, Pape, Tigri és Andreas, Pablo, SPF, Assam és sokan mások. Szokás szerint kicsit döcögve indult a beszélgetés, de aztán egészen belelendültünk. Számításaim szerint legalább 7 felest ittam meg közben, de távozásunkkor csak ötöt kellett kifizetnem. Lehet, hogy tényleg csak öt volt? Elbúcsúztunk a rajtunk kívül utolsóként távozó Assamtól, aztán hazabuszoztunk a dermesztő hidegben. Megúsztam másnaposság nélkül.

Szombaton este egy házibuliba voltunk hivatalosak, ahol a tévéből ismerős Beugró című műsor utánzása volt a fő program. Míg összejött a tíz feletti létszám, muszáj voltam alapozni kicsit, hogy ne égjek be a marhulás közben, szóval: bólé + pálinka + Jagermeister, és máris nem számított semmi. A 10 jelenet közül egyszer bankrablót kellett alakítanom, akire közben ráhajtott a (meleg) biztonsági őr, és akinek egy transzvesztita pénztárostól kellett elhappolni a kassza tartalmát, máskor meg egy castingon megjelent travit kellett eljátszanom, akinek miközben a buzibár tulajdonosát kellett meggyőzze kvalitásairól, a konkurens travival is meg kellett küzdenie a szerepért. Külön csavar, hogy első alkalommal csak egyszavas mondatokat mondhattam, másodszorra meg az előre megírt idióta mondatokat kellett beillesztenem a szerepbe. Egy harmadik játékban egy AIDS-teszten megjelent megszeppent buzitól kellett (volna) nővérként vért vennem, folyamatosan változó stílusban (kurvás, együttérző, stb.), persze úgy, hogy közben a másik szereplőnek is váltogatnia kellett a stílusokat. Rég röhögtem annyit, mint ezen az estén, és mivel kevés volt a játék, a végén még egy rögtönzött Mónika Showt is csaptunk, ahol én voltam Maunika. Közben persze erőteljesen becsíptem, de legalább volt, ami hazáig melegen tartott.

Vasárnap kómáztam/tunk, meg eleve délben keltem. A napi program az lett volna, hogy a mai munkahelyi karácsonyozáshoz valami olcsó bóvlit vegyek, és mivel már vagy két hete mondogatom, hogy ki kéne menni a Vörösmarty térre, most láttam elérkezettnek erre az időt. Jó későn értünk ki, ráadásul egész nap nem ettünk szinte semmit, szóval 10 percen belül úgy átfagytam, hogy néhány kézzel készített szappan megvásárlása után már iszkoltam is vissza a metróba, a Ricsi meg utánam. Füstölgött egy kicsit, amiért ennyit készültünk, utaztunk, aztán már vissza is mentünk a lakásba, de megértem. Forralt borral ugyan késleltethettem volna a dolgot, de két nap vedelés után nem akartam megint inni.

Ma úgyis kellett megint, mivel eljött az utolsó munkanap, meg a karácsonyi beszélgetés. A főnököm sütött-főzött, tortát rendelt, mindenki más meg behordta a csetreszeit, ajándék gyanánt. Kisorsoltuk szépen a sok vacakot (ahogy szoktuk), aztán nekiláttunk enni-inni. Megint négy felest erőszakoltak belém (most erőszakolni kellett), de közben kaptam egy mécsestartót töltettel, némi bonbont meg egy könyvet a főnököm jókívánságaival kipingálva. A következő munkanapon már nem lesz főnök, csak üzlettárs. Az utolsó problémás alkalmazott (aki jelenleg gyerekkel van otthon) bejelentette, hogy néha még benéz, de már nemigen jön felénk, és másik munkát is talált magának, szóval ez is spontán megoldódott. A főnök férje sok sikert kívánt nekünk, aztán szépen elszállingóztunk haza.

Hát, nem unatkoztam, de inni most egy darabig nem kéne.

Még most is fáj a fejem, pedig a szilveszteri buli már másfél napja volt. Úgy tűnik, a szervezetem alkoholhoz való hozzáállása már nem a régi, igaz, az is felmerült bennem, hogy esetleg nem is a másnaposság már a fejfájásom oka, hanem, hogy romlik a szemem. Ez néhány napon belül elválik. Talán említettem valahol, hogy tartok a tavalyi/idei bulitól, mivel előreláthatólag nyilvános helyen tartjuk, ezért nem lehetünk igazán önmagunk, és ha valaki kidől (mint például ahogy én is), nem nagyon lesz hol kiheverni a 'fáradalmakat'. Szerencsére nem egészen így lett.

Már az nem tetszett, hogy a 10:40-es busszal indultunk Székesfehérvárra, ahol a leendő házigazdánk, és annak párja várt minket kocsival. Korainak tűnt a kezdés, bár tudtam, hogy a buli előtt még beugrunk a lány apjához is, ebédre. Ez egy komplex nemtetszési okhalmazt váltott ki nálam. Ha 1. még a lány barátja sem tudta, hogy én a Roland párja vagyok, 2. a lány apja pedig végképp nem, akkor 3. mi a franc keresnivalóm volt nekem ott? Ennek előzetesen is hangot adtam, mire megkaptam, hogy ne hisztizzek már. De akkor is, én úgy éreztem, hogy nem kéne ott lennem, viszont nem menekülhettem. Elkocsikáztunk hát az apukához, aki szívélyesen fogadott minket a hatalmas házában. Legurítottunk egy-egy felest, közben kolbászos-uborkás kenyérkockákat nyeltünk, és én még a forralt bort is elfogadtam, nehogy megsértődjön a házigazda. Mivel ő egyébként az alkohol nagy barátja, pillanatokon belül újratöltött minden üres poharat, így mire felálltunk, mr 3,5-4 felesnyi házipálinka és vagy 4 deci forralt bor volt a szervezetemben, de ekkor még ezt meg sem éreztem. Mivel azonban aznap gyakorlatilag egy falattal sem ettem többet, nem csoda, ha 9-kor már csak egy lépés választott el a detoxikálótól. Nem is vagyok erre túl büszke.

Miután apukánál végeztünk, átkocsikáztunk anyukához, egy kocsmával egybeépített hatalmas családi házhoz, avagy a buli helyszínére. Itt bemutatkoztunk a vendéglátóinknak, aztán elkezdtük díszítgetni a vendéglátóipari egységet. Lufikat fújtunk, meg lampionokat aggattunk a kiszögellésekre, és közben egy újabb feles is legurult. Miután ezzel megvoltunk, billiárdoztunk egy-két menetet, aztán felmentünk a házba, hogy ott melegedjünk egy kicsit. Mivel a család kocsmáros, előre megrendeltük tőlük a fogyasztani kívánt piákat, így nagyker áron juthattunk hozzá mindhez, és még cipekednünk sem kellett. Odafent elő is kerültek ezek, és nekiláttunk a fogyasztásuknak. Már nem emlékszem, hogy ekkor mennyit ittam, de nem azért, mert már kiesett volna az idő, hanem mert rutin mozdulat volt a részemről a pohár számhoz való emelése. Mire visszamentünk a kocsmába, ott is jó kis hangulat kerekedett. Újra nekiláttunk billiárdozni, közben a zenegépet tömtük pénzzel, én pedig nem győztem kivárni, hogy végre sorra kerüljön az a két karaoke-szám, amit kiválasztottam. Hogy végül elénekeltem-e őket, arra már nem emlékszem, ahogy semmi másra sem ebből az időből. Roland szerint NAGYON csúnyán néztem ki, borzalmasan látszott rajtam, hogy végem van, ezért nagy nehezen felcibáltak az emeletre, hogy lefektessenek aludni. Ha erre büszkének lehetne lenni, akkor most büszkén mondanám, hogy nekem sikerült először hányni is, ami csak részben kötött ki a fajanszban, a többi a padlóra ment, amit szegény párom takarított fel utánam. Nekem itt vége is volt mindennek.

Hajnalban arra ébredtem, hogy a többiek is megérkeznek, és szépen sorban lefeküdtek körém. Úgy éreztem magam, mint akinek semmi baja nincsen, még poénkodtam is. Ittam egy pár korty vizet, aztán visszaaludtam. na de aztán reggel kezdődtek a bajok. Amikor fölkeltem, még csak úgy nem érzetem magam jól, de kisvártatva jött a mindenféle táplálék gyomrom általi módszeres elutasítása, a fényérzékenység, a remegés és a súlypontom áthelyeződése valahova a koponyámba. Mivel az éjszaka folyamán a vendéglátó lány barátunk és annak párja csúnyán összevesztek, kérdéses volt, milyen úton jövünk vissza Budapestre. Nekem egyébként mindegy is lett volna, de a macsek akkor már egy napja egyedül volt itthon, ilyenkor pedig mindig aggódom érte egy cseppet. Végül az autónál maradtunk, és úgy 11 óra felé el is indultunk, csakhogy volt még két kitérőnk. Az úton egyre jobban hatalmasodott el rajtam a hányinger és a fejfájás, ráadásul a párom jobbról pihentette rajtam a fejét (már mindegy volt a ki-kivel-miért van kérdése), a vendéglátónk balról (plusz átkarolt, hogy kényelmesebb legyen neki), az egyik barátunk kiskutyája pedig az ölemet választotta alvóhelyének, így nekem nem volt túl kényelmes a hazautam. Szinte számoltam a kilómétereket, de lassacskán csak beértünk Pestre, és a Keletinél végre ki is szállhattam az autóból. Az a 40 perc, míg onnan a lakásba értem, brutális volt. Bár kialudtam magam, másnaposságom a tetőfokára hágott, én meg remegtem mint a kocsonya.

A Cica itthon pisivel fogadott, meg némi kuplerájjal, ami nemigen volt kedvem feltakarítani. Inkább könnyítettem magamon, aztán beültem egy kádnyi jó forró vízbe, ami mondjuk sokat nem javított az állapotomon. A szobában tovább reszkettem, közben néztem a tévét, majd néhány óra múlva ismét fürdőztem egyet. A fejfájásom egyáltalán nem csillapodott, sőt, én pedig nem tartok itthon gyógyszert, az ügyeletes patikába történő elvergődés is elképzelhetetlen lett volna számomra. Szóval tűrtem. Estére azért megjött az étvágyam is, bár nem sokat ettem, meg kell hagyni. Valamikor éjfél előtt sikerült elaludnom.

Ma reggel már sokkal jobban éreztem magam, de azért még mindig nem túl jó a közérzetem.

Az egészben azt sajnálom a legjobban, hogy szegény Rolandomnak éjfélkor egyedül kellett a 2009-et köszöntenie, míg én ájultan hevertem egy ágyban. Mindenkinek ott volt a párja (akinek volt), csak ő ácsorgott egyedül. Tényleg nagyon sajnálom, és szégyellem is magam emiatt, ráadásul ez volt a 3. közös Szilveszterünk (majdnem ugyanazokkal, de a 3. helyszínen). Ha lesz még negyedik is, megfogadom, hogy vigyázni fogok magamra. Én még egy ilyen szenvedést nem szeretnék elviselni (és a jogos gűnyolódásokat is kihagynám), talán beveszem a fogadalmaim közé az alkoholtól való részleges tartózkodást is...de erről majd később.

Ha valamilyen okból kifolyólag társas alkoholfogyasztásra adom a fejem, vagy töményeket iszom, vagy bort, vagy az utóbbi időben koktélokat (ami gyakorlatilag persze töménynek minősül). Sört sosem iszom, mert utálom (pontosabban életem során 3-4 alkalommal előfordult, hogy ittam, de akkor már mindegy volt). Nem azért, mert az olyan heteros dolog, hiszen nekem azzal semmi bajom, hanem mert szar és kész. Persze sokan mondták már nekem, hogy "én sem szerettem, de egyszer nyáron...a nagy melegben...hideg sör...és olyan jól esett". Kipróbáltam, és nekem nem esett jól.

A bor...az már egészen más tészta. A jó borok mindig lázba hoznak. Persze kakukktojás a dolog, mivel egy bolti bor sosem lehet olyan jó, mint egy igazi, pincészetből vásárolt. Na jó, Ha nagy nevű borász készítette bort vesz az ember, abban kisebb eséllyel lehet csalódni, de nyilván ott is nagy a különbség a tömeges fogyasztásra palackozott és a hordóbol frissen kiengedett nedűk között. A különféle talponállókban mért szörnyűségekről ne beszéljünk, ahogy a műanyag flakonban árultakra sem érdemes a szót pocsékolni. Egyszer voltam egy borkóstolón, ahol határon inneni és határon túli borokon kívül igazi ritkaságokat is megkóstoltunk. Persze nem köpdöstük ki őket, ezért még egy vacsoraszünet beiktatása ellenére is seggrészeg lettem a végére, de legalább jó volt utána táncházazni. Ezen a kóstolón hangzott el, hogy a bolti borok jó fokmérője az áruk. Ha 500 Ft felettieket veszünk, az már túl van egy alsó határon, tehát kisebb eséllyel csalódunk, de mivel ez az elhangzás 6 éve volt, én mára 800-1000 Ft-ra infláltam ezt a minimális értéket. Szóval ha bort veszek, sosem megyek ez alá, de ha valamilyen különleges alkalomra készülök (például egy romantikus vacsorára a párommal), igyekszem még jobban belőni a minőség/ár arányt. Ilyenkor kerülnek elő Takler, Bock, Gere, Polgár vagy Szeremley borai (Tiffánt még sosem tudtam megfizetni). Igazából persze nem értek a borokhoz. Nem tudom, milyennek kell lenniük, és bevallom, ez inkább sznobizmus a részemről, mintsem hozzáértés. Ez van. De az biztos, hogy ilyen esetekben sokkal szívesebben eszem (egyébként nem szeretek enni), és sokkal ízletesebbnek érzem a falatokat is. Ha másért nem, legalább ezért megéri egy palack jó bort elfogyasztani.

De nem erről akartam írni, szóval lépjünk tovább. A borok helyett manapság inkább a tömény szeszeket iszom, ha iszom. Azok közül is csak a minőség jöhet szóba, tehát ilyen Péterpál, meg Fregatt (vodka ízű szeszesital) nem gurulhat le a torkomon. Jagermeister, Unicum, Hubertus, rum, Becherovka az jöhet, de a tequilát, a konyakot vagy whiskey-t sosem szerettem, ahogy az ánizsos cuccokat sem. De aminek a legnehezebben tudok ellenállni, az a jó házi pálinka (vagy a gyáriak közül a Rézangyal márkanevűek).

Jó pálinkát sajnos nehéz találni. Eleve illegális a főzése (a legtöbb esetben), és egy kicsit tartok is az ilyen 'szerzett' szeszektől, mert nincs kedvem sem megvakulni, sem metil-alkohol mérgezéstől kimúlni. De ha megbízható(nak tartott) helyről páleszhez jutok, ahhoz úgy viszonyulok, mint a jó borokhoz. Amikor túráztunk, és magánszállásnál kaptunk szobát, nem fordult elő, hogy a házigazda ne invtált volna meg bennünket egy-egy felesre. Ezek között akadtak jobbak és borzalmasak is. A baráti köröm nagypapái is gyakran küldtek igazi jó háziszeszeket, de eddigi életem legfinomabb pálinkáját a balatonlellei hétvégémen ittam.

Az úgy volt, hogy egy pénteki napon leutaztam, de már előre megbeszéltük, hogy este átmegyünk Siófokra, ahol egy társasági, jólérzéssel egybekötött duhajkodást terveztünk. Az engem vendégül látó barátom már előre megrendelt egy nagy adag (2 liter) különösen igényes pálinkát, aminek egy részét terveztük aznap este elfogyasztani. Siófokon ezen barátom egy haverja kalauzolt el minket egy szórakozóhelyre, itt vettük át a piát, de előtte még egy órát eliszogattunk a helyszínen is. Egy fantasztikusan jól berendezett, igényes western-kocsmáról van szó, ami kivételesen nem a partnál van, hanem attól jóval távolabb. Kóstolót is kaptunk, méghozzá mind a nyolcan, és miután ezt legurítottuk, már biztosak voltunk benne, hogy nagyon jól fogjuk érezni magunkat. Ha jól emlékszem, mézes törkölypálinkát fogyasztottunk, amit úgy készítettek el, hogy a fele 50 %-os alkoholtartalmú pálinka volt, a fele pedig méz. Olyan volt, mint az üdítő, és ez nem vicc! Egyáltalán nem karcolt, viszont itatta magát, ezért mind a két litert megittuk néhány óra alatt. Szépen is néztünk ki a végére, bár én legendásan jól bírom az alkoholt, ezért inkább én segítettem elesett társaimon, és nem engem kellett istápolni. Szépen rendben haza is értünk Lellére.

Reggel, amikor felébredtem, úgy éreztem, hogy semmi bajom, csak éppen vécéznem kellett, meg innom egy korty vizet. Kimentem hát, és akkor láttam, hogy három új vendég is érkezett. Csak úgy foghegyről köszöntem nekik, mert nem akartam másnapos, büdös lehelettel bemutatkozni, gondoltam, a majd újra felébredek, és rendbe teszem magam, akkor jöhet az ismerkedés. Néhány óra múlva ismét felébredtem, majd fogmosás és öltözés után a közelükbe férkőztem, majd naivan megkérdeztem, találkoztunk-e már (én úgy értettem, hogy életünk során). Mondták, hogy persze, reggel. Mondom jó, de az csak olyan biccentés volt, nem igazi bemutatkozás — és kezet nyújtottam, majd mondtam a nevem. Döbbent arckifejezések és harsány röhögés volt a válasz.

Reggel ugyanis mindezt egyszer már eljátszottuk, de én nem emlékeztem rá. Pontosabban mindenre emlékeztem (hiszen semmi bajom sem volt), csak éppen konkrétan tudtam, hogy NEM mutatkoztam be. Közben meg de.

Azt hiszem, tényleg nagyon jó volt az a pálinka...

A heti hajtás és a szombati kötelező házasságkötés-asszisztáció után (beszámoló erről is később) igazán megérdemeltem némi szórakozást. A Roland már a héten felvetette, hogy mi lenne, ha szombaton elmennénk valahova. Mondtam, hogy jó, de ugyanakkor azt is hozzátettem, hogy vasárnap egyrészt dolgoznom kell, másrészt a macskát ismétlőoltásra kell vinni, tehát ehhez képest vagyok hajlandó csak kimozdulni. Persze-persze.

Szombat felé közeledve máris módosult a program (amit ugyan nem beszéltünk meg, de az én fejemben előzetesen a buzibárban-levés gondolata körvonalazódott): menjünk le a többiekkel a Nádasba, Agárdra. Miután ismét elmondtam, hogy nekem vasárnap dolgoznom kell (+macska), ráálltam a dologra. Igaz, azt még nem tudtam, meddig tart majd a házasságkötés, és mikorra érek haza Százhalombattáról, de gondoltam, rugalmas lesz az időbeosztás, elvégre ha egy órával később megyünk le partyzni, akkor sem történik semmi.

Na, du. 4-re hazaértem, ledobtam magamról az előző este kimondottan esküvőn-levés céljából vásárolt (drága) ingemet — amiben kifejezetten vadító hatással voltam a páromra — aztán fürödtem egy gyorsat, hogy tisztán, csatakmentesen fogadhassuk a Roli egyik barátját/kolléganőjét, aki szintén velünk tartott az este folyamán. Buliruciba öltözés után igyekeztünk a székesfehérvári buszhoz, amit sikeresen el is értünk, majd egy óra múlva már a célállomáson voltunk. Itt két másik barátunk fogadott minket, aztán az alkoholbeszerzés leplezetlen szándékával nyomban el is mentünk a helyi TESCO-ba, majd a közeli bazilika melletti parkba, ahol megkezdtük a beszélgetéssel egybekötött fogyasztást. Többen is megjegyezték, hogy feltűnően jó kedvem van, és vigyorgok, mint a fakutya, ami nem minden esetben jellemző rám. Valóban jó kedvem volt, még annak ellenére is, hogy a Rolandra némileg haragudtam, amiért már megint össze-vissza kamuzott az estével kapcsolatban, úgy irányítva mindenkit, hogy végül csakis az ő elképzelése valósuljon meg.

Most például: amikor azt mondta, hogy Székesfehérváron találkozunk a többiekkel, és én erre megkérdeztem, hogy faszé' megyünk oda le, és miért nem találkozunk Agárdon, akkor egyrészt letorkolt, hogy mit akarok én este 11-ig csinálni a buli előtt (stb.), másrészt szabadkozott, hogy nem az ő ötlete volt. Erre amikor a többiekkel találkoztunk, és elmeséltem nekik, hogy "én ugyan kérdeztem, hogy miért nem ott találkozunk", akkor ők is azt mondták, hogy Agárdot javasolták, mert minek vonatozzunk annyit, meg hogy ott majd piázgathatunk a parton. A hazug embert ugyebár nem tart sokáig utolérni, én pedig még egy-két hasonló eset után asszem nem is akarom többé utolérni. Hadd menjen csak oda, ahol ezt tolerálják neki.

Na, de nem ez a téma, hanem a paréj. Szóval este 9 után kicsivel csatlakozott hozzánk még egy barátosné, aztán elindultunk a vasútállomás felé, hogy 10-kor már a vonaton lehessünk. A magam részéről nem ittam olyan nagyon sokat, szóval csak kissé spicces állapotban róttam Székesfehérvár utcáit, kezeimben egy-egy TESCO-s szatyorral, ajkaimon bárgyú mosollyal.

Ilyen jó hangulatban érkeztünk meg Agárdra, ahol annyi időnk sem volt, hogy egy pár percre leugorjunk a tópartra jóféle esti Velencei-tó illatot érezni, mert még az ingyenes időszakban kellett odaérni a szórakozóhely bejáratához. Hiába, a főiskolás lét... Amikor beértünk, gyorsan befoglaltunk egy szabadtéri asztalt, összekéregettünk hozzá annyi széket, hogy mindannyian le tudjunk ülni, aztán ki-ki ment a dolgára, vagy maradt a seggén ülve. Én zömében inkább az utóbbi kategóriába tartoztam, mivel a helyszín fedett részén olyan zene szólt, ami önmagában is idegesít, nemhogy még a reája vonagló ifjúságot is néznem kelljen. Néha persze kellett, mert mondjuk vécére mentem, esetleg valamelyik elkóborolt bárányka hollétét szerettem volna felderíteni. Ilyenkor volt egy kis rálátásom a szórakozó ifjúság díszpéldányaira. Na igen, részben ingyenes szórakozóhely (persze a menő csávók csakis a belépőjegyes időszak kezdete után érkeznek), viszonylag központi helyen, ergo nagy a csírák aránya. Most jut eszembe, hogy egy deka cigány sem volt. Ez nyilván a biztonsági őrök hatékonyságának (és némi törvényellenes, rasszista gyakorlatnak) volt köszönhető. Ha 5 percet kellett a táncparkett közelében tartózkodnom, és még a szemem is nyitva volt (hülyeség, hiszen miért ne lett volna nyitva?), akkor szabályos undor tört rám, és egyszerűen ki kellett mennem onnan a szabad levegőre. A primitívség egyszerűen kihoz a sodromból, bár azt eddig nem gondoltam, hogy a primitív(nek vélt) emberek kisugárzása is hasonló hatással van rám.

A kedvenceim ezek közül is a legcsírább csírák, mondjuk azok, akik tánc gyanánt derékszögbe merevített mutató- és hüvelykujjal hadonásznak a fülük mellett, vagy azok, akik a füstöt markolgatják, mintha láthatatlan gyümölcsöket szüretelnének, esetleg azok, akik a buszvezetést gyakorolják ökölbe szorított marokkal. Ott vannak aztán a (leendő) barátnőjüknek tánctudás hiányában, de mégis tánc formájában imponálni kívánó legények, akiken régen nagyon jól szórakoztam, ezúttal azonban felbosszantott a látványuk, nem is beszélve a félmeztelenül vonagló, allergia okozta daganatok látványát idéző izomzatukat mutogató hülye faszokról, amilyen én — remélem — sosem leszek, akármennyire is gyúródom ki X év múlva.

Szóval inkább odaki' ücsörögtem a jó nyári levegőn (basszus, még fel sem fogtam, hogy már nyár van...), és beszélgettem, iszogattam, kukoricát meg hot-dogot zabáltam éjjel 2-kor, és kifejtettem a véleményem az odabent érzékelhető ingerekkel kapcsolatban (zene, látvány, füst, házassági piac (esetünkben szexpartner-piac), stb.), majd pedig ujjal mutogatva választottam ki azokat, akik aznap vélhetőleg senkit nem nyársaltak a péniszükre. Nem részegség, hanem a viseletük és viselkedésük miatt. Írhatnám úgy is, hogy kiválogattam a lúzereket a tömegből.

A szegény olvasók most biztosan azt gondolják, hogy 'mekkora szar ez a 979! Hogy merészel ez bárkit is lelúzerezni?!', és valahol igazuk is van, de amióta van önkritikám (kb. születésem óta), mérhetetlen lenézéssel viseltetek azok iránt, akiknek viszont nincs. Pedig rólam is el lehet mondani, hogy még nem teljesen nőttem ki a hajdani lúzerségemet, mivel egyrészt nem sokkal az indulási idő előtt szúrtam ki, hogy van egy kisterem is, ahol hallgatható és táncolható zene szól (és ennek megfelelően kb. 5-en vannak), másrészt mert nemcsak magamat, de a Rolcsi szintén Budapestre tartó kolléganőjét is meggyőztem arról, hogy a budapesti vonatok nem azon a vágányon közlekednek, hanem a másikon. Ezt az álláspontomat egészen addig fenntartottam, míg el nem engedtem a 3:46-os és a 4:21-es vonatot is. Utóbbi elejére mellesleg ki volt írva nagy betűkkel, hogy "Déli pályaudvar" de ez engem egy cseppet sem ingatott meg azon hitemben, hogy az bizony Székesfehérvárra tart. Egészen addig, amíg el nem haladt előttünk, mert akkor azért már kezdtem gyanakodni. A hamarosan megérkező többiek meg is erősítették bennem a gyanút (miután levegőhöz jutottak a röhögéstől), de akkor már késő volt.

Így aztán az ilyenkor utálatos madárcsicsergésben, a kialvatlanságtól fázva, fényes nappal kellett fölszállnunk az 5:21-es vonatra, amivel csak negyed 8-ra értem haza, komolyan rontva ezzel az aznapi munka esélyeit. Nem is jöttem be...

Akkor álljon itt a lengyelországi utazás beszámolójának harmadik része. Lyallt el kell keserítenem, mert nem tervezek fotókat is feltölteni (lusta vagyok), bár ha kérések dömpingje érkezik, akkor később esetleg (mondjuk egy 4. epizódban) hajlandó leszek megerőltetni magam (de azokon sem fogok szerepelni).

Tehát október 31-én, reggel fél 9-kor volt a találkozó a Nyugati téren. Előtte még a maradék cuccot összehajigáltuk, vettem reggelinek valókat, a Rolcsi megfabrikálta a napi szendvicseket, de mindezek ellenére kényelmesen odaértünk. A társaság csak lassan gyűlt össze, és végül a busz is csak 9-re futott be, szóval akár késhettünk is volna. A munkahelyemen már előre kiokosítottak, hogy ne ablak mellé üljek, mert úgy egy esetleges karambolt jóval nagyobb eséllyel élek túl, én meg hiába mondtam, hogy Európa (és a világ) útjain naponta több százezer busz közlekedik, és csak néha napján történik valamelyikkel baleset, ők hajthatatlanok maradtak. Mondjuk ha akartam volna sem tudtam volna ablak mellé ülni, mert Rolcsi vágódott be oda, így nekem jutott a belső ülés.

Egy óra múlva már a szlovák határnál voltunk, majd hamarosan megérkeztünk Zólyom várába, amiről sok érdekeset nem tudok mondani. Ott van, azt' kész. Innen Besztercebányára vitt az utunk, ahol volt némi szabad foglalkozás. Miközben az utcákon kavirnyáztunk, végig enyhe feszültség volt rajtam, mivel köztudomású, hogy a szlovákok nemigen kedvelnek minket. Ittunk egy Rolcsi szerint borzalmas kávét, amitől hol pisilnünk kellett, hol pedig fájdalomcsillapítót keresni, mivel a páromnak megfájdult a feje. A busztól nem messze egy építkezésen találtunk egy mobil wc-t, ahol könnyíthettünk magunkon. A falon több helyen madarski to koku buzeranti és ehhez hasonló feliratokat olvashattunk (volt cseh verzióban is), aminek értelmezéséhez nem kellett túl nagy szlovák tudás.

Legközelebb már csak Krakkóban álltunk meg, de addig nagyon sokat kellett buszozni. Az unalmas órákat egy film megnézésével ütöttük agyon (akkor történt az előző bejegyzésben már említett eset), végül nagy nehezen megérkeztünk. Mivel nem volt elég kétágyas szoba, el kellett osztani a kulcsokat, meg az embereket. Amikor a főszervező azt mondta, hogy először a párok, azaz a fiú-lány párok jelentkezzenek, egy hülyegyerek felkiáltott, hogy "miért, a buzik előbb kapnak kulcsot?". Ilyen jó hangulatban készülhettünk a hátralevő 4 napra.

Este még lezuhanyoztunk, átöltöztünk, majd a kemény mag nyakába vette a várost. Szerencsére nem kellett annyira az ismeretlenbe távozni, mivel a szervezőkkel tartottunk, akik közül némelyik már 22. alkalommal volt itt. Ennek ellenére a feszültség csak egyre nőtt bennem: távol mindentől, ismeretlen helyen, érthetetlen nyelvű országban, egy darab lengyel nyelvű ismertetőfüzettel a szállásunkról (hogy a taxisnak legyen mit magyarázni), ráadásul jegy nélkül az esti buszon. Krakkó mozgalmas éjszakai életéből leginkább az utcákat és egyetlen szórakozóhely belsejét sikerült felderíteni, de nekem ez is elég volt.

Itt összefutottunk egynehány helyi szkinheddel is, ami maximálisra fokozta bennem a feszültséget, emiatt egyre nagyobb vágyakozással tekintgettem mások cigarettáira. Ezt Rolcsi kiszúrta, és azt mondta, gyújtsak rá nyugodtan, ha itthon nem fogok dohányozni. Na, ekkor nagyon éreztem, hogy szeretem. Ez hihetetlenül rendes dolog volt tőle, ráadásul tényleg szükségem volt valami nyugtató dologra. A cigi csak egy dolog volt e célra, a másik a Mad dog nevű helyi specialitás, amire az egyik szervező srác hívott meg (a többit magamnak fizettem). Ez olyannyira speciális ital, hogy az egyik pultnál ismerték, de egy másiknál már nem. A következőből áll: egy felespohárba vodkát töltenek (kb. félig), a maradék helyet málnaszörppel töltik ki, majd ráfröccsentenek egy kevés Tabasco-szószt. Nagyon finom cucc, és nem is üt nagyot. Lassan elkezdtünk kommunikálni a társaság többi tagjával, majd a helyi kopasz srácokkal is, akik amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, azonmód testvérként kezeltek bennünket. Ettől én is feloldódtam.

Jó soká értünk vissza a szállásra, egy másfél órás éjszakai kolbászolást követően. Nehéz is volt felkelni. Irány Auschwitz. Gyorsan bejutottunk a táborba, megnézegettünk jó pár dolgot. Négy óránk volt erre. Nem akarom részletezni a látottakat, így nem esem sem az érzéketlenség, sem a holocaust-relativizálás, sem a túlságos érzelgősség bűnébe. Utána átmentünk Birkenauba, és azt is megnéztük. Auschwitzban viszonylag kis mérete ellenére rengeteg a látnivaló, Birkenau azonban a mérete miatt is hatásosabb, ráadásul itt sokkal mélyebben át lehet érezni a dolgokat.

Pénteken egész napos krakkózás volt a program, reggel 8-tól este 8-ig. Jó sok mindent megnéztünk, sok mindent meg nem. Láttunk itt élő szobrokat, utcazenészeket, hintós városnézési lehetőséget, vettünk szuveníreket a Posztócsarnokban, megnéztük a Wawel kincstárát és fegyvertárát, a katedrális katakombáit és harangtornyát, vásároltunk, ettünk, ittunk, mulattunk. Kicsit sok volt ez a 12 óra erre, némelyeknek viszont kevés. Este újabb összekészülés, majd iszogatás után össznépi városi duhajkodásra került sor. Buszjegyet ismét nem vettünk, cserébe viszont irdatlan közönségesen viselkedtünk (én nagyon nem), amiért a buszsofőr meg is állt, és közölte, hogy vagy nyugton maradunk vagy leszállunk. Ez kellőképpen elbaszta a hangulatomat, amit tovább tetézett a népség utcán ivása (amiért egyszer már majdnem bevittek némelyikünket), de legfőképpen Rolcsi alja részegsége bosszantott fel. Több szórakozóhelyre is felkenődtünk, így végül ugyanott kötöttünk ki, ahol két nappal korábban is. Ezúttal csak a 18 éven felülieket engedték be, én pedig itt eszméltem rá, hogy a szálláson felejtettem az övtáskámat, benne minden iratommal. Azért iratok nélkül is beengedtek (öregszem?). Rolcsival még veszekedtünk egyet, aztán éjfél után végre elkezdtem oldódni, de még csak be sem csíptem. Mivel eddigre már igen álmos voltam, egy kisebb társasággal hazataxiztam, a Rolit meg otthagytam, mert nem akart jönni. Azért ő is visszatalált később. Elhatároztuk, hogy a következő napi programba beleszarunk, és végre kialudjuk magunkat.

Reggel aztán közölték, hogy a kollégium 10-kor így is, úgy is bezár, és addig mindenkinek el kell hagynia az épületet, szóval vagy velük megyünk, vagy egyénileg oda, ahova akarunk, de aludni itt nem fogunk. Hát ez kurvára nagyon feldobott mindkettőnket, főleg engem, mivel én a buszon nem tudok aludni (azért egy 10 percet sikerült). Valami sóbányába mentünk, de nekem már se pénzem nem volt a belépőre, sem energiám, ezért a szervezők javával inkább nekivágtunk a falunak. Kocsmáztunk egyet, majd mikor az bezárt, egy játszótéren kötöttünk ki. Nekem már minden bajom volt, de a többiek picsa mód berúgtak (nappal is), és trágya módon viselkedtek, ezért itt sem éreztem túl jól magam, ráadásul a lakosság egy része nagyon szúrós szemekkel bámult minket, ezért azon imádkoztam, nehogy valamelyikük hívja a rendőrséget. Csak a buszhoz visszaérve nyugodtam meg. Délutánra még vagy 4 órányi krakkózás volt beiktatva, amihez nekem baromira nem volt kedvem. Rolcsival, meg egy másik sráccal átkommandóztuk magunkat a buszpályaudvarig, közben pedig volt egy nagyon vicces kis intermezzo. Egy nénike egy kosárból amolyan fornetti-kinézetű sajtokat árult. Rolcsi, meg a srác kézzel-lábbal kérdezgette a mamit, hogy milyen tejből van, de mivel az nem értette, mit akarnak, a srác hangosan megkérdezte: múú?  Erre a mami: ááá! — és mutatta — Múú, ez meg mee. Én nem vagyok egy hangosan nevetős típus, de ettől majd behugyoztam, annyira röhögtem.

A szállásra már háromra visszaértünk, így még két órát kellett hokizni, míg felmehettünk a szobáinkba. Lezuhanyoztunk, aztán bedobtuk a szunyát. A többiek megint mentek a városba, de mi inkább maradtunk, és mivel ekkor a szobában rajtunk kívül senki nem volt, hamar visszavonultunk, és adtunk az iparnak.

Vasárnap reggel gyorsan összedobtuk a holminkat, és elindultunk hazafelé. Szlovákiában még megálltunk Árva váránál, amit meg is néztünk, végül 6 óra felé értünk vissza a Nyugatihoz.

Hát röviden ennyi a sztori. Ha vicces is akartam volna lenni, akkor 3x eddig tartott volna megírni, pedig röhögtünk ám eleget (annak ellenére, hogy én jó pár alkalommal inkább pipa voltam).