pihenés bejegyzései

A cím persze már most sem aktuális, de megígértem, hogy folytatom... szóval most akkor folytatom.

Még munka: legutóbb még kihagytam, hogy egy lehetetlen végelszámolást is elvállaltunk. A lehetetlen azt jelenti, hogy ebben az esetben az adóhivatal úgy tudja, a cég már 2 éve nem létezik, a cégbíróság meg felszólítgatja, hogy azonnal pótolja az utóbbi két évi, beadni elmulasztott beszámolóját, ami egy rendkívül szokatlan és normál esetben elő sem fordulható helyzet (ilyen szó nincs, de most megalkottam). A lényeg, hogy a végelszámolást intéző ügyvéd hülye, az adóhivatal egyes ügyintézői szintén azok, nekünk meg a paradox helyzet, és a sok okostojás marhaságai ellenére kellene helyre tenni mindent, amivel nincs is semmi baj, mert szakmailag nagyon sokat fejlődhetünk általa, csak hát időigényes a dolog. Aztán van még egy új ügyfelünk, aki két vállalkozását is hozzánk hozta, viszont minden kell neki és minden rögtön. Naponta 3 levelet ír, amelyek megválaszolgatása szintén sokáig tart, ő meg nem jön rá, hogy éppen azzal veszi el a cégei könyvelésétől az időt, hogy a levelezésével és a sürgetésével folyamatosan feltart. Ja, és persze egy pár hónapja ugye hetente egy délelőttöt egy másik munkahelyen töltök, az is csak a céges dolgok intézésétől rabolja az időt. De a munkáról elég legyen ennyi, úgyis megkaptam, hogy unalmas lett miatta a blogom (de ez csak jó, mert legalább van visszajelzés, és van, ami ösztönözzön).

Suli: a két dolog összefügg, mert ugye ebben a félévben eltökéltem, hogy végezni fogok, ez viszont elég sok időt elvett például a munkától, mivel állandóan szabadságot kellett kivennem. Ide is elég sok idő tűnt el. Ha túl leszek végre az államvizsgán, remélhetőleg a régi mederbe folyik vissza minden, és akkor kevesebb nyomás is lesz rajtam, amit igazán üdvözölnék végre. A dolgozatom megírása egyébként elég sokat kivett belőlem. Még az utolsó (10.) félév végén terveztem a végzést, és neki is álltam a dogának, de aztán be kellett látnom, hogy ez nem fog menni, ráadásul egyéb tárgyakkal is el voltam maradva. Részben a saját hibámból, részben elháríthatatlan külső okok miatt, de a végeredmény az volt, hogy bár mennyiségre a 25%-ot is elértem, itt meg kellett állnom. Aztán volt egy félévem, amiben törlesztettem az elmaradásokból, majd kénytelen voltam passzivizálni egy másik félévet, és csak most szedtem össze magam hozzá újra. De mint akit nyúznak, úgy álltam hozzá az egészhez. Olyan vagyok, hogy hatalmas lelkesedéssel és tettvággyal fogok neki mindennek, de ha a lendület nem elég a befejezéshez is, az adott dolog jellemzően örökre elsikkad. Ha később a kezembe kerül valami hajdan félbehagyott dolog, akkor meg már nem tudom felvenni a fonalat, és ez volt most a dolgozatommal is. Csakhogy ez most nem kedvkérdés volt, hanem muszáj kategória, az meg külön frusztrál, mert nem, nem és nem akarom, utálom, hagyjanak békén! Csodával határos módon végül azért megerőltettem magam, és a határidő után néhány nappal leadtam mindent. Természetesen az utolsó pillanatban kellett lebetegednem is (van-e vajon összefüggés?), nehogy má' olyan gördülékenyen menjen minden.

Most még van egy hónapom az államvizsgára felkészülni (persze, 3 hét...), és előre imádkozom, hogy legalább egy kettessel sikerüljön elvégeznem. Akkor jövőre teljesen szabad lehetnék, leszámítva egy alapfokú nyelvvizsga megszerzésének gondjait, de az már csak az afterparty.

Pénz: "Ó, ne is mondd! Az a legkevesebb..." — humorizált vele anno Nagy Bandó, és ez elég gyakran eszembe jut manapság. Ahogy a dolgozatom miatt a programokról, filmnézésekről, rendes vacsorákról és szinte mindenről le kellett mondanom, úgy a megvásárolható dolgokról is le kell, de a pénz miatt. Pedig hány kedvező alkalom lenne jó kis holmikat venni, igaz, azokat is csak akkor engedném meg magamnak, ha minden egyéb kötelezettségemet teljesíteni tudnám. Viszont az egyik oldalon az ügyfeleink fizetési morálja miatt előállt helyzet nyom, a másikról meg a suli, ahonnan most a szokottnál is sokkal hamarabb reklamálták a féléves tandíjat, ami hatalmas krátert ütött a költségvetésemben. Persze már egész jól hozzászoktam ehhez az állandó beosztáshoz, lemondáshoz és aggodalmaskodáshoz, de mivel volt ez máshogy is, azért érzem a kontrasztot a 'hajdan' és a már huzamosabb ideje tartó 'most' között. Ez meg nem olyan jó. Néha pipa vagyok, és szitkozódom miatta, néha meg rezignáltan veszem tudomásul, hogy akkor ebben a hónapban sem tudom megcsináltatni a fogaimat. De még egyet se...

Barátok: mivel a legtöbb program jó előre meg van szervezve, a költségvonzattal járókkal tudok előre tervezni, így ezekkel nincs is nagy gond. Nem tudom már, mit meséltem az utóbbi időben, és mit nem (pedig külön bejegyzéseket is akartam írni a tartalmasabb eseményekről), de a vacsoracsata is jól sikerült, annak ellenére, hogy olyan másnaposan kellett a saját fordulómat teljesíteni, hogy egyes pillanatokban azt hittem, kénytelen vagyok feladni az egészet, másik öt ember szórakozását elrontva ezzel. Végül azért csak sikerült minden, és talán utolsó sem leszek (meg nem tudom, ki győzött). Nagyvisnyón is jártunk ismét, ami legalább olyan jó volt, mint a nyári alkalom. Felnőtt fejjel vaksötétben bújócskázni, órákon át karaokezni, rengeteget játszani és nevetni, közösen főzni...ez megfizethetetlen. Bárcsak több alkalom lenne rá. Az apróságokra nem is térek inkább ki, de szerencsére azok is akadnak.

Csütörtökön kivettem 30000 forintot a cégből (kis fizetésecske), majd megvettem belőle a bérletet, anyám születésnapjára egy kis apróságot, pénteken leutaztam Miskolcra, leadtam a dolgozatomat, hazajöttem, blogoltam, másnap leutaztam anyámékhoz, vasárnap hazajöttem tőlük, így el is ment az összes pénz meg az összes idő is, amiben pihenhettem volna. De legalább végigolvastam Zola Tisztes úriházát (amiről szeretnék is majd röviden írni)...ha más nem, ez is pihenésnek nevezhető. Pedig nem volt az. Tegnap Tamással vacsoráltunk egyet, későig (egy tök jót) beszélgetve, így nem csoda, hogy ha már most kifolyik a szemem a helyéről, pedig még csak kedd van. De fel a fejjel, már csak 3 nap ebből a hétből, és a hétvégén talán végre tényleg pihenhetek egy kicsit.

És akkor már csak egy hónap Újévig, ami minden tekintetben új perspektívákat nyit meg előttem, de addig még sok minden történhet, és sok mindenről szeretnék blogolni is. Remélem, lesz rá időm (és nemcsak az unalmas bejegyzésekre...).

Egy hete ilyenkor sem tudtam reggel sokáig és/vagy nyugodtan aludni, pedig nyugalom is volt, jó levegő is, meg dolgom sem sok. Pihenhettem volna. Egy hete ilyenkor ugyanis Lillafüred mellett, egy csodálatos kis völgyben voltam hetedmagammal, egy friss illatú, napsütötte, pitypangos kertű házikóban. Jó volt, és szükségem is volt már egy ilyenre.

Péntek délután indultunk, két autóval. Az M3-ason Miskolcra két óra alatt értünk el, majd onnan a kívánt cél irányába folytattuk volna az utunkat, ha nem teszünk egy véletlen kitérőt. Miskolcon éppen nagy villamospálya-felújítás van, ami miatt kicsit megkavarodhat az ember, ha nem jár rendszeresen arra. Régebben én ugyan sokat jártam, de akkor sem azon a környéken, most meg ugye már nem sok dolgom akad a választott egyetemem városában. Sajnáltam egyébként, hogy nem mentünk el mellette, pedig milyen büszkén mutogattam volna az autó ablakából az épületeket, mintha csak bármi érdemem is lenne a létezésükben. Szóval egy elágazással előbb sikerült befordulnunk, így Lillafüred helyett előbb Lyukóbányára mentünk. Egyetemista koromban több tanár is emlegette azt a környéket, a romológusok pedig rendszeresen jártak ott terepszemlén, na vajon miért? Igen, mert — szerintem — 90% fölött van a roma lakosság aránya. Állítólag — és ezt hajdani csoporttársaim is megerősítették — ott még a hajdani bányajáratokban is laknak emberek, az egész pedig olyan, mint valamilyen brazíliai tákolmányváros. Mi csak a felszínt láttuk, de az is elég elkeserítő volt. Mindenféle toldozott-foltozott családi házak, hullámpalából és lécekből alkotott épületek, széthordott buszmegállók, és töméntelen mennyiségű cigány ember úton, útfélen, labdázva, sétálva, buszra várva és egyéb élethelyzetekben. Amikor megláttam a táblát, rögtön azt mondtam a sofőrünknek, hogy forduljon vissza, amire később egyébként is sor került, mivel a település egy zsákfalu. Érdekes élmény volt.

Na, de aztán csak eljutottunk Lillafüredre, onnan meg Ómassára, és a házikót is megtaláltuk sötétedés előtt. A kulcsot a szomszéd nénitől kellett elkérni (miatta kellett sötétedés előtt odaérni), majd behatoltunk a házba. Egész pofás kis hely volt emelettel, két fürdővel, két konyhával, nyolc férőhellyel, cserépkályhával (és gázfűtéssel), műanyag kertibútorral, szóval csak egy apró hiányossága volt: se térerő, se internet. Én egy kicsit ettől leizzadtam, mivel a netes játékban (amivel játszom, és amiről már egy fél bejegyzést írtam (csak nem fejeztem be)) emiatt 2 heti munkám veszett kárba, de a helyzet legalább visszavetette egy kicsit a függésemet is. Kicuccoltunk, a társaság fele elindult visszafelé, Tescozni, a másik fele meg megpróbált addig kezdeni magával valamit. Én az utóbbiban voltam. Kicsit lézengtünk, felderítettük, melyik izzók nem égnek, világítást gyártottunk a fáskamrába, aztán nekiláttam fát vágni a főzéshez. Eleinte nehezen ment, de aztán egészen jól belejöttem. Tüzet csináltunk, és vagy 2 óra elteltével megérkezett az ellátmány is, indulhatott a főzőcske. Már talán éjfél is elmúlt, mire megvacsoráztunk, ráadásul mindenki hót álmos volt, úgyhogy eltettük magunkat másnapra.

A fűtés kissé heves volt, én meg mindenfélét összeálmodtam, de nem mondhatnám, hogy rosszul aludtam. Megreggeliztünk, kocsiba pattantunk, és leautókáztunk Lillafüredre, hogy kisvasutazzunk egyet. Na, ez is érdekes volt. A környék útjai elég keskenyek, így nemcsak fokozottan kell ügyelni a szembeforgalomra, de ha valami nagyobb (esetenként kisebb) jön szembe, le kell húzódni az út szélére. Még indulás után, alig pár száz méterre a háztól egy olyan szituációban találtuk magunkat, ami huzamosabb időre megviselte a lelkeket: szűk út, lejtő, mellettünk egy parkoló autó, mögöttünk a másik autó, szemben pedig egy éppen feljönni készülő házaspár, szintén az autójában. Mi miattuk, ők miattunk nem fértek el. Mi nemigen tudtunk hova tolatni, mivel a másik autó mögöttünk volt, ők meg nem akartak, vagy tudomisén, mindenesetre a nő inkább kiszállt, és odajött hozzánk pampogni, hogy ők 20 éve járnak oda, és különben is, nekik van "előnyük", mert ők jönnek fölfele. Kis szóváltás után mindkét sofőr úgy döntött, hogy nem mozdul (a motort is leállították), amit csak egy éppen ott lakó, és az egészet végignéző lakos oldott fel, a kapuja megnyitásával és a mi átmeneti beengedésünkkel. Egy olyan szituáció, amiben egyszerre tapasztaltunk szokatlan mértékű bunkóságot, és önzetlen segítőkészséget...

Lillafüreden aztán sétáltunk egyet, némelyek vásároltak egy kis szuvenírt, eszegettünk, fagyiztunk, tettünk egy nagy oda-visszát a kisvasúttal, visszaültünk az autóba, aztán visszakocsikáztunk a szállásra. Újabb favágás, tűzcsiholás, főzőcske, közben poénkodás, iszogatás, majd vacsora. Utána előkerültek a játékok és a durvább szeszek (én Defalla ajándék pálinkáját kortyolgattam igen bőszen), kellően alkoholos állapotban pedig a komolyabb témák is. Ennyi tömény alkohol után filmszakadás-közeli állapotba kerültem, és félő volt, hogy iszonyú másnapos leszek, de utóbbira nem került sor. Hiába, a minőség.

Délelőtt még készült egy 30-tojásos rántotta, azt megettük, elmosogattunk, összepakoltunk, mindent szépen visszaállítottunk eredeti állapotába, aztán elindultunk haza. Miskolcon ittunk még egy kávét, félúton elbúcsúztunk egymástól, és mindenki ment a dolgára.

Valahol ez pihenés volt, de azért én végül még fáradtabb voltam, mint előtte. Persze megérte, és szívem szerint havonta mennék ilyen hétvégékre, de hát pénz és idő híján ez nem megoldható. Most viszont megyek a dolgomra, mivel a hétvégére megint vagy 30 teendőt írtam össze (ennek a bejegyzésnek a megírása egy ezek közül), és még csak  4 és felet csináltam meg. Majd lesznek képek is, ha letöltöttem őket. Az egy másik a harmincból.

(És milyen rövidre fogtam most...)

Ezen is túl vagyunk, hála az égnek. Említettem, hogy a Húsvét után a karácsonyt utálom a legjobban? Nekem ez csak nyűg, tolongás, feszengés és kötelező körök lefutása, rengeteg idegesítő tényezővel karöltve. Talán ha az emberek kisebb mértékben lennének hülyék, és ha az érzelmeim nagyobb befolyással lennének rám, máshogy állnék az egészhez, de mivel egyik sincs így, sajnos ez a véleményem. De lássuk - röviden - miből is állt nekem az utóbbi egy hét.

Múlt hét hétfőn dolgoztunk hivatalosan utoljára, és ez a nap is inkább csak a munkahelyi ünneplésről szólt, meg az ünneplés elkezdéséig való időkitöltésről (munkával). Ez minden évben így van nálunk, ahogy az is, hogy időben tájékoztatjuk a partnereinket, január első munkanapjáig nem vagyunk. Ez persze őket nem zavarja, mivel már eddig is 6 hívásom volt a céges mobilon (amit magammal sem kellene hurcibálni, mert egyébként el sem hagyja az irodát), de hát aki hülye, az hülye. Mi meg szolgáltatunk...

Mivel a blogom egyre antikabb, már egy párszor volt alkalmam leírni, hogy a munkahelyi karácsonyozáskor mindenki vesz valami maximum 1000 Ft értékű kütyüt, bizbaszt vagy egyéb szarságot, amit aztán valaki más random módon megkap. Előtte zabálunk, iszogatunk, aztán rettenetesen örülünk annak a teljesen haszontalan, de mégsem kidobható izének, ami nekünk jutott. Én ezúttal egy 990 Ft értékű szakácskönyv képében igyekeztem valóban hasznos ajándékot szerezni, ami jó helyre is jutott. Üröm az örömben, hogy a reggel sikertelenül megkötött (meg nem kötött) nyakkendőmet haragomban az ajándékszatyorba dobtam bele, és amikor azt bepasszoltam a nagy kupacba, a nyakkendőmet nem is vettem ki onnan, így az anonimitás odalett. Égtem egy jót. Ez akkor már a második égésem volt, mivel a korábbi évek gyakorlatától eltérően ezúttal azt beszéltük meg, hogy a társam süt ki húst, én meg a köretet csinálom hozzá. Ezt azonban tökéletesen elfelejtettem, és amikor út közben betelefonáltam, hogy kicsit később érek be, a rizsre vonatkozó kérdésnél csak döbbentem találgattam, hogy miről is lehet szó. Mindegy, megoldottuk. A többiek meg süteményeket kreálgattak, több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Ja, és mielőtt elfelejtem, nekem bezzeg egy tökéletesen haszontalan női kozmetikai csomag jutott. Valaki úgy gondolta, megkockáztatja azt a 20%-ot, hogy az ajándéka rossz emberhez kerül, és lőn. Igaz, őt semmilyen veszteség nem érte, én meg majd lepasszolom a család nőtagjai egyikének.

Másnap, kedden punnyadás volt. Nagy tervek a takarításra és alkotásra vonatkozóan, majd az egészből nem lett semmi.

Szerdán önkéntesen bevonultam a munkahelyre, hogy végezzek egy kis extra munkát. Workaholic...

Csütörtökön nem tudom, mit csináltam, de az ajándékok becsomagolásán és némi mosáson túl biztosan semmi hasznosat.

Péntek, Szenteste. Na, ez izgalmas. Amióta a macskám megvan, van egy jó ürügyem is, miért csak 24-25-én tartózkodom a családnál, és miért nem héderezek náluk tovább. Tavaly is 24-én délelőtt utaztam le hozzájuk, és emlékeim szerint az egy nyugodt és kényelmes út volt. Persze lehet, hogy nem, sőt, talán még meg is írtam, miféle tortúra jutott osztályrészemül, de nem emlékszem, vissza meg most nem olvasok. Na de az idén! Először is, nem tudom hogy van (nyilván valami eddig fel nem fedezett fizikai törvényszerűség okán), hogy amikor kivételesen jóval a busz indulása előtt érek a pályaudvarra, még alig vannak előttem, aztán ahogy telnek a percek, zsúfolódik a tömeg, a végén mégis én szállok fel a buszra szinte utolsóként. Eszembe is jutott, hogy írni kéne egy újabb bejegyzést a buszozásról, ezúttal viszont a felszállni kívánó tömeg dinamikájáról és az egyes egyedek érvényesülési stratégiáiról. Mert vannak ugye a lopakodók, a tülekedők, az érvelők és a beletörődők (aki utóbbiak végül a legjobban szopnak), meg aztán ott van a busz ajtaja mint szűk keresztmetszet, meg az előre váltott jegy vs. pénztárcában kotrogatás jelensége, és sok más hasonló érdekesség. Ezt azonban mind átugrom, hogy a következő képben máris a busz üléssorai között találjam magam, előttem-mögöttem tömött embertömeggel, mozdulni képtelenül, idegesítő lényekkel körülvéve. Ha mondjuk nem idegesített volna a közvetlenül mellettem álló ember fülhallgatójából szóról-szóra érthető dalszövegekkel bömbölő (szar) zene, az a két csettegő-cuppogó párocska, akik kényelmesen enyelegtek az üléseken, nem bírván kivárni, amíg az első ágyig eljutnak, egy vadidegen könyöke a derekamban és egy mindenkivel beszélgetni kívánó (velem is, de gyorsan leráztam), orrszívó öregember, ez az út akkor is megviselt volna. Ráadásul volt egy csaj/nő, aki szerintem fullra be volt szívva, és nyilvánvalóan lopási szándékkal szállt fel a járműre, pontosabban először fel sem akart szállni. Megkért egy fiatalembert, hogy az vegye már ki neki a csomagját, mert ő már úgysem fog a buszra felférni, viszont a fiatalember ezt visszautasította. Talán neki is feltűnt, hogy mintha a hölgyeménynek egyáltalán nem is lett volna csomagja. Aztán mégis felszállt a buszra, ami elhessegette a rosszmájúságomat, bár miután már felszálláskor közölte, hogy neki majd ki kell venni ám a csomagját, ismét feltámadt bennem - az alaposnak tűnő - gyanú. Aztán pár megállóval később hirtelen rájött, hogy neki ott rögtön le kell szállnia, és vennék már ki a csomagját, de ha jól láttam, ez utóbbira nem került sor. Talán a sofőrnek is gyanús volt ez a viselkedés, így végül elhajtotta szépen a nőcit. Ha mégsem (nem láttam), akkor viszont valaki szép kis karácsonyi ajándékot vihetett haza: egy minden tartalmával együtt nyomtalanul eltűnt táskát. Az a 80-90 perc, amíg ott kellett ácsorognom, egy örökkévalóságnak tűnt, de aztán csak megérkeztem anyámékhoz.

Egy bögre tea, egy végre elfogadható ízű (és immár legálisan főzött) feles pálinka és úgy egy órányi pihenés után az idegeim regenerálódtak, és koncentrálhattam a karácsonyi semmittevésre. Körülöttem ment a sürgés-forgás, takarítás, én meg szóval tartottam a családtagokat. Igazságos munkamegosztás... Anélkül, hogy a részletekben teljesen elmerülnék, kiosztogattam az ajándékokat (az ing szerencsére jó lett), és átvettem az enyémeket. A nagyobbik húgom életében először ajándékozott meg engem, de hát eddig jövedelme sem volt, anyámék pedig ezúttal lemondtak az ötletes meglepetésről, és pénzt kaptam. Azt mondta, az értesülései alapján arra van a legnagyobb szükségem. És valóban, jól is jött az összeg, ami szerencsére nem volt annyira nagy, hogy vissza kelljen utasítanom. Este elájultam, másnap pedig imádkoztam, hogy még azelőtt sikerüljön meglépnem, hogy betoppanna a kezét tördelő anyós, a cuppogva-csettegve-szürcsögve evő és közben hülyeségeket beszélő após, az anorexiás húg és annak spanyol barátja (aki nem beszél magyarul). Még jó, hogy megnéztem a buszokat, mert amivel eredetileg menni terveztem, nem is létezett, így viszont egy órával korábbival távoztam (a dermesztő hidegben, szélben és jégverésben ácsorogva egy 10 percet).

Otthon aztán megint csak semmit tettem, sőt, még vasárnap is. Ennyit az aktív pihenésről. Ez passzív, vagy még az sem, de várom már a percet, amikor eléggé kialszom, kifekszem, kiülöm magam ahhoz, hogy aztán tetterővel telten keljek. Még nem jött el, bár már volt két mosás, vasalás, felmosások (a hólé miatt), tegnap még dolgozni is voltam, szóval azért működök én, csak éppen takaréklángon.

A karácsony már elmúlt, de két dolog még vissza van: egyrészt meg kell látogatnom apámékat, akikhez vasárnap terveztem elmenni, de aztán mégsem volt kedvem, másrészt Ricsi holnap jön vissza vidékről, vele is 'ünnepelni' kell még.

Ma rám fér még egy kis döglés, holnap ismét munka, aztán mingyá' itt a' úév! Addig még jelentkezem - remélem.

Már megint alig látok ki a fejemből, mert sikerült ezen a héten is felhalmozni a kialvatlanságot. Mindig ezt csinálom. A november eleji hosszú hétvégén és az azt követő szabadnapon egészen jól kipihentem magam, de hol van az már...

Múlt hét vasárnap, Gaga után ugye későn értem haza. A fellépés időben elkezdődött, nem kellett 3 órát ácsorogni, mint Madonnánál, és még az utolsó metrókkal haza is értem. Attól persze még fél 12 is elmúlt, de legalább nem az éjszaka kellős közepén kellett buszozgatnom (amitől előzetesen tartottam egy kicsit). Rögtön bevetődés a gép elé, élmények elmesélése a húgomnak, zuhanyzás, ágyazás, és máris háromnegyed egy. Reggel persze ugyanúgy 7-kor kellett kelni, így a hétvégi, viszonylag pihent állapotom máris az enyészeté lett, rögtön hétfőn. Este megint későn feküdtem le, mert mindig későn fekszem le, ezúttal éppen azért, mert a céges honlapon el kellett végeznem az utolsó simításokat, és a szövegek irkálása sokáig tart, pont mint egy tartalmas blogbejegyzés begépelése. Sokkal alaposabban kell azonban fogalmazni, turkálni kell a neten, linkelgetni ide-oda, szóval hosszadalmas és macerás. Kedden ehhez képest csak úgy 30 percre aludtam vissza az ébredés után, viszont az esti kondit követően igencsak elálmosodtam. Ettől függetlenül kénytelen voltam tovább fennmaradni, mert elkészült végre a honlap már vállalható verziója, és azt fel kellett lőni a világhálóra (milyen szó már ez...). Persze a leglényegesebb funkciót nem sikerült működőképessé tennem, viszont jó sokáig babráltam vele, és ismét azon kaptam magam, hogy elmúlt éjfél. A kondi okozta fizikai fáradtság, és három ellopott alvásidő együttes hatására úgy éreztem magam, mint aki nem az ágyában, hanem egy nagy kád törökmézben ébredt, alig bírtam lekászálódni a fekvőhelyemről. De azért a szerdát is végigcsináltam valahogy. Akkor este baráti társaságba mentünk a Ricsivel, és bár előre elterveztem, hogy este 10-kor indulás haza, mégis az utolsó metró lett belőle. A program kb. mint vasárnap, a koncert után. A csütörtök reggelt már nem is tudom hova ragozni, de nap közben mégis helytálltam.

Munka után rohanás Ricsihez, mivel este 2010. legnépszerűbb melegbloggerét fogadtuk audiencián, és bár neki 10-kor mennie kellett, mi még sokáig ébren voltunk utána. Szerintem éjfél elmúlt, amikor zuhanyozni mentem, és egy óra volt, mire kijöttemtünk a kabinból, és utána, ahogy befeküdtem az ágyba, abban a pillanatban el is aludtam. A reggel baromi hamar eljött, és én annyira, de ANNYIRA szerettem volna még aludni. Nem lehetett. Így aztán a mai nap végig úgy éreztem magam, mint aki másnapos (kicsit mondjuk az is lehettem): szájszárazság, égő szemek, bántó fény, non-stop álmosság, ingerültség, hőhullámok és étvágytalanság. Majd ma talán kialszom magam.

Ha egyébként nem volna ilyen zsúfolt az életem, többet aludni akkor sem nagyon tudnék, mert este és reggel számtalan támadás éri a pihenésemet. Későn megyek például fürödni, és a forró vizet szeretem, amivel jól felfűtöm az agyam, így hiába voltam előtte esetleg álmos, az mindjárt kiszökik a szememből. A fürdőszobából kijőve  a macskám már az egyik fotel és az asztal között lapul, arra várva, mikor haladok el mellette, és amikor ezt megteszem, rögtön letámad. Akkor aztán megy a dögönyözés meg a kezem heves csócsálása, majd amikor én meguntam (ő nem nagyon szokta), megint beülök a gép elé, elvégre már nem is vagyok álmos. Eddigre általában már elvégeztem a legfontosabb otthoni teendőimet, így ilyenkor csak flangálok a neten. Valahogy feltűnően gyakran ugranak a monitoromra mindenféle twinkek meg hunkok (nem is értem, ez hogy lehet), amitől tovább nő a vérnyomásom, és ezt a lefekvés előtti utolsó cigi sem nagyon csökkenti vissza, szóval amikor ténylegesen leteszem a fejem a párnámra, nem is érzem magam álmosnak. Ilyenkor hanyatt fekve dőlök le, és úgy is maradok egy ideig, de aztán rájövök, hogy úgy nem jó, és ha mégis éppen így aludnék el, akkor általában még félálomban rosszullét jön rám, ami miatt gyorsan hasra fordulok, jobbra fordítom a fejem, és a jobb lábam általában felhúzom. Mivel az utóbbi években otthon is és a munkahelyemen is egy kicsit balra fordulok ülés közben, és ehhez már nagyon hozzászoktam (talán kicsit meg is csavarodott a gerincem), ez a pozitúra kényelmetlen számomra, ezért mégis inkább balra fordítom a fejem, átölelem a párnámat, és végül így alszom el.

A macskám ilyenkor jön rá, hogy ő most éhes (minden áldott nap), kivonul a konyhába, és egy darabig a száraz kajáját ropogtatja, amitől zeng a lakás. Ha nagyon finomat kap, akkor nem is bírja abbahagyni, mígnem annyit eszik, hogy rögtön ki is hányja az egészet, amire én felébredek, és dühtől vöröslő fejjel elindulok takarítani. Utána persze megint enni kell, mert üres a gyomra, de ilyenkor már tanul az esetből... Másik verzió, hogy jól belakik, és az emésztését zavarja az előző adag, ezért elvonul szarni. Jobb esetben ilyenkor az alom túrásával zajong, rosszabb esetben úgy dönt, hogy az már neki nem fekszik, ezért az alomtálca elé végzi a dolgát, és a sikertelen elásási kísérlettel csap zajt. Erre megint kipattanok az ágyból, összeszedem a menekülni próbáló macskát, a művéhez közel nyomom a pofáját, kap pár tockost, aztán jöhet a lapátolás/feltörlés. Éjjel egykor. Szerencsés esetben sem alul, sem felül nem távozik semmi, és nyugodtan aludhatok....

...egészen addig, amíg mondjuk arra nem ébredek, hogy nem érzem valamelyik (vagy mindkét) kezem. Életem első 25 évében sosem aludtam hanyatt fekve, most viszont állandóan azon kapom magam, hogy a karjaimmal a fejem mögött ébredek, és ilyenkor a kettő közül valamelyik rendszerint elzsibbad. Olyan rossz, amikor már mozdítani sem bírom, és a másik kezemmel kell megfogni és magam mellé tenni. Jéghideg, és olyan, mintha egy idegen ember tagját tapogatnám. Brrr. Aztán olyan is van, hogy a lábam zsibbad el, mert a hideg idő érkeztével a macskám a paplanomon alszik, jellemzően valamely alsó régiómon. Örülök neki, mert ritkán fejezi ki a ragaszkodását (kizárólag akkor, amikor úgy gondolja, hogy nem bukik le), és minden ilyen különleges pillanatot megbecsülök, de ő minimum 5 kiló, ami a lábszáramra helyeződve nem segíti a vérkeringésem. Másrészt ha valaki alszik mellettem vagy legalábbis a környékemen, akkor minden mozdulatom előtt felriadok (gondolom, hogy ne pofozzam le véletlenül), és ez a macskám közelsége esetén is így van. Vagy azért ébredek föl, hogy óvatosan húzhassam ki alóla a lábam, vagy ha már kihúztam és fázik, akkor óvatosan csúsztatom vissza a paplan alá, nehogy oldalba rúgjam szegénykémet.

Reggel aztán mindenki mindent elkövet, hogy ne aludhassak nyugodtan. Desi például 6:55-re van felhúzva, ha esik, ha fúj. Ilyenkor felkel, és mivel éjszaka rájár a kajájára, (mint nagyanyám a tortára), az reggelre számára rémisztően kevésre fogy, márpedig egy ilyen tűrhetetlen állapotot gyorsan meg kell szüntetni, ergo szőnyegtépéssel, arcba szagolással, mancsozással vagy bármivel, de fel kell ébreszteni a gazdit. Hát persze ettől még marhára nem kap kaját, de a kitűzött célt félig elérte. Ha felébredtem, akkor már lehet izgalmas dolgokat csinálni, záros határidőn belül úgyis megérkezik a reggeli. Lehet például olyat, hogy felül a tévé tetejére, és a szemközti ház tetején pihengető galambokat stíröli zaklatott nyeffegéssel. Nagyon szeretné őket beharapni, és az izgatottságát azzal vezeti le, hogy az ablak és a tévé között lógó függönyt markolgatja az egyik mellső mancsával. Erre persze megint felébredek, leordítom (Fejezd be!), aztán visszaalszom, de pontban 7 órakor megszólal a telefonom, ami az ágy lábánál levő íróasztalomon hever. Ehhez fel kell ülnöm, az ágy végébe másznom, felmarkolnom a telefont, felpattintanom a tetejét, és megnyomnom azt az egyetlen gombot, ami végleg leállítja az ébresztési mechanizmust. Előfordul, hogy azt sem tudom, hol vagyok (és kicsoda), így mellényúlok, és másik gombbal hallgattatom el. A büntetésem ilyenkor az 5 perc múlva bekövetkező újabb ébresztés. Azt lehetne gondolni, hogy ezek után már nem tudok visszaaludni, pedig dehogynem. Ilyenkor tudok csak igazán! A telefonom magam mellé hajítom az ágyra, és már alszom is tovább. Mit nekem ébresztés! A legtutibb álmok és a legpihentetőbb alvás ekkor jut osztályrészemül, de aztán a kötelességtudat és a lelkiismeret spontán felzaklat. Kezdődhet a nap.

Szerdán és csütörtökön, amikor a húgomnak már 8-ra be kell érnie a suliba, a fentieken túl még arra is felébredek, amikor ő elmegy, és bezárja maga mögött az ajtót. Eleinte mindent végigkövettem (reggelizés, fogmosás, öltözés, stb.) de most már csak a távozására ébredek. Nem állítom, hogy a nappalokkal szemben az éjszakák legalább nyugodtak és/vagy unalmasak...

(A történet kerekségének érdekében megjegyezném, hogy az addig önmagát produkáló és zajongó macsek miután bereggelizett, odakucorodik szépen az ágy sarkára, maga alá húzza a lábait, és egy kompakt kis szőrhalomként nekilát aludni. Engem már kizaklatott az ágyból, jól lakott, tehát bőven van mit kipihennie. Kis szenyó, de azért imádom.)

Most jött el először az a pillanat az életemben, amikor magam előtt is beismerem, hogy képtelen vagyok teljesíteni mindazt a vállalást, amit összehalmoztam. Egyszerűen nem megy. Most nincs meg bennem az az optimizmus, ami mindig jellemezni szokott, avagy a racionalitás, a józan mérlegelés felülírta ezt az oktalanul pozitív hozzáállást. Nem tudom, melyik, de egy biztos, nyirbálnom kell. Ennek tükrében:

— a következő egy hónapban hanyagolnom kell az edzéseket. A múlt vasárnapi hányás óta egyrészt lenulláztam a hétvégi 'pihenést', másrészt fogytam 3 kilót, így a fizikai megterhelés még jobban kifárasztana, mint máskor, ráadásul amíg elmegyek a terembe, és onnan hazamegyek, értékes órák vesznek el. Közben persze olvashatnék némi szakirodalmat, de addigra már annyira fáradt vagyok, hogy úgyis csak nézném a betűket.

— a has-zsír csökkentő diétázást szintén el kell felejtenem, mert egy csomó időbe telik az esti főzőcskézés, és a megfelelő alapanyagok felkutatása. Úgyis annyit dolgozom, és annyit idegeskedem, hogy nem félek a hízástól.

— az otthon könyvelt cégeket ugyebár szintén leépítettem. Valahogy éreztem, hogy azok könyvelése végképp nem fog beleférni az időmbe, szóval valahol már eddig is sejtettem, milyen állapotok fognak uralkodni az év első felében. Ezzel sajnos a pluszpénzem is megszűnik, de annyi baj legyen, legalább így a továbbiakban is nő a magánéletre fordítható idő mennyisége. A 2009. évi teendőket tegnap befejeztem, most a könyvelési anyagok visszahordogatása következik, ami meg marad, azt megcsinálom bent a munkahelyemen.

— mivel a benti teendők mennyisége egyre csak nő, a blogolvasást is csökkentem. Ez már most is látszik a széthagyott kommentek mennyiségének csökkenésében. Elnézést érte. Olvasok én, de nincs időm mindenhova megjegyzéseket fűzni.

— a blogírás persze szintén redukálódik, de csak átmenetileg. Ritkább bejegyzések, rövidebb tartalommal. Jól látható, hogy mostanában is csak a picsogás megy, mivel az nem igényel túl bonyolult eszmefuttatást, de ha ennek az időszaknak vége, jön majd vélemény is bőven.

— csökken az alvás mennyisége is, ami persze minden más rovására megy. Ez nem elhatározás, de láthatóan így alakul, vagy azért, mert a kötelességek között kevés idő marad pihenni, vagy mert NEM TUDOK ALUDNI. Bár ma is erős tettvággyal ébredtem, délelőtt 10 órára a könnyfolyós fáradtság állapota uralkodott el rajtam. Remélem, előbb végzek a fontos dolgaimmal, minthogy megrokkanna az egészségem.

— az elvállalt játéktervezést szintén hanyagolni kell, de úgy, hogy ügyesen lavírozzak a 'minél több időm maradjon másra' és az 'elvárásoknak minél jobban megfelelni' szempontok között. Talán nem okozok csalódást a megbízóknak.

UPDATE: jellemző, hogy szétszórtságom okán a felét kihagyom. Szóval:

— a szórakozás egyelőre a múlté. Mozi, DVD, tavaszi séták, játék, ilyesmi csak fiziológiás szinten. Ha buliba/társaságba hívnak, megyek (bár a múltkori, 2 órás monológom után, ki tudja, hív-e még valaki...), mert annyi azért kell.

— anyámék sem igen látnak mostanság, maximum talán egy fél napra. Ilyen majdnem 20 éve nem volt. Március 27-ig minden szombaton suliba kell mennem, szóval egyébként is nehézkes a dolog. Majd valahogy szabival összekombinálva, hogy ne érje szó a ház elejét.

— az ügyvezetői teendőket igyekszem valahogy bezsúfolni, hiszen a máris léket kapott hajónkon be kell foltozni a repedéseket. Azt hiszem, minden nap elkülönítek a munkaidőmből egy fél órát, mert gazda nélkül bármilyen vállalkozás tönkre megy. Ez a szerep ebben a hónapban volt megnyirbálva, alapos okkal. Most azért egy kicsit visszaveszem magamra.

Végül a nyirbálásnak ez a bejegyzés is áldozatul esett, mivel eredetileg azt is leírtam volna, hogy aztán majd mi mindennel szeretném bepótolni a most kieső életet. Majd egy következő bejegyzésben sort kerítek erre is.

Unalmas a cím, — majdnem olyan, mint életem mostani időszaka, — de jobbat nem tudok. Azaz unalmas egyáltalán? Nem éppen csak azért kellett egy kis szünet, mert a sok izgalomtól besokalltam? Mindjárt kiderül.

November 27. Péntek

Reggel keltem, ahogy szoktam, — kicsivel Ricsi után, aki suliba indult — és bár tudtam, hogy este jelenésem lesz, nem éreztem úgy, hogy bármit is máshogy kellene csinálnom, mint egyébként. Elvégre a testvérem szalagavatója nem olyan nagy dolog... Bementem szépen dolgozni, közöltem, hogy csak du. 2-ig leszek, aztán nekiláttam a melónak. Éppen úgy, mint bármelyik napon. Ebédkor kérdezi a kolléganőm, csak úgy mellesleg, hogy "És akkor előtte hazamész?". Párbeszéd:

— Minek mennék haza?

— Így mész a szalagavatóra?

— Mé' nem az én szalagavatóm lesz, meg nem is akarok túlöltözött lenni.

A bogár azért a fülembe került, és pillanatokon belül már magam előtt is égni kezdtem. Hogy lehetek ennyire zakkant? A testvérem életének egyik legfontosabb pillanata következik, én meg beállítanék munkásruhában, micsoda egy tré dolog lett volna már... Még szerencse, hogy a kolléganő firtatgatott, mert így még volt időm hazaszaladni, hogy átöltözzek. Igaz, így egy órával korábban kellett felpattannom, mint azt eredetileg terveztem, de hát mit számit? Otthon felkaptam egy inget, zakót, meg egy alkalmi cipőt (farmer maradt), aztán igyekvés a buszhoz, mert lényegében az egész család rám várt.

Már előre rettegtem, hogy majd terülj-asztalkám fogad, körülötte pedig a nagypapa, aki majd jól szétcsámcsogja a légteret, amitől én meg hisztérikus rohamokban török ki, de ez szerencsére elmaradt. Se asztalkám, se papa, hanem rögtön rohanás a szomszéd városba, hogy helyünk is legyen, meg a húgom is odaérjen egy órával korábban. Egy órát ücsöröghettünk beszélgetve, meg az embereket figyelve, ami utóbbi rám igen káros hatással van. A nézőtér elejére sikerült befészkelnünk magunkat, de azért még előttünk is ültek páran, főleg fiatalok. Megfigyeltem egyrészt, milyen jóképű magyar srácok vannak manapság, másrészt elgondolkodtam, mennyire beszűkült lehet némelyik fiatal életvilága, ha minden arra járó lány rögtön úgy összehasonlítja és megtárgyalja egymás műkörmét, mint ahogy azt előttem tették az ottaniak. Nem tudtam nem eszembe idézni az Amerikai psycho ominózus, névjegykártyás jelenetét. A tinci-tánci lement, duplán is, az agyvizem felment, triplán in (a mögöttem rendetlenkedő kiscsávótól, amiből mindig kifogok legalább egyet), az egész nem volt több szolid 3,5 óránál. Nekik bezzeg multimédiás rendezvényük volt, nem úgy, mint anno nekünk, de hát aki még a XX. században érettségizett...

Fél 10-kor már igencsak sajgott a picsám a sok üléstől, a mehetnékem pedig a tetőfokára hágott. Másnap iskola! A húgomnak azonban még jelenése volt itt-ott, osztálykép, miegyéb, meg aztán még a pasijával is smárolkozni kellett (akivel mellesleg egy "Szia!" formájában megdupláztam az eddig lefolytatott társalgások időtartamát), de semmi esetre sem hagyhattuk ott, mivel az a környék nem biztonságos egy 18 éves, a puszta megjelenésével szíveket törő kis nőnek. Ááh, nem a kaszával átdöfködős, boltosokat megrugdalós, benzinkútról fizetés nélkül elhajtós, minden magyar nőt lekurvázós, stb. cigányok miatt, hogy is gondolhattok ilyet? Rasszisták!

Olyan 10 órakor azért sikerült mindnyájunknak bezsúfolódni a kocsiba, és este 11-kor már otthon is voltam. Fürdés, levelek elolvasása, kaja, némi autentikus párkapcsolati lét (beszélgetés), majd éjjel 1-kor alvás.

November 28. Szombat

Amikor a telefonom 5:40-kor ébreszteni kezdett, nem igazán fogtam fel, mi történik,  de annyit azért tudtam, hogy ha azt az ominózus gombot nyomom le, akkor menthetetlenül elalszom. Ilyenkor csak úgy beletenyerelek a gombokba, aztán 5 perc múlva megint, és csak újabb 5 perc után nyomom le az ébresztést végleg, amikor már tudom, hogy nem fogok elaludni. A reggeli procedúra után a felkelő nap már a Pólus mellett talált, ahova én éppen időben értem, nem úgy mint az, aki lekocsikázott engem és társaimat az egyetemre. Így aztán nyugodtan aludhattam volna még 20 percet, de sebaj — gondolatm akkor — majd a kocsiban...helyett lófasz, mert középre sikerült csak ülnöm, ott meg nem tudok aludni. Nincs minek nekitámasztani a fejem, mert mellettem ülnek, hátrafelé meg kitörne a gigám, ráadásul a tarajam is elromlódna.

Jegybeírás miatt semmiképpen nem úszhattam meg ezt a napot, másrészt pedig gyakjegyes előadás volt, én pedig igyekszem ezeket a helyszínen letudni, hogy ne kelljen beadandókat szerkesztenem. Délelőtt kicsit meglepődtem, amikor a jegybeírós tanárnő azért kérdezgetett párat élőben is (szakpolitikák kapcsolata a foglalkoztatáspolitikával, stb.), én pedig — mivel nem készültem fel ilyetén zaklatásra — megszeppenve válaszoltam helyeseket. Az aktuális előadás során megtudtam, hogy altruista-barátkozós szerető vagyok (a 6 típusból kettő kombinációja), meg még pár érdekes dolgot, ebédeltem, aztán a csoporttársak kb. felével átvonultunk egy helyi étterembe. A 9. félév vége felé közeledve már elég aktuális volt egy ilyen. Jól éreztem magam, még úgy is, hogy pont olyanok mellé kerültem, akik politikailag/világnézetileg nem éppen velem egy oldalon állnak. Egyikük ráadásul vélhetőleg magától is rájött, mi velem a helyzet, és rendszeresen kóstolgat, bár én ezt egyáltalán nem veszem fel, 4 feles pálinka elfogyasztása után meg különben is beleszartam (akkor). Visszafelé megint nem aludtam a kocsiban, hanem inkább ömlött belőlem a szó, de még este 9 után is pörögtem...aztán egyszerre csak rám tört a totál-kóma.

November 29. vasárnap

Már szombat estére is mozi volt betervezve, de abból semmi nem lett. Vasárnapra ez lett volna az egyetlen kötelező program, ehelyett ki sem mozdultunk a lakásból. Pontosabban én nem, mert Ricsi volt olyan jó, és leszaladt vásárolni, igaz, én meg egy csomót takarítottam. Az a röhej, hogy akármilyen álmos voltam előzőleg, reggel 9-kor akkor is fel kellett kelnem, mert nem bírtam tovább aludni. Pihent ettől nem lettem, ezért késő délután megint húnytam egyet, és még ez sem volt elég, így este olyan kómásan-ingerülten feküdtem le aludni, hogy meg is bántottam a páromat, aki még ennyi idő után sem szokta meg a kimerüléskori goromba stílusomat.

November 30. hétfő

Így aztán másnap reggel máris a "különben sem beszélek veled" szituációban találtam magam. Nem volt persze olyan szigorú a helyzet — mondom én. Ez a nap arról szólt, hogy nem szólt semmiről, például moziba sem mentünk (majd ma), nem is takarítottam, de még csak nem is főztem semmit. Viszont végre megnéztük újra a Gyűrűk ura II. részét, mert ennyi idő után már illett visszaadnom az eredeti tulajdonosának, közben pedig egy csomót haladtam a kirakómmal, ami vélhetőleg ennek ellenére sem fog elkészülni év végéig, pedig úgy szerettem volna. Ja, és még annyit csináltam, hogy kerestem egy buzis háttérképet az otthoni gépemre, ami tök sokáig tartott, mert nem találtam meg azt a tuti kis blogot, ami gyakorlatilag csakis ilyenekből áll(t). Amint ma hazaérek (úgy 11 óra felé...), be is rakom illusztrációnak. Mellesleg nem kerüli el a figyelmemet a tény, hogy ez megint egy újabb lépés a lebukás/kellemetlen szituációk felé. Gyengül az éberségem...

Na, mára ennyit.

A sátrazás és a tisztálkodás után lépjünk tovább a táborozási élmények taglalásában, jöjjön az input meg az output kérdése. Előre szólok, hogy a gyengébb gyomrúak ugorják át az első pár bekezdést, mert elképzelhető, hogy a szemléletes leírás megzavarja majd a nyugalmukat.

A toalettek tekintetében a férfiak egy kissé jobban jártak, mint a nők. Miközben ugyebár egyrészt 11 zuhanyzó jutott a rengeteg pasasra, ami miatt soha senki nem érezhette a meleg víz áldásos hatását, másrészt állandóan ki kellett figyelni azt az időpillanatot, amikor a legkevesebb sorállással lehetett a zuhanyrózsa alá kerülni, addig a nőknek várakozni sem kellett, és még meleg vizük is volt. Emlékszem, hogy majd' kivirágzott a tenyeremben egy pofon, amikor a zuhanyzásból visszatérő testvérem arról panaszkodott, hogy majdnem leforrázta magát tisztálkodás közben, miközben én éppen a hálózsákomban dideregtem a jeges vízben való pancsikolás után. Na, de a klotyók terén bosszút állhattunk, mivel nekünk ugyebár csak oda kell állni valahova, azt' már megy is a dolog, szegény csajoknak meg mindig várniuk kellett egymásra. 

A kisdolog tehát könnyen ment, bár a magam részéről eszem ágában sem volt odaállni egy fához, aztán aranylón csillogó csíkot rajzolni a légtérbe, mert ehhez be kellett volna rúgnom, és különben is, rendelkezésemre állt 5 piszoár, 8 fülkés-megoldásos és vagy 20 mobilvécé, ráadásul ezeknél úgysem kellett sokat várni az előzőre, szóval gördülékenyen mehetett a dolog, nem kellett proliskodni. Na, nem mintha a sok suttyó nem látott volna neki ott elengedni magát, ahol éppen tartózkodott...mármint a természet közelében értve mindezt (nem a koncertek kellős közepén). De bármennyire is ódákat zengek az infrastrukturális anti-inkontinenciáról, azért nem volt olyan egyszerű a helyzet.

A sátrakhoz legközelebb eső épületben 3 fülke, 2 piszoár és egy zuhanytálca kapott helyet. Utóbbit eddig azért nem említettem, mert számomra az nem volt fürdési lehetőség, és ahogy láttam, másnak sem nagyon. Aki mégis megpróbálta, annak meleg víz volt a jutalma, viszont szarszag, és vizsla tekintetek százai a büntetése, mivel — függöny híján — nemcsak az összes üríteni járó alak stírölhette meg tetőtől talpig, hanem minden egyes ajtónyíláskor a fél tábor is. Ez egyébként a piszoárok problémája is, mivel éppen az ajtó mellett, attól kicsit balra kaptak helyet, ezért ha itt valaki ki- vagy bemegy, a kb. 30-40 foknyi szögben arra tartózkodók bármelyike megpillanthatja az éppen ürülő hímtagokat. Megoldás: belső piszoár, sarokba fordulva. Az itteni fülkékkel még több volt a probléma. Először is a középsőt nem lehetett zárni, mivel úgy egy nap után egy arra járó — vélhetőleg debella — állat kitépte a kampót rögzítő hurkocskát az ellenoldalról. Maradt a kilincsbe kapaszkodás, mivel a szarni érkezők szinte sosem kopogtatnak az ajtóm, inkább rögtön rárabolnak a kilincsre, és rányitnak a megszeppent kulázóra. A két szélső fülke előnye a középsővel szemben mindössze annyi volt, hogy azok a normál vehemenciával próbálkozókat visszatartották egy "foglalt" kikiáltásának erejéig, bár a tankoknak azok sem sokáig álltak ellen.

Nagy előny volt, hogy — tavalyhoz hasonlatosan — az idén is volt gyári toalettpapír, azaz nem kellett egy hón alatt rejtegetett gurigával végigszambázni a fél táboron, mindenfelé hirdetve, hogy mire készül az ember. Cserébe viszont 8 napon belül gyógyuló anális sérüléseket lehetett vele okozni magunknak, mivel a tapintása valahol a farostlemez és a csiszolópapír között volt félúton. Azért ki lehetett bírni, ráadásul spórolhattunk is, hiszen az ilyen mennyiségű ember által használt mellékhelyiségekben öngyilkosság a (műanyag) deszkára ráülni. Előbb fészket kell rakni, sőt, az első réteg ilyenkor jellemzően átcseppesedik, tehát még le is kell törölgetni leendő trónunkat, és csak utána jöhet a fészek, meg a ráülés. Persze mindezt a lehető legsietősebben, hiszen bármelyik pillanatban rátörhetik az emberre az ajtót. Nemigen lehet így nyugodtan szarni. 

Egy fokkal jobbak voltak a másik zuhanyzós helyiségben található vécék, mivel ott legalább a belátás problémája nem merült föl. Itt viszont több fülkén eleve nem volt (már) zárszerkezet, de még kilincs sem, így maximum a jószerencse meg az imák menthették meg az éppen a valagát törlő embert attól, hogy ha valaki azt eltökélte, akadály nélkül fel is téphesse az ajtót. Persze meg lehetett volna tenni, hogy alulról belekapaszkodunk az ajtóba, de az meg milyen hülyén veszi már ki magát. Akárki megy arra, még akkor is látja, hogy mennyire nem szeretnéd, ha rád nyitnának, ha egyébként el sem sétált volna addig. Másrészt meg így nem is lehet rendesen nyomni, szóval tiszta hülyeség az egész. Pluszinformáció, hogy mivel a tábor alapvetően gyerekek fogadására épült, az ebben az épületben található vécék alacsonyak és kicsik voltak, így a két napos furkók nagy eséllyel fordulhattak keresztbe a szűk lefolyóknál, eltorlaszolva ezzel a következő adagok útját. Azt hiszem, erre mondják némelyek, hogy too much information...

Hja, és a mobil vécék. Na azokba max. kisdolog, és azt is csak akkor, ha nagyon muszáj. A hagyományos vécék padlója max. sáros volt a sok esőtől meg a bakancsoktól, belül esetleg toalettpapír-csimbókos is (a fészekrakás közben lehulló 'gallyaktól'), de egyébként egész tűrhető. Jó, mondjuk, ha itt elejtettem volna egy fürdéshez bekészített alsógatyát, akkor az mehetett is volna a kazánba, mert hogy még egyszer föl nem vettem volna, az tuti. Na de a mobilvécék padlaján még szarcsimbókok is barnultak, ha a temérdek pisacsepp és a tartályba való akadálytalan betekintés nem lett volna elég, szóval számomra kizárt dolog lett volna a ráülés. Pfuj basszus! Pedig nem mindenki volt ám ilyen eltökélt (vagy nagyon kellett neki), de az általam néha használt példányok annak ellenére félig voltak tartalommal (huhú, ha azt most itt leírnám...), hogy úgy két naponta ürítették őket. Erről jut eszembe, az is micsoda szupi élmény volt, amikor a reggeli napsütéstől felhevült sátorban fuldokolva arra ébredtem, hogy valami teherautó zajong mellettem cefetül. Ha már felébredtem, a zajtól és a melegtől nem bírtam visszaaludni, szóval feltéptem a zippzárt, hogy a sátor elé kivánszorogva folytassam a szendergést, erre nem beleslukkolok az éppen akkor ürített klotyók semmivel össze nem téveszthető szagába? 

Szóval azt hiszem senki nem lepődik meg azon, ha azt állítom, hogy a toalett-használatokat igyekeztem a lehető legkevesebbre redukálni. Vizelés ébredés után két órával, amikor már nincs apelláta, az utolsó nagydolgot pedig inkább itthonra tartogattam, annak ellenére, hogy 30 órát meghaladóan nem szoktam raktározni. Nem is egészséges. Amikor bármelyik reggel, összetörve, nyomottan, enyhén másnaposan, fülledten felriadtam, és máris éreztem, hogy mennem kell, még ellenálltam. Kb. egy órával később ez megismétlődött, még határozottabban, de még ekkor is tartottam magam. Mivel győztem az agyam felett, kaptam egy kis haladékot is, amibe belefért némi reggelizés, arcmosás, ilyesmi, de aztán mennem kellett. Ekkor döbbentem rá, hogy sokkal több folyadékot vagyok képes tárolni, mint azt valaha is gondoltam volna, és ez kis gyakorlással fejleszthető is, hiszen az első munkanapomon például egész végig egyszer sem voltam vécén. És ez a program minden reggel megismétlődött.

De térjünk át a bemeneti oldalra, merthogy mit lehetett itt enni azon felül, amit magával hurcolt az ember? Nyilván a legolcsóbb megoldás az otthonról vitt ételek/italok fogyasztása lehetett volna, csakhogy a nem-konzerv táplálékféleségek egy-két napon túl nem bírják ki a sátrak hőségét. Marad a tartós kenyér, a konzerv-májkrém a boltba való kimenés vagy a fesztivál adta lehetőségek igénybe vétele. A legközelebbi bolt vagy Kismaros felé volt, úgy 2 km-re, vagy Verőce felé, ahova a második napon történt intermezzo után ki sem engedtek (erről is később). Kocsival persze meg lehetett oldani a kerülőt (Kismarosra és onnan Verőcére), de gyalog ez nemcsak azért nem lett volna ajánlatos, mert baromi nagy a táv, hanem mert éppen úgy összeverhettek volna a — minden évben a házuk előtt szotyizva rettegő— cigányok, mint ahogy azt egy pár emberrel megtették. Maradt a benti koszt.

Volt, aki olyan hetijegyet vett, amiben a napi háromszori étkezés is benne foglaltatott, neki már meg is oldódott a kaja problémája. Régebben én is éltem a lehetőséggel, de aztán elegem lett az autentikus menza-kosztból, és a napi háromszori órás sorállásból. Ráadásul anno még erőm sem volt minden reggel csak a reggeli kedvéért előbújni a sátramból, szóval erről szépen leálltam. Lehetett viszont kürtőskalácsot kapni, két helyen is, 500 és 1000 forintért. Nassnak jó, de rendes étkezésnek nem (ráadásul geil, mint a picsa, ki bírja azt egyben betermelni?). Lehetett aztán kemencében sült kenyérlángost is kapni, 600 pénzért. Ez olyan mint valami ősmagyar pizza: pizzatészta az alján, szalonnás, hagymás, tejfölös feltét a tetején, és sajt az egészen. Volt egy kifőzde-szerű autó is, ahol grillcsirkét, sült oldalast, savanyúságot és kenyeret (mustárt, ketchupot, stb. ) lehetett vásálni, de a fél grillcsirke is 700 Ft volt, az egész meg nem volt nagyobb egy méretes galambnál. Maradt hát az a vegyesbolt jellegű büfé, ahol koton, tampon, tisztálkodószerek, klotyópapír és egyebek mellett, tejterméket, konzerveket, felvágottakat — és ami a lényeg — hamburgert, melegszendvicset, sült kolbászt lehetett kapni. Az ilyen kifőzdés cuccokért nem lelkesedem különösebben, a melegszendvics meg annyiból állt, hogy egy szelet tápízű kenyeret megkentek némi krémmel, meg ráhajítottak egy szelet lapkasajtot (250 Ft-ért ennyi egészségtelen tápanyagot...), szóval maradt a hamburger. Igaz, az sem volt túl nagy, és a növényzetet is csalamádéval helyettesítették benne, de legalább finom volt. Ez 350 Ft-ot kóstált, szóval nem volt annyira drága, bár ha a méreteit is hozzáveszem, módosul a kép.

Enni-inni valóban drágán lehetett, de ezek a lehetőségek mind 'külsősök' zsebeit duzzasztották, nem volt közük a rendezőséggel. Nem tudom, hol van még 'üzemük', de akárhol is, ez a rendezvény vélhetőleg minden évben megtöbbszörözi a bevételüket.

A rendezőség egyáltalán nem pénzéhes, amit — a jegyek olcsósága mellett — mi sem példáz jobban, mint a karszalag idei problematikája. Normál esetben a hetijegyesek olyan karszalagot kapnak, ami erős műanyagból készül, lyukak vannak rajta (hogy konfigurálható legyen a mérete), és egy műanyag csattal lehet szétszedhetetelenül bepasszintani, a napijegyesek meg a szokásos szalagot, ami zömében papír, és könnyedén letéphető. Utóbbi most is így volt, előbbieknek azonban konkrét szalag járt. Műszálas vagy sem, az mindegy, de lényegében egy szalag, amit a korábban érkezőknek egy alumíneum plombával rögzítettek. Mire a húgom és én odaértünk, ilyen szerkezet nekünk már nem jutott, ezért csomózással kellett megoldanunk a szalag kérdését, ami persze a 6 nap alatt kb. ugyanennyiszer oldódott ki. Vajon ecsetelnem kell-e, hogy máshol egy ilyen karszalag a rendezvény helyszínéről való azonnali kitiltással jár? De ha ez nem volna elég, tavaly a barátom 15 éves gyerekére szándékosan 14 évesként tekintettek, hogy ne kelljen neki belépőt fizetni, és így többet költhessen rá az anyja. A szervezők tették mindezt, önként. Nagyon más világ ez...

... de hogy milyen is, és kik voltak még ott rajtunk kívül, arról majd a következő részben.

A könyvelők számára a május hónap eleve rendkívül megterhelő, főleg nálunk, ahol a munkanapok közül 3-at is költözéssel töltöttünk. Elment aztán egy nap Pünkösdkor, bár ezt a vasárnapi munkával próbáltam kompenzálni, és további 2xfél a tönkrement benti számítógépem miatt. A házidolgozatok csak tovább rontották a mindennapjaimat, mivel egyrészt a szórakozásra fordítható időm gyakorlatilag lenullázódott, másrészt eleve lelki teherként jelentkezett a tudat, hogy még ennyi meg ennyi dolgom van. A munkahelyi idegeskedés és fáradtság után aztán képtelen voltam fogalmazni, az idő meg csak telt. Mindehhez jött még, hogy itthon kénytelen voltam a kuplerájt bámulni, és a pluszmunkákkal töltött idő is hiába térült meg anyagilag, ha azt a pénzt nincs időm elkölteni magamra. A legutóbbi ZH-m is csak 2-esre sikerült, ami a legrosszabb verzió. Ha ennél jobb lett volna, a tárgyra megvan az egy eggyel rosszabb jegy, ha egyes lett volna, akkor pedig mehettem volna pótzéházni, és az előző verzió lépett volna érvénybe. Így viszont szóbeliznem kell, ergo tanulnom is. A három kitekintő tárgyat pedig buktam, mivel addig-addig nyugtatgattak, hogy majd időben megtudom a követelményeket, amíg végül kifutottam az időből, és egyiket sem tudom teljesíteni. Ilyen még nem volt az eltelt 5 félévben (kitekintő tárgyam sem). Ez persze kizárólag az én hibám, viszont annyi hasznom van belőle, hogy ismét megerősödtem a tudatban, hogy az a jó, amit én intézek vagy csinálok. Ha másra hagyatkozom, mindig csak a a szar van belőle.

A munkahelyi gép még szarakodik ugyan, mivel netezni csak barkács módon tudok (ha az msn keresőjén keresztül nyitok meg egy oldalt, akkor működik, de ha a címsorba írom a honlap címét, vagy valami hivatkozás megnyit egy második ablakot, akkor mindkettő lefagy, és a CPU nyomban 100%-on kezd működni, ergo elviselhetetlenül belassul minden), de legalább dolgozni tudok rajta. És ami a legmegnyugtatóbb, megírtam az uccsó házidogát is. Regionális fejlesztés volt, és ezt szerencsére e-mailben is el tudtam küldeni, így egy nappal beljebb voltam a postai verziókhoz képest. Ehhez az is kellett, hogy végre egyedül legyek itthon, ne szóljon a TV, ne terelje el senki a figyelmemet, és bevegyek egy FLP-s értágító tablettát, ami segít a tanulásban, és nem mellesleg ha fiatalabb vagy kipihentebb lennék, ahhoz is hozzájárulna, hogy az ágyékom a házidoga írás közben folyamatosan a monitorra mutasson.

Most tehát egy kicsit fellélegezhetek, mielőtt intenzív tanulásba kezdenék. Holnap a Rolcsival elmegyünk TESCO-zni, ahol költhetek, és feltölthetem az itthoni készleteket, talán mosni is lesz időm, olvasgathatok egy kicsit, Dr. House-t nézhetek, és tutira nyugodtabban alszom. Bár a munka ettől nem készül el, de esténként legalább testileg-lelkileg regenerálódhatok.

A többi majd jön magától. (Közben pedig nem felejtkezem el arról a számtalan potenciális problémáról, ami már most az ajtómon kopogtat, de ezekről majd a megfelelő időben számolok be.)

Bibibí, nekem már nem kell dolgoznom ebben az évben.

Igazából már a tegnapi bécsi úttal elkezdtem a pihenésre gyúrni, és ma is csak fél nap volt a tényleges tennivalókra, mert a nap másik felében össznépi karácsonyozást tartottunk a kollégákkal. Ilyenkor a főnök mindenféle hidegtálakat rendel, és az éves népnapozások során megmaradt alkoholos italok is előkerülnek (plusz 1-2 oridzsi üveg), indulhat a zabálás. Van nálunk egy rendszer, hogy mindenki vesz valami(ke)t 1000 Ft körüli értékben, azt szépen becsomagolja, és ilyenkor kisorsoljuk egymás között, mielőtt rávetnénk magunkat a svédasztalon sorakozó finomságokra. Mivel nekem egyáltalán nem volt kedvem porfogókat, meg színes-szagos gyertyákat venni, fogtam magam, és összevásároltam egy halom csokoládét, ami sajnos a legrosszabb emberkéhez került. Mondjuk különösebben nem izgat a dolog, ez már legyen az ő baja. Én meg valami könyvtámasz-szarságot kaptam, amit tutira nem fogok rendeltetésszerűen használni, mert marhára nevetségesen néz ki. Viszont olyan díszszatyorban kaptam, aminek a füle bolyhos-prémes. Hiába, a sors állandóan felhívja a figyelmemet, hogy buzi vagyok (még ha nem is). A kollégáim is ezzel viccelődtek, én meg még jól rá is játszottam dologra (hej, ha tudnák!).

A főnöktől kaptam egy bagoly szobrot is, hogy "még tovább okosodj"-ak, meg 20e Ft értékű ajándékutalványt, aminek érthető okokból jobban örültem, mint az összes többinek együttvéve. Lesz mire költeni.

Legközelebb január 3-án kell dolgoznom, de addig sem fogok unatkozni, mert tanulnom kell ezerrel, meg aztán itthon is akad némi tennivaló.

A hülye szatyrot meg eltüzelem, és akkor nem kell a zebránál elviselnem a vénasszonyok csodálkozó tekintetét. Ezekből ugyanis bőven kaptam a hazaúton...

Gyerekek, ennyit én még életemben nem aludtam 48 óra alatt, mint a hétvégén. Amikor lemegyek anyámékhoz, akkor sem sokat vagyok ébren, de most minden határon túlmentem.

Pénteken este ugyebár kondizni voltam, ami után mindig felélénkülök, és nem tudok aludni. Pedig szombaton hajnalban kellett kelnem, mert suli volt, és 06:30-kor volt a találkozó, fél órányira tőlem. Ha lefekvés előtt beprogramozom az agyam, hogy "nem szabad elaludni", akkor általában nem is szoktam, de most túlhúztam az agyi órámat, ezért felébredtem 4 előtt kicsivel, majd megnyugodva visszaaludtam, aztán felébredtem 5 előtt is, megint visszaaludtam, de amikor fél hatkor megszólalt a telefonom, az Istent leszidtam az égből, úgy káromkodtam. Az egyetemen a délutáni előadás elmaradt, a délelőtti meg totál értelmetlen volt, úgyhogy teljesen kár volt ennyit utazni (még jó, hogy nem vonattal mentem drágánért), viszont hamar hazaértem. Terveim szerint vasalni akartam, meg takarítani, mondanom sem kell, hogy az egészből nem lett semmi. Kicsit neteztem, játszogattam a gépen, aztán megjött a Rolcsi, de ő lányos buliba ment (khm...), úgyhogy nem sokáig maradt. Korán lefeküdtem, és 11 órát aludtam. Vasárnap egész nap alig keltünk ki az ágyból, délután még aludtunk is egyet (ha eddig nem lett volna elég).

Este megnéztük a Más világ (Other world) című filmet, ami — gyengébbek kedvéért — nem a buzibárok mindennapjairól szól, hanem egy szellemes film. Én már láttam, ezért tudtam, mi a csattanó a végén, de a Rolcsi halálra unta magát rajta, és folyamatosan azt kérdezgette, hogy meddig tart még. Ő inkább darabolós, bélfröccsentős filmet nézett volna, de rávettem, hogy nyugodjon bele ebbe, és inkább élvezze ezt.  

Este fél tízkor nekem elegem lett az ősgagyi TV2-ős szarból, amit Rolcsi nézett, úgyhogy inkább elaludtam. (Miért van az, hogy egyesek a "kalandfilm" kifejezést az "értelmetlen faszság" szinonimájaként értelmezik?).

Úgyhogy most rendkívül kipihent vagyok. Éljen! Éljen!