piskóta bejegyzései

Van bennem egyfajta magabiztosság, amit alapvetően oktalannak, esetenként pimasznak lehetne nevezni (utóbbira van is valami héber szó, talán chutzpah). "Nem írom fel, mert úgyis megjegyzem", "jó lesz az úgy", "mi abban a nehéz?"— és hasonlók. Mindennek csak úgy durr bele, 'hamm cipó, megeszlek' módon esek neki, aztán utólag mindig kiderül, hogy "elfelejtettem, fel kellett volna írni" és, hogy abban az a nehéz, hogy érteni kéne hozzá.

Így vagyok a főzéssel is. Amikor a nagymamám meghalt, kénytelen voltam magam ellátni a háziasszonyi feladatokat is, és magam megtapasztalni, hogy az nem is olyan nagy ördöngösség. Könnyű főzni, csak jót főzni nehéz, nekem pedig ezzel utóbbival vannak bajaim. Nem azért, mert reménytelen eset vagyok, hanem mert ennek is úgy esek neki, ahogy minden másnak. Nincs türelmem a méricskéléshez, vagy utána járni, mekkora hőfokon kell egy-egy fázist kivitelezni, és úgy en bloc nem ismerem az arányokat. Ezért aztán a rántott hús száraz lesz (vagy sületlen), a tepsis dolgok alja odaég, a rizs íztelen (de pergős!), a ragufélék szaftja túl sok és túl híg, nem sorolom. Minden ehető, de semmi sem az igazi. Két dolgot nem próbáltam soha: a levest és a süteményt. Előbbit eleve nem is szeretem, utóbbit pedig továbbra is valamilyen speciális szakértelmet igénylő dolognak tartottam, amihez én aztán végképp nem.

Ezek után valóban pimasz magabiztosságnak nevezhető az ötlet és az elszánás, hogy márpedig én piskótát fogok készíteni. Persze, egyből a legnehezebbet, de hát ha a Földön százmilliók képesek rá, akkor pont ÉN ne lennék? Piha! A terv az volt, hogy a születésnapi zsúrom alkalmából készítenék egy 'adagot', ami ha sikerül, feletetem a vendégekkel, ha nem, mi esszük meg a Ricsivel. 

Első körben tehát megkérdeztem az egészen eddig a hétig nálunk dolgozó kolléganőt, hogy ugye tényleg úgy kell piskótát sütni, ahogy a szakácskönyvem írja, azaz 6 tojás, 12 deka cukor, 12 deka liszt. Ezt eleve hülyeségnek tartottam, mert mi az, hogy valaminek az egyharmada cukor, és mégsem törökméznek vagy nyalókának hívják, de aztán megnyugtatott, hogy jó az, ami oda van írva, csak hozzátette, hogy 'evőkanál' mércét is használhatok. Ez máris több volt, mint ami a szakácskönyvemből kiderült, úgyhogy ilyen pluszinformációk birtokában tényleg semmi nem tarthatott vissza. Bevásároltam, a Ricsit megbíztam a majdani piskóta majdani tetejét díszítő majdani puding elkészítésével, én pedig áthelyeztem a székhelyemet a konyhába. 

Hat tojás fehérjéből nagyon kemény habot készítünk. Hát ez könnyű! Éppen 6 tojás volt a hűtőben (véletlenül...), igaz kicsit régiek, de talán még éppen nem romlottak. Ha mégis, majd közben kiderül, aztán majd kitalálok valamit. Elővettem a nagyanyámtól örökölt, és még sosem használt kézimixert, és miután rettenetes szerencsétlenkedések közepette szétválasztottam a tojás sárgáját a fehérjétől, nekiláttam a felverésének. Vertem már életemben eleget, de tojást még sosem, ideje volt hát kipróbálni ezt is, nosza, meg is nyomtam a mixer tetején azt nagy gombot, és...azonmód belelőttem a két keverőfejet a cuccba. Miután visszaállítottam az eredeti állapotot, megkerestem a mixer oldalán azt a tekerős bizbaszt, aminek hatására beindult a habosodás. Az egyes fokozatról kisvártatva a kettesre hajtottam, majd unott fejjel (de belül azért még lelkesen)  folytattam mindezt, és 10 perc után már azt is észrevettem, hogy a gépen még két fokozat van, amik használatát eddig — számomra érthetetlen módon — hanyagoltam. 2 perc múlva máris olyan kemény lett a hab, hogy ütni lehetett volna vele, igaz ezt csak később vettem észre, amikor ismét az edényhez nyúltam. Addig fogalmam sem volt, mi az a "nagyon kemény" hab.

A habhoz óvatosan hozzákeverjük a félretett sárgáját, majd a cukrot és a lisztet is. Az 'óvatos' definíciója szintén kimaradt a leírásból, márpedig tutira fontos lett volna. A leírás szerint tettem hát, és baromi óvatosan terveztem hozzáadni először egy tojássárgáját, majd a többit, de már az első is cementzsákként zuhant bele az óvni kívánt habba. Mindegy — kiáltottam fel — a végén úgyis összekeveredik az egész — szóval az összes összetevőt kvázi-finomkodva elegyítettem el a habbal, ami a végére persze egyáltalán nem hasonlított az eredeti állapotra, és legfőképp nem habra. Kevertem, kevertem, aztán ismét a szakácskönyvbe pillantottam. Mi következik?

A kész tésztát kivajazott, belisztezett tepsibe öntjük... Hm, na igen, a vaj. Hát azt nem vettem, mert hát ki a fenének jut eszébe ilyesmi, amikor eleve megutáltam minden hasonló terméket, sütni meg sosem szoktam? Én ugyan le nem megyek még egyszer, jó lesz ide az étolaj is —döntöttem, és úgy is tettem. Étolajjal finoman meglötyköltem a kiszemelt tepsit, szétfolyattam benne, majd szórtam rá egy kis lisztet. Hát, elég undorító lett, azt meg kell hagyni. Beleöntöttem a cuccot (ami a széleken feltűrte az olajat...), majd beraktam a sütőbe, amit aztán begyújtottam. 

Eddig a lehetséges 30 hibalehetőségből 29-et teljesítettem, így egész hátralevő életemben sakkozhatok, hogy valójában mi (minden) miatt sikerülnek a piskótáim úgy, ahogy. Ennyi legyintés után a sütési idő már vajmi kevéssé érdekelt, szóval amikor szagot fogtam, kivettem a tepsit a sütőből, és a hideg kőre pakoltam. Mint anya az újszülött gyermekét, úgy hajoltam a kész termék fölé, és már elsőre megállapítottam, hogy az bizony nemhogy egy millimétert nem emelkedett, de — ha lehet ilyet mondani — még össze is ment. Cserébe viszont kicsit megégett a széle meg az alja, összefoglalva tehát egy mindössze ujjnyi vastag, feketés szart sikerült összehoznom. Habos szerkezetről szó sem lehetett, viszont ízre nem volt rossz, jött is a mentő ötlet, hogy akkor majd a puding alá behajigálunk kis darabokat, és akkor majd úgy jó lesz. Persze az esti bulin való szervírozás ötlete már rég a múlté volt ekkor. 1:0 a piskóta javára.

Mivel egy halom zsizsikedésre esélyes lisztem van itthon, és hát a kudarcot is fel kell valahogy dolgoznom, ma került sor a második menetre, ami úgy kezdődött, hogy már a tojás szétválasztását is elcsesztem. Kiböktem a sárgáját, amiből egy-két öles adag nyomban beletoccsant a lábasba, és — ismerve a tojás dinamikáját, — sem evőkanállal, sem kiskanállal nem tudtam maradéktalanul kihorgászni onnan. Jó az úgy — nyugtáztam az esetet, és máris a következő fázishoz kezdtem. Habverés, kapásból a max. fokozaton, azonban túl rövid ideig, amit már csak a sárgája belekeverésekor vettem észre. Mentve a menthetőt, a további hozzávalók belekeverésekor azért igyekeztem a fel nem vert fehérjét is alaposan beledolgozni a masszába. Na, és mi nem volt itthon? Vaj! Na nem vaj baj, a múltkor sem volt érdekes, és azóta úgyis megtudtam, hogy a hiba az előmelegítetlen sütő használatában volt. Kevertem hát tovább, és a masszát végül ugyanolyan, étolajos tepsibe nyomtam bele. A sütőt ezúttal előmelegítettem, és úgy tettem bele a tésztát. 10 perc maxon, aztán 5 perc takarékon, közben pedig az ajtót nem nyitogatni, máris kész a fincsi piskóta...

...ami ezúttal nemcsak oldalt és alul, de egy részen felül is megégett. Gratula! Viszont — legnagyobb örömömre — ezúttal domborzat keletkezett a tetejére: egy nagyobb hegyvonulat nyugaton, majd mire bementem a szobába és vissza, egy kisebb dombocska keleten is. Félsiker. Megfőztem a pudingot (fogok itt mindenféle speciális masszákat elegyíteni...), és amikor középen elfeleztem a tésztát, meglepő látvány tárult a szemem elé. Oldalt látható is. Há' kérem, miféle szerkezet ez? Mint egy ementáli. Vannak ugyan bubik benne, meg fel is emelkedett, de olyan, mintha az egyszerűség kedvéért valaki nem elegyítette volna el az apró buborékokat a tésztával, hanem csak úgy tessék-lássék szétválogatta volna. Persze még mindig jobb így, mint legutóbb, amikor a bubik a légtérben kötöttek ki, a tészta meg teljesen összezuhant...

A széleket elfogyasztva (mit nekem a sok karcinogén?) megállapítottam, hogy ízre most sem rosszabb, mint az első alkalommal, szóval csak ráborítottam (meg bele) a pudingot, és a végén még kókuszreszeléket is szórtam rá. Majd csak elfogy.

A végeredményről inkább nem készítettem fotót, a kijelzőn így is ott a szégyenteljes 2:0.