posta bejegyzései

...hogy nem visz ki egy küldeményt?

Csak azért kérdezem, mert decemberben nem kaptuk meg azt a szakmai lapot, amire a cég nevében előfizettünk. Nem friss előfizetők voltunk, mert már úgy 10 éve mindig kijött a magazin, és ebben az évben is megjött már 11 szám belőle, de a 12. elmaradt. Pont az egyik legfontosabb, amiben a következő évi változásokat boncolgatják. Jó, hát előfordul az ilyen — gondoltuk, — és felhívtuk a kiadót, ahol azt mondták, menjünk be hozzájuk, és megkapjuk a kimaradt példányt. Jött a január, a magazin viszont ismét nem jött, erre kiragasztottunk a postaládánkra egy matricát, ami arra utal, hogy mi előfizetők vagyunk, tessék azt oda bedobni. Ezért majd megint mehetünk a Ferenc körútra, de a következőnél már nem volt gond, azt időben megkaptuk. Tehát nem az előfizetéssel, hanem a postással vagy en bloc a Postával volt gond.

Aztán múlt hét csütörtökön találtam a postaládámban egy ajánlott küldemény értesítőt. Csütörtökön, azaz március 3-án, ez lényeges. Felhoztam, és az asztalomra dobtam, mivel tudtam, hogy 1-2 napon belül úgysem tudom felvenni. Semmit nem néztem meg rajta, csak hogy az Újpesti Önkormányzattól jött, gondoltam, a kommunális adó határozata lesz. E hét kedden úgy jöttem haza, hogy a metróból a Posta felé vettem az irányt, de ahogy beléptem az ajtón, már fordultam is ki. Vagy 20 méteres sorban álltak a küldeményekért az emberek. Tegnap nem aludtam itthon, de ma ismét a Postára vezetett az első utam. Most is sokan voltak, de nem annyira sokan, mint kedden, hát végigálltam a sort. Amíg az ablakhoz nem értem, az előre kikészített értesítőt forgattam a kezemben, és megpróbáltam értelmezni a "március 1-én ismét megkísérelem a kézbesítést" feliratot. Ha eleve 3-án jött először, mi az, hogy 1-én visszajön? Aztán ahogy alaposabban megnéztem, azt is felfedeztem rajta, hogy először február 2-én volt a házban, és állítólag nem talált otthon. Ez könnyen lehet, mert nem is voltam otthon, de értesítőt sem kaptam a küldeményemről. Ebből kifolyólag az ablakhoz érve már biztos voltam benne, hogy nem fogom megkapni a levelet, mert azt visszaküldték...és lőn.

Mivel ezt a levelet aztán sima küldeményként később megtaláltam a postaládámban, nem nagyon érzem szükségét a nyomozásnak, de azért bosszant a dolog. Miközben pedig ezt a bejegyzést írtam, rájöttem, hogy eleve nem stimmel valami. Ugyanis március 3-án nem lehet a postaládámban egy olyan értesítő, amely szerint a kézbesítő visszajön március 1-én, és nem a dátumok miatt, hanem mert ezt az értesítőt már februárban be kellett volna dobnia, hogy tudjam, a hivatalban vár rám egy levél. De ezek szerint a postás bácsi nem dobta be az értesítőt, hanem magával vitte azt, így nem is tudhattam a küldeményről, amikor pedig másodszorra jött, csak akkor dobta be (végleg). Mulasztás és/vagy amatőrség.

Kis bosszúság, de zsinórban a sokadik. Ilyenkor már csak illik elégedetlenkedni. És akkor még az a jó, hogy nem a tavalyi temetési költségek visszatérítése kapcsán zajlott le mindez...

De most komolyan. Azt találtam ki, hogy az évi átlag bejegyzésszámot visszatornászandó, az olvasóimat pedig visszacsábítandó, ebben a hónapban (a hátra levő részében) minden nap írok bejegyzést. Legjobbkor persze, a diplomázás előtt, de ez már tünet nálam. Bármi jobb, csak azt ne kelljen, ami muszáj.

Ettől függetlenül tényleg szeretnék minden napra írni valamit, legyen az bármily rövid vagy bagatell, egy videó kommentárral, egy napi hír vagy bármi, ami eszembe jut. Elvégre sehol sincs előírva, hogy egy bejegyzés 10000 karakternél kezdődik, meg aztán amióta ilyen ritkán blogolok, a feszültség is nagyobb bennem. Nem tudom kiadni magamból a panaszt. Kell ez nekem.

Felhívom a figyelmet (főleg a magamét), hogy ez nem ígéret, csak amolyan szándéknyilatkozat, és hogy ez nem zárja ki hosszabb témák boncolgatását sem, de ha azokra nem lesz időm, akkor nem azt mondom, hogy "majd holnap", hanem azt mondom, hogy "majd holnap, ma meg írok mást".

De ha már nyilatkozat, ezúttal szeretnék segítséget nyújtani Captainnek a "Nyilatkozat az egyenjogúságról" című szerzemény minél többekhez való eljuttatásához. Rajtam ne múljon a sikere. (Részletek az ő blogján olvashatók)

Most pedig irány a postára, hogy átvegyem azt a tértivevényes levelet, amit a (postával) szemközti polgármesteri hivatalban adtak fel, és ami valószínűleg azért járta meg a budaörsi elosztót, hogy aztán a feladási helyétől 50 méterrel odébb landoljon egy hivatalban. Értelmetlen...

Holnap találkozunk.

Régebben baromi bizalmatlan voltam mindenféle olyan dologgal szemben, amiben egyszerre szerepelt az internet és a pénz. Nem csoda, hiszen a médiumok rendszeresen visszatérő témája, hogy miként próbálnak meg lehúzni bennünket a mindenféle népek, és hát Magyarországon a kapitalizmusnak is egy sajátságos fajtája, a 'rablógazdaság' terjedt el leginkább, ezért hát teljesen megalapozottnak tűnt a távolságtartás. Néha még a megadott bankkártya adatok utáni zsetonleszívódás, vagy a posta által eltüntetett/zsebrevágott csomagok esete is eszembe jutott, és ilyenkor aztán végképp letettem a webáruházak látogatásának még a gondolatáról is. Elvégre minek is kéne webáruházban vásárolni, amikor kitartó kereséssel bármit megkapni a valódi boltokban is, nem igaz?

Hát nem, ugyebár éppen a közelmúltban panaszkodtam ezzel kapcsolatban. A táska kérdése könnyedén megoldódott a hagyományos módon, normális alsónadrágot azonban azóta sem találtam. Viszont mind a múltkori alsógatyás bejegyzésem, mind a mostani utánaolvasás során találtam egy két online fehérnemű-áruházat, és végső elkeseredésemben most rájuk fanyalodtam. A legtöbben továbbra sem akadt fark kedvemre való, azonban a Calvin Klein online shopjában felfigyeltem néhány csinos darabra. Vettem egy mély levegőt, és mielőtt visszavonhattam volna, gyorsan megrendeltem 1 gatyeszt meg egy alvóspólót. A bankkártyás dolog azért nem zavart, mert utánvétes fizetést választottam (avagy csak az volt, már nem emlékszem). Mondom, ha bukom a pénzt, akkor sosetöbbet, egyébként meg begyűjtök némi pozitív tapasztalatot, ami a későbbiekben még jól jöhet.

A honlapon 3-4 napot írtak a szállításra, ehelyett viszont már másnap este egy e-mail fogadott a postafiókomban, amiben jelezték, hogy rossz telefonszámot adtam meg, mert megpróbáltak elérni, de nem tudtak, ezért adnám már meg a jó számot. Volt már vagy este 10, de visszaírtam, hogy a szám ponthogy tökéletes, és azért odabiggyesztettem a munkahelyit is, hátha a készülékemmel van valami baj. Amikor elalvás előtt még egyszer beléptem a levelezőprogimba, meglepetten láttam, hogy a késői óra ellenére visszaírtak. Ez azt jelentette számomra, hogy szó sincs valami komoly, nagy cégről, CK viszonteladóról, ez inkább csak egy egyéni vállalkozás lehet, ergo ha kapok is valamit, az tutira egy nyúlós kínai 'Kelvin Clein' felíratú alsógatyesz lesz, aztán mehetek panasszal a a fogyasztóvédelemhez, ahol meg majd jól elutasítanak, hogy "...mert nem győződött meg...", és egyebek.

Másnap délelőtt tényleg csörgött is a telefonom. A vonal másik végén egy érdekes hangú fiatalember (valszeg sorstárs) érdeklődött, hogy akkor tényleg-e, és valóban postán-e avagy kiküldjék inkább motoros futárral. Mondtam, hogy jó a posta, ő meg erre megnyugtatott, hogy másnapra így is megkapom, és köszönik a vásárlást. A bizalmam ettől megnőtt egy cseppet, de addig nem nyugodhattam meg teljesen, amíg nem láttam, hogy ténylegesen mit küldtek.

Péntek este aztán a kondiból hazaérve már a ládámban figyelt az ajánlott küldeményről szóló értesítő. Izgatottan rohantam a postára, mivel a feladó nevénél is valami érdekes nevű cég szerepelt, amiben sem C, sem K nem szerepelt. Gondoltam, most nem szívatom meg magam, és egyből a csomagos részre megyek (merthogy az egy másik bejárat), de ezúttal pont ez volt a szívás, mivel onnan meg az ajánlottas-utalványos részlegre vezényeltek. Annyi előny volt az egészben, hogy a csomagosnál senki nem volt, míg fordított esetben végig kellett volna várnom az egész sort, mire közlik, hogy eleve rossz helyre mentem. A sorban előttem a hajdani, szabadszállási szobaparancsnokom ácsorgott (akiről nem is tudtam, hogy újpesti), de inkább nem ismertem föl, egyrészt mert a családjával volt ott, másrészt mert nem volt kedvem leállni vele beszélgetni. Ő is nagyon nézegetett, de szerintem inkább csak unalmában, mintsem azért, mert megismert volna. Kifizettem a csomagot (benne közel egy ezres postaköltséget), aztán hazaszáguldottam.

Ahhoz képest, hogy mennyire izgatott voltam addig, hazaérkezésem után már szinte nem is érdekelt a csomag. Csak félrelöktem az ágyamra, aztán szépen enni adtam a macseknak, én is komótosan megvacsoráztam, meg is fürödtem, majd csak mindezek után bontottam ki a vastag, puffos borítékot. Nagyon igényes, nyilvánvalóan eredeti csomagolásban kaptam meg mindent, sőt, a rendelt póló helyett rögtön kettő is jött (amit ugyan sejtettem, de a honlap alapján ez nem volt egyértelmű). Már csak azt kellett tisztáznom magammal, hogy vajon a méreteket jól tippeltem-e meg. Ezt egy nagyon egyszerű, felpróbálásos módszerrel teszteltem, és megnyugodhattam, hogy a CK és az én 'M'-ről alkotott fogalmaim azonosak. Szóval boldog tulajdonos lettem.

Így aztán szerencsésen zárult az akció, és nektek is nyugodt szívvel ajánlhatom a CK Online Webáruházat.

A múlt héten a postaládámban kikötő irdatlan szemét között találtam egy ajánlott küldemény érkezéséről szóló értesítőt. A nagymamám nevére érkezett valami a kerületi önkormányzattól. A nagymamám 23 hónapja és 2 napja meghalt, ezt pedig az önkormányzat legalább annyira jól tudja, mint én, mivel náluk kellett felvenni a hagyatéki leltárt, és a közjegyzőt is ők rendelték ki a hagyatéki tárgyaláshoz.

Gondolom, hogy a levélben nem éppen arról akarták őt tájékoztatni , hogy a földhivatal nyomán végre sikerült átírniuk az ingatlan tulajdonjogát az én nevemre (tekintve, hogy ő elhunyt), hanem a kerületi építményadó kivetéséről szóló határozatot és a befizetéshez szükséges csekkeket küldték ki benne. Az építményadót persze eddig is én fizettem (mivel én vagyok a vállalkozó), de az ingatlan a nagymamám nevén volt, tehát az építményadó is az ő nevén futott. Rugalmas megoldás...

Felvérteztem hát magam mindenféle iratokkal, köztük a halotti anyakönyvi kivonattal, és lelkileg felkészültem arra a momentumra, amikor a postás kisasszony a kalitkában majd meghatalmazást kér tőlem, merthogy ő anélkül nem adhatja ki a küldeményt. Ez szerencsére elmaradt, ehelyett közölte, hogy a levelet visszaküldik a feladónak (ami kb. 30 méterre található a postahivataltól), én pedig fáradjak be az önkormányzathoz, és közöljem velük a változást. Hát persze, szarom az időt. Eleve nem volt célom, hogy az ominózus csekkekhez mindenáron hozzájussak, de azért szerényen megemlítettem, hogy én vagyok az örökös, meg, hogy nálam van a halotti anyakönyv is, de miután ez nem hatotta meg, inkább távoztam. Persze előre tudtam, hogy ez lesz. No problem.

Nem idegesítettem föl magam, csak szegény levelet sajnálom, amiért a sorsa minden másnál értelmetlenebb. Eleve miért kellett ajánlva feladni, amikor tavaly még simán postázták a hasonló küldeményeket? Miért a halott nagymamám nevére kellett küldeni, amikor eddig is én voltam az adót megfizető, ráadásul az önkormányzat legalább két kollégája már régen értesült a változásról? És ha már ajánlva küldték, mi értelme volt annak, hogy az utca túloldalán levő postahivatalba a budaörsi elosztón keresztül, oda-vissza megkocsikáztatva fuvarozták szegényt, pláne, hogy amikor rájönnek, hogy nem sikerült kézbesíteni, akkor ugyanezt az utat járatják majd vele végig, vissza az utca szemközti oldalára?

Hát kérem szépen, ez hülyeség...

Ismeri valaki a Keleti Pályaudvart? Persze, nyilván sokan, de annak kedvéért, aki nem, most elmesélem, milyen. A világra néző épületrész felújított, gyönyörű. Aki nem járt még belül, az azt gondolhatná, hogy a szobrokkal díszített évszázados bejárat mögött csempézett, kulturált várótermekben várakoznak a tíz percenként induló mágnesvasút szerelvényekre. Hát nem, de nem is ez a lényeg, mert ez csak a fecsegő felszín. A Keleti igazi arca a föld alatt van, a pénztáraknál.

Itt volt nekem is dolgom az este, mert holnap megint suli lesz, és előre meg kell venni az IC-jegyet. A munkahelyemtől a 67V busszal szoktam megközelíteni ezen "elit" környéket,  de a busz megállóit átpakolták a 62/69-es villamos megállóiba. Ezzel azt sikerült elérni, hogy megnőtt a menetideje, mivel a buszoknak állandóan ki kell várni, amíg a villamosokról leszállnak a népek. Így a kiíráshoz képest 7 perccel később jött az én járatom (ami eleve 20 percenként jár). Sebaj, apró bosszúság csak...

A Keleti aluljárója aztán az igazi! A húgypatakok a hozzátartozó szagokkal, az oszlásnak indult hajléktalanok tömegei, meg az ágyaik a különféle beugrókban, a nem létező alapítványoknak agresszíven gyűjtő cigányok mind szerethetővé teszik az egészet. Itt kell minden jegyet vásárló embernek alkalmanként 20 percet kibírnia, merthogy a pénztárak mindig úgy vannak nyitva, hogy ennyi időn alatt ne úszd meg az akciót. Közben a többség számlát kér, amit még mindig kézzel írnak meg a kisasszonyok. Istenem, erre nem is lehet mit mondani. Amikor meg új pénztárat nyitnak, akkor már olyan pozícióban vagy, hogy kár lenne felvenni a versenyt a számtalan emberkével, akik ilyenkor szélsebesen robognak oda, hogy ők lehessenek az elsők. Közben persze jobbról és balról is kitartóan támadnak a kéregetők és az alapítványosok. Sehol egy rendőr... Agyvérzés!

Egy pozitív élményem volt csak közben, de az sem feledtethette velem sokáig az éppen akkor átélt traumát. Mögöttem a sorban állt egy szép srác. Szőke, gondosan belőtt haj, makulátlan bőr, határozott arcél, és ránézésre meleg. Amikor a sor mellett mentem el, a tekintetem valamiért önkéntelenül is a szemébe fúródott, az övé pedig az enyémbe. Amíg elhaladtam mellette volt vagy 3-4 másodperc is, aztán valami forróság áradt szét a mellkasomban, amihez hasonlót én még nem éreztem. Tisztára, mint amikor az adrenalin kiürül a véredből, és ettől annyira elgyengülsz, hogy képes lennél összerogyni. Visszanézni már nem mertem. Tudom, ilyesmiben semmi extra nincs, de én még sosem szemeztem senkivel, és ez most nagyon új volt nekem. Nem is akartam volna tőle semmit, hiszen nekem van egy éppen ilyen jóképű párom, akit szeretek, és ő is nagyon szeret engem. Talán csak az újdonság varázsa miatt volt érdekes az egész szitu.

No, ilyen jó hangulatban indultam a 30-as busz végállomásához, merthogy innen nekem azzal célszerű hazaindulnom. A piros 20-as is jó lett volna, ha éppen nem várt volna egy küldemény a Postán, ráadásul még gyorsabb is, és bent is állt, míg a 30-as természetesen éppen akkor csukta be az ajtajait, amikor odaértem. Gratula, de sebaj, hiszen volt nálam egy könyv. Csakhogy ezúttal megint sikerült egy elég unalmas darabba belevágnom, ami nem kötötte le a figyelmemet, így az agyam nagyobbik része nyugodtan foglalkozhatott a környezetemmel, meg a dühöngéssel. A következő busznak a kiírás szerint 18:04-kor kellett volna indulnia, de ezt természetesen csak vagy 5 perccel később tette meg. DE AKKOR MINEK ÍRJÁK KI?

A buszon sikerült elkövetnem azt a hibát, hogy a 4-es ülések egyikére telepedtem le, így nemcsak mellettem, hanem velem szemben is ülhetnek, ami ezen a viszonylaton az én idegeimnek nem tesz jót. Fikázáshoz megnövesztett kisujjkörmű kínaiak, izzadtságszagú, festékes munkaruhájú trógerek, borostás alkoholgőzös lumpen alakok és hangoskodó cigányok a törzsutasok, meg néhány kulturált kinézetű szerencsétlen, ők a sorstársak. Természetesen sikerült kifognom egy cigány párocskát, akik a másik üléssorban, de mellettem nyalták-falták egymást, fittyet hányva a külvilágra. A srác az a magát négernek képzelő gettó-macsó baseball-sapkában, fejkendővel, a nyakában kilós láncon lógó strasszköves dollárjellel és atlétában, hadd lássa a nép, milyen izmos is ő. A párjával egymás szájában és fülében nyalakodtak, amikor meg nem, akkor egymást nyüstölték, bökdösték, szorongatták: játszottak. Hogy ne lássam őket még a szemem sarkából sem, próbáltam a rendkívül izgalmas könyvre koncentrálni, és még az mp3-at is hangosabbra vettem, hogy még a hangjukat se halljam. Ezzel persze csak azt értem el, hogy egy nagy lépést tettem a halláskárosodás felé, de a lényegen nem változtatott. Előttem meg egy másik párocska smárolt kitartóan, erotikusan, még taperolták is egymást, de ezek legalább viszonylag hamar leszálltak. Már annyira ideges voltam, hogy a sírás kerülgetett, a fejem meg olyan lehetett, mint a terminátornak egy rosszabb pillanatában (állítólag alapból ilyen, de ha ideges vagyok, akkor néz csak ki igazán durván). És mindezt azzal a tudattal kellett elviselnem, hogy vár még rám a Posta, ahol újabb sort kell majd végigállnom.

A sors kegyes volt, és mégsem kellett, de a csomagomat persze alig bírta a kisasszony megtalálni, ami normál körülmények között még vicces is lehetett volna, de akkori idegállapotomban korántsem volt az. Csak azt nem értettem, hogy ha Sz-szel kezdődik a nevem, akkor miért a "B" feliratú fakkban kezd el keresgélni, és végül miért ott találja meg a csomagomat, ahol egyszer már nézte.

Egyéb nem történt, de jobb is, mert az már az idegösszeomlást feszegette volna.

Konklúzió: utálom ezt a várost, ezt a bűzös trágyadombot, ezt az összegraffitizett ocsmány romhalmazt, és el akarok innen menni. A hosszú távú életcélom meg is van.