probléma bejegyzései

Mivel számítottam rá, hogy az anyám telefonhívása és a holnapi találkozó közötti időben egyre növekvő aggodalommal és idegességgel fokom tölteni a perceket, bevetettem pár figyelemelterelő hadműveletet, és adódott is néhány dolog, ami leköthette a gondolataimat.

Itt van például maga a helyzetet tárgyaló bejegyzés, amit első sorban nem azért írtam meg, hogy tanácsot kérjek tőletek (csak másodsorban azért), hanem hogy egyrészt kiírjam magamból a dolgot (és ezzel a gőz egy részét is kieresszem), másrészt hogy egy kicsit túl is elmélkedjem a dolgot. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, ha valamivel túl sokat foglalkozom, akkor egy idő után belefáradok, és ebből következően egyúttal bele is szarok, "lesz ami lesz" felkiáltással. Ezt most is sikerült elérnem. Nem állítom, hogy buddhistákat megszégyenítő lelki nyugalommal várom a holnapot, mert nem, de legalább sikerült annyira rendeznem a gondolataimat, hogy majd egy irányba tudjam terelni a beszélgetést, vagy legalább mederbe tereljem az eshetőségeket. Tudom, mit akarok, és mit nem. Tudom például, hogy nem akarok coming outolni, mert egyetértek azokkal, akik szerint a helyzet nem a legmegfelelőbb. Valahol persze az, de ismerve anyámat, külön fölháborodna, hogy ezt csak azért teszem meg, mert sarokba lettem szorítva. Előfordulhat persze, hogy úgy alakulnak a dolgok, és akkor "utánam a vízözön", de ennek esélyét szeretném lecsökkenteni. A húgom kérdésével kapcsolatban szeretném presszionálni őket, hogy válasszák a kollégiumot. Egyrészt annak előnyeit veszem elő (hangulat, barátságok, tanulmányi eredmény javulása, önállóság, stb.), és biztosítom őket a segítőkészségemről, másrészt felhívom a figyelmüket arra, hogy nekem ez mekkora áldozatot jelent (amint azt már korábban ecseteltem). Nyilván ettől még jönni fog a testvérem, de talán csak fél évet vagy maximum kettőt, én pedig igyekszem ez idő alatt annyira kiismerni, hogy maximális biztonsággal bújhassak elő neki, avagy lebukok, és akkor ismét az özönvizes megoldás jön elő. Én segítettem, de ha ők a pluszinformáció birtokában lemondanak erről a továbbiakban, akkor az már az ő bajuk, nem én leszek a rossz. Ez lesz tehát holnap, vagy bármi más...

Na, de kedden megnéztük négyesben (Ricsim, plusz Losték) az Inception (Eredet) című filmet, ami — leszámítva a mozibeli környezet idegesítő tényezőit — elég jól kikapcsolt. Igazán jó film: akciódús, látványos, felépített, elgondolkodtató és úgy eleve minőségi. Azt hiszem, ha egyszer lesz kedvenc rendezőm, Chris Nolan máris jó eséllyel pályázhat a posztra. Eddig csak kurva jó filmeket láttam tőle, ezt meg ráadásul ő is írta. Szóval érdemes megnézni.

Tegnap két izgalmas dolog is történt. Egyrészt Ricsim születésnapja, ami este kötötte le a gondolataimat (ajándékért rohangálás az utolsó pillanatban, megbántódás okozta durci, borozás, majd nem publikus tevékenység), másrészt most adódott egy igen kedvező lehetőség, hogy az év eleje óta kissé legatyásodott cégnek vegyünk egy új pantallót és még hózentrógert is hozzá. Ha sikerül ügyesen lavírozni, talán megnyerjük egy 15 cégből álló csoport könyvelését, ami éves szinten közel 15 millió forint bevételt jelentene. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy az év eleje óta kiesett cégektől begyűjtött könyvelési díjat visszapótolnánk, és még egy plusz alkalmazott bérét is kitermelnénk belőle, továbbá a saját anyagi helyzetemen is dobnánk egy jókorát. A közvetett haszon a spontán szakmai fejlődés, egy laptop, rengeteg munkaidő felszabadulása és a valódi üzletemberré válás lenne — egyebek mellett. A dolog sajnos messze nem egyesélyes, mivel eddig belső könyvelő végezte náluk a számviteli feladatokat (hátrány), nyilván az ajánlatunknál jóval olcsóbban (nagy hátrány), viszont a közelség miatt a gyors szolgáltatásnyújtás könnyen megoldható (előny), sok apró tehertől kímélnénk meg őket (előny), és igen komoly ajánlólevelünk van (nagy előny). A többi hátrányt és előnyt nem ecsetelném, elég ha én tisztában vagyok velük.

Szóval most akad más is, ami miatt hevesebben ver a szívem (az e-mail fiókunkat is alig merem megnézni), de természetesen nem érzem magam biztonságban a család Damoklesz-kardja alatt sem. Remélem azért nem fogok rosszul lenni az utca közepén...

Szorítsatok nekem mindkét dolog miatt, csak be ne sz*rjatok a nagy erőlödésben (merthogy most nagyon kell szorítani, és több dolog miatt is).

 

Kicsiny hazánkban sosem volt leányálom az élet, az utóbbi időben azonban egyre több a probléma. Elborít bennünket a szemét, elhülyülnek az emberek, a kereskedők lépten-nyomon átvernek mindenkit, a fizetésünk csökken, az árak nőnek, egyre többen nyomorognak, a társadalom különböző rétegei között egyre nő a feszültség, tönkre mennek az üzletek, leépül a vidék...és nem sorolom tovább, mert az egy oldalt is beterítene. Az anómia című bejegyzésben találni még egy párat.

Az átlagember ingerküszöbe már így is nagyon magas, amit a közvélemény formálói nap mint nap tornáznak feljebb és feljebb. Ha valahol terrorcselekmény vagy katasztrófa történik, már fel sem kapjuk a fejünket, amennyiben az áldozatok száma 100 alatt van (csak a hasamra ütöttem), de valószínűleg egy bizonyos szám alatt már a híradókban sem közlik az ilyeneket. Ha a politikusok százmilliókat, milliárdokat tocsikolnak, kulcsárolnak vagy VIP-listáznak el, az sem érdekel senkit, hiszen a politika úgyis csak egy úri huncutság, amibe tisztességes ember nem ártja bele magát, és mindegy, ki van hatalmon, úgyis mind lop (megjegyzem, ezek egyikével sem értek egyet). Senkit nem érdekel semmi, mindenre csak legyintünk, és csak az mozgat meg bárkit is egy kicsit, ami őt magát vagy a családját közvetlenül érinti, de sokszor még az sem. Felzabáljuk a romlott ételeket, kifizetjük az igazságtalan számlaösszegeket, hagyjuk, hogy mások az országunkba hordják a szemetüket, hogy némelyek kilopják a szemünket is, hogy letarolják az erdőket, hogy packázzanak velünk a hivatalok, meg úgy általában mindent. Ilyen körülmények között a gondok szinte maguktól is szaporodnak, de mivel a 'talpraesettje' nem szégyelli a helyzet kihasználását, ez a szaporodás is hatványozott ütemben zajlik.

A kommunista diktatúra évtizedei alatt szándékosan szétverték a horizontális emberi kapcsolatokat. Megszűntek a dalárdák, egyletek, vitézi rendek és minden egyéb olyan csoportosulás, aminek ideológiája és tagsága nem a hatalmat bitorlók felügyelete alatt állt, maradt a Párt, a KISZ meg a család. Első kettőben a taposás ment a zsírosabb pozíciókért, és még utóbbi esetében sem lehetett biztos abban senki, hogy a közeli vagy távoli rokonság soraiban nincs valaki, aki a vesztét akarja. A horizontális kapcsolatok megszűntével lassacskán kiveszett az emberekből az azonos érdek felismerésének képessége, és megszűnt a segítségnyújtásra való hajlandóság is. Sokan már azért megüthették a bokájukat (finoman szólva), ha észre mertek venni valami visszásságot, ésszerűtlen intézkedést, vagy kritizálni merték a rendszer bármely pontját, nem csoda, hogy például a szociológiát kompletten 'burzsoá áltudománynak' kiáltották ki, és megszüntették az oktatását, gyakorlásának lehetőségeit. Akinek újító szándéka volt vagy nagyon pattogott, az könnyen Recsken találhatta magát, esetleg szimplán csak tönkre tették az életét. Vagy ha már nem is, az '50-es évek árnya sokáig kísértett még a lelkekben. Horizontális kapcsolatok híján maradtak a vertikális függési viszonyok: főnök-beosztott, doktor-beteg, vevő-eladó, stb. (lásd Hankiss Elemér újfeudális struktúraelméletét), ahol valaki mindig a másik jóindulatától függött. A boltos félretett a banánból a Kovácsnénak, mert a Kovácsné a hivatalban előrébb sorolhatta a boltos kérelmét, a doktor elvtárs megkülönböztetett figyelemmel kezelte a betegét, ha annak családja behordta a jó kis disznótorost (paraszolvencia) vagy ha éppen a tanácselnök elvtárs kisfiáról volt szó. Protekció, kijárás, összekacsintás, félre nézés, a "minden közös" széthordása, a "nem az én dolgom" napi rutinná tétele. A büszkeség, az önérzet, az igényesség sokakból szinte teljesen kiveszett, akiből pedig mégsem, annak is csak az 'úgyse' maradt.

És máris a rendszerváltozáshoz ugrunk, amikor is megszűnt a régi módi, nagy tömegek bontakoztathatták volna ki tehetségüket, talpraesettségüket. Az emberek javába azonban zsigerileg ivódtak bele a fenti életreceptek — sokan eleve ebben nőttek fel, — és ezek most széttárt karral, tétlenül álltak az új világ kapujában. Mindig azt hallották, hogy kussoljanak, ha nem akarnak bajt, ne üssék az orrukat más dolgában, azt majd az illetékes úgyis elintézi, az ötleteik is maximum arra korlátozódtak, miként lehet valamit ügyesen a saját javukra fordítani (zömében megkérdőjelezhető módon). A kapitalizmus érzéketlen 'ember embernek farkasa' mivolta gyorsan meg is tette a hatását: az ország lakosságának jelentős részében feltámadt eufórikus hangulatot gyorsan a realitás sarába rántotta vissza, és ezek az emberek aztán még nagyobb apátiába zuhantak, mint amiben korábban voltak. Aki pedig mégis érvényesülni tudott, az hamar megtanulta, hogy a korlátozott lehetőségek miatt csak az utilitarista, individualista, másokat eltipró, erkölcstelen szemléletmód lehet célravezető. Az a tied, amit megszerzel, mindegy hogyan. Szolidaritás? Piha!

Szerintem ilyen állapotban vagyunk most. Mit lehet tenni? Akar-e egyáltalán valaki tenni valamit? Akarják-e egyáltalán valakik, hogy az emberek tenni akarjanak valamit? Igen, igen és nem úgy tűnik.

Pedig sok probléma megoldásához nem kellenének nagyívű reformelképzelések, nem kellene temérdek pénz, elég volna a szándék, néha esetleg egy-egy jogszabály módosítása és főleg az, hogy mások se tevőlegesen, se szellemileg ne gátolják a tenni akarókat. Sokszor elég volna néhány kinyújtott kéz is, amik megtalálják egymást, és az ujjak máris egymásba kulcsolódhatnának. Néhányan ki is nyújtják a kezüket, néhányan bele is vágnak ötletük megvalósításába, de ezek közül is lemorzsolódnak azok, akiket elbátortalanít a károgókórus, az örök pesszimisták kara, akik folyamatosan csak az 'úgysét' meg a 'nem lehetet' tudják szajkózni.

Márpedig szinte az egész ország ilyenekből áll — ez is a kádári örökség része. Hol alulról, hol felülről nyomják a süket dumát, ahelyett, hogy azt néznék, miként lehet. Lásd például a rendszerváltás óta eltelt időszak 'legkedveltebb' miniszterelnökét, aki mindenre csak annyit tud mondani, hogy nem lehet. Adócsökkentés? Hát azt nem lehet, mert a konvergenciaprogram... A magyar vállalkozók védelme? Nem lehet, mert ajrópunijó. Ezt ezért nem lehet, azt meg azért. Különben pedig az ő ötleteinek, elképzeléseinek NINCS alternatívája, amit gyakran hangoztat is. Miért nem azt nézzük, hogyan lehet valamit? Van egy probléma. Tegyük fel, hogy valakinek van egy ötlete, amivel megoldhatná a problémát (és talán még közvetlen haszna is származna az egészből). Erre jönne valaki, hogy ezzel 'az a baj' meg 'ez a baj', amire az illető nem sutba dobná az egészet, hanem megnézné, hogy akkor ehhez képest hogyan lehetne MÉGIS, sőt ezt akár ketten együtt is megejthetnék. Újabb akadály? Akkor ahhoz képest hogyan lehetne? Idealista vagyok, mi? Hát az. Természetesen itt nem a fizikai vagy biológiai képtelenségekről van szó, hiszen azok érthető okokból magyarázzák meg egy ötlet képtelenségét, hanem a bürokratikus, politikai korrektség alapú vagy magasabb rendűnek nevezett ideológiákon alapuló akadályokról.  

Nézzünk két példát a fentiekre. Volt például egy falu, ahol az általános iskola egyik osztályába három túlkoros cigány gyerek is járt. A tanítást ellehetetlenítették, a többi gyereket terrorizálták, meg minden finomság, amit szegény elnyomottak általában tenni szoktak. A gyerekek nem tudtak tanulni, a tanár nem tudott tanítani, a szülők idegeskedtek és a három gyerek is elvágta magát attól, hogy kitörjön a születése által rákényszerített negatív ívű életútból. A szülők összefogtak a polgármesterrel és az iskola vezetésével, és a három gyereket egy külön osztályba rakták. A 3 fős osztályban a korábbi renitensekkel kiemelt figyelemmel tudtak foglalkozni a pedagógusok, a régi osztályuk pedig a maga tempójában, ballaszt nélkül folytathatta tanulmányait. Elvileg mindenki jól járt, és gyakorlatilag senkinek sem sérültek az érdekei. Na, ekkor aztán egy nevenincs érdekvédő csoport fülébe jutott az eset, és nyomban ordítani kezdtek ilyet nem lehet, mert ez rasszizmus meg szegregáció. Minden fórumot szétordibáltak, kisvártatva pedig a kisebbségi ombudsman is csatlakozott hozzájuk. Szépen addig ordítottak, amíg a mittudoménmilyen hivatal megbüntette az iskolát 100000 Ft-ra, és a korábbi állapot visszaállítását rendelte el. Ki járt ezzel jól? Senki. Ki járt rosszul? Mindenki, még a cigány gyerekek is, még ha ez elsőre nem is volna nyilvánvaló. Gratulálok!

Másik példa. Van egy település, ahol sok munkanélküli, segélyért folyamodó ember él borzalmas körülmények között. Nevezzük őket települési szintű szegregációban élőknek. A helyi önkormányzat anyagi gondokkal küzd, ezért a sok eszkimó-kevés fóka esete forog fenn, ennek ellenére azonban bizonyos dolgokat finanszíroznia kell, ha tetszik, ha nem. Ilyenek például a hegyvidéki település vízelvezető árkainak kotrása, a közterületek takarítása, az útburkolatok, a játszótér karbantartása, stb. Ezekre eddig pályázatot írt ki, és vállalkozókkal végeztette el őket, következésképp drágán. A polgármester fejében felmerül a gondolat, hogy a sok kocsmázó, otthon tévéző, asszony- és gyerekverő alkoholistát munkára foghatná, és ezzel sok mindenki jól járna. Az önkormányzat anyagilag egy kicsit beljebb lenne, a fontos közfeladatokat ugyanúgy ellátná valaki, az érintetteket visszavezetné a munka világába, a vert családtagok egy kicsit fellélegezhetnének, és egyéb pozitív következmények. Ezért aztán elhatározza, hogy mostantól csak az kap segélyt, aki havi 10 nap közmunkát végez. Feltűnik erre az ordítókórus, hogy ezt nem lehet, mert rasszizmus, fasizmus, cigány-ellenesség és különben is, a polgármester a múltkor eldobott az utcán egy cigarettacsikket és csúnyán nézett egy fogatlan asszonyra. Erre kétségbe lehet esni, és hagyni az egészet a francba, marad minden a régiben. VAGY akkor azt is mondhatja az önkormányzat, hogy "Jó, akkor van X forint a segélyre, ez a keret, a vállalkozóknak fizetendő Y forintból pedig csinálunk egy másik keretet. Aki közmunkát vállal, az a rendes segélyen felül ebből az önkormányzati hatáskörű keretből is kap valamennyi pénzt, mintha a fizetése lenne (vagy lehet fizetés is, mindegy). A vállalkozók meg majd mennek máshova, úgysem helyi cégek (valószínűleg nem is azok)." Megszólal ekkor az ordítók kara: "De a szerződéseket nem lehet felmondani, mert akkor kötbért kell fizetni", meg ilyenek. "Jó, akkor hagyjuk a francba az egészet" — jöhet a válasz — VAGY: "Jó, akkor megvárjuk, amíg valamelyik lejár, és nem hosszabbítjuk meg. Az alapot és a feladatokat is ezek szerint bővítjük majd az idő telésével, és persze az 10 napot is arányosan határozzuk meg." Itt átmegyek drámába:

Ordítók: De akik eddig ezeknél a cégeknél dolgoztak, most azok is munkanélküliek lesznek, és nekik is majd segélyt kell adni, ráadásul konfliktusok keletkeznek a segélyzettek és az elbocsátottak között.

Polgármester (most már nem omolhat össze): az alkalmazottak kis része lakik csak itt, de igaz. Akkor a felszabaduló pénzeknek csak egy részéből képezünk új alapot, a maradékot pedig ugyanúgy pályáztatjuk, akkor viszont szakképesítést igénylő feladatok elvégzésére (amire eddig nem volt keret).

Ordítók (kicsit gondban): de a cigányok segélyezettek nem fogják elvégezni a munkát.

Polgármester: jó, akkor nyomtatunk egy egyszerű listát, amit minden munkás megkap. Rajta lesznek az azonosító adatai, hogy aznap milyen munkára rendeltük, és hogy elvégezte-e. Kijelölünk egy koordinátort, meg egy munkafelügyelőt. Mondjuk legyen a Pista meg a Mancika, nekik belefér az idejükbe, és akkor egy kicsit növelünk a fizetésükön is. Csak az kapja meg a pluszpénzt, akinek igazolva van, hogy elvégezte a melót. 

Ordítók (nagyobb gondban): de ha akkor sem fognak dolgozni?

Polgármester: akkor fogjuk a pénzt, és elosztjuk 12 felé. Megmondjuk nekik, hogy minden hónapban kiosztjuk az összes pénzt, így ha nem dolgoznak, majd több jut annak, aki meg igen. Tülekedni fognak.

Ordítók: de akkor a lakosság direkt szemetelni fog, hogy bosszút álljon a cigányokon.

Polgármester: jó, akkor megemeljük a szemetelésért járó bírságot, és bár ettől még szemetelni fognak, de legalább a programban résztvevők érezni fogják a megbecsülést.

Ordítók: ...de...de

És így tovább, amíg minden felmerülő problémára meg nem születik az adekvát válasz. Lehet, hogy túlzottan idealista vagyok, de hiszem, hogy ha a szándék megvan, meg lehet találni a megoldást. Ha nem is a legtökéletesebbet, de legalább valamilyet. A fenti példák pedig nem az egyetlenek. Rosszból is van bőven, és a jóra is van számtalan lehetőség, legyen az egy önkormányzat, minisztériumi hatáskörben elintézhető dolog, egy társasház ügye vagy akár egy vállalkozás élete. Ha tudjuk, mi a probléma, ötletünk is lesz a megoldására (talán legközelebb egy képzelt vállalkozás 'fejlesztési' tervét is elemezni fogom (már alig várjátok, mi?)).

Ne azt nézzük, mit miért nem lehet, hanem azt, hogy hogyan! Hiába rövid az a takaró, valameddig akkor is ér. Csak akarat kérdése.

Tegnap óta egy kicsit megint elmerültem a gondok tengerében, és ez nincs jó hatással a lelkivilágomra (mondjuk az ellenkezője elég meglepő is volna).

Májusban ugyebár a munka meg a beadandók miatt voltam kikészülve, júniusban pedig a vizsgák miatt aggodalmaskodtam. Ehhez jött még két hétig a vendégseregem, ami ugyan jó volt, de ez alatt az idő alatt néhány órácskánál többet nem voltam egyedül, hogy rendezhessem egy kicsit a gondolataimat. Mivel Rolandomnak is besűrűsödött az élete, mindketten idegesek voltunk, állandóan összekaptunk, és bevallom őszintén, kapcsolatunk kezdete óta nem voltam olyan közel a szakításhoz, mint akkor. Azóta eltelt újabb két hét, és közben én is felszabadultabbnak éreztem magam. Végre azt olvashatok, amit csak akarok, otthon akár pucéran is szaladgálhatok (de nem teszem), sőt, még játszhatok is a gépemen, vagy DVD-zhetek, ha ahhoz van kedvem. Ez nem jelenti azt, hogy a problémák mennyisége egy cseppet is csökkent volna, pusztán azt, hogy én nem foglalkoztam velük.

Ezért aztán nem is helyénvaló az az állítás, hogy "elmerültem a gondok tengerében", mivel valójában folyamatosan el vagyok merülve benne, csak néha veszek egy nagy levegőt, így nem zavar, hogy a víz alatt vagyok. Vagy használhatnám az árvíz és az árterületre épített ház metaforáját is: időnként elönti a folyó, de miután visszahúzódik, hiába sikerül a romokat és a szennyet eltakarítani, sosem tudhatod, mikor jön megint.

 

Most végül is csak annyi történt, hogy a gondok besűrűsödése egy időre fellebbentette az elmémről a felhőtlenség fátylát, így számot tudok vetni az életem jelen szakaszával. Ez a szakasz már hónapok óta tart, és két fő jellemzője van: semmire sincs időm és állandó pénztelenségben szenvedek. Egy héten gyakorlatilag egyetlen olyan szabad estém van, amivel kezdeni is lehet valamit, de olyankor örömittasan kiáltok fel, hogy "Végre van időm mosni!". A virágaim elszáradtak, a szobámat lepi a por, az ásványvizes flakonokat nem győzöm lehordani a szelektívbe, a vasalatlan ruhák állandó díszítőelemei a szekrényemnek, és bárhova nézek, csak azt látom, hogy "ezt is le kéne mosni". Amíg a tanulással voltam elfoglalva, nem volt időm az otthoni könyvelésre sem, ezért az most szakadt a nyakamba, de este mire hazaérek, és a muszáj-dolgokat elintézem, már semmi energiám nem marad egyébre.

Csak elsuhan az életem, miközben a hétvégéim is kötelező programokkal telnek meg. Hol suliba megyek, hol nagybevásárlásra, hol meg takarítok, de mire kettőt pislogok, máris azt veszem észre, hogy anyáméknál majd' két hónapja nem jártam, apámék fél éve nem láttak, és a nagybácsimnál is tök régen voltam. Az Indiana Jones 4. részét a premier környékén szerettem volna megnézni, de azóta sem láttam, és lassan a műsorról is leveszik. Ha szombat esténként elmegyek valahova, akkor is csak az jár az eszemben, hogy a másnapi alvás miatt mi mindent nem tudok majd megcsinálni. És csak telik az idő, telik...most voltam málnaszüreten. Mintha csak tegnap lett volna. Erre már megint csütörtök van. És mit tudok felmutatni az eltelt napokban? Semmit. Csak léteztem, de nem tettem semmit.

A pénz a másik dolog. Gyakorlatilag közel egy éve állandóan azzal hitegetem magam, hogy a következő hónaptól már valami kis egyenleg is marad a bankszámlámon, de be kell látnom, hogy ez azóta sincs így. Most például megint csak 2000 Ft van rajta, miközben 14-éig 101,234 Ft-ot kell kifizetnem csak adóra, tartozom a barátomnak 10000-rel (amikor kértem, per pillanat nem volt nálam elég), elmaradt egyhavi közös költség, és az összes többi rezsi miatt is fel kellene töltenem a másik számlámat. Szóval teljesen le vagyok égve. Annyi pénzem van, amennyit a zsebemben hordok, és ez is csak két magán ügyfelem könyvelési díja miatt van. Ebből kellene élnem, macskaalmot vennem, macskakaját vennem, és félretennem a jövő heti balatoni nyaralásra is. Talán nem kellett volna egy halom pénzt elbaszni a poraimra? Így van. Nem kéne dőzsizni, amikor jobban állok? Abszolúte igaz. Tudom, milyen vagyok. Tudok félretenni, de egyszerűen nem vagyok hajlandó bizonyos dolgokat megvonni magamtól (könyvek, filmek, szórakozás, stb.). Akkor mi a picsának éljek? Nem elég, hogy nem jut semmi időm élni, még a fizetésemre is üljek rá, és rágjam a szart? Lófaszt!

Egyébként meg ostorozhatom magam, mert az anyagi gondjaimról valójában nem kizárólag én tehetek. Lehet, hogy elég volna csak egy hónapig kevesebbet költeni, hogy képződjön egy kis tartalék, és csak utána élni az életet — hiszen mínuszba sosem megyek (mindig csak a 0-t közelítem, de kölcsönkérnem nem kell (az a tizes tényleg csak a váratlanul felmerült költségekre kellett ott és akkor)), — de egy csöppet az is bezavar, hogy nem kapom meg rendesen a fizetésemet. Másrészt pedig amikor megpróbálok utána gondolni, hogy hova lett a havi pénzem, mindig kiderül, hogy 'luxus' dolgokra alig 8-10%-a ment el, és az összes többi kiadásom mind jogos volt (kivéve június, a poraim miatt). Most ugye volt két esküvő, a húgom ballagása, Rolcsiék költözése (ez is egy 10-es volt nekem), és négy utam Miskolcra (összesen 24000 Ft), hogy csak a jelentősebbeket említsem.

De visszatérve a fizetésemre, a főnök legalább 400e forinttal tartozik nekem, amihez hozzájön az ehavi aktuális fizum is, tehát több, mint fél millió forintom lóg a levegőben. Persze nem volna szabad a pénzköltéskor arra hivatkoznom, hogy úgyis mindjárt megkapom ezt a pluszgázsit, mert mint a mellékelt ábra is mutatja, már így is egy hónap a késés, és egyelőre semmi jele annak, hogy a közeli jövőben akár csak egy fillért is látnék az egészből. Sőt, megtudtam, hogy az általa már februárban beszedett, majd elkülönített bankszámlára befizetett pénzeket idő közben elbaszta, holott az — ha úgy vesszük — nem is volt az övé, pontosabban csak az egésznek a 80%-ával rendelkezhetett volna. Szép, mi? Szóval most megint az egyre rosszabb anyagi helyzetben levő ügyfeleink havi könyvelési díjaira és fizetési hajlandóságára kell hagyatkoznunk.

És mit hoz a jövő? A hétvégén anyámékhoz megyek, majd vasárnap úgy szállok le a buszról, hogy már pattanok is át a barátom kocsijába, akivel meg sem állunk a Balatonig. Mondhatni, hogy mi a fene bajom van, amikor pihenni megyek? Hogy mi? Egyrészt úgy kell elmennem, hogy nem tudom, mikor látok a fizetésemből bármennyit is, és úgy nem olyan szórakoztató a dolog. Ha állandóan a bankszámlámat kell lesni, közben meg a forintokkal sakkozni (ez a strandbelépő, ez a reggeli, ez meg a fagylalt (csak a példa kedvéért, mert nekem az most tilos)), akkor ez minden lesz, csak nem pihenés. Másrészt ezt az egy hetet a leghülyébb időszakra sikerült a barátomnak betervezni. Pont negyedéves időszakban, és amikor az ügyfelek még épp nem hozzák az anyagaikat, de mire hazajövünk a Balcsiról, már késő lenne azokat megcsinálni. Reménykedtem, hogy talán holnapig minden itt lesz, ami kell, de már most látszik, hogy ez teljesen esélytelen. Pedig a barátom is könyvelő, így pontosan tudja, mi a helyzet, csakhogy őt is külső tényezők kényszerítették. Ez azt jelenti, hogy szerdán haza kel jönnöm, hogy a következő két napon befejezzem a határidős dolgaimat (amikhez az anyagot vélhetőleg addig meghozzák), majd szombaton mehetek vissza 2 napra. Azt is főleg azért, mert az ominózus barátomnak akkor lesz a születésnapja. Persze arra is vennem kéne valamit, ha már itt tartunk.

Kétségtelen, hogy mindig minden időben kész van, és mindig minden ki van fizetve, de ez elég sok idegfeszültséggel jár. Mindent az utolsó pillanatra hagyok, vagy az utolsó pillanatra KELL hagynom a külső tényezők miatt, és ez folyamatosan aggaszt. Mire meg készen vagyok valamivel, jön is a következő, hogy egy közhellyel éljek: "Mindig van valami..."

Szóval a kis ártéri házikóm most eléggé el van öntve. A csillárba kapaszkodom, de már így is nyakig ér a víz, és ha le is vonul az ár, mindig megint kimos egy kicsit az alapokból. Már csak az a kérdés, mikor dől össze.

Napok, sőt hetek óta visszatérő téma a különféle médiumokban, hogy helyes-e pl. a monoki vagy a kerepesi elképzelés, miszerint ezen túl csak annak adnának szociális segélyt, aki bizonyos mennyiségű közmunkát végez a helyi önkormányzat számára (és a gyerekeit iskolába járatja). Ez a téma engem is foglalkoztat, de a többséggel ellentétben esetemben kevésnek bizonyul ahhoz, hogy elterelje a figyelmemet az országot ténylegesen érintő dolgokról.

 

Egyébként ennek a dolognak már a hírekben való megjelenítése sem mindennapi, mivel több esetben ugyanaz a média néhány nap elteltével már egészen más megvilágításban tálalja a sztorit. Az általam viszonylag rendszeresen követett HírTV, EchoTV és mno.hu végig a jobboldali választópolgárok gondolkodásmódjának megfelelően, pozitív változásként adta hírül az említett önkormányzatok rendeletmódosítási tervezeteit. Az idebent hallgatott Juventus és az általam délben hallgatott Kossuth Rádió közül legalább az egyik (már nem tudom melyik) kezdetben enyhén pozitív, majd semleges, jelenleg pedig kimondottan ellenséges szóhasználattal kommentálja az egészet. Na persze, nyilván közben megérkezett az ukáz, hogy mit kell (be)mondani. Ez a két rádió közül egyik esetében sem volna meglepő, az mr-1 esetében viszont még ocsmány is (a Juventusban azt mondanak, amit akarnak (meg ami nem törvénytelen)).

Márpedig meggyőződésem, hogy az ország lakosságának túlnyomó többsége (még a 90%-ot is megkockáztatom (UPDATE)) teljesen egyetért az önkormányzatok álláspontjával. Ezt diktálja a józan ész, nem? Aki szociális segélyt kap, és alkalmas a munkára (!), az igenis dolgozzon, legalább azt a havi 10 napot. A dolgozó állampolgárok a munkabérük egy részét adó formájában beadják a közösbe (persze nem önként), hogy legyen miből finanszírozni a közös használatú javakat, intézményeket (oktatás, eü., utak, szociálisan rászorulók, stb.). A segélyt kapók azonban semmit nem adnak a közösbe, csak elvesznek onnan. Nem arról van szó, hogy aki az élete során megbotlik és neadjisten elesik, azt ott kell hagyni az út szélén, meg még fújkodni is kell rá. Sőt, éppen hogy segíteni kell őket. De aki csak a markát nyújtja, és közben kiröhögi azt, akitől a pénzt kapja (aki dolgozik), azt rá kell kényszeríteni a munkára. Ha nincs a környéken munka, akkor a közmunkára. Ha elfogadnám a TV2 Napló című műsorának házi közvélemény-kutatását, akkor most arra is hivatkozhatnék, de mivel ott a kérdésfeltevés is manipulált, és a válaszolók sem alkotnak reprezentatív mintát, ezért inkább mégsem hivatkozom rá. Pedig ott is baromi magas volt a helyeslők aránya.

De most csak gondoljuk el, milyen előnyökkel járna, ha országos szinten elterjedne ez a metódus. Az önkormányzatok a tönk szélén állnak, de ennek ellenére egy halom feladatot el kell látniuk. Ilyen a közterületek takarítása, az árkok karbantartása, a játszóterek padjainak, mászókáinak újrafestése, stb. Ezekhez nem kell szakértelem, bárki meg tudja őket csinálni, akár 6 általánossal is. Ennek ellenére vállalkozásokat kell megbízniuk a kivitelezésre, azok pedig jóval drágábban végeznek el mindent, hiszen profitot is akarnak maguknak. Ha ezeket a feladatokat ki lehetne adni közmunkába, akkor az önkormányzatnál maradna némi pénz, amit költhetne más feladatokra, fejlesztésekre, megmenthetné esetleg a bezárástól az óvodáját/iskoláját, de akár a szociális ellátásokhoz is hozzácsaphatná, és akkor mindenki jól járna. De nemcsak a falvak, községek fordíthatnák a javukra ezt az intézkedést, hanem a városok is. Ott is van tennivaló bőven, és nem pusztán a szemétszedés. Lehet kubikolni a közműfejlesztéseken, lehet graffitit eltávolítani, letépkedni az illegális hirdetéseket, parlagfűmentesíteni, füvet nyírni. Soroljam még?

Havi 10 napról van szó. Havonta 10 nappal kevesebbet lehetne a kocsmában tölteni, 10 nappal kevesebbet lehetne unatkozni (márpedig tétlenség a bűnök forrása), 10 nappal kevesebbet lehetne a gyereket ütni, ami ráadásul otthon sem lenne, hiszen annak meg a segély érdekében iskolába kellene járnia. Ha valakinek szemetet kell szednie, talán nem dobálná el a saját hulladékait sem, mert úgyis neki kellene összeszednie azt, sőt, talán a gyereke sem dobná el, mert aztán az apjának kellene összeszednie (és akkor jár a két pofon). Az apuka is jobban jár, ha a közmunkával töltendő időt támaszkodással és nem pedig hajlongással tölti el.

A szocializáció szempontjából is csak előnnyel járna az egész. Ha a gyerek azt látja, hogy munka nélkül is meg lehet élni, mert ha fázunk, csak ki mell menni a közeli erdőbe fát vágni, ha éhesek vagyunk, akkor meg csak el kell venni a másét, akkor egész életében ezt tartja majd a természetesnek, és ami még nagyobb baj, hogy az ő gyerekei is. Ezt a körforgást ha megakasztani nem is tudnánk, némileg azért el lehetne téríteni. Másrészt pedig a segélyt kapó is megbecsültebb tagja lenne a társadalomnak, hiszen ő is dolgozna, ő is csinálna valamit. Ha a környezete emiatt másként áll a személyéhez, az neki is jobb.

Szép új világ... talán kicsit álmodozósnak tűnhet mindez, de nem érdekes, mert úgy sem lesz belőle semmi. Elvégre ott a törvény, és ha a törvény ott van, akkor hiába, hogy szinte MINDENKINEK jobb lenne (még akkor is, ha ezt nem mindenki tapasztalná közvetlenül), nem lehet és punktum. Inkább legyen mindenkinek rossz, minthogy megváltoztassák a törvényt. Rögtön mindenki rasszista, kirekesztő, büntetni akar, meg miegyéb, és máris kezdheti szégyellni magát.

Eddig a legtöbb hasznos dologhoz a szándék hiányzott. Most megvan a szándék, de most meg jön egy halom gáncsoskodó érdekvédő, megmondóember, meg értelmiségi, és nyakatekert módon megmagyarázza, miért nem lehet ezúttal sem tenni valami jót (vagy jónak tűnőt).

Ezt én sosem fogom megérteni.