program bejegyzései

...és már nem sikerült a minél gyakrabban (azaz max. 2-naponta) elkövetett blogírás tervét tartanom, két hét után máris 4 nap kimaradt. De van mentségem, mert annyi programom volt a hétvégén, hogy ki se láttam belőle. Pihenés persze semmi nem volt, alkoholfogyasztás viszont annál több, szóval máris nagyon várom a következő pénteket...

Az újabb heti hajtást (tudom, elcséplem ezt a szót, de használatkor még mindig szem előtt tartom az erejét) pénteken 4,5 óra túlórával koronáztam meg, majd ismét átlényegültem Lostékhoz, akik akkor az egyik utolsó estéjüket töltötték a munkahelyemtől két sarokra levő albérletükben, és ennek tiszteletére egy kis esti összejövetelt szerveztek. Mivel másnap a blogtali volt a program, nem is akartam (nagyon) alkoholt fogyasztani, hogy vasárnap még mindig legyen némi esélyem talpra állni, ezért csak egy üveg bort vettem, és azt vittem magammal. A terv nem jött be, mivel vendéglátóim is készültek, és a többi vendég sem jött üres kézzel. Ettől függetlenül többé-kevésbé sikerült mértéket tartanom, így csak egy kicsit becsíptem, és mire a taxival hazaértem, már ki is tisztult a fejem. Éjjel egy elmúlt, mire ágyba kerültem.

Szombaton kivakartam magam az ágyból, térültem-fordultam, és már indulnom is kellett a Puskin Moziba, ahol a Ricsivel — akinek péntek este külön programja volt — Az élet fáját néztük meg. A filmre most nem térek ki, mert majd egy külön bejegyzésben vesztegetek rá pár szót, elég legyen annyi, hogy a hossza miatt a végére igencsak éhesek lettünk. Beültünk az Astoriánál levő Burger Kingbe, és egy-egy menü mellett kényelmesen megtárgyaltuk a még friss filmélményt. Gondoltunk rá, hogy Tamást vagy SPF-et megkérdezzük, nem akarnak-e kicsit korábban a CD Fű-be érkezni, de aztán olyan jól eltraccsoltuk az időt, hogy csak kicsivel 7 előtt érkeztünk meg a helyszínre.

Mi voltunk az elsők, de hamarosan megérkezett Treen és IO is, majd némi beszélgetés-kezdeményt követően azt vettük észre, hogy egyre többen ülnek körülöttünk. Nem sorolok fel mindenkit, aki eljött, mert elég sokan voltunk, és végül tutira kifelejtenék valakit, de az biztos, hogy a melegbloggerek számának és aktivitásának ellenére is szép számban gyűltünk össze. Külön szerencse, hogy manapság a hírek gyorsan és akadálymentesen terjednek, így olyanok is feltűntek, akik már nem blogolnak, de akik ettől ugyanúgy a blogger-közösséghez tartoznak (legalábbis az én szememben). Nem tudtam mindenkivel beszélgetni, de a korábbi találkozók alkalmával már rájöttem, hogy nem is érdemes ezzel próbálkoznom, mert végül csak szétapróznám az estét, és egy következő alkalommal úgyis lehetőségem lesz törleszteni az elmaradásból. Furcsa volt, hogy az előző napi alkoholfogyasztás után most még többet ittam, de meg sem éreztem. 2x2 deci forralt bor és vagy 4 deci tömény elfogyasztása után is úgy éreztem magam, mint aki semmit nem ivott, de ez nem is baj, elvégre kinőttem már a középiskolás szintből, amikor még a berúgás maga volt az esti buli célja (mondjuk nekem már akkor sem). A lényeg, hogy a tiltás ellenére lehetett odalent (külön helyiségben) dohányozni, ami +1 pont, voltak jó beszélgetések, vicces momentumok, meg az üvegezés helyi verziója, a vasalózás. Szerencsére a javából kimaradtam, de a végén — újabb vegyülési kísérletem következményeként — még én is kaptam egy-két kényes kérdést, ezek őszinte megválaszolásához azonban már elegendő volt bennem az alkoholmennyiség. A hangulatot jól példázza, hogy a hely elvileg éjfélkor bezár, minket mégis úgy kellett kidobni, két órával később. Ennyi legyen is elég.

Miután mindenkitől elköszöntünk, hívtunk egy taxit, és hazajöttünk vele. Kivételesen egy női sofőrt kaptunk egy terepjáróval, ami külön-külön is ritkaság, nemhogy így együtt, ráadásul a nő nagyon beszédes, nagyon vagány és nagyon világi volt. Állítása szerint nyolc nyelven beszél...folytassam?

Fél 4-kor feküdtünk le aludni, és 10-kor már fent voltam, ami nem nagy kunszt, maximum, ha hozzá veszem a hét köznapi részét is. Ennek megfelelően a Redblekhez való átutazgatás, majd a Xanax következő műsoraihoz való szövegmondás alat végig tiszta kóma voltam. Alkalmanként majd' elaludtam, de azért hősiesen segítettem a skacoknak, és a jelenlétemmel igyekeztem emelni a délután fényét. Alkoholról már szó sem lehetett volna, de szerencsére nem is volt. Hazafelé aztán vásárlás, utána krumpli hámozás, és -sütés, vacsora, fürdés, filmezés, végül ájulás...és már itt is volt a hétfő.

Újra munka, újra fél 7-ig, aztán megint mozi (Barney és a nők), éjfél után lefekvés, korán kelés...

...és így tovább, szóval nem csoda, ha az utóbbi pár napban max. a kommentelésre volt némi energiám. Az aktuálisokra is csak holnap válaszolok majd, mert most teregetek, fürdök, rövid alvás, és már megint munka, megint fogorvos, megint...

Hétfő: munka, csörgő telefonok, sokszor idegesítő kollégák, tornyosuló kupacok. Egy csomó tennivaló, ami mindig fenyegetően övez a közvetlen munkakörnyezetemben. Megmutatom a többieknek, mennyit haladtam a honlappal, megnézik, dicsérnek. Munka végén indulás kondizni. Fél úton csörög a Ricsi, hogy a testvére még nála van, és különben sem fog időre odaérni a teremhez. Vagy megyek egyedül, vagy átmegyek hozzá. Utóbbi. Beszélgetünk, nevetgélünk, bor, pezsgő. 11 után érek haza, fürdés, alvás.

Kedd: nehéz fölkelni. Még a hétvégét sem sikerült kipihenni (péntek: éjszakába nyúló társasozás, szombat: házibuli, html-lel egybekötve), és hol van még a következő? Kedden nincs munka, mert otthon dolgozom. Ilyen is ritkán van. Aludhatnék nyugodtan, de valami szar 8:05 perckor kezd el fúrni, folytatólagosan. Persze, a házirend reggel 8-ig tiltja, neki meg sürgős a dolog. Kikászálódok, teát főzök, cigi. Persze a húgomnak sincs aznap előadása, pedig egy kicsit egyedül lehetnék. Honlap-tervezés, délután egy kis alvás, 16:45-re rohanás az önkormányzathoz, esküt tenni a választásra. Megint. pedig arról volt szó, a legutóbbi eskünk 4 évre szól — vagy csak én emlékszem rosszul. 17:05-kor nyílként lövök ki, és húzom el a belem, mert Ricsi vár a Westendnél, 17:30-kor. Persze kettőnk közül megint én érek oda előbb. Filmnézés szűk körben (már megírtam), aztán haza, szokásos esti program.

Szerda: ismét munka (mint a legtöbb felnőtt, felelősségteljes embernek). Valahogy eltelik ez a nap is, és egész jól haladok. Az a jó a 20-a utáni időszakban, hogy igazából semmi sem sürgős annyira. Vagy sürgős, de akkor azért, mert már 20-a előtt óta ígérem valakinek, hogy majd ÁFA után. Délután, munka végeztével irány a konditerem, mert már egy hete nem volt edzés. Betegség volt helyette. Edzés után az első éjszaka Ricsinél. Még sosem aludtam nála, ő sem sokat magánál. Fel kellett avatni az ágyat is, szóval éjjel 1-kor sikerült csak elaludni. A hidegben való szexelés előnyeit a páromra való tekintettel nem ecsetelem itt.

Csütörtök: elég lett volna 7:30-kor kelni, elvégre a belvárosból hamarabb érek a munkahelyemre, mint otthonról. Csörög is a telefon, de lenyomom, ahogy szoktam, és visszaalszom. Azért jó igazán sötétben aludni, mert abban nagyon jól lehet. Nekem is jól sikerül: 8:45-kor nyitom ki a szemem legközelebb, de akkor nagyon nagyra. Kapkodás, rohanás, anélkül, hogy felébrednék, és csak 9:30-ra érek be. A munkaidőm — hivatalosan — 8 órakor kezdődik. Felébredni egész nap nem sikerül, de ez a nyomottság ebéd után még valami megmagyarázhatatlan dühvel is társul. Utálom az egész világot, és minden idegesít. Így állok fel négykor, hogy squasholni menjek. Oda is érek időben, a társam viszont nem. Elaludt. Sok dolog van, ami bosszant, de a késés a toplista élén van, és jelen hangulatomon ez éppen, hogy nem segít. Az időt kihasználva bemegyek az Intersportba, hogy labdát vegyek. A többit felütöttük a lyukba. Csak profiknak valót kapok, de az is jó. Sőt, mint utóbb kiderül, nagyon is jó. Mindketten elég fáradtak vagyunk, bár nekem még így is több az energiám. Önmagunk szétizzadása után zuhanyzás, egy tea a másodikon, aztán irány haza. Húgom megjegyzi, milyen régen látott, és rákérdez, hol voltam. Egy barátomnál, kész. Örüljön, hogy nem közöltem vele, hogy ahhoz semmi köze. Kicsit ellenséges lettem volna, de elszoktam én már az időm elszámolásától. Vacsora, mosogatás, honlaptervezés (tök jól haladok, és jópofa is lett itt-ott), a jelen bejegyzésbe is belekezdek, de már nem fér bele. Különben is, a dühöt erőteljes bánat-érzés váltja fel, aminek megint csak nem tudom az okát. Bár megfogadom, hogy korán lefekszem, természetesen megint nem így történik.

Péntek: egész tűrhetően ébredek, egészen korán. Jellemző, hogy amikor korábban fekszem le, korábban is kelek. Ha mégis megvan a 8 óra, akkor meg túlalszom magam. Nem jó ez így. Felöltözés, borotválkozás, pendrive-ra a leendő honlap, hogy ismét megmutogassam odabent. Elvégre azért mentem el tegnap egy órával korábban, mert azt csináltam otthon... Azt nem kell tudni, hogy csak este láttam neki. Felhalmozódott már egy csomó e-mail, amiket el kellene intézni. Ingyenes hirdetési lehetőség, önjelölt alkalmazottnak jelentkező, okosítók kinyomtatása, válasz ügyfeleknek, aztán könyvelni is van mit. Amit lehet, lepasszolok a kollégáknak, és még örülnek is neki (vezetésmódszertan 5-ös...). Blogolni is kell, meg van két határidős dolgom, egy jövő hét péntekre, egy keddre. Sosem baj, ha nem az utolsó pillanatban állok neki.

Munka után kondi, most kicsit korábban, mert moziba megyünk páran. Lesz vagy este 11, mire hazaérek. Előtte még beugrani Ricsihez, hogy letehesse az edzős cuccát, mozi után meg haza hozzám, a hétvégére húgtalan lakásba. Talán sikerül aludni is valamennyit, de a szombat sem üres. Ha nagyon unatkoznék, és sem honlapot nem készítek éppen, sem kalandot nem tervezek (ahhoz a bizonyos netes játékhoz, pénzért), akkor még mindig ott a lehetőség, hogy például takarítsak, mossak vagy vasaljak. Vásárolni is kell, mert este házi rendezvény, a világ másik végén, oda is vinni illik valamiket. Onnan majd valahogy hazakeveredni, vasárnap aludni, aztán amit szombaton nem sikerült megcsinálni, abból törleszteni, amennyit csak lehet. Meztelencsigának is ígértem már egy találkozót, ráadásul nálam pattog a labda, illene visszaválaszolnom. De mikorra ígérhetem magam? Csak lesz valahol egy lyuk a naptáramban... Szóval így megy ez.

Végül szeretném kérni a Ghymes Zivatar című számát, és küldeném mindenkinek, akinek nem olyan az élete, mint a fent leírtak alapján nekem, esetleg képtelen egyről a kettőre lépni, na meg mindenkinek, aki szereti.

Ígértem már, hogy megírom a múlt hét végi (csütörtök-vasárnap) nyaralásom történetét,  amit ismét azon a bizonyos radikális jobboldali rendezvényen töltöttem, úgyhogy itt az ideje eleget tenni — legalább — ennek az ígéretemnek.

Most nem megyek bele a témába olyan részletesen, mint tavaly, hiszen ahhoz képest sok dolog nem változott. Viszont viszonylagos aktualitásukra való tekintettel jól belinkelem ide a tavalyi történésekről készült igen kimerítő beszámoló részeit, amiket visszaolvasva magam is jól szórakoztam (az imént).

Első.

Második.

Harmadik.

Negyedik.

Igen, négy részre bontottam, mert alapos voltam. Ez temérdek betű, de aki akkor még nem olvasott, annak célszerű most bepótolni az egészet, mielőtt belevágok az aktuális eseményekbe, aki meg már akkor is olvasott, annak a felfrissítés okán ajánlom saját magamat.

Rögtön az elején leszögezném, hogy idén egyáltalán nem akartam kimenni erre a fesztiválra. Az utóbbi egy évben nagyot fordult a világ kereke, de az én pszichém is jelentős változásokon ment keresztül, meg aztán bizonyos politikai-közéleti jóslataim is bejöttek a rendezvénnyel kapcsolatban, szóval már előre kerek-perec kijelentettem, hogy nem. Két éve a nagyobbik húgom jött velem, tavaly a kisebbik, és mindegyiknek nagyon tetszett az az egy hét, bár nyilvánvalóan azért, mert mindegyiknek ez volt az első igazi nyaralása, az első szülők nélküli hét. Ebből kifolyólag mindkettő ragaszkodott hozzá, hogy idén ismét ott legyen, és mivel a nagyobbik pasija is ide készült, rám már nem is lett volna szükség. Szuper! Azonban az a barátom, akivel hét éve kint vagyunk, szinte könyörgött, hogy legalább a hétvégére vagy legalább egy pár napra menjünk már, mert a gyerekei mindenképpen szeretnének jelen lenni, így végül beadtam a derekamat, bár morogtam közben rendesen. Szóval az első négy napot megúsztam, és csütörtök este érkeztem a helyszínre.

Az első este

Mivel szerdán egy társasozós/DVD-zős estét-éjszakát tartottunk, nem óhajtottam korán reggel kipattanni az ágyból, és nem is tettem így. Kényelmesen felkeltem, komótosan összepakoltam, és csak kora délután indultam ki a Nyugatihoz, ahonnan fél óránként indulnak vonatok Szob felé. Az utat gyorsan megtettük (45 perc), leszállás után pedig a barátom várt rám, kocsival. Ekkor még bazi látványosan nem volt kedvem az egészhez, ami a táborba érkezés előtti bevásárlás idején sem változott meg. A faszomba kívántam a rendezvényt, úgy, ahogy volt. Bementünk aztán, vettem magamnak karszalagot, majd üdvözöltem a testvéreimet, a nagyobbiknak a  pasiját, meg a barátom gyerekeit, és a nagyobbiknak a barátnőjét (akit legszívesebben felpofoznék, bármikor, bárhol). A sátorverést megúsztam, mivel a húgaimnak kölcsönadtam az enyémet, és azt ők állították fel az első napon. Csak kigöngyöltem a polifoamom meg a hálózsákom, behajítottam őket az ideiglenes otthonomba, és kész is. A nap hátralevő részében iszogattunk, meg ettünk egy pár falatot, aztán elmentünk a számomra idei első és egyben utolsó koncertre, ami a Fejbőr nevű formáció fellépése volt. Ez a hajdani Egészséges Fejbőr énekeséből és a Magozott Cseresznye zenészeiből állt (mivel az Egészséges tavaly feloszlott), de az előbbi ismert számait adták elő közösen. A radikalizálódás az idénre még erőteljesebb volt, mint valaha (erről még később), és ez ezen a fellépésen is meglátszott. A Fejbőrnek sok kellemes hangzású, nem uszító tartalmú dala van, de akad néhány neonáci ihletésű is. Ezeket a közönség mindig szokta kérni, de a zenekar mindig leintette őket, hogy "nem szabad". Most nem volt ilyen finomkodás. Simán leadták a Fekete majmokat meg a Zsi-Dórát is, aztán toltak egy újdonságot, aminek a szövege konkrétan ennyi:

Ki a faszom az a Ján Slota?

Ki a faszom az a Ján Slota?

Ó-ó-ó-ó. Egy faszszopó.

Szar Szlovákia.

Utállak szar Szlovákia.

Szar Szlovákia.

Utállak szar Szlovákia.

Az első fele (kis módosítással) a Boney-M:By the Rivers of Babylon dallamára, a második fele pedig a Guantanamera dallamára ment (ami utóbbi tudtommal a kubai kommunisták kedvenc 'indulója' volt), így együtt az egész olyan fülbemászóra sikeredett, hogy a rendezvény hátra levő idejében nem telt el úgy egy negyed óra (beleértve az éjszakát is), hogy ne csendült volna fel valahol ez a pár sor. Aztán már variálták is, és valljuk be, még nekem is állandóan ez ismétlődött a fejemben, még további két napig.

A koncert után aztán visszamentünk a sátorhoz, beszélgettünk egy kicsit, majd a dermesztő hidegben eltettük magunkat másnapra.

Fejfájás

Hajnali fél 5-kor ébredtem, arra, hogy fáj a fejem. Félálomban még elmélkedtem, hogy biztosan az előző esti piázás miatt, de aztán eszembe jutott, hogy annyit nem ittam, másrészt a másnaposság semmilyen más tünetét nem észleltem magamon. De attól még fájt a fejem. Megállapítottam, hogy nem migrénes (szerencsére), aztán azon tűnődtem, vajon előfordulhat-e, hogy egy kétszemélyes sátorban annyira elfogy a levegő, hogy az ilyesmit okozhatna. Bár ezt elvetettem, továbbra is úgy éreztem, hogy valami összefüggés lehet a részben eldugult orrom, és a kellemetlen érzés között. Dobáltam magam, jobbra fordultam, balra fordultam, különféle támaszokat kerestem a fejemnek, azt lesve, vajon egyik vagy másik pozíció kellemesebb-e. Mivel baromi korán volt (és egy-két Ki a faszom az a Ján Slota?-zástól eltekintve hihetetlen csend), nem akartam felkelteni a barátomat, nálam pedig nem volt fájdalomcsillapító. Kitaláltam, hogy a sátor kijárata felé fordulok, kihúzom a zippzárat, és kilógatom az orrom, ami egy rövid időre be is vált. Mélyeket slukkoltam a friss erdei levegőből...aztán újra lüktetni kezdett a fejem. Szenvedtem tovább, dobáltam magam, és egyszer egy negyed órára el is aludtam, de aztán felébredtem, és minden ment a régiben. Hatig tűrtem, aztán kénytelen voltam mégis felzaklatni a barátomat, aki adott is egy román Algopyrint, és az már segített (pontosan fél óra után). Szinte pontosan kilenckor aztán megtudtam, mi okozhatta a fejfájásomat...

Záporok napja

...egy iszonyú záporral indult ugyanis a reggel. Na most egy erdei völgyben egy szem sátorban átvészelni egy ilyet elég idegpróbáló feladat. A villámok fénye simán áthatol a sátron, a szél az oldaladba nyomja a falakat, a dörgések pedig a mellkasodat is megremegtetik. A vihar középpontjában már kezdett a halálfélelem kialakulni bennem, főleg miután egy villám a közelben csapott le, olyan robajjal, hogy az ütő majd megállt bennem. Közben aggódva figyeltem, miként szivárog be a víz a zippzár mellett, fázósan ráztam össze magam, minden olyan széllökés után, ami vízpermetet fröcskölt az arcomba, és a villámcsapás okozta összes halálnemet lepergettem az agyamba, amit csak el tudtam képzelni. Néha megemeltem a polifoamomat meg a húgom alatti gumimatracot, és egyre felhősödő tekintettel nyugtáztam, hogy a vízszint következetesen emelkedik odabent. Majd egy órán át tartott a tombolás, aztán elcsendesedett.

Óvatosan előmerészkedtem a sátorból, és megnyugodtam, hogy az előzetes okítás nyomán milyen jó helyre verték fel a testvéreim a hajlékunkat. Az enyhe lejtésű kis dombocska tövében letáborozó kollégákat ugyanis nagyon csúnyán elöntötte a víz, amelynek egy része egyszerűen összegyűlt, a másik része pedig a hegyoldalakról özönlött oda, több sátor alatt átvágtató vízfolyást keletkeztetve. Mellettünk méretes tó gyűlt össze, és szinte akárhova néztem, mindenhol az esőt merték ki a sátrakból. Volt olyan is, ahol lavórral. Komoly. Mivel kisütött a nap, én is kihalásztam mindent magunktól, aztán egy műanyag bögre, majd egy fél tekercs papír kéztörlő segítségével kb. 1,5 liter vizet szedtem össze a padlóról.

Volt némi haladékunk, meg aztán fogalmunk sem volt arról, hogy ez nem az utolsó eső volt aznap, így kimentünk a boltba, hogy húsokat vegyünk egy délutáni-kora esti grillezéshez. Előkészítettük a kaját, nagy nehezen tüzet csiholtunk a mobil grillező alkalmatosságban, aztán nekiláttunk a sütögetésnek. A testvéreim leléptek valami programot megnézni (minket már semmi nem érdekelt), és amint az első adag csirkecomb sülni kezdett, ismét eleredt az eső. Leszedtük a húsokat a grillről, mindent elrejtettünk az egyik sátorban, mire elállt, mire mi előmásztunk, folytattuk a sütést, mire megint eleredt. Ez így ment egy ideig, mikor is ismét egy kiadós zápor következett. Elbújtam a sátorban, és el is aludtam, persze csak miután megnyugodtam, hogy ezúttal alig-alig folyt be az eső. Persze, mert nem fújt (nagyon) a szél. Amikor ez is elvonult, nyugodtan befejezhettük a sütést, és kényelmesen meg is tudtunk vacsorázni.

Végül késő este megint jött egy eső, de akkor már annyit kivett belőlem ez a hosszú nap, hogy bele is szartam, lesz, ami lesz alapon. Szerencsére ezúttal alig pár csepp víz jött csak be, ami tulajdonképpen említésre sem méltó.

Szombat-vasárnap

Erről már nem sokat tudok mondani, mivel szinte semmit nem csináltunk. Mármint a barátom és én. Az ő nagyobbik fia a csajával falták egymást, a kisebbik a korabeli kölykökkel randalírozott, a húgaim koncertekre és előadásokra rohangáltak, mi meg egész végig csak egy pokrócon hédereztünk, fogyasztottunk és beszélgettünk. Este a húgom pasijával beszélgettünk órákig, de csak miután megkíséreltünk részt venni egy Waszlavik-koncerten, ami viszont elmaradt. Hát naná. Másnap délelőtt összeszedtem a holmimat, aztán gyorsan eltűztem onnan. Pont 1 perccel a vonat indulása előtt értem az állomásra, ami így az orrom előtt ment el, szóval egy egész órát kellett téblábolnom a pusztában, néhány másik sorstárssal egyetemben (szintén a táborból). Az egyenleg: mindenem vizes, a hátam fáj, a nyakam szintén, tiszta sár vagyok, szétdohányoztam a tüdőmet, alig ettem...szóval azért jó volt, de azt sem bántam volna, ha tényleg kimarad az idei (jubileumi) alkalom.

A közeg

Végül — ahogy azt korábban ígértem, egy pár szót a közegről. Mint írtam, a radikalizálódás — ha ez egyáltalán még lehetséges — még nagyobb méreteket öltött, mint az utóbbi években. A non-stop zsidózás, cigányozás és buzizás alap, de azt is megfigyeltem (annak ellenére, hogy alig vegyültem), hogy most már szinte a Jobbik sem megfelelő az itt megjelenő alakoknak. Míg hajdan a komplett jobboldal képviseltette magát ezen a rendezvényen, mára már csak a skinheadek maradtak, meg a 'minden szar' nem-skinheadek. Persze sokan járnak vissza, keresve az elmúlt években megélt pozitív élményeket, de ezek száma egyre csökkenőben van (lásd az én esetemet, hiszen én már most sem mentem volna). Ez persze érthető. Ez a közeg kizárólag valami vagy valakik ellen tudja meghatározni önmagát, de most, hogy az SZDSZ megszűnt létezni, az örök nagy ellenség, az MSZP jelentéktelenné sorvadt, az MDF-re lassan nem is emlékszünk, a sztandard közellenségek mellett már csak a FIDESZ maradt. Most már az sem jó. AZ Orbán cigány, a párt zsidóbérenc és buzibarát (???), hadd ne soroljam. Ez az az állapot, ahol a szervezet elkezdi felemészteni önmagát, lásd például azt a verekedős esetet, ami a hírekbe is bekerült. Valahol nem is bánom.

Hogy jövőre kimegyek-e? Nem hiszem, bár ha abból indulok ki, hogy már idén sem akartam...

A különféle hírportálokon, blogokon már töviről-hegyire kivesézték Madonna 08.22-i konzervjét koncertjét, ezért én nem is tervezem percről-percre leírni az eseményeket, inkább csak néhány érdekesnek vélt megfigyelésre térnék ki. 

Most mondják azt (mondják is), hogy nem létezik nemzetkarakterisztika meg kollektív tudat, és minden ilyesmi csak sztereotipizálás meg nacionalizmus! Jó, de akkor hogy a fenébe szerveződhetnek egy világsztár és budapesti fellépése köré ilyen sajátságosan magyar jelenségek, mint amilyenekről bármelyikünk hallhatott, már jóval a koncert előttről is?

Itt volt például a helyszín kérdése. Kincsem Park, aztán Puskás Stadion, aztán "nem tudjuk, hol", aztán végül mégis az eredetileg tervezett helyszín. Az elsőnél elkezdték, hogy félni fognak a lovak, aztán magva szakad a lipicai ménesnek, ne ott legyen. A Puskás Ferenc Stadionban attól féltek, hogy a sok Madonnára ugráló-tomboló-vergődő rajongó majd jól letapossa a gyepet, és a nem is tudom melyik focimeccsen (talán a tegnapin?) majd mi lesz akkor, elbotlanak a botlábúak. Különben is, mi egy Madonna egy nemzeti sporteseményhez képest? Egyik sem azt nézte, hogyan lehet, hanem azt, hogyan nem lehet. Végül — mielőtt még Madonna megelégelte volna a hacacárét, és lefújta volna az egész murit — csak megoldódott a probléma. Én még azelőtt vettem meg a jegyeket mind magamnak, mind Ricsi születésnapi ajándékaként, hogy a végső döntés megszületett volna, ezért egy kicsit kockáztattam. Viszont nem akartam, hogy — a megoldódni látszó helyzetre való tekintettel — elkapkodják az összes jegyet, és jól hoppon maradjak. Szerettem volna a páromnak egy életre szóló élményt szerezni, és ezért nem sajnáltam ennyi pénzt kiadni, pedig még nyaralás és egyben fizetés előtt álltam. Nem én tehetek róla, hogy az egész elcsesződött.

Tipikus jelenség az is, hogy a különféle blogokon, fórumokon ha valaki azt állítja, hogy szar volt a koncert, akkor nem azon kezdenek el vitatkozni, hogy most valóban több látványelem van-e egy NOX-koncerten, mint itt volt, hogy a koncert java playback volt (és ha Madonna nagy néha rá is énekelt, akkor inkább ne tette volna, mert vagy hangja nem volt vagy az is hamis), hogy két órát csúszott-e a kezdéssel, hogy a közönséggel valóban csak alig-alig volt-e némi interakció, hanem azon, hogy aki ezt állítja, az suttyó, tipikus magyar, csak a rosszat látja, és miért kell az egészet lehúzni. Különben is, aki bronz jegyet vett, az magára vessen. Én pedig azt mondom, hogy a fenti állítások valóban megállják a helyüket, és Madonna tudtommal csak egy koncertet adott a gold, a silver és a bronz jegyeseknek, a különbség maximum annyi, hogy akik hátul álltak, azok messziről (nem) látták a szart. Mondjuk érdekes megoldás volt ez a kordonokkal való szektor-elválasztás is, olyan jó igénytelen. Persze, élmény így is, csak ne lenne utána annyira keserű az ember szája íze. A pártoskodás persze megvan (ahogy lenni szokott), csak éppen indoklás nincs a vitában (ahogy lenni szokott). Ilyenkor mindig a szociálpszichológiai tanulmányaim jutnak eszembe az attitüdbeállítódásokról meg az azokkal szembe menő jelenségek kezeléséről. Ahogy később a Ricsi megfogalmazta, ha a dívában lett volna némi spontaneitás, a körülményekre való tekintettel beszúrhatta volna a Rain című számot, de ha már a show menete kötött is, legalább ráadásként lenyomhatta volna (úgysem volt az sem), vagy a vége után felcsendülő idegen zene helyett berakhatták volna CD-n (csak volt valamelyik sifonérban), hogy amíg az esőben ázva tülekedünk, ezt legalább azzal a tudattal tegyük, hogy a pop királynője — úgy tesz, mint aki — gondol ránk. Sebaj, én most bepótolom a mulasztást.

Milyen eljárás volt má' az is, hogy a metróból kiáramló népek karjára a Teletál nevű ételszállító cég egy-egy alkalmilag foglalkoztatott kisasszonya egy kék reklámpántot baszott rá, amin mindenki (én is) úgy meglepődött, hogy szó nélkül tovább ment, és csak a metró területét elhagyva ocsúdott fel. Ha mondjuk időben észbe kapok, talán szóvá teszem az eljárást, 'viccből' visszacsapom a hölgyike nyakára, esetleg — ha éppen rossz pillanatom van — meglepődésemben orrba nyomom, de így csak néztem egy nagyot, aztán elkezdtem vele játszani. Jól is jött a három órányi várakozás közepette, bár Ricsi ennek nem annyira örült, mivel közben szinte minden testrészét végigcsépeltem vele (meg a sajátjaimat is).

Meglepett aztán, hogy a Kincsem Parkig vezető útszakasz két oldalán felbukkant rengeteg tipikus cigány (és néhány nem-cigány) árus, akik gagyi pólókat, ördögszarvas pántokat, szotyit és tökmagot, perecet, tejesládákban hűtött üdítőket és egyéb dolgokat árusítottak. Azt hittem, hogy az év legnagyobb koncertje mentesül a lakótelepi búcsúk és körhintás utcabálok kísérőjelenségeitől, de csalódnom kellett. Miért kell egy ilyen eseményből is prolibulit csinálni? Mellesleg biztosan csak a rasszizmusom meg a rosszindulatom mondatja velem, de gyanítom, hogy ezen árusok 99%-ának semmiféle engedélye nem volt erre, de ha mégis, a jegyeket kézből árusító népeknél tutira hiányoztak az erre feljogosító iratok. Az egy dolog, hogy engem ez zavart, de hogy a hivatalos szerveket nem, az már megint a kicsiny hazánkban uralkodó állapotokat minősíti. Hol volt az APEH meg a VPOP? Rendőrség az ugyan volt,  de mivel egyetlen gárdista egyenruhát nem láttak, meg sem mozdultak. Bezzeg, ha fehér ingben és fekete mellényben tűnök fel, tutira igazoltatnak. Manapság ez dívik.

Hát a népek összetétele és öltözködése szintén érdekes volt. Valamiért az a kép élt bennem, hogy Madonna koncertjére, csupa magát kicsípett, középosztálybeli fiatal teszi be a lábát, meg persze a rajongók, fan-pólós egyének, és egy rakat meleg, akik bármennyit fizetnének azért, hogy láthassák az Istennőt (akit — az ABBA mellett — minden meleg szeret). Ehelyett a népek zöme úgy nézett ki, mintha csak a Tesco-ba menne vásárolni, esetleg a kocsmába, legurítani egy sört. Jó, én sem ünneplőben mentem, de azért arra figyeltem, hogy ne legyek alulöltözöttebb mint mondjuk munkanapokon, megborotválkoztam, körmöt vágtam, és egy kicsit tovább igazgattam a hajam, mint máskor. Na de a többség...nem is ecsetelem.

Az már csak hab a tortán, hogy a helyszínen méregdrágán árusították a különböző folyadékféleségeket, hogy homok ment a szemembe, amivel 10 percig, könnyfolyásig küzdöttem, hogy a sok ücsörgéstől és ácsorgástól megfájdult a hátam, és hogy a végén zuhogni kezdett az eső.

Míg az égi áldástól áztatottan sétáltunk hazafelé, majd vártunk az éjszakai járatokra, a hajamról lemosódott a zselé, bele a szemembe meg a számba. Így legalább alaposan megjegyeztem, hogy Madonna ezen turnéjának neve Sticky and sweet volt.

Beszarás, hogy máris augusztus van, holott én még fel sem fogtam igazán, hogy itt a nyár. Mire kezdeném beleélni magam, már jön is az ősz, az eső, a hideg, meg Desi nyávogása, hogy nyissam ki neki az ablakot (amit nem fogok megtenni). A május a zárással ment el, a június a vizsgákkal, a július pedig megint csak a munkával, így eddig összesen 5 napot nyaraltam...

...amiből két napot élveztem igazán, a túránkat. Ez a balatoni három nap nem az én vágyam volt, csak a barátom annyira ellentmondást nem tűrően parancsolt rám, hogy menjek, hogy végül is rábólintottam. Elvégre egy kis punnyadás mindig jól jön, csak ne kellett volna olyan messzire utaznom miatta. Viszont a nyaralást nem ennyire öregesen képzelem el, hanem egy kissé aktívabban. Jó, jó, pihenni kell, na de úgy érzem, nekem inkább a szellemi felfrissülés hiányzik, hiszen a testem fitt és friss (volt, mielőtt még így megöregedtem volna). Ez a három nap tehát nem is igazi nyaralás volt, hanem csak mások elvárásának teljesítése. Így nem is az igazi.

Ahogy a holnap kezdődő, és — számomra — vasárnapig tartó táborozás sem lesz az, mert azt sem én akartam. Nem magával a sátorban lakással van a probléma, hiszen azt még ilyen öregesen is jól viselem (habár vasárnap reggel tutira nem ezt fogom mondani), de nem is az anyagiakkal, mert egy hét mindössze 14000 HUF. Nem is a meleggel, nem is a szúnyogokkal vagy a közös zuhanyzóval, és még csak nem is azzal a számtalan skinheaddel, aki szintén ott lesz, hanem azzal, hogy már unom az egészet. (A rendezvény nevét direkt nem írom ki, mert még csak most megyek, ráadásul a blogolásba be nem avatott családtagjaim is rátalálhatnak általa erre a szerény kis irományra.)

Igen, tök jó, hogy 100% jobboldali lesz a táborban, jók lesznek a történelmi, politikai és társadalomtudományos előadások, jó lesz a véradás meg a sok-sok koncert is. Tuti. És jó lesz nappal megdögleni a melegtől, éjszaka meg két pulóverben aludni a hálózsákban...de könyörgöm: unom. Unom! Ugyanazok az előadók, ugyanazok a fellépők, és ez nem is volna baj, ha nem ugyanazt mondanák el. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a részegek, ugyanazok a hangoskodók. Hat éve járok ide, vagy talán már 7? Mindegy. Némelyik előadást már minimum 4x hallottam, pedig az előadó professzor tudásából nyilván futná másra is, ahogy a többiek is egyre laposabbnak tűnnek. Tutira velem van a baj.

De akkor miért megyek ? — kérdezhetnétek tőlem joggal. 

Nos, becsszó nem akartam. Már tavalyelőtt is mondogattam, hogy már nem érdekel, tavaly pedig határozottan kijelentettem, hogy elég volt. Anyám viszont megérdeklődte, hogy megyek-e, mert ha igen, velem jönne a nagyobbik húgom is. Erre nem mondhattam nemet, főleg azért, mert így végre alkalmam nyílhatott egy kicsit közelebb kerülni a saját (fél)testvéremhez. Másrészt a barátom is kapacitált, merthogy ő ott tud a legjobban pihenni. A gyerekei mennek, amerre látnak (és nem kell őket félteni), ő pedig addig nyugodtan piknikezhet...hát mentem. Viszonylag jó is volt, igaz, jóformán mást sem csináltunk, mint a sátrunk mellett boroztunk meg szotyiztunk egy pokrócon elheverve. Kicsit azt is megtapasztalhattam, milyen az, amikor az addig barátságosnak tekintett közeget — buziként — immár ellenségesnek élem meg...pedig én változtam, nem ők. Na mindegy, ez messzire vezetne. Idén megint határozott voltam, és a sarkamra állva kijelentettem: nem megyek. Erre jött a barátom, hogy "ne csináld már, tavaly is milyen jól elvoltunk", stb. Mire ismét beadtam a derekamat. Anyám is előre mondogatta, hogy az idén mindkét húgom jönne, ha én mennék, hát nem volt mit tenni, az ő kedvükért (is) igent mondtam. Jöjjenek, aztán majd jól elleszünk. 

Na de ez nem olyan egyszerű. Először is el kell paterolnom a macsekot. A Rolandék új albérlete ugyan megfelelő (elvégre ő a cica másik gazdája), csakhogy ott már egy kutya is van. Sebaj, rááldoztam egy fél napot, és elvittem a Desit hozzájuk, letesztelendő, hogy bírják majd egymást ezen az egy héten. Vicces volt, de úgy tűnik, minden rendben lesz. Ma szépen hazanyargalok, kitakarítom az alomtálcát, kirimánkodom a macskát az ágy alól (ahova majd a szállítódoboza megpillantásakor menekül be), átviharzok vele a Roliékhoz, onnan vissza haza, aztán ágyneműt mosok (hadd száradjon, amíg nem vagyok otthon), lefújom a kádat kék festékkel (hadd száradjon, amíg nem vagyok otthon) — persze a megfelelő sorrendben: mosás, fújás, teregetés — és összepakolom a holmimat. Holnap reggel nyargalás anyámékhoz, vidékre. Szolíd ebéd, aztán kocsival a tett színhelyére, ahol jön az újabb kombinálás: én a testvérem sátrába, a barátom meg az enyémbe, mert tavaly tönkrement az övék.

De ez mind csak a technikai része a dolognak, ugyanis ezeknél sokkal nagyobb problémák is akadnak. A nagyobbik húgom bepasizott, és most aztán dúl a love. Olyannyira, hogy a világ megszűnt számára létezni, közte a beígért közös nyaralás is. Ha anyám nem mondta volna, hogy olyan a srác, mint én, csak 24 évesben, akkor el sem tudnám képzelni, mi lehet a finnyás kiscsajszinak (18 éves...) ilyen észveszejtően hanyagolhatatlan (így viszont tökéletesen megértem). Oké, egy kipipálva, viszont a másik húgom még ott van. A pénz kérdése ismét felmerült, ugyanis az előző havi fizetésemből kellett megoldanom a balatoni kiruccanást ÉS ezt a táborozást is (Madonna — reméljük, el nem maradó — koncertjének 2 személyre szóló megfinanszírozásán túl). Ma bejöttem dolgozni, és kp-ban megkaptam a havi pénzem kb. felét. Ez a probléma megoldódott.

Ma dél körül jött a telefon, hogy a barátom valami gikszert idézett elő a bátyjától kölcsönkapott drága autóban, aminek a javítása 130k HUF, ergo nem marad pénze a holnap induló programunkra, magyarul ő akkor így nem jönne. Mit ne mondjak, kiugrott belőlem az önzés: "Micsodaaa? Basszus, a ti kedvetekért álltam rá az egészre! Mi a faszt csináljak ott egy hétig a húgommal?". Kicsit tényleg elkenődtem. Anyámék már nyilván bekészültek, a kis majdnem 16 éves is ezen pörög, nem mondhatom nekik, hogy sztornó. De tényleg: mi a fenét kezdjek a testvéremmel, akinek egyrészt az apja lehetnék, másrészt alig értünk szót egymással? Meg aztán: ezért sakkozzak a pénzemmel, ezért áldozzak majdnem egy hetet olyan dologra, amit nem is én akartam, ezért nélkülözzem a párom társaságát, ezért tegyem ki a cicámat sokkoló helyzeteknek, stb? Szerencsére egy pár órával ezelőtt jött a barátomtól az újabb hívás, hogy talán szerencsésen megoldódik a probléma, max. májkrémet esznek egy hétig. Mondtam, hogy adok kölcsön, de azt visszautasította, így valóban májkrémet kell majd enniük. Mindig van valami.

Na, szóval a lényeg, hogy akkor most én vasárnapig nem leszek, meg lehet, hogy 1-2 napig utána sem (mivel a melóm vélhetőleg igencsak felszaporodik), de addig talán ellesztek valahogy. Egy időzített bejegyzés talán belefér valamikorra, de nem ígérem. Utána viszont jön az élménybeszámoló, plusz néhány kemény téma, ami egyeseknél talán kiveri a biztosítékot, de ettől én még megírom. Ja, és persze indul az új blog is, ha lesz neki egyedi sablonja...de ez már egy másik történet.

Majd jövök.

...töltöttem az utóbbi napokat, és most is csak azért vagyok alkalmas (?) a blogolásra, mert — vélhetőleg csak átmenetileg — fellebbent a tudatomról a fáradtság fátyla. Minden másodperc értékes, ezért amíg észnél vagyok, gyorsan beszámolok a hétvégémről. Csak röviden.

Miután a hét közepét egyedül töltöttem, alkalmam lett volna egy kicsit korábban lefeküdni, mint ahogy szoktam, így viszont lehetőségem volt olyan dolgokkal foglalkozni, amivel a párom társaságában nem szoktam (pl. blogot írni), ergo megint csak későn hunyhattam le a szemem. Ez halmozódott szépen (igazából hetek óta), ezért péntek délutánra szemkifolyós állapotba kerültem, és a pénteki edzést is kihagytam (immár zsinórban harmadszor). Ez mondjuk csak a kummantás egyik oka volt, mert egyébként egy szombat hajnali málnaszedés is kilátásban volt, ami miatt a péntek estét nem is otthon töltöttem. Haza kellett viszont mennem, ellátni a cicát, lefürödni, összepakolni a cuccaimat, majd újra útnak indulni, és nem volt kedvem a munkahelyemtől elkavarogni az Örsre, onnan haza, Újpestre, majd vissza az Egressy úthoz, azaz majdnem a kiindulási ponthoz. 

Kis kitérő keretében jegyzem meg, hogy elhatároztam már párszor, miszerint ezentúl mindig lesz nálam fényképezőgép, mert jártamban-keltemben egy csomó érdekes látványt örökíthetnék meg, így viszont mindig csak bánkódom, amiért elszalasztom a kínálkozó lehetőségeket. Most például berakhattam volna ide a pénteki özönvíztől elárasztott Béke tér látképét. Fasza lett volna. Az emberek térdig a vízben, vagy magaslati pontokra menekülve, a buszmegállók, szemetesek félig ellepve, a buszok meg tengelyig elmerülve — víz ameddig a szem ellát. Látta valaki az Őrült Stone, avagy 2008. a patkány éve (Split Second) című filmet? Na, nekem ez jutott eszembe erről.

A barátomhoz átérve — bár korai kelés volt kilátásba helyezve — nem tudtunk hamar ágyba kerülni. Még dolgoznia kellett, amiben én is segítettem neki, el kellett fogyasztani az éppen akkor érkező antidiétáriánus pizzát, segítenem kellett a gyermekeknek a számítógépezésben (mert egy olyan játékot toltak, amiben egy halom praktikus tanáccsal szolgálhattam), és még jópofiznom is kellett egy éppen ott ragadt másik barátjával (akit nem kedvelek különösebben). Este 11 elmúlt, mire elaludtam, fél 4-kor viszont már fel is ébredtem, pedig csak 4-kor kellett volna. Összeszedtem magam (meglepetésemre nem is ment olyan nehezen), majd a nagyobbik gyermeket is életre kellett keltenem, ami viszont már nem ment olyan könnyen. Négy rohamot kellett intéznem ellene, mire pislákolni kezdett a szemében az öntudat. 4:40-kor már az autóban ült a csapat, 6 óra után valamivel pedig már a málnás sáros földjét taposta átöltözve, megkávézva. 

Mit is írhatnék erről? Marha izgalmas volt: láttunk egy csomó málnát, ettünk egy csomó málnát, és szedtünk egy csomó málnát. Összesen 100 kilót, szóval elvoltunk egy darabig. Közben beszélgettünk, volt egy reggeli szünetünk, pirultunk a napon, szétkaristoltuk a bőrünket, és hasonlók. A lényeg, hogy egy kényszerebéd után du. 2-kor már otthon is voltam. A következő egy órát fürdéssel, gépezéssel, szenvedéssel töltöttem, aztán lefeküdtem aludni, mert igencsak rám fért.

Hivatalosan este 7 után ébredtem, nem hivatalosan viszont azóta is alszom. Isten bizony, én ilyen kóma még életemben nem voltam, mint akkor. Fent voltam, mégsem tértem magamhoz igazán. Mintha az agyam egy része továbbra is aludt volna, miközben az életfunkcióim azért működtek. Azt hiszem, a testem egyszerűen besokallt. Ricsi nem győzött mosolyogni a fejemen, mert ugye ez az állapot külsőleg is erősen meglátszott rajtam. Na mindegy, fáradtság ide, fáradtság oda, éjjel 1-ig tuti nem aludtunk. Reggel aztán elsőként ébredtem, álmosan, fejfájással. Ez meg olyan érzés volt, mintha túlaludtam volna magam, holott csak kevésbé voltam álmos, mint este. Ennek ellenére összeszedtem magam, felkerekedtünk, hogy 11-re a Tigriékkel megbeszélt helyre érjünk.

5 perc késéssel ez sikerült is, aztán így, négyesben elindultunk a Duna-part egy meghatározott részére, ahol egy jót piknikeztünk, sok másik ember közelségében. Igyekeztünk árnyékban maradni, de így is ronggyá égtem így lett egy kis színem, pedig már a málnásban is megkapott egy kicsit a nap. Beszélgettünk, napozgattunk, eszegettünk, késő délután pedig hazamentünk. A fejfájásom csak azért csillapodott egy kicsit, mert bevettem rá egy gyógyszert, mostanra viszont megint elkezdtem érezni, ráadásul még hozzá jött a napszítta bőröm lángoló érzése is, na meg egy újabb fáradtsági hullám. De még ennek ellenére is fenn maradtam 11-ig, mert kíváncsi voltam Richárdom produkciójára az éterben (és itt nem a fingásról van szó).

Gyakorlatilag igazi pihenés nélkül kezdtem bele az új hétbe, csoda hát, ha álmon halok idebe'? Cserébe viszont késleltettem a beszáradást, hiszen kint voltunk a városban. 

Egy pár hete fölmerült, hogy valamikor, amikor már jön a jó idő, és ráérünk, ki kéne menni a természetbe, kirándulni egyet. Én ezt túrának szoktam nevezni, de egy egynapos, sátortalan, hálózsáktalan sétálásra valóban jobban illik a 'kirándulás' elnevezés, mint a fellengzős 'túra'.

Ez a valamikor legközelebb most vasárnap lesz (aztán meg ki tudja, mikor), szóval Tigri, Andreas és én elhatároztuk, hogy irány a budai oldal hegyes-fás környéke, és az is felmerült bennünk, hogy esetleg szűk köreinket kibővíthetnénk egyéb, ráérő bloggerekkel (blogolvasókkal) is. Szóval ha valaki ráér, és szívesen beszélgetne velünk egy könnyed sétálgatás közepette, ne legyen rest, és dobjon egy e-mailt nekem (qwert979@freemail.hu) vagy Tigrinek, hogy megbeszéljük a részleteket (a holt és mikort).

A reggeli órákban indulunk, azaz kb. 9:30-kor, úgyhogy addigra kellene a megbeszélt helyre érkezni. Aki jön, hozzon magával sározható cipőt, ruhát, általa fogyasztani (esetleg kínálni) kívánt ételt és italt (csokikát, üdcsit, egyéb nyaflatyot), számára nélkülözhetetlen alkalmatosságokat (tampon, gyógyszer, mobiltelefon, atomerőmű, egyéb), némi pénzt az esetlegesen hiányzó táplálék alkalmi pótlására. 

A túra időtartama a már említett reggeli/délelőtti időponttól délutánig, esetleg koraestig tart, és nem távolodunk el nagyon Budapesttől, ettől nem kell tartani. Nagyon rossz idő esetén túra kirándulás helyett beülős beszélgetésre van kilátás, ami némileg magasabb költséghányaddal kivitelezhető (egyéntől függ).

Ismeretlen, önmagukat (levélben) azonosítani nem kívánó személyek számítsanak az elutasításra.

Szóval hóvirágerdő, tavaszi illat, napsütés, langyos szellő, kellemes társaság, én... ki tart velünk?

Világ életemben tartottam a változásoktól, mert jobb szeretem a 'járt utat', a biztos, megszokott módit. Persze ha — némi vívódás után — végül meglépem a változtatást, vagy egyszerűen csak magától bekövetkezik, akkor hamar megszokom. Most azonban egyszerre olyan sok új dolog van a munkámmal kapcsolatban, hogy határozottan elveszve érzem magam. Az idegeimet megint van, ami folyamatosan roncsolja, ráadásul ilyenkor a környezetemmel is csúnyán beszélek, főleg egy bizonyos kolléganőmmel. Ezúttal nem az adótörvények módosulásáról van szó, hiszen még nem is jutottam odáig, hogy egyáltalán elolvassam őket, hanem a munkakörnyezetemről.

Egyrészt megváltozott az évek óta használt és kitapasztalt, APEH-os nyomtatványkitöltő program, amit már töviről-hegyire kiismertem. Ez 2009-től nem lesz alkalmas a különféle bevallások elkészítésére, ami nem is lenne olyan nagy baj, ha nem lenne annyira más, mint az eddig használt. Meg kell szokni, hogy melyik bevallást kell majd ezzel megcsinálni és melyikeket kell még a régivel, meg kell szokni, hogy hiába akarom bezárni az X-szel, mert nem lehet, meg kell szokni a menürendszert, az importálást és egyebeket. Ebben más könyvtárakba kerülnek a kész nyomtatványok, ide-oda kell lépkedni, és az egész egy merőben szokatlan metódus. Ennek tehát nem örülök, de önmagában még nem lenne olyan nagy probléma.

Másrészt idén már nem papíron vezetjük a bérek utáni adókat, hanem az általam készített táblázatban. Ez persze jó, hiszen jelentősen redukálódik a bérszámfejtésre fordítandó idő, de önmagában ez is más lesz. A táblázatot egészen ügyesen megcsináltam, egy csomó automatizmus van benne, de várható, hogy még újra meg újra bele kell nyúlkálnom a prototípusba, ahogy naponta derül ki, mi mindenre nem gondoltam eddig vagy, hogy mi minden működik máshogy, mint azt terveztem. 

Harmadrészt pedig a könyvelőprogramunkat is lecseréltük a napokban, a 2009-et hamarosan már ebben visszük. A gyártó ugyanaz, a működése is hasonló, csak nem DOS, hanem Windows alapú. Nyilakkal való közlekedés helyett ikonos és a szokásos windowsos menürendszer van benne, azaz vélhetőleg egy jó darabig még állandóan keresgélni kell benne mindent. A telepítés nem volt egyszerű, a régi fájlok átkonvertálása sem, de bizonyos adatok egyszerűen elvesztek, a nyomtató nem úgy működik, ahogy kéne, és egyéb nyalánkságok, amik közül a java nyilván még elő sem jött. Persze mindent nekem kellett csinálnom, elvégre én 'értek' a számítógépekhez (Tigri a megmondhatója, mennyire), mindenki engem idegesít, mindenki nekem nyavalyog. Különösen Hajnalka borít ki, aki ha valami szokatlant talál, rögtön eldob mindent, és nekiáll sóhajtozni, sopánkodni meg méltatlankodni. Basszus, arra nem képes, hogy elolvasson valami kiírást a képernyőn, és hiába mondom neki, hogy nekem ugyanaddig tart valamit megtalálni, mint neki, csak mondja a magáét, és 'leblokkol'. Messze még a vége, és mivel még jóformán semmit nem csináltam az új progival, egy csomó probléma csak ezután fog előjönni, a munka dandárjában. Ez már előre frusztrál. 

Ráadásul — mint azt az elején már említettem — ezek a változások egyszerre következtek be, és egymásra is hatással vannak. Azaz az új könyvelőprogram valamiért nem tudja átadni a bevallásokat az új ABEV-nek, az új ABEV-vel pedig nem tudjuk őket manuálisan sem beimportálni. Mivel a könyvelést, bérszámfejtést és tárgyi eszköz nyilvántartást most konvertáltuk át az új programba, ha valamit változtatunk a régiben, azt az újban is meg kell tenni, hogy később ebből ne legyen probléma. Valami tutira kimarad majd, aztán egy év múlva lehet szentségelni. Sorolhatnám. Könnyebb volna a helyzetem, ha valaki más is értene annyira a dolgokhoz, mint én, hogy ne nekem kelljen az összes munkatárs problémáját egyedül megoldanom, és akkor is könnyebb volna, ha nem minden egyszerre változna meg, mert így apránként kiismerhetném őket, és nem kéne nulláról, egyszerre földerítenem mindent. 

Külön öröm, hogy a nyugdíjas vezető könyvelőnk arra nem képes, hogy a könyvtárakban lavírozzon, ezért a lemezen/pendrive-on átadott fájlokat, bevallásokat mindig oda másolgatja, ahol a célkönyvtár éppen áll. Már tele van szeméttel a gépe. Ezután viszont bizonyos fájlokat majd ide kell másolni, másokat meg oda, a harmadik adagot meg sehova, csak meg kell majd nyitni őket. Az sem biztos, hogy a különböző programok (ide értve az excelt is) fent vannak egyáltalán a gépén, ja és persze csak mátrix nyomtatója van, ami nem biztos, hogy jól funkcionál majd a windowsos program alatt. Egyelőre még a sajátomat (és Hajniét) sem sikerül összehangolnom az új programmal, szóval van dolgom bőven. 

De miközben mint rendes kisdobos, ott segítek, ahol tudok, a munkaidőmet más kollégák bajára fecsérlem, és közben apránként idegbeteg leszek (vagyok), az én munkámat ki csinálja meg?

Jelen bejegyzés a példa arra, meddig vagyok képes halogatni olyan dolgokat, amik nem életbevágóan fontosak. Az életbevágóan fontos dolgokat (határidő-1) napig halogatom, de ez egyrészt nem derül ki ebből a bejegyzésből (most meg már de), másrészt nem is lényeges. Igen, ahogy a cím is sugallja, a már régen baharangozott beszámoló következik 2008.05.01. engem érintő momentumairól. Ugyanakkor ez a bejegyzés arra is példa, hogy ha én valamit (másnak) megígérek, akkor azt meg is tartom, maximum az illető nem győzi azt kivárni. (Ezennel felhatalmazom a legközelebbi blogtalálkozón megjelenőket, hogy felelőtlen ígérgetésem esetén nyugodtan picsán rughatnak.) Nos, akkor ugorjunk vissza 101 napot az időben, és lássuk, mi mindent vagyok képes előkotorni agyam egyre sötétebb szegleteiből.

Május 1. éppen abba az időszakba esett, amikor a barátaim napokat (heteket) töltöttek nálam albérlet- és munkakeresés céljából, így magától értetődő volt, hogy aznap majd egy kis csapatként vetjük bele magunkat a hideg virsli-meleg sör ünnepébe. Lesz itt minden — gondoltuk— piknik, Városligeti-tó, kóla, törökméz, idegenek fikázása, virsli, wurstli, ismeretlen buzik felismerése és kitárgyalása, meg egy halom egyéb huncutság. Mivel egy ilyen társaságban minden este felér egy kisebb spontán bulival, nem keltünk fel túl korán. Zuhanyzás, kávé, cigi, reggeli, öltözés, újabb kávé, újabb cigi, és máris délután 1 van, de ha néhány órával később indultunk volna, akkor sem maradtunk volna le semmi lényegesről. Miután — nagy nehezen — mindenki elkészült, útnak indultunk. Kisétáltunk a fekete 30-as közeli megállójába, és míg a következő busz megérkezett, süttettük magunkat egy kicsit a jó kis tavaszi napsütésben. Nem véletlen, hogy a 30-as busz neve előtt kihangsúlyoztam, hogy fekete, mivel most még a szokásosnál is jobban rászolgált a nevére: a jármű utazóközönségének minimum fele cigány volt, de a létszámuk néhány megállóval később csak tovább szaporodott. Volt itt minden: makkoscipő, hátraolajozott haj, izompóló 0 testre, hiányos fogazat, hónaljszag, meg a szokásos kellékek. A lila pantalló és virágos szoknya ezúttal elmaradt. Természetesen ülőhely már messze nem volt a buszon, de még állóhely is csak alig-alig. Mivel néhányan éppen leszálltak, esélyünk volt az alacsonypadlós jármű babakocsik számára kialakított részére benyomulni, de ezzel sem jártunk túl jól, mivel a fel- és leszálló többség minket tolt csak egyre beljebb. Én végig az ablakra voltam paszírozva, de Rolandom sem járt jobban, mivel ő egy kapaszkodó karhoz tartozó hónaljat kapott az arcába. Próbáltam visszafogni a röhögést, ahogy a társaink figyelmét is felhívni értékeik fokozott védelmére, de nem akartam feltűnést kelteni, nehogy még a végén megverjenek. Mondjuk a félúton felszálló 5 tagú cigány családtól nem kellett tartani, mivel apuka és anyuka mellett az orgonasíp két nagyobbik tagja is olyan bandzsa volt, hogy ha felém nézett, a sofőrt látta.

Ilyen viszontagságok közepette érkeztünk meg a Hősök terére, ahol addigra már jó kis muri kerekedett. Volt itt kisszínpad, nagyszínpad, sergő (körhinta), kecskebogyó-, gumicukor- és a törökmézárusok (utóbbi termék kiválóan alkalmas a fogtömések kirántására), pántlikázott faágak, gólyalábas szórakoztató egyedek, meg temérdek nép. Egy évvel korábban pont ugyanilyen volt minden, csak akkor a társaságunk minden tagja szexuális kisebbséghez tartozott, ellentétben a mostani 60%-kal. Elsőként a tér közepén felállított gúlákhoz léptünk, hogy megkeressük rajtuk a származási helyeinket, ugyanis ezeken fel volt sorolva az összes magyarországi település, mégpedig ABC-rendben. Ha valamelyikünk rábukkant a szülőfalujára, sikongatva tapsikolt, és úgy tálalta a többiek felé a dolgot, mintha valami HATALMAS felfedezést tett volna. Miután ezt az aktust jól összefényképeztük, elindultunk a körhinták és dodgemek felé.

Egy évvel korábban ezen a szakaszon ún. Romajálist tartottak, és a hely felé közeledve biztosak lehettünk benne, hogy az eltelt év után ez sem változott semmit. Az ojjektumot 100 méterre megközelítve a kisebbség aránya meghaladta a 40%-ot, ez méterről méterre nőtt, 50 méternél a kisebbség aránya többségbe fordult, mígnem a forgatag közepén elérte a 99,8%-ot. Itt aztán már volt zöld és lila nadrágtól kezdve vásztág bájszosz káláposz jelenség, meg fejkendős, virágos szoknyás is, bár ezek mennyisége messze alulmúlta a vastag aranynyakláncot hordó, kigyúrt, kopasz állatokét, meg ugyanezek plázarobogós, hulahopp karikát idéző fülbevalójú, rágógumit fújkáló, ősprimitív barátnőikét. Ez utóbbiakkal pedig már csak a babakocsik és a karonülő purgyék száma vetekedhetett. A színpadon mindenféle cigány előadók léptek fel, a szünetekben pedig karaokezni lehetett. Amikor mi ide értünk, egy cigány kislány éppen valami számomra ismeretlen nótát nyihogott el, amit ha nem utálnék, biztosan értékelni is tudtam volna, mert jól csinálta. Az autentikus cigányzenék közül az evőkanalas, tejeskannás, pörgős fajtákat nagyon szívesen hallgatom, és a véremet is felpezsdíti a ritmusuk, de a nyávogós, nyihogós kesergőket ki nem állhatom.

Miközben megpróbáltam egy harmadik és egy negyedik kezet is növeszteni magamnak, hogy minden zsebemet takarni tudjam, és közben még az ékszereim meglétét is pillanatonként ellenőrizhessem, azon gondolkodtam, hogy egyáltalán mi az, hogy Romajális. Noooooormális? Ez a két dolog így együtt eleve paradoxon, elvégre május 1. a munka ünnepe...de inkább nem folytatom. Még ha a Romajális nem ezen a napon lenne, megérteném, na de így...

Felmerülhet persze a kérdés, hogy minek mentünk egyáltalán oda (és Rásnak üzenem, hogy a fentiekből még nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni a magyarországi cigánysággal kapcsolatos, beígért bejegyzésemre vonatkozólag), hogyha ennyire nem éreztem jól magam a helyszínen. Hát mert itt voltak csak körhinták, azokat pedig a párom nagyon szereti. Alapos igyekezettel vett rá mindenkit, hogy felüljenek vele a legbrutálisabb pörgő-forgó szarokra is, egyedül csak én voltam hajthatatlan, de így legalább volt, aki vigyázott a cuccaikra. Miközben ők a lánchintán sikonyáltak, én odalentről fotóztam/filmeztem őket, és nem mellesleg baromi szexi látványt nyújthattam egyik lány barátunk citromsárga retiküljével a hónom alatt. Miután kirosszullették magukat, és egymás szavába vágva kiabálták el, mennyire jó/rossz volt odafent, elsétáltunk a Vaskefe mellé, ahol egy kicsit leheveredtünk pihenni. Itt jól lefikáztunk minden szembe jövőt, aztán elindultunk a Városliget felé.

Egy kecskebogyó-árusnál méregdrágán vettem magunknak parasztrafaellót, aminek a javát nekem kellett megenni (úgyhogy kis híján rosszul is lettem, olyan édes volt), közben pedig megnézegettük az itt összegyűlt 0,0001%-os pártocskákat, meg a szavazóbázisukat. Magyarországi Kommunisták Pártja, Szociáldemokrata Párt és hasonlók sorakoztak egymás mellett, és volt olyan, amelyik még Marx portréját sem átallotta kiállítani. Lehetett kígyót símogatni, meg élő szobornak pénzt dobálni néhány mozdulat kiváltása céljából. A legtöbb lehetőség persze a zabálásra volt (ezt mi sem hagytunk ki), ami meg is látszott a népen. Nem csoda, hogy a világ 3. legelhízottabb nemzete vagyunk. Amikor felfigyeltünk a terebélyes alakok nagy létszámára, a citromsárga retikülös barátnőnk új elfoglaltságot talált magának: elkezdte fényképezni a hatalmas valagakat. Ezek közül a fényképek közül látható néhány ezen bejegyzés illusztrációjaként (és ezért sem hagytam annyiban a témát).

Szóval mi is hamburgereztünk, kukoricáztunk, lángosoztunk, és még a förtelmes ízű medvecukor-kínálatból is vásároltunk magunknak, aztán visszamentünk a Hősök terére, hogy eldöntsük, merre tovább. Kitaláltuk, hogy a Café Eklektikába megyünk, és hamarosan azt is eldöntöttük, hogy gyalogoljunk-e, vagy inkább a kisföldalattival közelítsük meg. A gyaloglás kapta a több szavazatot — nem kis vita árán. Az Oktogonon túl van egy kávéző, aminek a 'kerthelyiségében' a meglepően meleg május eleji időnek köszönhetően rövidnadrágban ült egy pali, aki valami újságot olvasott. Ahogy elhaladtunk mellette, arra lettem figyelmes, hogy a nadrágja szárán kilógnak a heréi. Egy kissé hihetetlennek tartottam a dolgot, ezért erősen koncentrálva figyletem, biztosan jól látom-e. Jól láttam, tényleg kilógtak, erről egy barátom is így vélekedett. Fotó sajnos — érthető okokból — nem készülhetett , pedig vicces volna.

Az Eklektikában rajtunk kívül csak ketten voltak. Két egymással beszélgető, ránézésre meleg srác, de minket ők nem zavartak. Mi pedig magunkat nem zavartattuk. Olyan hangosan voltunk így öten, hogy már égett a pofámról a bőr. Először egy nő vette fel a rendelést, aztán pedig egy egyszerűségében igényes, szép göndör srác szolgált ki minket, akitől sokadik arra jártakor megkérdeztük, hogy:

- Feltehetünk egy kérdést?

- Azt, hogy meleg vagyok-e? Mert ha ez a kérdés, akkor igen a válasz.

- Miért, ilyeneket szoktak kérdezni?

- Igen, legtöbbször...

- De mi nem erre vagyunk kíváncsiak. Tudod-e, mi az: kicsi és barna?

- ???

- Tacskócsöcs! — majd harsány röhögés.

Ez a hülyeség akkor és ott született, szegény srác meg nem tudott mit, tenni, minthogy üdvözült arckifejezéssel elsétált onnan. Hiába, ilyen hülyék tudunk lenni...

Na, innen már csak hazafelé vezetett az út. Miután jól kidumáltunk mindent és mindenkit, lefikáztuk Budapest fél lakosságát, meg hasonlók, hazatértünk, hogy ott folytassuk az estét, ahol abbahagytuk a délutánt.

Miután Redbleknél vitatkoztunk egy kicsit a hamarosan megjelenő Diablo III. nevű számítógépes játékról, meg annak az elődjéről, felmerült bennem a gondolat, miért ne oszthatnám meg az olvasóimmal a magánéletem egy újabb szeletét, mégpedig, hogy milyen játékokkal játszom a gépemen. Elvégre sok blogolvasó úgyis a voyeur-ködés miatt látogat az általa preferált oldalakra. Hát akkor most nesze nekik, csak értsék, miről van szó...

Szerintem a lelkes olvasóim közül senkit sem fog meglepni az az állítás, hogy a tanulás, a munka, az otthoni munka, a hétvégi utazgatások, a cicázás, a bevásárlás (nem sorolom tovább) mellett vajmi kevés időm marad arra, hogy bevágódjak a gépem elé, és órákig klikkelgessek az egérrel, meg intenzíven nyomogassam a WASD billentyűket. Viszont ha mégis sor kerül ilyesmire, az általában jó hatással van az idegállapotomra. Én a saját kategorizációm szerint output ember vagyok, azaz olyan, aki inkább alkot, de ha nem, akkor is legalább önmagát építi, a mozizást, tévézést és a játékokat viszont input tevékenységnek nevezem. Ezeket mások alkották meg, mi csak befogadjuk őket.

Néha nekem is szükségem van egy kis inputra, de mivel a játékra fordított időm kábé heti 4-szer fél-egy óra, igazán nem mondható, hogy profi gamer lennék. Ebből kifolyólag a különféle játékokat csak több éves késéssel telepítem fel magamhoz, ráadásul a mostani gépemen nem is futnának megfelelően. Róka fogta csuka helyzet áll fenn, mivel gyengécske a gépem, tehát a mostani játékokat nem is érdemes beszereznem, ezért csak a régebbieket veszem meg, ergo nincs is szükségem jobb gépre. Ha tényleg csak nagyon kevés időm van játszani, nem is fáradok a progik futtatásával, csak felmegyek valamilyen online játékokat összegyűjtő oldalra, ötletszerűen rákattintok valamire, aztán már tolom is. Ezek a játékok úgyis elég egyszerűek (mellesleg éppen ezért nincs is sok esélyük arra, hogy ennél tovább lekössenek), bár néha sikerül egy-egy gyöngyszemre bukkannom, amit nyomban el is mentek a kedvencek közé.

Alapvetően maximalista vagyok, ezért ha valamit feltelepítek a gépemre, azt addig nem vagyok hajlandó letöröni onnan, amíg végig nem viszem, valamint általában a legnehezebb fokozaton játszom, hacsak az nem a csalással egyenlő (a gép javára). A sportjátékok és a szimulátorok egyáltalán nem kötnek le, utálok vezetni, gördeszkázni, repülni, focizni, stb. Nálam a stratégia-FPS-RPG triumvirátus van a toppon. A fantasy/RPG ugyebár már jóval több, mint a fél életemet kitöltötte, tehát szívesen vetem rá magam minden olyanra, amiben mágusok, harcosok, szörnyek és egyéb mesebeli dolgok szerepelnek. A szürkeállományom megdolgoztatására a stratégiai játékok a legalkalmasabbak, de ha csak egy kis agyatlan lövöldözésre vágyom, akkor keresek valami FPS-t. A legjobban azok a játékok jönnek be, amik a fenti 3 kategória valamilyen elegyét képezik, ezeket általában később is újra előveszem. Ezeken kívül még több féle kategória létezik, és azokban is akad egy-egy olyan alkotás, ami megragad, de erre jóval kisebb az esély (platformjátékok, 2D-s akciójátékok, stb.). A joker nálam a horror témájú alkotás, mert abból jöhet bármilyen, viszont semmi olyat nem szeretek, aminek nincs vége (pl. a Sims). Az ilyenek általában rövid idő múltán röpülnek is a gépemről.

A fentiekből az következhet, hogy ha egyszer valamit elkezdek tolni, akkor semmilyen más játékkal nem is játszom (ebben a heti néhány félórában), amíg azt be nem fejeztem. Ez nincs így, méghozzá nagyon nincs. Éppen az a bajom mostanában, hogy mindent félbehagyok, de addig nem törlöm le őket, amíg végig nem játszottam valamennyit. A gépem erőforrásai pedig végesek, tehát addig újabbat sem próbálok ki, pedig egy halom (sokszor kicsomagolatlan) játék ott sorakozik a polcomon kipróbálásra várva. Emiatt most vagy 10-12 játék figyel feltelepítve, csakis arra várva, hogy végre végigjátsszam őket. Akkor lássuk, mik ezek (innentől kezdve nem biztos, hogy mindenki képben lesz):

1 . Tomb Raider: Angel of Darkness: Ennek már nagyon a végén járok, csak nincs kedvem a befejezésig elvinni, mert szerintem elég szar játék, és már csak azért folytatgatom, hogy elfogyjon végre. Nem igazán akció, inkább amolyan akadályleküzdős logikai, de néhány feladat teljesítéséhez egy csomó szöveget kellene elolvasni, a játékra fordítható szűk időkeretemet pedig — őszintén szólva — nem olvasgatással szeretném elpocsékolni. Ezért ha elakadok benne (gyakorlatilag szobánként), az internethez folyamodom, de az meg már nem olyan.

2. Conflict: Vietnam: egy nem túl színvonalas FPS, de mivel a Conflict: Desert Storm tetszett, erre is lecsaptam. Nem kellett volna. Elődjéhez képest nehézkes a vezérlése, és vannak helyek, ahol végtelen mennyiségű vietkong termelődik, a lőszer viszont véges mennyiségű. Még egészen az elején elakadtam, pontosabban csak nincsen kedvem egy nehéz szakaszon átverekedni magam, ezért virtuálisan a sarokba hajítotam.

3. XIII: szintén akció/FPS kategória, nagyon érdekes képi megjelenítéssel, ugyanis egy képregényhős hányattatásait kell végigvezetni képregény formában, rajzos hatással. A feladatok viszonylag ötletesek, és tényleg jó hangulata van az egésznek, de nem sokkal a vége előtt egy kissé benehezedett, nekem pedig elment a kedvem a 30. újrakezdéstől. Amint visszajön, úgyis újra nekiesek, mert addig nem nyugszom, amíg végig nem viszem. Csak most rápihenek.

4. Thief III.: egy ötletes FPS, amiben semmiképpen sem minden élő egyed halomra gyilkolása a cél, hanem inkább a mellettük való elosonás, közben pedig mindenféle cuccok megfújása. A fegyverarzenálunk nem is teszi lehetővé a mészárszéket, tehát aki a darálásra vágyik az inkább a Soldier of Fortune-nel vagy a Doommal nyomuljon. Ez pusztán azért pihen, mert nincs külön parancsikonja, és ezért mindig elfelejtem, hogy a gépemen figyel.

5. Splinter Cell (+kiegészítői): ezt telepítettem fel legutóbb, Dunára vizet alapon. Sok jót hallottam/olvastam róla, ezért amikor megláttam, hogy viszonylag olcsón beszerezhető, rögtön éltem is a lehetőséggel. Igazából kicsit a Hitmanre hajaz, ezért biztosan nem fogunk rosszban lenni, viszont ha igazi akcióra vágyom, kénytelen leszek valami mást találni, mivel a sötétben lopakodási és kúszás-mászási igényeimet a Thief is kielégíti.

6. Resident evil III.: ez már a többihez képest is öreg, de egy darabig szívesen szórakoztam vele, egyrészt mert horror, másrészt mert kellemes emlékek fűződnek az első végigjátszásához. Múlt időt használtam, mert bár még ott figyel a gépemen, de hülyén mentettem, és éppen egy olyan hely előtt állok, ahonnan a jelen körülmények között asszem lehetetlen tovább lépni. Talán ha egyszer lesz kedvem, egy korábbi mentésből viszem tovább.

7. Neverwinter nights: klasszikus, mászkálós RPG a D&D 3. kiadásának szabályrendszere alapján egy olyan képzelt világban, amit a könyvekből és hajdani szerepjátékos múltamból kifolyólag alaposan ismerek (Forgotten Realms). Jó kis fejlődési lehetőségek meg csihi-puhi, viszont gyenge a grafika, korlátozott a játéktér, és a küldetések zöme is unalmas és előre kiszámítható. Csak azért fogom végigjátszani, hogy végig legyen játszva (és bízom benne, hogy a kiegészítői dobnak majd valamit rajta).

8. Elder scrolls IV: Oblivion: az általam megismert szerepjáték alapú programok közül eddig ez van a toppon (előtte a Gothic II volt). Gyönyörű grafika, hatalmas terület, ötletes küldetések, rengeteg tárgy, saját varázstárgy, -ital és varázslat készítési lehetőség, és számtalan más pozitívum. Sajnos a videokártya-csere óta élvezhetetlenné lassult, ezért egy alapos gépfelújításig nincs értelme megvenni sem a Shivering isles, sem a Knights of the nine kiegészítőit.

9. Spellforce: az RPG-k és a stratégiai játékok ügyes keveréke (sokkal jobb, mint a Warlords). Egyszer már végigjátszottam, de egy év után most megint elővettem, hogy egy másik karakterrel is megcsináljam. Szép a grafikája, ügyesen vannak felépítve a pályák, és viszonylagos szabadságunk van benne a feladatok teljesítése terén — hogy csak egy pár pozitívumot említsek.

10. Age of empires II: ahogy az RPG-k között az Oblivion, úgy a stratégiai játékok között ez viszi nálam a pálmát. Az első rész is fasza volt, de ez még annál is jobb egy kicsit. Szintén nagyon élvezetesek a pályák, jól is vannak felépítve, és a kihívás is jól el lett találva. Most egy kicsit leparkoltam szegényt, mert az egyik kampány utolsó pályája egy kicsit mintha mégis nehézre sikeredett volna, ezért a sokadik nekifutás után elment tőle a kedvem,. De csak pihenek, mert tudom, hogy hamarosan úgyis pontot teszek a végére.

11. Empire Earth II: az előző gyenge utánzata. Bár itt nem egy történelmi korszakot hadakozhatunk végig, hanem az emberiség egész történelmét a kőkortól az űrkorszakig, mégis sokkal kevésbé élvezetes, mint az Age of empires. Pedig jó sokat loptak belőle, és fejleszteni is próbáltak rajta, de a végeredmény sajnos elég unalmasra sikeredett. Lehet neten is tolni más nemzetek szülöttei ellen, de ott meg el van baszva a balansz, ezért egy-két meccs után akkor is unalmassá válik, ha történetesen mi győztünk.

12. Panzers, Phase II.: mostanában ezzel nyomulok a legtöbbet. Egy második világháborús stratégiáról van szó, amit magyar(!) fejlesztők készítettek. Ha jó a fülünk, a szinkronhangok között felfedezhetjük Reviczky Gábort, Stohl Andrást, Zana Zoltánt vagy akár Németh Kristófot is, ami jelentősen dobhat az élményen. Ráadásul nem egy építkezős stratégiáról van szó, hanem olyanról, amiben adott egységgel kell elvégeznünk adott feladatot. Tuti színvonal, változatos kihívások.

Akiknek nem hangzottak idegenül a fenti címek, azok rájöhettek, hogy leginkább a PCGuru mellékleteivel és az olcsó, kiöregedett játékokkal szórakozom, na de mi értelme volna tizenezreket kiadni a legújabb fejlesztésekre, ha csak ennyi időm van az egészre?

Ilyen téren nincsenek nagy igényeim.