radikális bejegyzései

Ígértem már, hogy megírom a múlt hét végi (csütörtök-vasárnap) nyaralásom történetét,  amit ismét azon a bizonyos radikális jobboldali rendezvényen töltöttem, úgyhogy itt az ideje eleget tenni — legalább — ennek az ígéretemnek.

Most nem megyek bele a témába olyan részletesen, mint tavaly, hiszen ahhoz képest sok dolog nem változott. Viszont viszonylagos aktualitásukra való tekintettel jól belinkelem ide a tavalyi történésekről készült igen kimerítő beszámoló részeit, amiket visszaolvasva magam is jól szórakoztam (az imént).

Első.

Második.

Harmadik.

Negyedik.

Igen, négy részre bontottam, mert alapos voltam. Ez temérdek betű, de aki akkor még nem olvasott, annak célszerű most bepótolni az egészet, mielőtt belevágok az aktuális eseményekbe, aki meg már akkor is olvasott, annak a felfrissítés okán ajánlom saját magamat.

Rögtön az elején leszögezném, hogy idén egyáltalán nem akartam kimenni erre a fesztiválra. Az utóbbi egy évben nagyot fordult a világ kereke, de az én pszichém is jelentős változásokon ment keresztül, meg aztán bizonyos politikai-közéleti jóslataim is bejöttek a rendezvénnyel kapcsolatban, szóval már előre kerek-perec kijelentettem, hogy nem. Két éve a nagyobbik húgom jött velem, tavaly a kisebbik, és mindegyiknek nagyon tetszett az az egy hét, bár nyilvánvalóan azért, mert mindegyiknek ez volt az első igazi nyaralása, az első szülők nélküli hét. Ebből kifolyólag mindkettő ragaszkodott hozzá, hogy idén ismét ott legyen, és mivel a nagyobbik pasija is ide készült, rám már nem is lett volna szükség. Szuper! Azonban az a barátom, akivel hét éve kint vagyunk, szinte könyörgött, hogy legalább a hétvégére vagy legalább egy pár napra menjünk már, mert a gyerekei mindenképpen szeretnének jelen lenni, így végül beadtam a derekamat, bár morogtam közben rendesen. Szóval az első négy napot megúsztam, és csütörtök este érkeztem a helyszínre.

Az első este

Mivel szerdán egy társasozós/DVD-zős estét-éjszakát tartottunk, nem óhajtottam korán reggel kipattanni az ágyból, és nem is tettem így. Kényelmesen felkeltem, komótosan összepakoltam, és csak kora délután indultam ki a Nyugatihoz, ahonnan fél óránként indulnak vonatok Szob felé. Az utat gyorsan megtettük (45 perc), leszállás után pedig a barátom várt rám, kocsival. Ekkor még bazi látványosan nem volt kedvem az egészhez, ami a táborba érkezés előtti bevásárlás idején sem változott meg. A faszomba kívántam a rendezvényt, úgy, ahogy volt. Bementünk aztán, vettem magamnak karszalagot, majd üdvözöltem a testvéreimet, a nagyobbiknak a  pasiját, meg a barátom gyerekeit, és a nagyobbiknak a barátnőjét (akit legszívesebben felpofoznék, bármikor, bárhol). A sátorverést megúsztam, mivel a húgaimnak kölcsönadtam az enyémet, és azt ők állították fel az első napon. Csak kigöngyöltem a polifoamom meg a hálózsákom, behajítottam őket az ideiglenes otthonomba, és kész is. A nap hátralevő részében iszogattunk, meg ettünk egy pár falatot, aztán elmentünk a számomra idei első és egyben utolsó koncertre, ami a Fejbőr nevű formáció fellépése volt. Ez a hajdani Egészséges Fejbőr énekeséből és a Magozott Cseresznye zenészeiből állt (mivel az Egészséges tavaly feloszlott), de az előbbi ismert számait adták elő közösen. A radikalizálódás az idénre még erőteljesebb volt, mint valaha (erről még később), és ez ezen a fellépésen is meglátszott. A Fejbőrnek sok kellemes hangzású, nem uszító tartalmú dala van, de akad néhány neonáci ihletésű is. Ezeket a közönség mindig szokta kérni, de a zenekar mindig leintette őket, hogy "nem szabad". Most nem volt ilyen finomkodás. Simán leadták a Fekete majmokat meg a Zsi-Dórát is, aztán toltak egy újdonságot, aminek a szövege konkrétan ennyi:

Ki a faszom az a Ján Slota?

Ki a faszom az a Ján Slota?

Ó-ó-ó-ó. Egy faszszopó.

Szar Szlovákia.

Utállak szar Szlovákia.

Szar Szlovákia.

Utállak szar Szlovákia.

Az első fele (kis módosítással) a Boney-M:By the Rivers of Babylon dallamára, a második fele pedig a Guantanamera dallamára ment (ami utóbbi tudtommal a kubai kommunisták kedvenc 'indulója' volt), így együtt az egész olyan fülbemászóra sikeredett, hogy a rendezvény hátra levő idejében nem telt el úgy egy negyed óra (beleértve az éjszakát is), hogy ne csendült volna fel valahol ez a pár sor. Aztán már variálták is, és valljuk be, még nekem is állandóan ez ismétlődött a fejemben, még további két napig.

A koncert után aztán visszamentünk a sátorhoz, beszélgettünk egy kicsit, majd a dermesztő hidegben eltettük magunkat másnapra.

Fejfájás

Hajnali fél 5-kor ébredtem, arra, hogy fáj a fejem. Félálomban még elmélkedtem, hogy biztosan az előző esti piázás miatt, de aztán eszembe jutott, hogy annyit nem ittam, másrészt a másnaposság semmilyen más tünetét nem észleltem magamon. De attól még fájt a fejem. Megállapítottam, hogy nem migrénes (szerencsére), aztán azon tűnődtem, vajon előfordulhat-e, hogy egy kétszemélyes sátorban annyira elfogy a levegő, hogy az ilyesmit okozhatna. Bár ezt elvetettem, továbbra is úgy éreztem, hogy valami összefüggés lehet a részben eldugult orrom, és a kellemetlen érzés között. Dobáltam magam, jobbra fordultam, balra fordultam, különféle támaszokat kerestem a fejemnek, azt lesve, vajon egyik vagy másik pozíció kellemesebb-e. Mivel baromi korán volt (és egy-két Ki a faszom az a Ján Slota?-zástól eltekintve hihetetlen csend), nem akartam felkelteni a barátomat, nálam pedig nem volt fájdalomcsillapító. Kitaláltam, hogy a sátor kijárata felé fordulok, kihúzom a zippzárat, és kilógatom az orrom, ami egy rövid időre be is vált. Mélyeket slukkoltam a friss erdei levegőből...aztán újra lüktetni kezdett a fejem. Szenvedtem tovább, dobáltam magam, és egyszer egy negyed órára el is aludtam, de aztán felébredtem, és minden ment a régiben. Hatig tűrtem, aztán kénytelen voltam mégis felzaklatni a barátomat, aki adott is egy román Algopyrint, és az már segített (pontosan fél óra után). Szinte pontosan kilenckor aztán megtudtam, mi okozhatta a fejfájásomat...

Záporok napja

...egy iszonyú záporral indult ugyanis a reggel. Na most egy erdei völgyben egy szem sátorban átvészelni egy ilyet elég idegpróbáló feladat. A villámok fénye simán áthatol a sátron, a szél az oldaladba nyomja a falakat, a dörgések pedig a mellkasodat is megremegtetik. A vihar középpontjában már kezdett a halálfélelem kialakulni bennem, főleg miután egy villám a közelben csapott le, olyan robajjal, hogy az ütő majd megállt bennem. Közben aggódva figyeltem, miként szivárog be a víz a zippzár mellett, fázósan ráztam össze magam, minden olyan széllökés után, ami vízpermetet fröcskölt az arcomba, és a villámcsapás okozta összes halálnemet lepergettem az agyamba, amit csak el tudtam képzelni. Néha megemeltem a polifoamomat meg a húgom alatti gumimatracot, és egyre felhősödő tekintettel nyugtáztam, hogy a vízszint következetesen emelkedik odabent. Majd egy órán át tartott a tombolás, aztán elcsendesedett.

Óvatosan előmerészkedtem a sátorból, és megnyugodtam, hogy az előzetes okítás nyomán milyen jó helyre verték fel a testvéreim a hajlékunkat. Az enyhe lejtésű kis dombocska tövében letáborozó kollégákat ugyanis nagyon csúnyán elöntötte a víz, amelynek egy része egyszerűen összegyűlt, a másik része pedig a hegyoldalakról özönlött oda, több sátor alatt átvágtató vízfolyást keletkeztetve. Mellettünk méretes tó gyűlt össze, és szinte akárhova néztem, mindenhol az esőt merték ki a sátrakból. Volt olyan is, ahol lavórral. Komoly. Mivel kisütött a nap, én is kihalásztam mindent magunktól, aztán egy műanyag bögre, majd egy fél tekercs papír kéztörlő segítségével kb. 1,5 liter vizet szedtem össze a padlóról.

Volt némi haladékunk, meg aztán fogalmunk sem volt arról, hogy ez nem az utolsó eső volt aznap, így kimentünk a boltba, hogy húsokat vegyünk egy délutáni-kora esti grillezéshez. Előkészítettük a kaját, nagy nehezen tüzet csiholtunk a mobil grillező alkalmatosságban, aztán nekiláttunk a sütögetésnek. A testvéreim leléptek valami programot megnézni (minket már semmi nem érdekelt), és amint az első adag csirkecomb sülni kezdett, ismét eleredt az eső. Leszedtük a húsokat a grillről, mindent elrejtettünk az egyik sátorban, mire elállt, mire mi előmásztunk, folytattuk a sütést, mire megint eleredt. Ez így ment egy ideig, mikor is ismét egy kiadós zápor következett. Elbújtam a sátorban, és el is aludtam, persze csak miután megnyugodtam, hogy ezúttal alig-alig folyt be az eső. Persze, mert nem fújt (nagyon) a szél. Amikor ez is elvonult, nyugodtan befejezhettük a sütést, és kényelmesen meg is tudtunk vacsorázni.

Végül késő este megint jött egy eső, de akkor már annyit kivett belőlem ez a hosszú nap, hogy bele is szartam, lesz, ami lesz alapon. Szerencsére ezúttal alig pár csepp víz jött csak be, ami tulajdonképpen említésre sem méltó.

Szombat-vasárnap

Erről már nem sokat tudok mondani, mivel szinte semmit nem csináltunk. Mármint a barátom és én. Az ő nagyobbik fia a csajával falták egymást, a kisebbik a korabeli kölykökkel randalírozott, a húgaim koncertekre és előadásokra rohangáltak, mi meg egész végig csak egy pokrócon hédereztünk, fogyasztottunk és beszélgettünk. Este a húgom pasijával beszélgettünk órákig, de csak miután megkíséreltünk részt venni egy Waszlavik-koncerten, ami viszont elmaradt. Hát naná. Másnap délelőtt összeszedtem a holmimat, aztán gyorsan eltűztem onnan. Pont 1 perccel a vonat indulása előtt értem az állomásra, ami így az orrom előtt ment el, szóval egy egész órát kellett téblábolnom a pusztában, néhány másik sorstárssal egyetemben (szintén a táborból). Az egyenleg: mindenem vizes, a hátam fáj, a nyakam szintén, tiszta sár vagyok, szétdohányoztam a tüdőmet, alig ettem...szóval azért jó volt, de azt sem bántam volna, ha tényleg kimarad az idei (jubileumi) alkalom.

A közeg

Végül — ahogy azt korábban ígértem, egy pár szót a közegről. Mint írtam, a radikalizálódás — ha ez egyáltalán még lehetséges — még nagyobb méreteket öltött, mint az utóbbi években. A non-stop zsidózás, cigányozás és buzizás alap, de azt is megfigyeltem (annak ellenére, hogy alig vegyültem), hogy most már szinte a Jobbik sem megfelelő az itt megjelenő alakoknak. Míg hajdan a komplett jobboldal képviseltette magát ezen a rendezvényen, mára már csak a skinheadek maradtak, meg a 'minden szar' nem-skinheadek. Persze sokan járnak vissza, keresve az elmúlt években megélt pozitív élményeket, de ezek száma egyre csökkenőben van (lásd az én esetemet, hiszen én már most sem mentem volna). Ez persze érthető. Ez a közeg kizárólag valami vagy valakik ellen tudja meghatározni önmagát, de most, hogy az SZDSZ megszűnt létezni, az örök nagy ellenség, az MSZP jelentéktelenné sorvadt, az MDF-re lassan nem is emlékszünk, a sztandard közellenségek mellett már csak a FIDESZ maradt. Most már az sem jó. AZ Orbán cigány, a párt zsidóbérenc és buzibarát (???), hadd ne soroljam. Ez az az állapot, ahol a szervezet elkezdi felemészteni önmagát, lásd például azt a verekedős esetet, ami a hírekbe is bekerült. Valahol nem is bánom.

Hogy jövőre kimegyek-e? Nem hiszem, bár ha abból indulok ki, hogy már idén sem akartam...

Július 5-i program: melegfelvonulás, ellentüntetés, picsarázás, tojás- és sörösüveg dobálás, könnygáz, oszlatás. Van, aki ezen meglepődött? Mert én nem.

Teljesen kiszámítható volt, hogy ez lesz, mégsem volt annyi a szervezőkben (akiknek még nálam is jobban kellett tudnia, hogy mire számítsanak), hogy tartsanak egy sajtótájékoztatót, és lefújják a rendezvénysorozat felvonulásos részét. Akkor talán a meleg közösség pozitívan jött volna ki az egészből, mert így nem hiszem, hogy bármennyivel is beljebb lennénk.

A társadalmat három részre lehet osztani. Akik maguk is melegek, vagy szimpatizálnak velük (van meleg barátja, rokona, mindenkivel toleráns, stb.), akik közömbösek a témával kapcsolatban és akik ellenségesek a melegekkel. Ezzel a mai hacacáréval nem hiszem, hogy bármelyik csoport létszáma is változott volna. Akik toleránsak, azok most elmondhatják, hogy "szegény melegek...", akik ellenségesek, azok pedig, hogy "jól megkapták a mocskos buzik". Ha mégis változott az arány, akkor maximum a közömbösek véleménye formálódott egyik vagy másik oldal irányába. Magyarul sikerült egy újabb árkot mélyíteni.

A múltkor már elejtettem azt a kifejezést, hogy "törzsi háború", és említettem, hogy a lényeg itt is a politika. Ha törzsi háborúról beszélek, a felvonulni nem félő melegek és a tettelgességre is képes "nácik" szembenállását értem ezalatt. Előbbiekről az a véleményem, hogy nem bírnak magukkal, azaz annak ellenére, hogy tisztában voltak a kockázatokkal, mégis kimentek felvonulni. Nem elég számukra a regisztrált élettársi kapcsolat kiharcolása (ami sikerült), nem elég, hogy a társadalom egy jelentős része vált az utóbbi időben elfogadóvá velünk kapcsolatban, nem elég, hogy gombamód szaporodnak a budapesti meleg szórakozóhelyek (és sorolhatnám), mindenáron ki kellett nekik provokálni egy összecsapást. A másik oldalon pedig ott egy másik, azonos gondolkodásmóddal, életmódbeli sajátosságokkal rendelkező csoport, akik ugyanúgy a társadalom perifériájára szorultak. Címkézik őket, lenézik őket, kiközösítik őket, az ország minden baját rájuk fogják (legalábbis a bajok jelentős részét), ezért ugyanúgy el vannak keseredve. Ráadásul politikai szempontból a vesztes oldalon tartózkodnak, mivel az érdekeik minden tekintetben ellentétesek a regnáló hataloméval, míg a melegek esetében erről csak részben beszélhetünk (az ország gazdasági állapota ugyanis a melegeket is ugyanúgy sújtja). Ezért aztán ellenséget keresnek maguknak, akikkel szemben felléphetnek. Ezek úgy gondolkodnak, hogy a melegek korcsok, fogyatékosok, akikbe nyugodtan lehet újabbakat rúgni, úgy érzik, hogy a saját sikertelenségükért ezeken az embereken vehetnek elégtételt. Mindenkinek kell valaki, akivel szemben erősebbnek, okosabbnak érezheti magát. Ráadásul az őszödi beszéd, a tévéostrom, a nemzeti ünnepek alkalmával alul maradt randalírozó társaság most lehetőséget láthatott egy visszavágóra a rendőrökkel és a hatalommal szemben. Butaság. Mert ahogy a melegfelvonulás maga, úgy a randalírozás is politikai célokat szolgál.

A kormány elmondhatja, hogy "na tessék, ez a szélsőséges kisebbség már megint nem bír magával, megzavarja az ország nyugalmát, a FIDESZ pedig azonnal határolódjon el tőlük, meg hívja vissza őket az utcáról", csak arra nem tud kielégítő magyarázatot adni, hogy mit kereshetnek ezek megint az utcán, amikor már jó pár alkalom volt arra, hogy begyűjtsék őket. És a titkosszolgálatok? Ha arra képesek, hogy nem létező szlovák fenyegetéseket kiderítsenek, akkor a létező fenyegetéseket miért nem tudják csírájában elfojtani? Ugyanakkor most legalább egy hétig mindenki erről fog beszélni, és nem a kínos és kellemetlen témákról. Sőt, már legalább két hete folyamatosan erről van szó. Ezzel a médiumok is csak ártanak. A "szélsőségeseknek" eleve felhívták a figyelmét a rendezvény helyére és a felvonulás időpontjára, de az átlagembert is állandóan ezzel traktálták, akárhová kapcsolt. Ha engem állandóan egy számomra érdektelen témával molesztálnak, egy idő után engem is feldühít. "Ki a f*szt érdekel ez?" — szoktam ilyenkor felhorgadni.

A mostani felvonulást kísérő randalírozás — azt hiszem — minden eddigi belvárosi csatánál durvább volt. Bár az anyagi kár nem volt olyan jelentős, mint tavaly március 15-én vagy a tévéostrom esetén, de a radikálisok vehemenciája minden eddigit felülmúlt. Alaposan felkészültek, és nagyon elszántak voltak, nem véletlen a letartóztatottak nagy száma sem. Véleményem szerint ez egy nagy halom, immár hatodik éve gyűlő visszafojtott düh eredménye volt. Már minden mindegy. Eddig sosem volt arra példa, hogy jobboldaliak politikusokra támadtak, az mindig csak a rendőrség (Révész Máriusz), és a bal oldal (Oláh János MIÉPes képviselő) privilégiuma volt. A tavaszi molotov-koktélos támadások ballib elszenvedői semmilyen anyagi kárt nem szenvedtek, míg a jobb oldaliaknál autó és (épülő) ingatlanok is komoly károkat szenvedtek. 2006.10.23-án a hatalom átlépett a Rubiconon. Ha arra gondolok, hogy egy országgyűlési képviselő megverése után egy másik képviselő még szóviccel is mert élni az eset kapcsán... Kíváncsi vagyok, Kuncze Gábor a most felpofozott Horn Gábor esetén is elkezd-e Révész Mártíriuszozni? Nem hiszem, ahogy a pornókönyves Lévay Katalin vagy Szetey Gábor esetén sem. Miután többször agyaltak már meg jobbos újságírókat, Orosz József esetében sem tudunk mit mondani, maximum az arányokat finomíthatjuk. Megérdemelte? Talán. Nem kellett volna odamenni? Nyilván. Nem kellett volna megtámadni. Egyértelmű.

Ezen — jelenlegi szellemi szintem miatt sajnos végig nem vezetett — gondolatok tömkelege után összefoglalóul csak annyit tudok mondani (szintén Kuncze Gábor nyomán): aki nem ment ki az utcára, annak nem esett baja. Más kérdés, hogy október 23-án nem lehetett tudni, hogy az lesz, ami akkor történt, most viszont teljesen nyilvánvaló volt, még a leghülyébbek számára is. És hogy ne legyen meglepetés, még idejében figyelmeztetek mindenkit: jövőre még durvább lesz. Talán egy ideig hanyagolni kellene ezt a felvonulósdit.

(Mellesleg jobbos rendezvények után mindig közlik, mibe került az országnak a rendőri biztosítás, meg a szemétszedés. Ha valaki ezúttal is hall ilyeneket, hívja már fel rá a figyelmemet, legyen szíves.)