rend bejegyzései

...és lehetőleg Angliába. Egyebet nem kívánok, maximum annyit, hogy rögtön olyan családba, ami inasokat és komornyikokat szolgáltat a patinás nemesi családok számára. A gondolat onnan jött, hogy azon a hétvégén, amikor anyámékhoz mentem (ezt a bejegyzést is azóta akarom megírni) két olyan filmet is láttam, ami a '30-as évek Angliájában játszódik. Az egyiket pénteken, a másikat vasárnap.

Az előbbi a mozikban éppen most menő A király beszéde, ami ugyan nem inasokról szól, de van benne nemesség, tekintély (és annak hiánya), viselkedni tudás, úriemberség, stb. stb. Tényleg jó film, és ha valaki csak azért nem szeret moziba járni, mert a viselkedésléptelen suttyó hordák mindig tönkreteszik a szórakozását, akkor ebben az esetben ettől nem kell félnie, nyugodtan beülhet a filmre. Egyébként otthon nézős film kategória. De nem is ezen van a hangsúly, hanem a másikon, a Napok romjain, amit első alkalommal egy szociológia előadáson kellett megnéznem a csoporttársaimmal egyetemben. Már akkor nagyon tetszett, és Ricsinek köszönhetően nemrég sikerült megszerezni is (gyakorlatilag azóta 'kerestem', hogy először láttam).

A Napok romjai szintén Angliában játszódik, szintén a II. Világháború előtt. A fő helyszín egy angol lord kastélya, ahol Európa legnagyobb hatalmú emberei (és/vagy azok küldöttei) találkoznak időről-időre, hogy megszabják, megbeszéljék a világ hogyan-továbbját. A főszereplő, az Anthony Hopkins által alakított főkomornyik, aki csak a munkájának él, és mellesleg képtelen az érzelmei kimutatására. Azon kívül, hogy az erre fogékony nézőknek rengeteg metaforikus jelenet, elgondolkodtató momentum, és érdekes összefüggés mutatja meg magát (ami miatt tényleg érdemes megnézni), bennem megint előhozta a bejegyzés címében megfogalmazott érzést.

Amennyire ismerem magam, nekem tényleg szolgálni kellene, méghozzá egy olyan korban, amikor még volt rend. A főkomornyik pozíciója pont megfelelő lenne, mivel a szolgálat mellett irányíthat is. A személyzet többi tagja számára egyrészt ő a követendő példa, másrészt ő adja az utasításokat is, amiket feltétel nélkül és megkérdőjelezhetetlenül végre kell hajtani. Ez menne nekem is, mert szeretek irányítani és a középpontban lenni. A kritizálásra hajlamos jellememhez szintén menne a maximális precizitás megkövetelése, a rend és az időpontok szigorú betartatása. Ezt természetesen első sorban saját magammal szemben kellene elvárnom, ami a jelenlegi énemnek tuti nem menne. Mostanság egyre inkább a "jó az úgy" hozzáállás hatalmasodik el rajtam, ez azonban a túl sok dolgot kell megcsinálnom túl kevés idő alatt állapot miatt van. Fiatalabb koromban nagyon is maximalista és precizitásra törekvő voltam, csak ez időközben lekopott rólam. Már nem bírtam. Azonban ha a megfelelő korban a megfelelő helyre születtem volna, egyrészt ebbe születek bele, másrészt ha a körülmények úgy kívánják, 'genetikailag' semmi akadálya nálam a katonás stílusnak.

Aztán a beosztottak feletti uralmon túl a szolgálat is menne, ha a szolgálandó érdemes lenne arra, hogy megkérdőjelezhetetlen tekintélyként nézzek fel rá. Például ha egy angol lord lenne, plusz annak családja, baráti köre, a vele egy rangban állók sokasága. Én nagyon szívesen élnék olyan közegben, ahol egyértelmű hierarchia van,  és mindenki tudja is a helyét, ahol mindennek megvan a maga rendje, ahol a becsületszó, az adott szó készpénznek vehető, ahol az értelmiség nem félművelt, trágár suttyókból és bolti tolvajokból áll, hanem valóban művelt, élő és holt nyelveket beszélő/tudó úriemberekből, ahol az elit valóban elit, ahol az illem és a diplomatikus hangnem az érzelmek felett áll, és sorolhatnám. Ábrándosan vonz egy olyan hely és idő, ahol és amikor már parlamentarizmus van, de még nincs tömegdemokrácia, és ez a kettősség egyfajta meritokratikus berendezkedést eredményez... de ez természetesen csak egy olyan ábránd marad, mint a kislányok álmodozása arról, hogy bárcsak egyszer királykisasszonyok lehetnének.

Tudom, hogy ez csak az idealizált felszín, és a mélyben, a színfalak mögött anno is súlyos problémák húzódtak. Az 'elit', a felső osztály tagjai sokszor barbár asszonyverők, alkoholisták vagy szerencsejáték-függők voltak, sok esetben az egész életük léhasággal telt el, kizsákmányolták a tömeget, és a proletárok zsírján híztak, számtalanszor vétettek Isten ellen, és úgy eleve ők sem voltak jobbak a Deákné vásznánál. Ráadásul a gyarmatokon barbár módon bántak a leigázottakkal (bár talán még az angolok voltak a legtisztességesebbek), lepaktáltak a tömeggyilkos Sztálinnal vagy éppen feldaraboltattak egy országot, és azt szétosztották annak szomszédai között (többek között). Ezt mind tudom, de ha főkomornyik lennék, a tudásom eltörpülne a kiválasztottak tudásához képest, és az általam irányított kastély mindennapos dolgain túl ezzel a sok világi izével nem is kellene törődnöm. Az én életvilágom csak a falakig terjedne, és elégedett lennék ezzel is.

Aztán amikor az ilyen ábrándozások elmúlnak, akkor persze az is eszembe jut, hogy ez a kor visszavonhatatlanul elmúlt. Többé nem ismétlődhet meg, erényeit és hátrányait mindörökre felszámolta a felvilágosodás, a kommunisták, feministák, anarchisták, emberjogi aktivisták, humanisták, meg mindenisták, akik arra tették fel az életüket, hogy a tradíciókat és a rendet felszámolják.

Sikerült nekik, de azért én még igyekszem a maradékban turkálni.

A tegnap esti tetterőm reggelre némileg elpárolgott, mivel nem tudtam annyit aludni, amennyit szerettem volna. Nem volt semmi különösebb oka, egyszerűen csak felébredtem fél 9 körül, és már nem bírtam visszaaludni. Azzal nyugtattam magam, hogy majd délután hunyok egy kicsit, de csak mostanra lettem eléggé álmos ehhez, most meg már kár volna ledőlni, mert akkor éjszaka kukorékolnék.

Ébredés után egy kicsit beültem a gépem elé (csak amíg magamhoz térek), közben msn-eztem egy kicsit, és közben felidegesítettem magam. Mindig az a politika... Vagy talán nem is azzal van a baj, hanem inkább velem, amiért nehezen viselem, ha valaki nem érti, amit írok, és közben engem hülyéz le. Ezért is mondom mindig, hogy msn-en nem érdemes a közéletet boncolgatni, mivel ilyen körülmények között semmit nem lehet elég érthetően, összefüggéseiben kifejteni, következésképp a partner könnyen eltérhet a témától egy-egy szó kiragadásával. Ez pedig sehova sem vezet.

Úgy döntöttem, nem fogja elrontani egy ilyen semmiség a napomat, és inkább nekifogtam a takarításnak. Tényleg ráfért a lakásra. Először elmosogattam néhány edényt, aztán lemostam a mikró tetejét, és elindítottam egy adag mosást. A szekrényemen található dolgok közül jó párat kidobtam, elraktam, letépkedtem a virágokról a száraz leveleket, és meg is locsoltam őket. Néhány ólomkristályt felraktam a szekrény tetejére, a helyükre pedig bepakoltam a szociológia könyveimet, amik eddig a többi könyv tetején gubbasztottak. Nem is tudtam, hogy ilyen pofás kis szakmai könyvtáram jött össze az utóbbi 3 évben... Jöhetett a portörlés, ami a legkomolyabb feladat volt az összes közül. Egyrészt legalább 3 hete nem került rá sor, így a fekete szekrényemen és a füstüveg asztalomon elég jól látható nyomot hagyott az idő. Viszont látványos volt a letörlésük (csak sajnos baromi időigényes is). A múlt pénteki mosásból még jó pár vasalatlan pólóm ott lógott a vállfákon, kínai piachoz hasonlatossá téve a szobát (poros kínai piacról van szó), úgyhogy ezeket is kivasaltam. A hűtőgépen számlák, bankkivonatok álltak szanaszét, ezeket összeszedtem és helyre raktam, az íróasztalomról is lepakoltam mindent, és azt is letörölgettem.

Közben nekiálltam a Csengetett, Mylord? eddig meg nem nézett részeit fogyasztani. Tudtam, hogy ez majd helyrehozza elcseszett hangulatomat, és nem is kellett csalódnom, mivel ez a sorozat azon kevés alkotás között van, amin mindig tudok nevetni, pedig régebben már láttam az egészet (úgy 15 éve...). Akárhányszor látom, mindig meg kell állapítanom, hogy hihetetlenül fantasztikus színészeket sikerült hozzá összeszedni, baromira jól lett megírva a sztori, és a két tucatnyi, szélsőségesen eltérő jellemű karaktert is nagyon eltalálták. Az már csak hab a tortán, hogy 1927. Angliájában játszódik, ugyanis nekem a század eleji korszak nagyon bejön. Viszonylag már modern időszakról van szó, amiből még nem halt ki az udvariasság és az erkölcs (legalábbis a felső osztályokból). Ja, és a magyar szinkron tökéletességéről se feledkezzünk el. Ha valaki még nem látta, szerintem érdemes beszereznie. A pedáns inas, Mr. Twelvetrees, a kapzsi és mindig ügyeskedő komornyik, Alfred Stokes, a rendkívül együgyű szobalány, Ivy (akit a fantasztikusan tehetséges Su Pollard alakít), az alkoholista és szenilis Lady Lavender, a nyomorult sorsú, örökösen lenézett mosogatónő, Mable, Miss Cissy a leszbikus Meldrum-lány, Teddy, a folyton a szobalányok után futkosó öcs vagy Henry, az ironikus beszólásai miatt számtalan tockost begyűjtő kifutófiú kalandjai garantáltan bárkit megnevettetnek (és a többi szereplőt még nem is soroltam). 

Hat részt néztem meg belőle zsinórban, így még a takarítás ellenére is repült az idő. Sajnos túlságosan is, így közel sem tudtam befejezni mindazt, amit a mai napra terveztem. Persze amíg az ember csak felméri a terepet, könnyű mindenre rámondani, hogy "na, ma ezt is megcsinálom". Igazából még porszívózni sem volt időm, mert addigra besötétedett, pedig az nagyon ráférne a szobára (villanynál nagyon szar takarítani). Talán majd kedd este. Könyvelnem is kell még, de már ahhoz sincs idegem, vagyis inkább csak álmos vagyok hozzá.

Hát nem unatkozom, az biztos...

Este végre hazajöttem, de mivel baromi álmos vagyok, most csak egy rövid véleményt szeretnék megfogalmazni Lengyelországgal kapcsolatban, a többit majd részletekben elmesélem.

Szóval Lengyelország egy csodálatos hely, Szlovákiából érkezve pedig kész felüdülés. Olyan, mint Magyarország, csak kicsit nagyobb, de sokkal kulturáltabb kinézetű (már amit láttam belőle). Vidéken az a meglepő, hogy baromi nagyok a házak. Én kicsiny(nyé tett) hazánkban elég sok helyen jártam turisztikai célból, de ezek között nemcsak nagyvárosok, hanem Isten háta mögötti kis községek is voltak szép számmal (köztük a 90 lakosú Garáb, vagy a 6 lakosú Szanticska), és bízvást állíthatom, hogy nálunk vidéken inkább a szegénység a szembetűnő, nem pedig a 200 nm-es családi házak tömkelege. Persze lehet, hogy mi Lengyelország gazdagabb részén buszoztunk keresztül Krakkóig, ezt nem tudom.

Krakkóban azt vettem észre, hogy az üzletek nagy része ugyanaz, ami nálunk is van, persze számomra ismeretleneket is láttam. Olyan 70% az egyezőség. Az emberek ugyanúgy öltöznek, mint nálunk (főleg a fiatalok), ugyanúgy plázáznak, Tescoznak. Az élelmiszer- és ruhaárak nagyjából megegyeznek, mást meg nem néztem, és ugyanúgy tele van minden óriásplakátokkal. DE...

... Krakkó utcáin szinte semmi szemét nincs (vidéken sem), de még eldobott csikket is alig láttam.

... a turisták által leglátogatottabb környéken folyamatosan rendőrök cirkálnak, és amint valami szabálytalan dolgot tapasztalnak, azonnal intézkednek. Ez nekem nagyon tetszik, még annak ellenére is, hogy kis híján mi is majdnem megjártuk. Egyik este a társaság egy része az utcán sörözött, amire rögtön ránk cuppant két 150 kilós csupa izom rendőr, és csak az mentett meg a foganatosítástól, hogy a kiszúrt srác tudott lengyelül annyit, hogy "magyar vagyok". Cserébe megelégedtek a pia azonnali kukába dobásával, majd tovább is mentek.

... egyébként ez a következő nekem nagyon tetsző dolog. Ha magyar vagy, minden szebb és jobb számodra. "Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát" - mint tudjuk, és ezt ők a mai napig jegyzik, és szem előtt tartják (annak ellenére, hogy a viszonosság nem hinném, hogy megvan). A legutolsó kis diszkópatkány is, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, azonnal jött haverkodni, kérdezgetni, iszogatni. Ez nagyon imponált nekem.

... a rendről még annyit, hogy a buszon alig lyukasztottuk ki a jegyet, azonnal jöttek is az ellenőrök. Ott rendőrökkel járnak, és iszonyú nagy a büntetés. Nappal eszünkbe sem jutott bliccelni, de mint írtam, ezt jobban is tettük. Ha át akarsz menni az úttesten, amint a zebrához érsz, az első autós azonnal lelassít, majd megáll. Ez minden zebránál minden autóssal így történt. A buszok, villamosok mindenkit bevártak, még akkor is, ha az illető 10-20 méterről sietett, nem úgy, mint nálunk. Egyetlen taxis sem vett föl 5 embert, még extra pénzért sem, mert féltek a rendőrségtől. Ez annak ellenére, hogy kényelmetlen volt számunkra, nagyon becsülendő. Minden árus azonnal, beütötte a pénztárgépbe a vásárlást, és sehol sem próbáltak lehúzni.

... a szórakozóhelyeken mindenki beszélt angolul legalább alapszinten, de még a koldusok (az a kevés, akivel találkoztunk), is angolul kunyerált.

Szóval maximálisan le vagyok nyűgözve, kár, hogy mi nem ilyenek vagyunk, pedig ez a pár apró dolog sokkal élhetőbbé tenné ezt az országot is.

Láttunk lengyel melegeket is, sőt, az újságosnál a kirakatban van melegpornó lap is, tehát annyira talán nem durva ott a melegek helyzete, mint azt némelyek hangoztatják. Persze ez csak a felszín, szóval lehet, hogy a mélyben azért durvább a helyzet.

Viszont borzalmasak az élelmiszereik. Olyan szar hamburgereket ettem, hogy csak na, nem is beszélve a különféle üdítőkről és ízesített ásványvizekről, amik rendkívül okádékok. A szlovák Coca-Colának gyengébb az íze, mint a magyarnak, a lengyelnek, meg szinte nincs is íze. A csokoládék meg baromi édesek, és emiatt néha úgy éreztem, mintha bomba robbant volna a fogaim közt. A nyelvükkel sem vagyok megelégedve, mert számomra kimondhatatlanok a szavaik: csupa W meg Y az egész, megszórva rengeteg CZ-vel, és alig van egy pár szó, ami a latin eredet miatt számomra is érthető lett volna.

Most viszont irány az ágy, mert menten álmonhalok.