rendelő bejegyzései

Legutóbb valamikor 2009. novemberében voltam fogorvosnál. Akkor kis híján elájultam, és sem emiatt nem mentem, sem azért, mert nem volt okom rá. Azóta viszont keletkezett ok, ugyanis a frissen gyökérkezelt fogamból úgy egy év után letört egy jókora darab. Mivel az íny felett történt mindez, és mivel a fog egyébként egészen tűrhető állapotban maradt, nem igyekeztem újra az orvosnál kikötni, de azért elkezdtem mondogatni, hogy menni kéne már.

Úgy egy hónapja el is szántam magam végre, és felhívtam a fogorvosomat, aki közölte, hogy befejezte a praktizálást, és minden jót kíván nekem. Meglepődtem, de kénytelen voltam erre elkérni annak a rendelőnek a számát, ahova két kollégám is jár. Az egyik vitte a másikat, most pedig engem is beajánlott, mivel nagyon elégedett a munkájukkal. A hely a Kosztolányi Dezső térnél van, a Bocskai úton, és kívülről ugyan nem túl megnyerő az épület, de amikor a múlt héten először beléptem oda, rögtön tudtam, hogy jó helyre kerültem: van recepció, külön titkárnő, a szájban turkáló emberek pedig szájvédővel és gumikesztyűben dolgoznak. Nagy előrelépés ez nekem. Több fogorvos is praktizál ott, én pedig egy fiatal, jóképű férfihez kerültem. Kezet nyújtott, bemutatkozott, és első nekifutásra feltérképezte mind a 32 fogamat. Az asszisztensének sorra elmondta, melyik milyen állapotban van, én pedig a sok secunder caries hallatán csak nagyokat nyeltem. Aztán elmondta, az idegen kifejezések mit jelentenek, készített 3 röntgen felvételt, és azokon is elmutogatta, mi látható. Sajnos mindkét gyökérkezelt fogam rosszul lett betömve, de csak az egyik működik időzített bombaként, a másik egész jó állapotban van. Sőt, mondhatjuk azt is, hogy az előzetes érzésemhez képest sokkal jobb állapotok uralkodnak a számban, mint azt gondoltam. A doki megígérte, hogy készít egy kezelési tervet, ahol feltünteti, melyik fogammal mit kellene kezdeni, és az mennyibe kerülne, aztán kaptam egy időpontot egy mindenek előtti fogkő leszedésre. Ez állítólag ahhoz kell, hogy a későbbi kezelések minősége nagyságrendekkel jobb legyen, mint fogkővel lenne.

Tegnap jött el a kövezés ideje, ami alig 20 percig tartott, és szinte semmi kellemetlenséggel nem járt. Az eddigi orvos egy ilyen vájkálós fémizét használt, amivel sokszor felsértette az ínyemet (sűrű elnézések közepette), és az egész baromi kellemetlen volt. Ez viszont egy ultrahangos eszközzel kezelte végig az összes fogamat, és bár itt-ott feszített egy kicsit, teljesen elviselhető volt az egész. Érdekes volt, amikor a hátsó fogaknál járva a fülem is beleremegett, meg az is, amikor a gerincoszlopomban éreztem a rezgést, de mégsem féltem csúnya dolgoktól. Mondjuk a fogorvosnál eddig sem féltem, de a legutóbbi, ájulás közeli helyzet óta érzem magamban, hogy változott a helyzet. Amikor ezzel készen volt, egy szivacsfejű cuccal és valami krémmel végigpolírozta az egészet, és már készen is voltam. Nem emlékszem, mikor éreztem ennyire sima felületűnek a fogaimat, de bírom az érzést. 15000 volt, ami kissé drága, de ha ennek java részét betudom a fájdalommentességnek, akkor már nem is olyan sok.

Aztán megkaptam a kezelési tervet is, meg egy új időpontot, két hét múlvára. Akkor majd eldönthetem, mi lesz a következő lépés. Hááát...na ne köntörfalazzunk, kb. 600 ezer forint a vége. Persze vannak olcsóbb alternatívák, és abszolút rám van bízva, mikor melyiket szeretném megcsináltatni, de ez bizony nem kevés pénz. A két gyökérkezelt fogam darabonként több, mint 100 ezer forint, igaz, olyanok is vannak ebben, mint "üvegszálas felépítés" vagy "ózonos kezelés", szóval egy rugóra jár az agyunk: nem húzunk, hanem mentünk. A tömés helyett kérhetek ún. betét nevű dolgot, ami állítólag több mint tömés, de kevesebb mint korona, viszont 3x annyiba kerül (50 ezer forint). Megfontolandó.

Az még érdekes volt, amikor elkezdtem nézegetni a tervet, de elsőre fel sem tűnt, hogy a fogak sorszámozása fogsor-hely alapon megy, azaz pl. a bal felső metszőfog a 11-es. Annyira csak az árakat és a módokat bámultam, hogy csak később esett le, hogy 48-as fogam nincs is. Mi vagyok én, cápa? - gondoltam elsőre, aztán megértettem a mechanizmust.

Na, szóval megint gondoskodott a sors arról, hogy legyen hova költenem a pénzem...

Igyekszem gyorsan megírni a mai nap történéseit, mert érzem, hogy megint elindult a visszaszámlálás, azaz kezd kimenni belőlem a lázcsillapító hatása, és ezzel párhuzamosan a testhőmérsékletem is szép lassan kúszik a mostanában olyannyira kedvelt 39,2 fok felé. Eredetileg két felvonást terveztem, de a délelőtti sétám után megint annyira szarul voltam, hogy még a gép elé ülni sem volt erőm, úgyhogy most egyben regélem el a sztorit.

Tehát szombat este rendkívül szarul voltam, ezért a buliba készülő barátaimat ágyban fekve, pizsamástul fogadtam. Iszogattak kicsit, megvacsoráztak, aztán Rolcsival együtt elindultak duhajkodni. Én meg bevettem két lázcsillapítót, majd némi tévénézés után elaludtam. Éjjel néha arra ébredtem, hogy menten belefulladok abba a medencébe, amit a testem kreált az ágyamból, de összességében jól aludtam. Reggel magam is meglepődtem, mert a lázam teljesen elmúlt, cserébe viszont megjött mindkét étvágyam. Ezeket a nap folyamán ki is elégítettem, de délután szép apránként megint elindult a hőmérő higanyszála, és este tízkor újra örvendhettem a 39 fokos testhőmérsékletnek (egyébként az utóbbi négy napban olyan profivá váltam, hogy előre meg tudom mondani, mennyit fog a lázmérő mutatni). Egy botrányosan szar éjszaka után eljött a ma reggel.

Azt már előre tudtam, hogy első dolgom lesz ma orvoshoz menni, amit előző este meg is telefonáltam egy kolléganőmnek, de arra nem számítottam, hogy ez ilyen nehezen fog menni. Amikor a telefonom ébresztett, igen komoly megerőltetés volt felülni is, hogy lenyomjam, aztán 20 perc haldoklás után kikászálódtam az ágyból, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor az emberre a gravitáció háromszorosa nehezedik (a fejére a négyszerese). Mivel érzetem, hogy így én a sarokig nem jutok el, nemhogy a rendelőig, kénytelen voltam újabb lázcsillapító adagokat a testembe juttatni, amitől viszont levert a víz. Tíz perc alatt jó csuszpitosra izzadtam a pizsamámat, de kénytelen voltam összeszedni magam, hogy útnak indulhassak. Így már egy kicsit könnyebben is ment. Az a baj, hogy ugyebár lázasan egy csomó dolgot nem érzek, ha viszont elmulasztom, akkor semmivel sem jobb a helyzetem, mivel akkor már azt is érzékelem, hogy a napok óta nem-evés következtében milyen gyenge vagyok. Sehogy sem jó. Az utcán gyöngyöző homlokkal, falfehér arccal, beesett szemekkel totyogtam végig, mint valami nyugdíjas papa, és vagy negyed óra volt, mire a 350-400 méterre levő háziorvosi rendelőbe értem.

Itt már a bejáratnál láttam, hogy az én orvosom bizony csak délután rendel. Kicsit voltam csak pipa, de azért felmentem, hátha a délelőttös kolléganője fogad. Egy 20 percecskét szenvedtem a váróteremben, amikor egy asszisztensnő előjött egy felmosórúddal, hogy összeszedje a beázó tetőről a kihelyezett vödrök mellé csöpögött vizet. Ekkor letámadtam, hogy megérdeklődjem, érdemes-e várnom, és hamar kiderült, hogy nem. Miért nem jöttem pénteken? Ők itt voltak. Jöjjek vissza délután. Baszd meg! Szépen hazacaplattam, és beleültem egy kád vízbe, aztán áthelyeztem a székhelyemet az ágyba. Gyorsan elaludtam, mert megint belázasodtam, de aztán állandóan arra ébredtem, hogy valaki fúr a közelben. Újra elaludtam, újra fúrtak. Ez így ment délután kettőig, amikor már irdatlanul pipa voltam. Lelki szemeimmel elképzeltem, ahogy megfogok valami hosszú és nehéz dolgot, kimegyek, és szarrá verem az illetőt. Válogatott kínzásokat képzeltem el neki, de ő csak fúrt, fúrt. HAGY-JÁK-MÁR-ABBA!

Persze megint olyan állapotban voltam, mint reggel: megint egy negyed óra kellett, mire ki bírtam szállni az ágyból, megint lázcsillapító, megint leizzadás, megint totyogás (most még csúszott is az út). A rendelőben kb. 12-en voltak előttem, én meg nem vittem magammal olvasnivalót, mert úgysem tudtam volna koncentrálni. Öreg hiba. Megjegyeztem, ki után következek, aztán indulhatott az idegtépő várakozás. A többség szerencsére csak gyógyszert íratni jött, ezért ezeket párhuzamosan el tudták intézni, akik viszont tényleg vizsgálatra jöttek, azok fél órákat voltak bent. Tipikus. Némelyik emberkénél már komolyan elgondolkodtam, hogy a doktornő esetleg meg is műti őket.

A doktornő egyébként egy külön sztori. Állítólag főorvos, bár lehet, hogy csak az emberek címkórsága léptette elő, de akármi is legyen, dohányzik (a rendelőben is), és bunkó mint az állat. Amikor két éve a nagymamám összeesett a szobában, kénytelen voltam kihívni. Még a telefonban lebaszott, hogy "Persze, mert elhanyagolják az öregeket, ilyenkor meg rohanjon az ember, és hagyja itt az igazi betegeket" (sic!). Azért kijött és megállapította, hogy kiszáradás okozta az összeesést, majd beszólt a mentősöknek, és elment. Agyvérzés volt, meg tüdőgyulladás... Nekem meg akárhányszor fáj a torkom, állandóan ki akarja kapatni a mandulámat (én meg nem akarom), ez most is benne volt a pakliban.

De vissza a váróterembe. Természetesen ahogy múlt az idő, engem is egyre több dolog idegesített. Jött egy pali, aki folyamatosan susogott valami dalt, és baromira nem érdekelte, hogy rajta kívül emberek is vannak még ott. Aki mellettem ült, az nyalogatta a protézisét, ezzel számomra idegesítő nyeszlegő hangot adva, a másik meg csak simán nyáladzott. Ja, és volt egy párocska, akik mit sem törődtek azzal, hogy egy orvosi rendelő várójában vannak, és nem az ágyban. Mikor éppen sorra kerültem, nyílt az ajtó, én felpattantam, mire egy nő "Már elnézést!" felkiáltással bevágódott előttem. Nem akartam nagyon hangosan kurvázni egy irdatlant, így viszont a maradéknak úgy tűnhetett, mintha én akartam volna bepofátlankodni a nő elé. Azért egyszer ő is kijött (feltételezhetően műtét után), és tényleg bejutottam a doktornő színe elé. Belenézett a torkomba, majd közölte, hogy vagy mandula (mondom...) vagy vírus. Felírta a gyógyszereket, majd utamra engedett. Cca. 5 perc volt. Tipikus #2.

Na, de még hátra van a gyógyszertár. Ez a rendelő mellett van 3 méterrel, semmi sem indokolta volna tehát, hogy másikba menjek. Három ablakból kettő üzemelt, mindkettőnél 4-4 ember állt. Kiválasztottam az egyiket, természetesen a rosszabbikat. Először 5 percig kellett kivárni, amíg egy kínai nőnek sikerült elnyöszögnie, hogy mit akar, a következő páros pedig bankkártyával fizetett (ezt imádom). Jött a harmadik, akinek terheléses cukorteszthez kellett cucc, aminek az elkészítése újabb közel 10 percbe telt. Ekkor már tényleg legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Persze megfordult az agyamban, hogy át kéne állni a másik sorba, de ott mindig többen voltak, mint előttem, tehát inkább maradtam. Azért végül csak sikerült megszereznem a förtelmes ízű kanalas orvosságomat, meg az Aktil Duo nevű antibiotikumot, ami már régi jó ismerősöm (mindig ezt írja fel).

A közeli Matchban vettem még néhány kiló gyümölcsöt (csak ezt vagyok képes megenni), aztán a szakadó hóban hazasétáltam.