rendszerváltás bejegyzései

Szégyen, milyen ütemben vagyok képes megvalósítani a terveimet... Ezt a bejegyzést már 9 (kilenc!) hónapja tologatom, és ha továbbra is ezt teszem, az egész sorozat úgy ahogy van értelmét veszti. Mehet 'a sokáig tervezett, de végül sohasem publikált ötletek' mappába. De amit még lehet, megmentek belőle, ezért most jöjjön a rendszerváltó pártok történetének szörnyen elfogult taglalásának újabb epizódja, ezúttal az SZDSZ főszereplésével. (Az első rész itt található).

Tehát SZDSZ, aminek a fikázásával valószínűleg nemigen fogom befolyásolni a kedves olvasók választási hajlandóságát és preferenciáit, mivel ez a párt mára megsemmisítette önmagát/megsemmisült. Amíg azonban létezett, olyan mértékű pusztítást vitt végbe a magyar társadalomban, amihez foghatót nem találni még egyet a rendszerváltás utáni politikai történelemben. Ez egy erős kijelentés a részemről, de szép apránként meglátjuk majd, mire alapozom.

Ugorjunk vissza egyből 1989-1990. környékére, amikor is volt mindenféle Ellenzéki Kerekasztal, meg első szabad választás, plurális demokrácia, szabadság, egyenlőség meg a többi. Ekkor az SZDSZ még talán mind közül a leghangosabb antikommunista párt volt, és ennek folytán nagy népszerűségnek örvendett a politikailag teljesen tájékozatlan választók körében. De hiszen honnan is lett volna az embereknek tájékozottságuk, amikor korábban még az a — magát egyébként máig tartó — hozzáállás volt az uralkodó, hogy tisztességes ember nem vállal politikai szerepet? Ez mellesleg így is volt, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy sokan egyáltalán nem tudták, az SZDSZ prominensei honnan jöttek. Szépen hangzott az, hogy ők már a Kádár-rendszerben is ellenzékiek voltak, meg Charta '77. meg szamizdatok, de azért ha egy kicsit megkapirgáljuk a felszínt, akkor rögtön a szemünkbe ötlik Pető Iván és Bauer Tamás apukájának pártállami múltja, Demszky maoista munkássága és besúgónak való önként jelentkezésének története, a Hodosán-családba benősülések (szintén Demszky és Magyar Bálint), meg pár apróbb dolog, amit nem sorolnék fel. Rendkívül hihető, hogy miközben a legdurvább komcsik éppen a hatalmukat mentik, addig éppen az ő gyerekeik bomlasztják a rendszert büntetlenül, hát perszepersze. De ha ez még szóbeszédnek hangzana, a későbbi események azért némileg igazolni látják a különféle, hatalomátmentéssel kapcsolatos elméleteket.

A lényeg, hogy az SZDSZ-nek a rendszerváltás körül igen nagy volt a támogatottsága (az első választáson például az én családom is rájuk szavazott), 1990-ben több mint 30%-ot szereztek. Korábban azt gondolták, hogy egyértelműen ők fogják megnyerni a parlamenti választást, így tökéletesedett volna a nagy öregek hatalommegtartásának terve. Ez azonban nem jött be, mivel az MDF beelőzte őket, és megalakította az első szabadon választott kormányt. Azért az SZDSZ-nek sem kellett nagyon sírnia, mivel korábban már ügyesen kiütötték a nép kezéből a köztársasági elnök közvetlen megválasztásának lehetőségét is (nehogy a legnormálisabb volt-MSZMP-s, Pozsgay legyen az), és saját jelöltjüket ültették oda. Göncz Árpád persze sokak által egy szerethető idős úr volt, áramütött-cukrosbácsi megjelenéssel, mások számára pedig egy kártékony politikai szereplő, aki mindent bevetett Magyarország külföldön való bemocskolása céljából. Manapság sokan sírnak, hogy a köztársasági elnök túllépi a hatáskörét és hasonlók, de azért nézzünk már egy kicsit vissza a gyökerekhez. Azért mert Mádl egy gyenge kirakatfigura volt, még nem Sólyom kezdte az erős elnöki szerepet betölteni. Szóval volt saját elnökük, aki jól a kezük alá dolgozott, meg aztán ott volt az a létező vagy nem létező Rózsadombi Paktum is, aminek minden pontja a (későbbi) SZDSZ-es törekvéseknek ágyazott meg. Sokan azt mondják, nem történt ilyen megegyezés, mások meg váltig bizonygatják, hogy de. Nem tudjuk, de az azóta eltelt idő bőségesen igazolta annak vélelmezett szövegét (pont mint egy bizonyos könyv esetében).

Az SZDSZ-nek mindene megvolt a sikeres jövőbeli szereplésre, csak ki kellett volna várni a sorukat, de nekik ez nem volt elég. Amikor egy radikális benzináremelést lépett meg az összeomlott gazdaságot megöröklő kormány, és kitört a taxis-sztrájk, ők az elsők között rohantak a barikádokra. Prominenseik a legnagyobb blokádok környékén tetszelegtek a sztrájkolók között, miközben folyamatosan uszították őket (például hogy Horváth Balázs belügyminiszter közéjük akar lövetni), végül Göncz köztársasági elnök(ük) amnesztiát hirdetett a — mai kifejezéssel élve —  demokratikus államrend megváltoztatására kísérletet tevő egyének számára. Hiába, változnak az idők.

De változnak ám, hiszen miközben a FIDESZ-ből távozó Fodor Gábor átült a sokkal liberálisabb SZDSZ-be, a párt elnökeként a konzervatívabb liberális irányt képviselni kívánó, majd a saját pártja által csúnyán kicsinált Tölgyessy Péter éppen a FIDESZ köreibe távozott. Ez persze a legkevesebb, sokkal érdekesebb az a fordulat, ahogyan a híresen antikommunista párt összebútorozott a volt 'ellenség' képviselőiből álló utódpárttal. Ez ám a bravúr! Már nagyon kellett az a hatalom, és mivel az addigi irány kizárta volna a koalíciót a volt kommunistákkal, az MDF-ből éppen egy dolgozata miatt kizárt (szintén hajdani besúgó) Csurka Istvánt használták ürügynek. Megvolt a közös ellenség, a fokozódó náci veszedelem, az antiszemitizmus réme (ugye napi szinten volt hír az Izraelben kiképzést kapó, majd dolga végeztével Ausztráliába távozó Szabó Albert aktuális ténykedése is), ami mindig és mindenkor felülír minden ideológiai különbözőséget, sőt szembenállást. Megértem én, hogy az SZDSZ tagjai és holdudvara normál körülmények között veszélyeztetve érezhette volna magát a hasonló tendenciák miatt, de lássuk be, valódi veszély nemigen volt. Lett viszont MSZP-SZDSZ nász, 2/3-os többség, és a bejegyzés elején emlegetett szellemi-erkölcsi-morális és gazdasági pusztítás.

Valahol olvastam egy másodközölt lenini alapvetést, amiben a nagy Vlagyimir Iljics azt taglalta, hogy ha nem sikerül megszerezni egy nép felett a teljes hatalmat, akkor elegendő csak bizonyos területek birtoklása. Ez a gazdaság, az infrastruktúra és természeti kincsek, az oktatás és kultúra valamint a belügy. Amikor ezt olvastam, azt hittem, leájulok a székről, hiszen ezek a területek véletlenül éppen megegyeztek az SZDSZ akkori (és szinte mindenkori) minisztériumaival. A parlamenti- és kormánytagságuk segítségével, a kiterjedt gazdasági holdudvarukkal, a sajtó és a kulturális pozíciók jelentős részének birtoklásával az eltelt 16-20 évben sikeresen:

- elültették a lelkekben az 'ember embernek farkasa' mentalitást, az individualizmust, az egocentrizmust, az 'élj a mának' hozzáállást, amikkel (többek között) sikeresen atomjaira bomlasztották a magyar társadalmat. Miközben a rendszerváltás idején még maximum 2-3 tábor volt, később már semmilyen ügy mellé nem sikerült felsorakoztatni a társadalom jelentős részét (lásd a pénzt nem érintő népszavazások), és ez jelentősen vetette vissza / veti vissza bármely nép teljesítőképességét.

- módszeres munkával teljesen devalváltak és nevetségessé tettek minden korábban nemes kifejezést és szimbólumot, másokat pedig összekutyultak, és egységesen rossz színben tüntettek fel. Vajon ki tudja manapság, mi a különbség a nacionalizmus és a sovinizmus, mi a nácizmus és a hungarizmus között?

- felgyorsították a szekularizációt, és ezzel együtt az egyházaknak az emberekre gyakorolt pozitív hatásait is mérsékelték, ezzel is tovább bomlasztva a közösségeket. Kivéve persze egy vallást, ami szent, sérthetetlen és mindenek felett áll.

- teljesen tönkre tették az oktatási rendszert, kezdve az általános iskolától, egészen a felsőoktatásig. Meg kell nézni, az idők során hogyan változott a tanulók/hallgatók teljesítmény, a tankönyvekben kevesebb szöveg, több kép, bevezették a buktathatatlanságot, a természetes versenyszellemet kiirtották, a gyerekek fegyvereit megerősítették a fegyvertelen tanárok ellenében. Csoda, hogy a tanárok közt népbetegség az alkoholizmus?

- bevezették a bűn és bűn közötti különbséget (lásd megélhetési bűnözés), a drogozás szabadságát ("az egyén döntése saját sorsa felett"), enyhítették a büntetési tételeket, és eleve, relativizáltak minden kihágást és erkölcstelenséget.

- rehabilitálták a diktatúra kiszolgálóit, ezzel is segítve a felelősségre vonás elmismásolását, szarért-húgyért szétprivatizálták az országot, bevezették a köztudatba "az állam rossz tulajdonos" szlogent (ami a bűnök relativizálásával együtt egyenesen vezet a privatizációhoz)...

...és nem sorolom tovább. Volna még mit a fejükre olvasni, de azt is le kell szögezni, hogy a rendszerváltás óta nem volt még egy ennyire zseniálisan politizáló formáció. Miközben a támogatottságuk folyamatosan csökkent (majd a gazemberség szintje már egymás átbaszásához is, ami szakadáshoz, az pedig a teljes elsúlytalanodáshoz vezetett), mégis mindig ott díszelegtek a Parlamentben, és 5 százalékos pártként is képesek voltak az egész országnak diktálni. Nagyon ügyes! Eközben pedig ügyesen lerongyoltak minket, anyagilag, szellemileg és erkölcsileg, kiirtották belőlünk a nemzeti öntudatot, a küzdeni akarást és sok minden mást. De hogy ne csak kígyó-béka legyen, el kell ismernem, hogy melegként én is élvezhetném a bejegyzett élettársi kapcsolat előnyeit (ha akarnám), amit az SZDSZ vert keresztül az Országgyűlésen. Igaz, felmerül bennem a kérdés, hogy e párt melegek melletti — sokszor tessék-lássék — kiállása vajon mennyire a melegekkel érzett szolidaritás, és mennyire szavazatszerzési módszer vagy újabb csapás a konzervatív értékek mellett, de az érdem az érdem.

Ennek ellenére egyetlen egy könnycseppet nem fogok ejteni, amikor végre az utolsó képviselőjük is kihullik a mostani helyéről, és az SZDSZ úgy, ahogy van, a rossz emlékeket gyűjtő történelmi szemétdombra kerül (jaj, ezt a kifejezést ők mennyire szerették...). Mivel azonban ennek a társaságnak csak kis része áll képviselőkből, a nagyobbik része (gazdaság, kultúra, műsorok, színházak, újságok) továbbra is súlyos ballasztként nehezedhet a lelkünkre, tépve-szaggatva mindent ami felemelő, nemes vagy a rend irányába hat. Optimizmusra tehát semmi ok.

2b válasz: mint ez előző részben írtam, van egy másik megközelítésem is, ami szintén több elemből tevődik össze. Egyrészt meg kell nézni, működik-e a demokratikus intézményrendszer, másrészt meg kell vizsgálni, hogy a demokratikus hatalomgyakorlás modelljének kritériumai teljesülnek-e.

Intézményrendszer: a rendszerváltozás során a volt és leendő politikusok, értelmiségiek összeültek, és — jellemzően nyugati mintára — megalkották azt a demokratikus intézményrendszert, ami azóta is létezik. Nem mindegy azonban, hogy csak névlegesen működnek ezek, avagy ténylegesen is. Elég, ha abból indulunk ki, hogy a rendszerváltás előtt is voltak névleges demokratikus intézmények, mint például Országgyűlés vagy választás, ezek mégsem működtek. Előbbi egy évben maximum egyszer-kétszer ült össze, és akkor is minek, utóbbin pedig nem volt valós választási lehetőség. A kommunista rezsimeknek amúgy is kedvelt fogása, hogy demokratikus színben tüntetik fel magukat, lásd Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vagy kicsiben a SZU egyik legnagyobb hajdani lapja, a Pravda (esetleg ugyanezen a síkon a magyar Szabad Nép). Tehát hiába a tankönyvi megfogalmazás (á la Ricsi), ha az intézményeknek nincs tartalma, veszett fejsze nyele az egész. De vajon Magyarországon működnek-e ezek az intézmények? A válaszhoz engedtessék meg nekem, hogy egy saját korábbi kommentemből idézzek (és ha már bejegyzés, kicsit jobban ki is fejtsem).

— a PSZÁF (Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete) egyfajta ellenőrző, minőségbiztosító szervezet, ami a pénzügyi szervezeteket, bankokat ellenőrzi. Ennek korábbi elnöke (Szász Károly) egy olyan  ügyet tárt fel (annak ellenére, hogy megverették miatta), ami a legmagasabb kormányzati körökig ért el. Bitvai Miklós, Puch László (MSZP pénztárnok) és sokan mások mellett — a később megsemmisített hangfelvételek tanúsága szerint — maga Gyurcsány Ferenc is érintett lehetett. Ez a Kulcsár-ügy. Szász Károlyt az eset kiderülése után nem sokkal okirathamisítási ügyre hivatkozva eltávolították a PSZÁF éléről, és helyére egy testületet neveztek ki. Azóta nem tudjuk, mit művelnek ott.

— Mellár Tamás, a KSH (Központi Statisztikai Hivatal) vezetője hasonlóan járt. Ő nem tárt fel semmit, viszont vélhetőleg útját állta annak a sokszáz trükknek, adathamisításnak, amiről az Őszödi Beszédben maga Kulcsár Ferenc beszélt. Mellár munkaügyi pert indított, mert törvénytelenül mozdították el a helyéről, és ezt később meg is nyerte.

— az MNB (Magyar Nemzeti Bank) korábbi elnöke nem volt hajlandó asszisztálni a trükközésekhez, ezért egy törvénymódosítással felduzzasztották a Monetáris Tanácsot. Az új elnök alatt persze már nincs szükség a felhígításra, ezért a továbbiakban a létszám már nemigen volt téma (talán mintha egyszer arra hivatkoztak volna, hogy túl sokan vannak, de nem tudom, lett-e ebből valami következmény).

— csak a Medgyessy-kormány első felében 13 törvényt semmisített meg az Alkotmánybíróság, ami azóta minimum a duplájára nőtt. Az AB most is olyan ügyekkel foglalkozik, mint például a családi pótlék adóztatása, a vagyonadó vagy a szuperbruttósítás, mivel mindegyik erősen alkotmányellenes-szagú. Másrészt az AB tagságának cserélése mindig gyanúsan hosszú időbe telik, mivel a politikai szereplők mindegyike a saját embereit szeretné oda beültetni a kiesők helyére. Ez alkalmasint a működésképtelenség szélére sodorja a testületet.

— ha már bíróság, az utóbbi kormányok rendszeresen kikezdik az igazságszolgáltatás intézményeit, amennyiben azok valamelyike nekik nem tetsző ítéletet hoz. Erre naponta láthatunk/hallhatunk példát, akár Hunvald György esetében is (hogy ne kelljen az időben olyan sokat visszamenni). 

— a kormánypártok tagjaira jellemző vonás rendszeresen arra hivatkozni, hogy amíg egy ügyben nincs ítélet, addig a gyanúsítottat ártatlanként kell kezelni, akkor is, ha a bűnössége teljesen nyilvánvaló. Erre hivatkozva születik számtalan olyan döntés és nyilatkozat, ami alapjaiban rendíti meg az állampolgárok igazságba és igazságszolgáltatásba vetett hitét, ami nem tesz jót a demokráciának. Ide tartozik még a jog és az erkölcs szétválasztása ("Na és" —by Horn Gyula, "nem törvénytelen, csak nem etikus", stb.), vagy a jogrendszer negligálása bizonyos esetekben ("megélhetési bűnözés"mint felmentő tényező — by Kuncze Gábor belügyminiszter).

— a 2002-es országgyűlési választás után nem sikerült hitelt érdemlően megcáfolni, hogy akkor tömeges választási csalások történtek, sőt, erre még kísérletet sem tettek, inkább az első adandó pillanatban megsemmisítették a kifogásolt forduló eredményeit alátámasztó iratokat.

— az MSZP-SZDSZ kormány durva alkotmánysértést követett el, amikor a 2004.12.05-i, kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt kampányolt, ez ugyanis tilos. 

— az egészségügyről és tandíjról szóló népszavazás eredményét figyelmen kívül hagyták, amikor a Heves megyei kórházak egy részét mégis magánkézbe adták. Igaz, csak az üzemeltetésüket, de ez a józan ítélőképesség mentén tekintve lényegében privatizációnak számít.

—a köztársasági elnök tekintélyét minden eszközzel igyekeznek kikezdeni, véleméynét figyelmen kívül hagyják, jelöltjeit dacból leszavazzák, a megfontolásra visszaküldött törvényeket változtatás nélkül újra megszavazzák.

Talán ennyi elég is annak bizonyításához, hogy a demokratikus intézményeink bizony anomáliákkal 'működnek'. Az én olvasatomban mindez elég ahhoz, hogy virtuálisnak minősítsem a létezésüket.

 

Hatalmi ágak szétválasztása: ez alapfeltétele a demokráciáknak, azonban itt is súlyos problémák vannak, mivel a törvényhozás-végrehajtás-igazságszolgáltatás montesquieu-i normáit az utóbbi időben többször sértették meg. A TV-ostrom idején Gyurcsány Ferenc egy interjúban maga mondta, hogy utasította a rendőrséget, de a napokban Draskovics Tibor ugyanezt tette a Fradi szurkolóinak randalírozása alkalmával. 2006.10.23-án a rendőrség lépte túl végrehajtói feladatát, és törvényszegést követett el, helyi törvényhozást alkalmazott, de ugyanígy tett, amikor a Magyar Gárda ülődemonstrációját úgy oszlatta fel, hogy a szervezetet feloszlató bírósági határozat még nem emelkedett jogerőre. Veszélyes dolog ez. Ugyanide (is) tartozhat a Nemzetbiztonsági Hivatal működtetőinek számos tette, amik egy része az NBH függetlenségét, másik része pedig a jogkörök felülbírását vagy figyelmen kívül hagyását feltételezi.

 

Szólásszabadság: szintén egy olyan dimenzió, amivel látszólag nincsenek problémák. Ha azonban a színfalak mögé tekintünk, láthatjuk, hogy vannak olyan témák, amikről egyszerűen tilos beszélni. Ezek egy része törvénysértésnek minősül (lásd Budaházy esetét), másik része viszont anélkül teszi tönkre a kezdeményezőt, hogy azért jogi szankciókat akasztanának a nyakába. Ilyenek a Holocaust-relativizálás, Holocaust-tagadás, Trianon kérdésköre, Hitler ideológiájának boncolgatása, fajelméleti kérdések, nacionalista témák, Cionizmus, bevándorlással, kisebbségekkel kapcsolatos kérdések (amennyiben azok nem egy kizárólagos konklúzióra jutnak), stb. A szólásszabadság korlátozása abban is megnyilvánul, amikor a rendőrség a sajtó munkatársait vegzálja, bántalmazza vagy letartóztatja, vagy amikor az igazság kimondásáért/megírásáért (felfüggesztett) börtönbüntetésre vagy egyéb büntetésekre ítélnek újságírókat (lásd Bencsik András, M.Szabó Imre, Torkos Matild, stb.).

Független média: szintén nincs, ami kereskedelmi alapokon működő médiumok esetében nem feltétlenül probléma, a közszolgálatiaknál viszont a demokrácia alapelveit sérti. Hozzátenném, hogy a kormánypárti sajtó szintén tele van, a rendszerváltás előttről 'jött' alakokkal, azaz még mindig ők a megmondóemberek. Ez még az első részben taglaltakhoz kapcsolódik.

Igazságszolgáltatás: a korábbiakban már taglaltam, de ide toldanám még a koncepciós pereket. Sokan már nem foglalkoznak a 2006.10.-23-i események következményeivel, de bizony még ma is számtalan olyan gyanúsítottat mentenek föl másodfokon, akiket eleve ártatlanul hurcoltak bíróság elé, esetleg már el is ítéltek hamis tanúvallomások alapján. Ilyen egy jogállamban nem történhetne (plusz Kaiser Ede...).

Azt hiszem, ennyi bőven elég annak alátámasztására, miért gondolom én is és sokan mások is, hogy bár látszólag más világ van, mint '89 előtt, valahol mégsem az igazi, és miért mondjuk , hogy nem volt valódi rendszerváltás. Taglalhatnám még, hogy a magyar tulajdonban levő termelőeszközök ugyanazok kezében vannak (bár erre legutóbb már utaltam), boncolgathatnám még a személyi összefüggéseket (akár a 23-i kitüntettek listáját citálva), de az már tényleg nem szükséges.

Szóval én így látom a dolgot.

Ezt a bejegyzést az everyday_normalguy, Assam és köztem folyó komment-vita ihlette, ami pár bejegyzéssel hátrább olvasható, a rádiós bejegyzés után. Ennyire összetett téma esetén mindig szabadkozni szoktam, hogy egy blog túl kevés tered ad az alapos kifejtésre, és ezt annak ellenére fenntartom, hogy ezennel egy kicsit mégis nagyobb tered engedek neki (amennyiben nem kommentről, hanem bejegyzésről van szó). Az a hév elmúlt, amivel szombaton hajnali 4-kor írtam volna meg a véleményem, de mivel megígértem itt-ott, hogy készítek egy bejegyzést a témában, mégis kénytelen vagyok visszazökkenni a rendszerváltó hangulatba.

1. kérdés: Volt-e rendszerváltás?

A címben összevontam a rendszerváltás és rendszerváltozás kifejezéseket, mivel a téma szempontjából mindegy, melyiket használjuk. A kettő között annyi hangzásbeli különbség van, hogy előbbi egy pillanatszerű, aktív közreműködést igénylő tettet sugall, utóbbi pedig egy folyamatszerű, spontán változást. Igaz, ebben is lehetne merülni kissé, ha azt firtatnánk, hogy ez az egész egyszerűen csak úgy esett, szinte magától, mi meg örültünk, és alkalmazkodtunk, avagy felülről vezérelt, előre eltervezett történelmi cselekedet volt, ahol mindenkinek megvolt a kiosztott szerepe. A magam részéről az utóbbi felé hajlok, hiszen sok hozzáértő vitatja azt is, hogy Reagan elnöknek vagy Gorbachovnak volt-e kezdeményező/megkerülhetetlen szerepe a folyamatban, és azt is egyre gyakrabban halljuk, hogy az a bizonyos Vasfüggöny-bontás és Páneurópai piknik sem mehetett volna előzetes rábólintás nélkül. Ugyanígy hajlok a Rózsadombi paktum megköttetésének hitére is, és nem azért, mert többen mondják, hogy valóban volt ilyen aktus, mint ahányan tagadják, hanem mert az idő alátámasztotta annak (feltételezett) tartalmát. Pont mint a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei esetében.

1. válasz: természetesen volt, ha a külsőségeket nézzük, hiszen Magyar Népköztársaságból Magyar Köztársaság lettünk (gyk.:1989.10.23-án), egyjelöltes látszatválasztás helyett országgyűlési választásokat tartunk, plurális parlamenti demokráciában élünk, a tervgazdaságot felváltotta a szabadversenyes kapitalizmus, kialakultak a demokratikus államberendezkedés alapvető intézményei, szétváltak a hatalmi ágak, szólásszabadság van, nyugodtan átléphetjük a határt, satöbbi, satöbbi. Ha ezt a választ fogadnám el helyesnek, itt véget is érne a bejegyzésem, azonban az én véleményem egy kicsit más alapokon nyugszik.

2. kérdés: Először is újrakonstruálom a kérdést magát, méghozzá azért, mert nem pusztán politológiai kategóriaként tekintek erre az egészre, hanem valamiféle morális alapokon nyugvó politiszociohistorita nézőpont szerint, azaz sok egyéb nézőpontot figyelembe véve. Ha csak a lecsupaszított rendszerváltást magát nézem, akkor én sem válaszolhatok máshogy, és józan ember semmiképpen sem, hiszen ez tény. De ha pontosítom a kérdést, és azt kérdezem, hogy "volt-e valódi rendszerváltás?", már közelebb kerülünk a hasonló kérdéseket megfogalmazók megértéséhez, és akkor a 'valódi' jelenti azt a különbséget, ami a mögöttes tartalmak firtatását foglalja magában. Elvégre nemcsak én válaszolom erre, hogy nem, hanem neves közéleti személyiségek, politológusok, egyetemi tanárok, és most már a FIDESZ vezetése is.

Ehhez annyi megjegyzést, hogy visszautasítom a vádat, miszerint én azért állítok ilyesmit, mert a FIDESZ politikai haszonszerzés céljával hangoztatott szólamait szajkózom elvtelenül, mivel én már 10 éve ezt pofázom, míg ők csak pár hónapja. Egészen egyszerűen ők eddig valóban elhitték, hogy volt rendszerváltozás. Voltak ugyan bátortalan hangok, voltak, akik megfogalmazták ellenvéleményüket, de azokat vagy lehurrogták, vagy tudomást sem vettek róluk. A baloldal szemszögéből ez teljesen indokolt, hiszen politikai érdekük is ezt diktálja, a jobbosoknak azonban a rendszerváltás meg nem történtének feltételezése együtt járt volna saját érdemeik, és 20 évnyi tevékenységük eredményeinek lenullázódásával. Ezt így nehéz interiorizálni, hiszen nehéz kimondani, tudatosítani, hogy "én edig azt hittem, tettem valamit, közben meg nem is, ugyanott tartunk, mint 20 éve, csak máshogy hívjuk". Az egész valahol ott kezdődött, amikor rájöttek (és kimondták), hogy "ha nem lett volna rendszerváltozás, Magyarország miniszterelnökét akkor is Gyurcsány Ferencnek hívnák".

2a. válasz: ilyen értelemben nem volt.

Nem volt, mégpedig azért, mert azon túl, hogy a demokratikus intézményrendszerünk csak egy üres váz, nem volt tabula rasa, és ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás előtti struktúrák átmenthették magukat a rendszerváltás utáni időszakra (napjainkra), és arra nagyon komoly hatással vannak még most is. Gondoljuk csak el, van egy politikai hatalom, ami emberekből áll, ezek az emberek pedig az ország (szinte) teljhatalmú urai. Míg a nép vegetál, ők dőzsölnek, de mivel a gazdasági és világpolitikai folyamatok előrevetítik a rendszer összeomlását, máris előre menekülnek. Új gazdasági mechanizmus, Glasznoszty, Peresztrojka, hogy fékezzék az összeomlást, majd amikor már nem megy, bejelentik, hogy vége. A történelemkutatás egyre több bizonyítékot szolgáltat arra, hogy ők maguk mindenki más előtt pontosan tudták, hogy mi következik, és alaposan felkészültek rá. Magyarországon egyrészt a spontán privatizációnak nevezett folyamatban potom pénzért, mindenki más előtt foglalták el a legfontosabb gazdasági pozíciókat (és lényegítették át a közvagyont magántulajdonná), másrészt azt a látszatot keltették, mintha maguk is aktív részesei lennének saját kizárólagos hatalmuk megszüntetésének (Ellenzéki Kerekasztal, márc.15., FIDESZ, MDF, stb. engedélyezése).

Tegyünk itt egy kis kitérőt. Manapság sokan kérdőjelezik meg magát a diktatúrát is, avagy csak mentegetik azt ("nem volt az olyan szigorú", "legvidámabb barakk", "Kádár alatt jobb volt", stb.), ami számomra nemcsak elfogadhatatlan, hanem felháborító is. Ezt ugyanúgy nem menthetjük fel, mint a III. Birodalmat (és annak működtetőit) vagy bármely másik már megdőlt vagy máig is létező diktatúrát. Gyerekek, a politikai riválisok kiirtása, bebörtönzése, az akasztások, koncepciós perek, Gulág, Recsk, Hortobágy, ÁVO és ÁVH, Andrássy út 60., kuláklista, szabotázs-vád, csengőfrász, padláslesöprések, beszolgáltatási kötelezettség, határzár és a többi mi a franc volt? Hogy lehet ezeket figyelmen kívül hagyni? Vannak olyan érvek is, hogy "jó, de az csak a Rákosi alatt volt, a Kádár már egészen más", de erre is van pár válaszom. 1. 1961-ben még akasztottak '56 okán, azt' hol volt már akkor a Rákosi?, 2. ez az érvelés kifelejti, hogy közben nem volt hatalomváltás, azaz Kádár és a többiek Rákosi és a többiek művét vitték tovább, egyenes ágon. Nem mondható, hogy "a fiad az nem te vagy, tehát semmi közötök egymáshoz". 3. a rendszer a diktatórikus hatalomgyakorlási modell összes tudományosan megfogalmazott kritériumának megfelelt, 4. ha a gyilkos momentumokat kiszedjük (arra hivatkozva, hogy azok csak egy rövid ideig léteztek), ami visszamarad, az is minden tekintetben sérti a demokráciákban elfogadott demokratikus-, emberi- és polgári szabadságjogokat. Ergo: diktatúra volt.

De térjünk vissza az eredeti vonalra. Tehát a diktatúra működtetői és kiszolgálói már előre elfoglalták a gazdasági pozíciókat, aztán a politikában is ügyesen a víz felett maradtak, és megoldották, hogy megússzák a felelősségre vonást. Az MSZMP-ből MSZP lett, megtartotta kapcsolatrendszerét (egymással és például a szakszervezetekkel), pártvagyonát és politikusainak egy részét (Kovács, Kósáné, Lendvay, Csehák, Szekeres, Horn, Gál Zoltán, stb.), és miközben ezekkel a saját- és háttértőkékkel felvértezve felvette a demokratikus álarcot, kijelentette, hogy új világ van, tessék érvényesülni. Kolosi Tamás (aki nem vádolható jobboldali elfogultsággal) A terhes babapiskóta c. könyvében olvashatjuk, hogy az MSZP az MSZMP első vonalbeli politikusait eltüntette a színről (nyugdíjazta őket), míg mások a gazdaságba menekültek, és csak nemrég tértek vissza a politikába (Medgyessy, Bajnai, Kiss Péter, Gyurcsány, stb.). Azt már én mondom, hogy egy harmadik garnitúra pálfordulást hajtott végre, és szétrajzott az újonnan alakult pártokba, szervezetekbe, vagy azokba beépülve belülről bomlasztott. Ez utóbbira számtalan példát szolgáltat az azóta széthullott pártok története (MDF, FKgP, KDNP, MIÉP).

A rendszerváltás után azt láttuk, hogy az egyik oldalon ott van egy hatalmas gazdasági vagyon, értelmiségi kör, számtalan — hajdan — ál-civil szervezet, politikusi gyakorlat, kapcsolati tőke, a másikon pedig a nagy semmi. Még kapcsolati tőkéről sem beszélhetünk, hiszen a diktatúrában a vertikális emberi kapcsolatokat totálisan megsemmisítették, és családi-baráti szintig silányították vissza, és még a fordulat előtti évekből is van olyan írás, amiben Gyurcsány Ferenc az éledező FIDESZ politikai eszközökkel való megsemmisítésének kívánatosságáról értekezik (mint KISZ-es vezető). Az első kormánynak éppen mindez lett a veszte: az összeomlást okozó, és közben kimazsolázott gazdaság brutális működésképtelensége, nem megfelelő szakembergárda, bizalmatlanság és iszonyú ellenszél a sajtóból, amihez még hozzájött az állampolgárok csalódása is az új rendben.

A rendszerváltás aktusa félbetört azáltal, hogy az aktus előttről a diktatúra lényege ballasztként zuhant át a rendszerváltás utánra. Úgy dördült el a startpisztoly, hogy azt eleve a volt rendszer felső rétege sütötte el, ráadásul hatalmas egérúttal. Sándor György humorista fogalmazta meg ezt nagyon frappánsan még anno: "Egyenlő pályák, egyenlő esélyek! Én biciklivel megyek...".

Lényegében ez a máig fennálló állapot mondatja egyre növekvő tömegekkel (köztük velem), hogy nem volt valódi rendszerváltozás, és ez az oka a kezdetektől meglévő ún. törzsi háborúnak. Ez utóbbi kifejezés az ország kettéosztottságának egyik megnevezése, ami — sokak véleményével ellentétben — nem egy-egy politikus szándékos vagy elfuserált kijelentésének következménye, hanem egészen 1989-ig nyúlik vissza. A két törzs egyike a volt diktatúra haszonélvezőiből áll, és azokból, akik annak idején úgymond felül voltak, jól éltek (plusz a leszármazottak), utóbbi pedig azokból, akik alul maradtak, és a felelősségre vonás elmaradását arculcsapásként élték meg. Az egyik oldal tagjai korábban a Szovjetunió seggét nyalták, majd Amerikáét (később ezzel párhuzamosan az EU-ét), ugyanezek korábban a kollektivizmust hirdették, majd a magántulajdon szentségét (és miközben a korábbi magántulajdont elzabrálták, 40 évvel később ugyanazt a vagyont a saját magántulajdonukká tették), a másik oldalon állók pedig az általuk is kivívott demokratikus rendhez való ragaszkodás miatt tehetetlenül tárták szét a karjaikat, ugyanakkor növekvő dühvel szemlélték az égbekiáltó igazságtalanságot. A két tábor mellett, ezen törésvonal mentén épül fel minden társadalmi mező, a gazdaság, a média, a civil szerveződések, minden. Ezért nincs összefogás sem, hiszen az egyik oldal — szerintem — jogosan mondja, hogy "Azokkal fogjak össze, akik megölték apámat, akik eltiltottak az egyetemtől, akik elvették a földjeinket? Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna?".

Összességében: azt hiszem Dsida Jenő Epilógus című versét a Beatrice tökéletesen értelmezte át a rendszerváltás utáni időre, és erre a mai napig tömegek által érzett jelenségre (amihez persze hozzá jön a kapitalista berendezkedésre való átállást kísérő kiábrándultság):

Nagy árat fizettünk érted szabadság.
Drágább lett a lánc.
A forradalom rajtunk nem segít, vége már.
Elmaradt a nagy ünnep.
Hé mama! Azt ígérted, hogy jobb lesz majd,
ha jól és sokat dolgozunk.
De az idő nem dolgozik nekünk, csak megöregít.

2b. válasz: persze van az is, méghozzá semmivel sem rövidebb, mint az eddigiek, úgyhogy az majd a következő részben. Ebben majd sorra veszem a demokratikus intézményrendszer virtuális és valós voltát , valamint egyéb dimenziók mentén firtatom a kialakult új berendezkedést.  

Közel két hét telt el a választás óta, és én még mindig nem írtam meg a már aznap eltervezett helyzetértékelő bejegyzést. Eredetileg főleg a Jobbik sikeres szereplésére, és annak okaira, következményeire akartam kihegyezni az egészet, de az eltelt időben annyi érdekes dolog történt, hogy azokat meg kár lenne szó nélkül hagyni. Ezért arra gondoltam, hogy a pártok jelenlegi helyzetének értékelésén túl visszatekintek egy kicsit az időben, és megpróbálom összefoglalni, melyik honnan jutott idáig. Rendhagyó történelemóra lesz tehát, bár hozzá kell tennem, hogy mivel fejből fogom megírni mindezt, előfordulhatnak majd pontatlanságok benne. Szívesen veszem a pontosító kommenteket, amennyiben mások máshogy emlékeznek/tudják ezen eseményeket. 

És ha már a történelmet említettem, külön érdekesség, hogy éppen az idén 'ünnepeljük' a rendszerváltás 20. évfordulóját, csak azt nem tudom eldönteni, hogy a 20 évvel ezelőtt történtek vajon történelemnek számítanak-e már. Olyan ez, mint amikor azon morfondíroztam (úgy 10 éve), hogy én már felnőtt vagyok-e avagy még gyerek. Akkor úgy döntöttem, a leghelyesebb magamra nézve a fiatalember kifejezés, a történelemre azonban nem tudok ilyen jó kis áthidaló megoldást találni. Elvégre mi a történelem? Mennyire régen kell valaminek történnie ahhoz, hogy múltnak nevezhessük? Ami tegnap esett meg, az már történelem? Vagy csak az, aminek már nincs közvetlen következménye? Akkor nevezhetünk valamit történelmi eseménynek, ha már senki nem él az akkoriak közül? Azt hiszem, erre a kérdéskörre most sem fogok tudni válaszolni, de maradjunk annyiban, hogy a 20 évvel ezelőtt történtek messze nem zárultak le, és nagyon is a jelenünket képezik. Majd mindjárt meglátjuk, hogy miért.

MDF

Kezdjük az MDF-fel, hiszen ez a párt adta a rendszerváltozás utáni első miniszterelnököt, és nekem is könnyebb dolgom van, ha alapkőként használom őket az elmúlt két évtized felidézéséhez. Nem akarok nagyon részletes lenni, mert akkor sorozatot kéne írnom a témából, de néhány körülményt nem szabad említés nélkül hagyni. Amikor az első szabadon választott kormány hatalomra került, nagyon mély vízbe ugrottak fejest.

Először is, az ország minimum 20 milliárd dollár államadóssággal indította új életét, a nyugdíjkassza pedig üresen tátongott. A gazdaság addig is csak mesterségesen, a gazdasági törvényszerűségeket — és sok esetben a józan észt — megkerülve tengődött, amit a továbbiakban nem lehetett fenntartani. Na persze addig sem lehetett, ez volt az oka mind az államadósságnak, mind a rendszerváltásnak. Néhány hónap, 1-2 év leforgása alatt, több mint 1,5 millió ember vesztette el az állását, és rengeteg ipari létesítmény zárt be, hiszen addig is mesterségesen tartották fent őket, és a kapitalista berendezkedésben életképtelennek bizonyultak. Ekkor jelent meg a teljes valójában a munkanélküliség és a cigánykérdés.

A bezárt, leépített gyárak mind az államkasszát húzták, az államnak pedig pénzre volt szüksége, ezért nagy ütemben indult el a privatizáció és a kárpótlás. Az akkori állapotokhoz persze az is hozzájárult, hogy a korábbi urak — érezve, sőt általuk levezényelve — készültek a nagy változásra, és a spontán privatizációnak nevezett folyamatban zsebre vágták szépen a rentábilis ipari létesítményeket, TSZ-gépparkot, ilyesmit, így a továbbiak megszerzéséhez is ők rendelkeztek tőkével. Nem is beszélve arról, hogy ugye kinek lehetett pénze, amikor néhány évtizeddel korábban mindenkit kifosztottak, aki addig vagyonosnak számított? Ugye nem ismeretlenek az alábbi nevek: Demján Sándor, Széles Gábor, Kapolyi László, Csányi Sándor.Nem állítom, hogy ők etikátlan módon gazdagodtak meg, de meggazdagodtak, méghozzá nagyon. A kárpótlás ugyan enyhítette volna valamelyest a károkat, de az akkori kormány nem gazdasági szakemberekből állt, ezért ezt az egészet jól elb*szták, és így a tőke még inkább a kevesek markában koncentrálódott. Elvégre mi a francot kezdhetett valaki egy távoli földterületen álló, egyetlen csíknyi földdel? Persze, hogy eladta, és örült, hogy egy kis pénzhez jutott. Mások meg jól felvásárolták ezeket, a hasznot pedig megforgatták, és jól meggazdagodtak.

Az MSZMP korábbi funkcijainak egy része — miután rájöttek, hogy mégsem fogják őket meglincselni — szépen visszahúzódott a gazdasági életbe, ahol jól tudta hasznosítani az információkat és a kapcsolati tőkéjét, és egy részük csak a közelmúltban tért vissza, hogy "sikeres üzletemberként" az ország javát szolgálja. (lásd: Kolosy Tamás: A terhes babapiskóta, vö: Pierre Bourdieu tőkeelmélete). De most nem róluk van szó.

Az első szabadon választott kormány a rengeteg problémához kevés idővel és kevés szakemberrel rendelkezett. Az államigazgatásban addig dolgozók jelentős részét kénytelenek voltak megtartani, hiszen egyszerűen nem volt elég megbízható ember, akivel ennyi pozíciót be lehetett volna tölteni. Komoly ballaszttal kellett tehát működniük, mivel a régi rendszerben pozíciót szerzett emberek egyrészt szándékosan akadályozták a rendes működést, másrészt egyéb szolgáltatásokat végeztek az akkor ellenzékben levő korábbi uraiknak. Szilvásy György például már az Antall-kormányban is államtitkár volt, ebben az időben játszott át például Gyurcsány tulajdonába egy-két drága állami ingatlant. Éppen a közelmúltban hozták nyilvánosságra azoknak a nevét, akik hajdan a frissen létrejött rendszerváltó pártokba beépülve végeztek titkosszolgálati (besúgó) munkát, és biztos vagyok benne, hogy a korábbi pártszakadásokban ezeknek jelentős szerepük volt. Éppen ezért kellett mielőbb törvényt hozni a munkásőrök lefegyverezésére, de számos más teendő is akadt, például az önkormányzatokkal kapcsolatban.

Nem akarom őket mentegetni, de ismerjük el, hogy nem lehettek könnyű helyzetben. Ez pedig egyre csak rosszabbodott. Sokaknak nem tetszett, hogy nem kérték az államadósság — legalább részleges — elengedését, pontosabban kinyilatkoztatták, hogy nem kérik az elengedést, mert akkor Magyarország nem kapna újabb hiteleket, az pedig lehetetlen helyzetbe hozná az amúgy is nagy bajban levő országot. Rossz nyelvek szerint ez a Rózsadombi Paktumnak nevezett megállapodás következménye, ahogy számtalan más, általam negatívumnak tekintett dolog is. De a munkanélküliség és az infláció megugrása is egyre növekvő elégedetlenséget szült, amikor pedig a kormány megemelte a benzin árát, 'kitört' a taxisblokád. Ma már tudjuk, hogy ebben az SZDSZ elévülhetetlen érdemeket szerzett. Szerették volna ők megnyerni az első választást, és amikor ez nem következett be, mindent elkövettek, hogy mielőbb megszerezzék a hatalmat. Már akkor jelentős gazdasági és médiapotenciállal rendelkeztek, amit szépen fel is használtak céljaik eléréséhez. A rendszerváltáskori megállapodás szerint például ők adhatták az első köztársasági elnököt, aki nem ápolt túl jó kapcsolatokat a miniszterelnökkel, külföldön pedig azt nyilatkozgatta, hogy Magyarországon teret nyert az újraéledő fasizmus (igen, már akkor is ez volt a napirend). A taxisblokád idején az SZDSZ politikusai a 'barikádokon' biztatták a törvényszegőket — akiket Göncz Árpád eleve amnesztiában részesített —, és azt terjesztették, hogy a belügyminiszter (Horváth Balázs) a tömegbe akar lövetni, holott ilyenről szó sem volt. Mondtak persze egyéb szép dolgokat is, de a végeredmény szempontjából ez mindegy, hiszen a dolog végül békésen oldódott meg. Nem jött be a puccs...

Ott volt aztán a média esete, amit szintén meg kellett oldani. Megfogalmazni a közszolgálatiság kritériumait, és olyan embereket találni a TV és a rádió élére, akik megfelelően látják el ezt a feladatot. Nem volt könnyű az eset, mivel nemigen akart senki sem ilyen feladatot magára venni, de hosszas huzavona után a rádió élére Gombár Csaba, a tévé élére pedig Hankiss Elemér került, akik egyébként abszolúte szabad kezet kaptak. Ha valaki erről többet akar tudni, ajánlom neki Zsolt Péter Médiaháromszög című könyvét, amiből a hajdani (és szerintem máig le nem zárult) médiaháború elemzését is elolvashatja. Merthogy persze az is volt ám, nem is kicsi. Igazi törzsi háború zajlott abban az időben, minden szinten (és zajlik ma is, csak részben mások a frontok). A sajtó (összetételéből adódóan) eleve ellenséges volt az Antall-kormánnyal, amit csak fokozott a kormány hatalmi törekvése, aminek Csurka István volt a fő mozgatórugója. Szerinte a kormánynak el kellett volna foglalni a tévét, hogy saját médiafelülete legyen, mert csak így lehetett volna megtartani a hatalmat. Állítólag neki ez részben sikerült is — amennyiben a későbbiekben számos csurkista volt ott megtalálható, — bár én ezt a vélekedést nem osztom.

És ha már Csurka, lépjünk egyet, hogy eljussak végre az MDF első nagy szakadásához, amikor is megalakult a MIÉP. Csurkának volt egy elég szókimondó beszéde, ami szinte felrobbantotta a közéletet, és tarthatatlan volt a saját pártja számára is. Többek között erre hivatkozva jött létre a Demokratikus Charta is, ami összehozta szépen az addig harcos antikommunista SZDSZ-t az utódpárttal, az MSZP-vel. Itt gyökerezik a máig tartó nászuk, és egyesek szerint ezt Csurkának köszönhetik. Szabó Iván szintén kilépett, és megalapította az MDNP-t (Magyar Demokrata Néppárt), amit szerintem sosem jegyeztek sehol sem, később pedig — újabb csapásként — meghalt a miniszterelnök Antall, és a helyét az a Boross Péter vette át, aki éppen a napokban jelezte pártja felé, hogy ez már neki is sok. Közben viszont a balliberális oldal liblingje lett, pedig anno még azt hangoztatták, hogy majd rendkívüli állapotot fog hirdetni, hogy ne lehessen megtartani a következő választást.

Természetesen ez sem volt igaz, volt új választás. A hajdani 42%-nyi mandátum 10%-ra olvadt, és az 1998-as választásokon be sem jutottak volna a parlamentbe, ha a FIDESZ nem viszi be őket a hátán. Ebben a négy évben nem sok dolog történt (amire emlékeznék), de a következő jelentős lépés az volt, amikor Dávid Ibolya (aki 1999-től a párt elnöke (és mától ismét...)) megkapta az igazságügyi miniszter székét. Jött aztán a 2002-es választás, amit a FIDESZ (és ezzel együtt az MDF is) elvesztett, és itt történhetett valami, mert a párt azóta csak egyre jobban süllyed a fertőbe.

Kezdték a békejobbozással, ami az első megnyilvánulásuk volt az MSZP felé, majd jött a ORTT kuratóriumának elfoglalása. Az akkori visszaélések miatt ugyanis a FIDESZ nem vett részt a további osztozkodásban, és ahelyett, hogy az MDF együttműködött volna ebben, szépen befoglalta a FIDESZ távozásával felszabaduló helyeket. Ugyanezt csinálta a seggnyaló Napkeltével is: amikor a FIDESZ kinyilatkoztatta, hogy a közszolgálatinak nevezett tévé ellenséges hangvétele miatt a továbbiakban nem hajlandó a műsorban szerepelni, Dávid Ibolya és Herényi Károly szíves örömest rohant az ellenzék-kormány megjelenési arányát fenntartani. Ez persze érthető, hiszen haldokló pártként minden médiafelületre szükségük van. Említhetném még a '70-30%-os mutyizás' esetét is, és még számtalan, a FIDESZ-t ostorozó megnyilvánulásukat is, de akkor sosem érkeznék el a mához. Ekkor már szárnyra kelt a pesti utcán az a mondóka, miszerint "Sej a tulipánnak nagy bánata van, mert az Ibolyának szegfűszaga van". Milyen találó.

2006 előtt az alapítók egy része fellázadt Ibolya ellen, de ezzel csak azt érték el, hogy kizáratták magukat a pártból (egy részük a FIDESZ sorait erősíti azóta), ami azért elég elképesztő eset volt. Mivel a nép-nemzeti irányvonal Csurka távozásával meggyengült, az MDF a továbbiakban a tradicionális konzervatív eszméket vállalta fel, ez pedig mostanra a 'középosztály pártja' eszmeiségre olvadt, hiszen nehéz lenne a hatalmasra duzzadt FIDESZ mellett ugyanazt hangoztatni. Ebben pedig még az sem zavarta őket, hogy közben választási szövetséget kötöttek a volt MSZP-s Schmuck Andor alapította Tisztelet Társaságával, amit állítólag a szintén MSZP-kötődésű milliárdos, LeisztingerTamás pénzel(t).

2006-ban az MDF-en múlt, hogy a jobboldal nem tudott újra hatalomra kerülni, ahogy a főpolgármesteri szék is — természetesen sok egyéb ok mellett — miattuk csúszott ki Tarlós István kezéből. Ha volt valaki, aki még meg tudott lepődni az MDF tevékenységén, talán ekkor már végképp képbe kerülhetett, de ha mégsem, akkor a fővárosi közgyűlésben végzett munkásságuk önmagáért beszél, ugyanis számos fontos kérdésben az ő szavazataik döntöttek, a kormányoldal javára. Én ekkor már rég tudtam, mi a helyzet, főleg azután, hogy a választási kampány során megtapasztaltam, hogy az MDF nagyobb ellenfele a FIDESZ-nek, mint az MSZP, mivel azt láttam, hogy az azonos felületre, egymás mellé kiragasztott MSZP-s és FIDESZ-es plakátok közül az utóbbit ragasztgatták fölül a saját hirdetéseikkel. Ez is önmagáért beszélt.

Az MDF legutóbbi tisztújításakor Dávid Ibolyának — kivételesen — ellenfele is akadt, méghozzá Almássy Kornél képében. Ekkor került Ibolyánk birtokába — rejtélyes módon — az a hagfelvétel, ami állítólag a FIDESZ 'árnyék-titkosszolgálata' és Demeter Ervin között zajlott, és ahhoz vezetett, hogy Almássy megüsse a bokáját, Ibolya pedig pártelnök maradjon. Az eset nagyon jól jött egyrészt Ibolyának, másrészt az MSZP-nek, mert ismét üthettek egy nagyot a FIDESZ-en, de mindez kérészéletűnek bizonyult, hiszen most ettől függetlenül is jól el lettek picsázva a legutóbbi választáson. Az ügybe sikeresen belevonták az OTP-elnök Csányi Sándort, és a FIDESZ egykori kancelláriaminiszterét, Stumpf Istvánt is, a fagyi azonban visszanyal, mivel azóta kiderült, hogy bármi is történt, a bűncselekményeket az ügy kapcsán mások követték el. Talán még arra is sor kerülhet, hogy a minden lében kanál Szilváy végre ott köt ki, ahova már 20 éve való, a börtönben. (Ez az ember tényleg egy jelenség, kezdve a Gyurcsánynak átjátszott ingatlanoktól, a gyurcsányi cégek igazgatásán át, a halálos tűzijátékon túl, ezer más botrányos ügyig.)

Most pedig ott tartunk, hogy ugyan az EP-választáson sikerült mandátumot szerezniük, de ehhez irdatlan mennyiségű pénzt kellett kampányra fordítaniuk, és el kellett érniük (egyeseknél), hogy a valahogy összekanalazott Bokros Lajost egy szociális mészáros helyett az ország gondjáért aggódó és felelősséget vállaló precíz szakembernek tekintsék. Nagy munka volt, kérdés, hogy honnan volt ennyi pénzük? A parlamentben már nem lehet önálló frakciójuk, mert a létszámuk 10 alá csökkent, ami azóta szinte hetente apadozik, de ez nem zavarja őket abban, hogy a kormányt minden erejükkel támogassák, hol erre, hol arra hivatkozva (már a legutóbbi köztársasági elnök választáson is nagyot produkáltak (volna, ha a FIDESZ nem tesz nekik keresztbe)). A tagság egyre lázadozik, már a ballib-libling Boross Péter is hevesen tiltakozik az MDF politikája ellen, és az újabb pártszakadás elkerülhetetlennek látszik. Mivel azonban az SZDSZ-ben is hasonló folyamatok indultak meg, szinte biztosra veszem, hogy a hacacárék után megmaradó pártocskák egymásra találnak majd szépen, és együtt indulnak a következő országgyűlési választáson, természetesen csakis az ország érdekében. Remélem, mindkettő kiesik, és az összes csápjuk és nyúlványuk is a süllyesztőben végzi végre. Elég kárt okoztak már eddig is.

Sic transit gloria mundi — ahogy a zimbabwei mondja, és ez nem csak az MDF-re vonatkozhat.

És akkor most itt befejezem, pedig még sehol sem tartok. Látjátok, így lehet nekem hinni: azt mondtam, nem akarok sorozatot, de hogy egy részben nem ússzuk meg, az már most látszik. Majd igyekszem rövidebbre fogni.