rokon bejegyzései

folytatás innen

Tudni kell a nagybácsim lakáscsengőjéről, hogy valami elképesztő hangja van. Ahogy megszólal, szinte infarktust kap az ember. Mondhatnám, hogy még a halottak is feltámadnak tőle, de sajnos a gyakorlatban is bebizonyosodott, hogy ez nincs így. Ahogy a horrorfilmekben sejti az ember, hogy most mindjárt megijed, mert a vonósok is egyre hangosodnak, meg a jelenetből is következik, és hiába készül fel, mégis tényleg megijed, úgy voltam most én is. Cserébe viszont örültem, hogy végre történik valami, mert már kezdett nagyon idegesíteni a két barátnő.

Megjöttek a halottkémek, egy férfi meg egy nő. Nagyon kedvesek voltak, de mégsem éreztem rajtuk megjátszott együttérzést, hanem csak amolyan ragadós nyugalmat. Ilyen helyzetben még sosem voltam, és mivel nem tudtam, mi fog történni, ez némileg izgatottá tett. A nő — akin utólag vettem észre a kabát alatti orvosi köpenyt — bement a szobába, hogy megvizsgálja a nagybácsimat, a hapsi meg egyből elővett egy kupac papírt, és miután csináltam neki egy kis helyet a konyhaasztalon, nekilátott kitölteni azokat. A doktornő feltett pár kérdést az aznapi eseményekkel és az előzményekkel kapcsolatban, majd miután metakommunikatív pillantásokkal megbeszéltük, hogy a kapzsi öreglánytól semmi okosat nem fog megtudni, a továbbiakban inkább hozzám intézte a szavait és a kérdéseit. Mert az öreglány persze elkezdte a kályhától, de a feltett kérdésekre semmi esetre sem adott releváns válaszokat, szóval ott és akkor haszontalannak számított. Viszont amikor senki sem kérdezte, rögtön rázendített az "írunk papírt, és tanúsítjuk, és ennek a szegény gyereknek akarta a lakást" kezdetű monológra, én meg csak képzeletben az ég felé fordítottam a tekintetemet, hiszen mi a nyavalyának kell ezt a halottkémeknek tudniuk? Mi közük van hozzá? Mindenesetre közölték, hogy értesítették a halottszállítókat, és a rendőrséget, mivel az öregúr egyedül élt a lakásban, és azt le kell záratni a hagyatéki tárgyalásig. Hmm — mondom — szóval ha valaki kölcsönadott valami tárgyi dolgot, akkor az arra keresztet is vethet, hacsak az örökös nem értesíti majd utólag, és nem ad mindent vissza neki magától. Szép kis eljárás, miközben persze az is érthető, hogy a törvény védi a hagyatékot (az örökös leendő örökségét) a széthordástól.

Szóval ismét várakoznunk kellett, ezúttal a rendőrökre. Amíg ők útban voltak, spontán beszélgetés indult. Elmondták, mi lesz a teendőm ezután, mire figyeljek, hova menjek, aztán egy-két személyes dolog is elhangzott. Most nem arra gondolok, amikor az öregasszony elregélte, hogy ők kapcsolatban voltak, csak nem költöztek össze, nehogy elvesszenek az özvegységgel járó előnyök (ami így, ahogy van, nem igaz), hanem hogy van-e nekem hol lakni, mert úgy kellemetlen lenne, ha úszna az örökség, amiért nem készült végrendelet, és hasonlók. Hogy ne végtelenítsem a sztorit, átugrok arra, amikor megjöttek a rendőrök.

Két fiatal srác jött, akik szemmel láthatóan barátok is voltak. Egyikük csicska kis őrmester, másikuk törzsőrmester — már amennyire felismerem még a rendfokozatokat. Előbbi férfiként nem túl vonzó, ráadásul az a tipikus rendőr, akinek a beszédéből egyszerre érződik az egyszerűség, és a rendőri zsargonhoz való szigorú ragaszkodás (kb: 'na most itten felvesszük a jegyzőkönyvet a fennforgásról, aztán hatóságilagilag lepecsételjük a helyszín bejáratát'), miközben a másik egy baromi helyes srác volt. Ha nem lennék párkapcsolatban, és nem ott és nem akkor lettünk volna, hanem mondjuk az Alteregoban, simán bepróbálkozom nála. Tökéletes alak, gondosan belőtt haj, kis szőrpamacs az arca megfelelő szegletében, és egy ezüst gyűrű a mutatóujjon, ami hát legalábbis sejteni enged ezt-azt. Amikor megjöttek, leváltották a halottkémeket, és a magasabb rangú (az egyszerűbbik) újabb kérdésekkel bombázott bennünket. Ezek már sokkal inkább rendőri szempontokat követtek, azaz kábé azt, hogy nem öltük-e meg az elhunytat, tényleg magától halt-e meg. Aztán közölte, hogy le lesz pecsételve az ajtó, ami után senki nem léphet be a lakásba, amire az öreglány rögtön elkezdett sápítozni, hogy hát neki mennyi mindene van ott, és azokkal mi lesz. A rendőr erre engedélyt kért tőlem (azaz ő is rögtön levágta, hogy én vagyok ott a tárgyalópartner), hogy a nő összeszedheti-e a holmijait, mielőtt távozunk, és elviheti-e azokat. Mondom persze, amire az addig csak szóban undorító öreglány tettleg is undorítóvá vált.

Merthogy bottal-közlekedése ellenére is szélsebesen kezdett el rámolni, és halmozni, persze úgy, hogy lehetőleg minél jobban útban legyen. Az előszoba kellős közepén látott neki kupacokat alkotni a saját és a kiszemelt holmikból, hogy azt majd le kell hordani a kocsijába. Nemcsak az általa ismert helyen fellelhető dolgait szedte össze, hanem beletúrt mindenféle kupacokba, és ha valamit kiszemelt, rögtön rákérdezett, hogy azt megtarthatja-e emlékbe, és elmondta, hogy nekem az úgysem kell. Mondom, vigye, mit bánom én, nem is én rendelkezem felőle, hiszen vagy valaki más vagy az állam örököl, legyen azok baja az a pár fénykép meg CD lemez. Közben oda kellett adnom a kulcsokat, és mivel tudtam, hogy a felső szomszédnál is van egy párosítás, őt is felzargattam. Öreglányon és a kupacain át, majd vissza, de legalább volt mit csinálnom. A felső szomszéd egyben a közösképviselő is, ezért rögtön mondta, hogy a gázt el kellene zárni, és menjünk le a pincébe, hogy ezt megtehessük. Nem sikerült végül, mivel a kulccsal alig lehetett megmozdítani azt a kallantyút, ezért inkább a lakásban zárogattam el a csapokat, aztán nekiláttam a vízóra keresésének. Nem találtam meg, a víz tehát maradt. Úgysem használja senki.

Az öreglány ekkor valahol a hűtő kirámolásánál tartott, hiszen "úgyis csak megromlana", miután pedig mindenki elintézte a dolgát, összegyűltünk a konyhában, és várakozni kezdtünk. Ismét. Volt vagy 10:30, engem pedig újra idegesíteni kezdett a tudat, hogy nincs nálam a telefonom, és emiatt nem tudom felhívni a Ricsit. Gondoltam, felhívom magam vonalasról, hátha felveszi, de ezt aztán elvetettem. Majd hazaérek. A konyhában az öreglány először szövegelt, mint atom, megint elmondta, hogy hát nekem akarta a nagybácsim a lakást, de itt már jellem (vissza)fejlődésen esett keresztül, mert ezúttal már azt is hozzátette, hogy "meg neki". Ó, mondom, nofene, de gyorsan változik a világ! Egy órája még csak ott tartottunk, hogy a kottákat meg az egyéb zenei dolgokat adjam má' neki, ja és persze valamelyik festményt (mondjuk a pipacsosat) emlékbe, most meg mindjárt kiderül, hogy itt különben is minden az ő jogos jussa. Baromira nem érdekelt, de az undor azért kezdett elhatalmasodni rajtam. Aztán elkezdett az asztalon túrni, és fényképeket mutogatni a rendőröknek, majd főzött egy kávét a kis csinosnak, végül — hál' Istennek — elhallgatott. Hallgattuk a csöndben az órák ketyegését, mert a gyenge beszélgetési próbálkozásokkal ekkor már felhagytunk, én meg egyre fájlaltam a hátamat. Az idegességtől van — gondoltam, — de ekkor még nem tudtam, hogy majd másnap mozdulni is alig bírok a láztól. Külön öröm volt, amikor az egyszerűbbik rendőr megjegyezte, hogy ő már érzi a szagot, mert neki ahhoz van orra. Hej, de kedves!

Majdnem fél 12 volt, amikor újra csöngettek. Már éppen kezdett elképesztően elviselhetetlen lenni a várakozás és a tehetetlenség, de végre megjöttek a halottszállítók: két testes, középkorú pali, egy nagyon magas, 40-es, meg egy alig 20-22 éves kis srácocska. Ez utóbbin eléggé meglepődtem, mert hát mi visz ebben a korban valakit arra, hogy halottakat emelgessen? Nem kérdeztem meg tőle, inkább kiszaladtam az utcára, úgymond rágyújtani. Valójában persze elmenekültem, hogy ne lássam amint a takarót leveszik, és emelgetni kezdik a ki tudja, hogyan kinéző nagybácsimat. Ha már eddig megúsztam, most végképp nem akartam halottat látni. Kicsit nehézkesen ugyan, de végül bezsúfolták a testet a fémkoporsóba — ekkor már visszamentem, — majd a magas pasi részvétét nyilvánította, adott egy tájékoztatót a temetéssel kapcsolatos dolgokról, aztán pár aláírás után távoztak. A rendőrök kiterelték az öreglányt, engem meg végigszalajtottak a lakáson, hogy nézzem meg, minden ki van-e kapcsolva, le van-e zárva. Az ágyon, a lepedőn ázott szalvétamorzsalékok, némi kificcent fekáliamócsing és egy nagy, nedves folt volt. "Ez így marad?" — kérdezte tőlem a rendőr, én pedig nem voltam képes rávenni magam arra, hogy összenyaláboljam a cuccot, és kidobjam. Majd ha megöröklöm a lakást, kitisztíttatom az ágyat a megfelelő eszközzel, vagy megcsinálja az, akinek érdekében áll, addig így marad.

Az ajtón leragasztották a zárakat, majd a suttyóbbik rendőr felajánlotta, hogy elvisznek egy darabig, bár nem volna szabad. "Legalább ennyivel is beljebb vagy" — mondta, ezúttal a tegeződést választva, mivel egyébként hol magáztak, hol tegeztek. Nagyon rendes volt tőlük ez a felajánlás, én pedig éltem a lehetőséggel, és az a pár saroknyi kocsikázás is nagyon jól jött, mivel az éjszakában jeges szél tombolt, nekem pedig egyre jobban sajogtak az ízületeim. Míg a téren átvágtam az 1-es villamos megállója felé, reszkettem a hidegtől, és nem is tartott sokáig eldönteni, hogy nem fogok éjszakaizni. Fogtam inkább egy taxit, amivel éjfélre már otthon is voltam.

Még mindig csak egy kicsit fogtam fel a történéseket, de azt már éreztem, hogy szükségem van egy korty szíverősítőre, amiből aztán jó pár korty lett (másfél deci Becherovka). Egyszerűen kellett, és ha emiatt alkoholistának tartotok, igazatok van, de azt sem bánom. Mondanom sem kell, hogy pillanatok alatt berúgtam (pedig vacsoráztam is), így nem tűnt fel, hogy már ekkor meglódult a lázam. Ricsi vette csak észre, de ekkor még elhessegettem, hogy tutira csak idegi alapon van. Nem lett igazam.

És hogy mi minden folyománya lehet egy ilyen esetnek (kórház, temetkezés, rokonság, hivatalok, főorvosok, stb.) arról majd egy másik alkalommal értekezek.

Éppen egy hete történt — ezért most már igen aktuális, hogy megírjam, — hogy...

...a Ricsivel az ágyban hevertünk, és néztük a TV-t. A Fekete Vipera ment éppen a Comedy Centralon, jó kedvünk volt tehát. Különösen szeretem ezt a sorozatot, mert imádom azt a tömény iróniát, cinizmust és szarkazmust, ami lényegében az egész tartalmát áthatja. Aki ismer, talán megérti, miért. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom, ami elég szokatlan ebben az időpontban, én sem tudtam hirtelen két-három hívónál többre gondolni. Amikor felnyitottam a készülék fedőlapját, láttam, hogy ott egy '+' jel virított, mivel a nagybácsim hívott. Azért '+', mert a felesége az én szóhasználatomban csak 'Kereszt' volt, mindenki keresztanyja. Nekem szinte az igazi.

Vannak azok a telefonhívások, amiknek már a csörgéséből tudni lehet, hogy baj van. Ebben a pillanatban én is biztos voltam benne, hogy ha felveszem, nem fogok örülni annak, amit majd hallok. Férfi hang helyett női szólt bele, és ez önmagában igazolta a félelmeimet: meghalt a nagybácsim, a fogadott nagyapám. A barátnője és annak a barátnéja voltak nála, a mentőket már kihívták, egy óra múlva érkeznek a halottkémek is, és menjek gyorsan. Amíg összekészültem, megborotválkoztam, összedobáltam pár dolgot, az járt a fejemben, hogy "megmondtam előre". Meg is írtam. Ezért búcsúztam el tőle úgy, hogy adja meg a számomat az ismerőseinek, ezért voltam benne biztos, hogy akkor láttam utoljára élve. Persze az ember a nyilvánvaló ellenére is mindig reménykedik, és csak legyint: "Ugyan már! Örökké fog élni." Ő is azt hitte. Amikor a lakás kérdése szóba került, felháborodottan kérdezte, költői kérdésnek szánva, hogy "Miért, mennyi időm van még? 5 évem?". Nem volt annyi, még öt hét se jutott.

Út közben, ahogy Óbuda felé közeledtem, egyre azt variáltam magamban, mi fog vajon fogadni. Mikor halhatott meg, és mennyi ideje feküdhet holtan? Vagy a konyhában ül a székén, hátravetett fejjel? Büdös van a lakásban, rosszul leszek a látványtól? Szinte blaszfémnek ható kérdések ezek, de én még sosem láttam halottat. Élőhalottat már kétszer is — köztük a Keresztet is — de valódi halottat még sosem. Féltem tőle. Legalább kérdeztem volna meg a telefonban a részleteket, de van egy olyan tulajdonságom, hogy amikor ilyen nagy horderejű dolgok történnek, akkor teljesen elveszek. Fel sem fogom a történéseket, és csak gépiesen cselekszem, sokszor éppen hülyeségeket csinálva. Hogy ez rossz vagy jó, azt mindenki döntse el maga, én inkább hasznosnak találom. Valahol végig észnél vagyok, és csak akkor fogom fel a dolgokat — azok minden káros következményével együtt — amikor már nem kell helytállnom. Most például a mobilomat hagytam otthon a nagy kapkodásban, így én sem tudtam a Ricsit értesíteni a fejleményekről, és a barátnők sem tudtak rákérdezni, hol járok. Szerencsére nem is akartak, de ezt — miközben éppen emiatt rohantam — akkor még nem tudhattam.

Amikor megérkeztem, megnyugodhattam, mert nem kellett halottat látnom. A nagybácsim az ágyában feküdt, egy pléddel letakarva. Orvos már látta, de a halottkémek még nem érkeztek meg. A két barátnő — az egyikük erőszeretettel nevezi magát élettársnak — persze rögtön nekem estek, és nekiláttak taglalni a dolgokat. Megtudtam, hogy előző nap a nagybácsim egész végig hányt, és semmi nem maradt meg benne. A végén már bélsár jött a száján...micsoda szörnyű vég.

Még elbúcsúzhatok tőle — mondták, de én ezt inkább mellőztem. Azt szerettem volna, ha az a termetes, nagy pocakú, mély hangú, kecskeszakállas öregúr marad meg az emlékeimben, aki az utóbbi 20 évben volt nekem. Az a mindig poénkodós, de mérgesen mégis rettenetes mennydörgéssel dorgáló nagybácsi, aki nagyapám helyett nagyapám volt. Ennek a képnek pedig már a legutolsó találkozásunk emléke sem tett jót. Talán majd elhalványul az emlék arról a  besárgultas-lefogyottas emberről, aki mögött már ott posztolt a Kaszás, tenyerén a homokórával...és akkor megint a pocakos öregúr lesz nekem.

Aztán a vénasszony (az idősebbik barátnő) rögtön rátért arra, hogy ők majd tanúsítják, hogy a lakást nekem akarta. Igen, igen, majd aláírnak egy papírt, kár lenne, ha elveszne a lakás, persze tudja, hogy ilyenkor ez nem illendő téma, de ne hagyjam veszni a dolgokat. Csak bólogattam — főleg annak, hogy nem illendő téma, — és rá hagytam. Valóban nekem akarta, de nem írtunk papírt. Hiszen annyi ideje volt még...5 év? Különben is, még le sem vettem a kabátomat, még szinte ki sem hűlt a nagyapám teste, és máris megy az osztozkodás? Undormány.

Vártuk a halottkémeket. Elvileg este hétkor volt váltásuk, valamivel ez után kellett jönniük. Közben újra és újra meghallgattam, hogyan halt meg, és hogy aláírnak majd egy papírt nekem. Kidobáltunk pár üres flakont, összeszedték a kacsát, hánytálat, ilyesmit (nagyon rendesek voltak, hogy utolsó óráiban ellátták), én meg nemigen tudtam mit kezdeni magammal, csak tébláboltam. Az agyam a leendő teendőimen járt. Meg kell találni pár fontos papírt — gondoltam magamban, — de ennek nem sok esélyét láttam. A lakás úgy nézett ki, mint amiben bomba robbant. Egy mindig is ráérős öregúr lakta, aki 8 éve élt egyedül. Mindent csak lerakott valahova, hiszen bármikor kellhet, de aztán jött érte a halál, és minden ott is maradt, ahol éppen volt. Papírok nagy kupacokban, tartós élelmiszer, ruhák, csavarhúzók, kacatok, műszaki cikkek, por és kosz. Aki megörökli, örököl vele egy igazán nagy nagytakarítást, több köbméter szemetet, és félmilliónyi felújítási költséget. Amíg túrtam, a nagyapám ott feküdt az ágyon, hanyatt, lábai kilógtak a takaró alól, én pedig szinte felé sem mertem fordulni. Egyszerre kísértett nagyanyám, a Kereszt és annak most meghalt férje, akik mind választási évben hagytak itt. 2002-2006-2010. Talán még a Halál is ott kószál — jutott eszembe, — és hiába próbáltam elhessegetni magamtól ezt a gondolatot...

Kicsit ugyan el tudtam menekülni az osztozkodó öregasszony elől, de hiába katattam a ganédombban, tényleg nem találtam meg, amit kerestem...aztán csengettek.

folytatása következik

***

Itt most kicsit abbahagyom, mivel a sztori nagyon hosszú, és nekem nagyon kevés időm van. Közben a párom otthon ki-tudja-mekkora lázzal fekszik, én pedig a vasárnap este ellenére is a munkahelyemen vagyok, hogy szembeszálljak a lehetetlennel. Az élők igényelnek most törődést tőlem, de majd a holtakra is visszatérek.