rokonság bejegyzései

...számomra a Húsvét, amin ugyan mostanra jócskán túl vagyunk, de azért az idei felvonás kapcsán érzett dolgok még nem halványultak el annyira, hogy ne írhatnám meg őket autentikusan. Merthogy nem szeretem a Húsvétot, ami már legalább egy évtizede így van.

Amíg kicsi voltam, amellett, hogy móka volt a locsolkodás, néha még pénzt is láttam, ami jócskán megdobta a nem létező zsebpénzem. Akkoriban még arra is képes voltam, hogy az ismerős vagy osztálytárs kislányokon túl mindenféle vadidegen néniket is megöntözzek a csokoládétartalék vagy pár fillér (jobb esetben forint) reményében, de ebből aztán kinőttem. Kezdtem szemérmes és önérzetes lenni, és rájöttem, hogy ugyanazt csinálom, mint azok a bajuszos, kalapos, zöld zakós és lila nadrágos, foghíjas bácsik, akik szintén a lakótelepet járták, csak ők nem annyira csokoládé, mint inkább felesek reményében (a pénz azért közös nevező lehetett). Amikor a hormonbajszom elkezdett serkenni, már erőszak kellett volna ahhoz, hogy bárki idegent meglocsoljak. Egyrészt a korosztályomban eddigre nem volt elég aranyos kisfiúnak lenni, de valahogy kinézni is kellett volna, az meg az én ruházatommal nem annyira ment, ezért inkább bebújtam a szobámba, és úgy vészeltem át az ünnepet, mintsem kitegyem a lábam az utcára. Plusz a szüleim is elváltak, majd újraházasodtak, így hirtelen nagyon naggyá vált a rokonság. Mindjárt négy nagymama (két igazi, két kvázi-), addig sosem látott fél-unokatestvérek és fél-nagynénik, rohangálás mindegyikhez, a káromra elkövetett vaskos poénok a tinédzser- és kamaszkor derekán/hajnalán, kötelező versmondás, 'elég! elég!' kiáltozás, amikor még le sem vettem a kupakot a kölniről, meg a többi velejáró. A férfiak jól berúgtak, a többi srácok idióták voltak, a rokonság tagjai néha összezörrentek, mire hót kínos lett az egész összejövetel...na, ekkor kezdtem rohadtul megutálni az egészet.

A kötelező dolgokat egyébként is gyűlölöm, mármint azokat a kötelező dolgokat, amiknek semmilyen racionális alapja nincsen. A törvények nem tartoznak ide, mert azok nagyon is kellenek, nem úgy, mint az illendő részvétnyilvánítás, a fél éves, jól látható gyászidőszak, a karácsonyi 'szeressünk mindenkit', a bejgli+hal+töltött káposzta...vagy éppen a családi jópofizás Húsvétkor. Nem véletlen, hogy miközben az utóbbi 20 évben minden karácsonyt anyáméknál töltöttem, addig Húsvétot egyet sem. Anyu meg a két lánytestvérem még hagyján, mert ők szenvedő alanyként szintén utálják ezt az ünnepet, de a falusi szomszédság és legfőképpen a nagymama+nagypapa páros...na azoktól már sikítva menekülök, mert maradiak, bigott vallásosak, tolakodóak és a legkevésbé sem szórakoztató a társaságuk, főleg a nagypapáé, aki irgalmatlanul csámcsog (azt nem lehet elmondani, mennyire), öblöget az üdítőkkel, és csettegve ízlelget mindent, ami a szájába kerül. Ettől én egyszer harakirit követek el, az tuti.

Szóval a Húsvét+család kombó nálam tabu, tavaly azonban úgy alakult a helyzet, hogy a szokásos látogatásom anyáméknál éppen erre a hétvégére esett. Kerültem én a szitut, de akkor már elég régen nem láttak, és a következő hétvégék is foglaltak voltak, így muszáj voltam bevállalni ezt a 'kockázatot'. Nem is volt gond, anyám ezen felbuzdulva viszont idén már nem azt kérdezte, hogy megyek-e, hanem, hogy melyik busszal, nem lehetett tehát mit tenni. Kikötöttem persze, hogy a nagyszülőkhöz nem vagyok hajlandó átmenni, és őket sem fogom meglocsolni, ő pedig biztosított róla, hogy utóbbira nincs is szükség, mert szintén utálja, előbbiről pedig gondoskodott, mert már letárgyalta, hogy majd csak délután mennek át, amikor én már nem leszek náluk.

Az első tortúra ilyenkor mindig a leutazás kérdése. Mivel távolsági buszból az ünnepre való tekintettel sem indítanak egy darabbal se többet (sőt, még kevesebb is jár, pont az ünnepre való tekintettel), azon a kevésen esély sincs leülni, ergo végig kell állni az egész utat. Egy átlagos hétvégén van, aki hazamegy a családjához, van, aki nem, de ilyenkor szinte mindenki hazamegy, csak az a kérdés, melyik napon. A Népligetnél ráadásul nem állnak az emberek olyan szép, egyenes sorban, mint mondjuk az Árpád hídnál levő pályaudvaron, hanem olyan a dinamikájuk, mint a granulátumnak egy tölcsérben: feltorlódnak a busz ajtajánál, és minden irányból tülekednek egymás elé, hogy mielőbb feljussanak, mert állva utazni ugye egyik sem akar.

Ezt most sikerült túlélnem, de anyámékhoz megérkezve jött a második megrázkódtatás: a húga — akivel 15 év után, a nagyanyám temetésekor vették fel újra a kapcsolatot — délutánra jelentette be magát, gyerekestül, férjestül. Elvileg csak másnap jöttek volna, de volt egy kis csere köztük és a nagybátyámék között, így anyuék vasárnapra jutottak. Ebben főleg az volt a gáz (a család-negligálás szándékának sikertelenségén túl), hogy amikor a temetésen találkoztam velük, a Vacsoracsata aktuális fordulója miatt ugye faképnél hagytam őket, és nem mentem velük torozni, és jó esélyem volt arra, hogy ezt a lépést megúszom, merthogy — a tendenciákból kiindulva — úgyis csak újabb 15 év múlva láttam volna őket megint. Erre tessék... Mivel előző nap iszogattam is, meg későn is feküdtem le, baromi álmos voltam, ezért kénytelen voltam ledőlni egy kicsit, és mire felébredtem (miközben úgy éreztem, hogy végig fenn vagyok), már meg is érkeztek. Nem volt időm aggodalmaskodni, idegesíteni magam a kellemetlenségek miatt, mert így önkéntelenül is fejest ugrottam a mély vízbe. Azt tudni kell rólam, hogy előzetesen nagyon tartok minden hasonló helyzettől, de ha már bekövetkezett, pillanatok alatt idomulok hozzá, ergo végül most is kimondottan jól éreztem magam a társaságukban, minden rossz tulajdonságuk ellenére. A nagynéném elég butuska, ráadásul ő is ilyen candidiesises-örökké élős hibbant lett (mint mostanában oly sokan), aki csak desztillált vizet iszik és gazakat eszik, a férje egy román jómunkásember, aki 25 év után is töri a magyart (viszont baromi jámbor és jólelkű), az unokatestvérem meg egy agyongyúrt suttyó, aki cigány gazemberekkel haverkodik, színesfémezik, és már a negyedik szakmunkásképzőt járja, mert másik háromból is eltanácsolták. Hiába, az ember nem válogathatja meg a családját. Én próbálkozom vele, de a mellékelt ábra szerint nem mindig sikerül...

Na, miután elmentek, és lefeküdtünk aludni, már csak a hétfőt kellett valahogy túlélni. A papa, aki a telek másik végén lakik, általában reggel 9-kor toppan be anyámat meg a 'kislányokat' (21 és 18) meglocsolni, így az volt a terv, hogy míg anyám állja a sarat, én 'még alszik' indokkal megúszom az egészet, ők meg majd délután átmennek hozzájuk, az eredeti elképzelés szerint. A papa viszont nem jött a szokott időben, ezért anyám feltámasztotta a férjét (avagy felkeltette, ha úgy jobb), és átszalajtotta a nagyszülőkhöz, a 'bajt' megelőzendő. Ő át is ment, a család meg közben apránként felébredt, felöltözött, nekilátott reggelizni, élni a pihenőnapi életet. Kisvártatva anyu férje vissza is jött, csakhogy jött vele a papa is, nekem meg még annyi időm sem volt, hogy egy valamire való "baaaaszd meeeg..." arcot vegyek fel, máris mosolyogni kellett, és nagyon örülni a találkozásnak. Azért egy két másodperces, döbbent és egyben sajnálkozó grimaszt még tudtam vágni anyu felé, de a következő pillanatban ő már állhatta is a hagyományos dezodor általi megspriccelődést, és nyomhatta a kötelező heherészést, így többre nem futotta tőlem. Aztán a húgaim váltak áldozatokká, és majdnem én is, merthogy ezt az előre tudott és kiszámítható poént természetesen nem lehetett kihagyni... A papa már arra sem veszi a fáradságot, hogy a köszönés és a 'mi van a lányokkal?' kérdés között egy kis szünetet hagyjon, ezért most egész egyszerűen úgy üdvözölt, hogy "Szervusz 979-ke, mi van a lányokkal, mikor nősülsz?". Pff... Szerencsére anyám férje gyorsan elnyalábolta őt, és az ebédlőbe rángatta némi pálinkázásra, így minden továbbit megúsztam.

A nap hátralevő részében újabb atrocitások már nem értek, leszámítva a szokás szerint késő és tömött buszt, de ez már a legkevesebb. Karácsonykor nem is jött busz, szóval negyed óra késés igazán nem nagy dolog.

Szóval utálom, utálom, utálom, és most tényleg, hogy jövőre akkor megint lesz ilyen?

Én is azok közé az emberek közé tartozom, akik nem szeretik a karácsonyt, de ezt addig nem akartam (újra) megosztani veletek, amíg le nem megy az idei forduló, mivel az én ellenérzéseimnek nem kell elrontania mások örömét.

Egyrészt ráhangolódni se nagyon tudok, mivel a munkámból kifolyólag éppen a karácsony előtti napok a leghajtósabbak (decemberben), utána meg már nem is dolgozunk. Idén ráadásul az államvizsga, egy időközi mérleg, rohangálás a két munkahely között és a benti dolgok tömkelege miatt sajnos elkövettem egy hibát, mivel elfelejtettem beküldeni egy bevallást, ami csak három nappal a határidő után derült ki, ráadásul éppen a cégvezető telefonált rám. Következménye nincsen (esetlegesen max. 20-50 ezer forint bírság, amit megtérítünk), de erkölcsileg ez egy nagyon komoly fiaskó volt. Ha japán lennék, már harakirit követtem volna el, annyira ég a pofám, de így, hogy nem vagyok az, csak az utóbbi egy hetem ment miatta(m) tropára. Ez sem segített ünnepi hangulatba kerülni.

Aztán ott van a kereskedelem erőszakos nyomulása. Már november közepén jönnek a reklámok, csilingel az a kurva karácsonyi csengő, és nyomják, tukmálják neked a sok árucikket. Vegyél, vigyél, mindenkinek, mindent, akciósan, hitelre, most! Elbújni sem lehet előle, mert ha kinézel az ablakon, legalább egy óriásplakátról hohózik a vörös ruhás dagadék, ha bekapcsolod a tévét, negyedóránként jön a tukmálás, ha meg rádiót hallgatnál, más se szól, csak a Last Christmas meg az All I want for Christmas... Én meg olyan vagyok, hogy minél jobban erőltetnek rám valamit, annál jobban tiltakozom, ezért is vagyok olyan keserű. Azt meg már hozzá sem teszem, hogy az egyre erősödő mizantrópiámnak egyáltalán nem tesz jót a vásárolni induló embertömeg...

Kifejlesztettem viszont egy technikát, amivel megúszom a legnagyobb őrületet: egy (max. kettő) nekifutásra megveszek mindenkinek mindent. Ez egyrészt azért van, mert korábban nem nagyon van időm ilyesmire, másrészt az utóbbi két évben pénzem sem volt nagyon arra, hogy személyre szabott ajándékokat vegyek. Ez van, majd jövőre. (Megjegyzem, ez mostanában a leggyakoribb kijelentésem, minden majd jövőre.) Így aztán csak egyszer-kétszer baszom fel magam a sok tirpákon, nincs probléma a lefosztott üzletek hiányos árukészletével sem, és azon sem kell nagyon agyalnom, hogy akik látják egymás ajándékait, majd méricskélni kezdik az értékben kifejezett szeretetet.

Ilyen személyből egyébként sincs sok, hiszen a nagyszüleim mind meghaltak már, az unokatestvéreimmel és a távoli rokonsággal nem tartom a kapcsolatot, marad tehát a 4 szülőm és a 4 testvérem. Így két családi összejövetellel letudom a karácsonyozást is: Szenteste anyáméknál, másnap haza, harmadnap apámékhoz egy órácskára. Anyáméknál persze azon izgulok, hogy a nagyszülők (a húgaim nagyszülei) nehogy betoppanjanak, mivel nem bírom őket elviselni, főleg a nagyapjuk borzalmasan visszataszító táplálkozási szokásait, a nagymama tukmálását (aki vendégségben is mindenkit megállás nélkül etetne), a nagynéni hibbant hülyeségeit, meg annak párjának angol nyelven történő kommunikációs próbálkozásait. Így aztán 25-én ahogy csak tudok, menekülök haza, ami idén nem ment olyan könnyen, mivel a Volán.hu-n szereplő buszok közül éppen az nem közlekedett mégsem, amelyikkel én menni akartam, így egy órát fagyoskodtam egy buszmegállóban, majd a következő busz sofőrjétől tudtam csak meg, hogy az a busz karácsonykor nem közlekedik. Akkor miért van fenn a neten, baszdmeg?

Apáméknál meg jöttek a szokásos témák, jaj de nehéz nekik, mi lesz jövőre velük, a gyerekek hogy tanulnak, mi van a munkámmal, mikor alapítok családot. Utóbbi a kedvencem... Meg az, hogy én mindig viszek mindenkinek ajándékot, de tőlük sosem kapok semmit, a "miért verted magad költségebe?" naiv kérdésen túl. Igaz is, hiszen magam sem tudom. A mostohaanyám mindig gyűlölt (szó szoros értelemben), és csak mostanában jópofiskodik, apám meg mindig leszart, és csak most mondogatja, hogy mehetnék gyakrabban is. Minek?

A Köki Terminált egyébként nagyon faszán megcsinálták, és végre a busz is a régi útvonalon közlekedik, így nem kell a 18. kerületi éjszakában kódorognom, minden alkalommal (évente kétszer), amikor ellátogatok hozzájuk. A metró végre fedett, a buszpályaudvar meg átlátható. Tuti lett!

A karácsony számomra persze nem ér véget 26-án, mivel a Ricsi ilyenkor mindig otthon van, a szüleinél, és most is csak pénteken jön haza. Egymást majd akkor ajándékozzuk meg, igaz, mivel ő már megkapta az idei ajándékok javát, ez csak amolyan felemás ajándékozás lesz.

Remélem viszont, hogy nektek úgy telt ez az időszak, ahogy szerettétek volna.

Ezen is túl vagyunk, hála az égnek. Említettem, hogy a Húsvét után a karácsonyt utálom a legjobban? Nekem ez csak nyűg, tolongás, feszengés és kötelező körök lefutása, rengeteg idegesítő tényezővel karöltve. Talán ha az emberek kisebb mértékben lennének hülyék, és ha az érzelmeim nagyobb befolyással lennének rám, máshogy állnék az egészhez, de mivel egyik sincs így, sajnos ez a véleményem. De lássuk - röviden - miből is állt nekem az utóbbi egy hét.

Múlt hét hétfőn dolgoztunk hivatalosan utoljára, és ez a nap is inkább csak a munkahelyi ünneplésről szólt, meg az ünneplés elkezdéséig való időkitöltésről (munkával). Ez minden évben így van nálunk, ahogy az is, hogy időben tájékoztatjuk a partnereinket, január első munkanapjáig nem vagyunk. Ez persze őket nem zavarja, mivel már eddig is 6 hívásom volt a céges mobilon (amit magammal sem kellene hurcibálni, mert egyébként el sem hagyja az irodát), de hát aki hülye, az hülye. Mi meg szolgáltatunk...

Mivel a blogom egyre antikabb, már egy párszor volt alkalmam leírni, hogy a munkahelyi karácsonyozáskor mindenki vesz valami maximum 1000 Ft értékű kütyüt, bizbaszt vagy egyéb szarságot, amit aztán valaki más random módon megkap. Előtte zabálunk, iszogatunk, aztán rettenetesen örülünk annak a teljesen haszontalan, de mégsem kidobható izének, ami nekünk jutott. Én ezúttal egy 990 Ft értékű szakácskönyv képében igyekeztem valóban hasznos ajándékot szerezni, ami jó helyre is jutott. Üröm az örömben, hogy a reggel sikertelenül megkötött (meg nem kötött) nyakkendőmet haragomban az ajándékszatyorba dobtam bele, és amikor azt bepasszoltam a nagy kupacba, a nyakkendőmet nem is vettem ki onnan, így az anonimitás odalett. Égtem egy jót. Ez akkor már a második égésem volt, mivel a korábbi évek gyakorlatától eltérően ezúttal azt beszéltük meg, hogy a társam süt ki húst, én meg a köretet csinálom hozzá. Ezt azonban tökéletesen elfelejtettem, és amikor út közben betelefonáltam, hogy kicsit később érek be, a rizsre vonatkozó kérdésnél csak döbbentem találgattam, hogy miről is lehet szó. Mindegy, megoldottuk. A többiek meg süteményeket kreálgattak, több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Ja, és mielőtt elfelejtem, nekem bezzeg egy tökéletesen haszontalan női kozmetikai csomag jutott. Valaki úgy gondolta, megkockáztatja azt a 20%-ot, hogy az ajándéka rossz emberhez kerül, és lőn. Igaz, őt semmilyen veszteség nem érte, én meg majd lepasszolom a család nőtagjai egyikének.

Másnap, kedden punnyadás volt. Nagy tervek a takarításra és alkotásra vonatkozóan, majd az egészből nem lett semmi.

Szerdán önkéntesen bevonultam a munkahelyre, hogy végezzek egy kis extra munkát. Workaholic...

Csütörtökön nem tudom, mit csináltam, de az ajándékok becsomagolásán és némi mosáson túl biztosan semmi hasznosat.

Péntek, Szenteste. Na, ez izgalmas. Amióta a macskám megvan, van egy jó ürügyem is, miért csak 24-25-én tartózkodom a családnál, és miért nem héderezek náluk tovább. Tavaly is 24-én délelőtt utaztam le hozzájuk, és emlékeim szerint az egy nyugodt és kényelmes út volt. Persze lehet, hogy nem, sőt, talán még meg is írtam, miféle tortúra jutott osztályrészemül, de nem emlékszem, vissza meg most nem olvasok. Na de az idén! Először is, nem tudom hogy van (nyilván valami eddig fel nem fedezett fizikai törvényszerűség okán), hogy amikor kivételesen jóval a busz indulása előtt érek a pályaudvarra, még alig vannak előttem, aztán ahogy telnek a percek, zsúfolódik a tömeg, a végén mégis én szállok fel a buszra szinte utolsóként. Eszembe is jutott, hogy írni kéne egy újabb bejegyzést a buszozásról, ezúttal viszont a felszállni kívánó tömeg dinamikájáról és az egyes egyedek érvényesülési stratégiáiról. Mert vannak ugye a lopakodók, a tülekedők, az érvelők és a beletörődők (aki utóbbiak végül a legjobban szopnak), meg aztán ott van a busz ajtaja mint szűk keresztmetszet, meg az előre váltott jegy vs. pénztárcában kotrogatás jelensége, és sok más hasonló érdekesség. Ezt azonban mind átugrom, hogy a következő képben máris a busz üléssorai között találjam magam, előttem-mögöttem tömött embertömeggel, mozdulni képtelenül, idegesítő lényekkel körülvéve. Ha mondjuk nem idegesített volna a közvetlenül mellettem álló ember fülhallgatójából szóról-szóra érthető dalszövegekkel bömbölő (szar) zene, az a két csettegő-cuppogó párocska, akik kényelmesen enyelegtek az üléseken, nem bírván kivárni, amíg az első ágyig eljutnak, egy vadidegen könyöke a derekamban és egy mindenkivel beszélgetni kívánó (velem is, de gyorsan leráztam), orrszívó öregember, ez az út akkor is megviselt volna. Ráadásul volt egy csaj/nő, aki szerintem fullra be volt szívva, és nyilvánvalóan lopási szándékkal szállt fel a járműre, pontosabban először fel sem akart szállni. Megkért egy fiatalembert, hogy az vegye már ki neki a csomagját, mert ő már úgysem fog a buszra felférni, viszont a fiatalember ezt visszautasította. Talán neki is feltűnt, hogy mintha a hölgyeménynek egyáltalán nem is lett volna csomagja. Aztán mégis felszállt a buszra, ami elhessegette a rosszmájúságomat, bár miután már felszálláskor közölte, hogy neki majd ki kell venni ám a csomagját, ismét feltámadt bennem - az alaposnak tűnő - gyanú. Aztán pár megállóval később hirtelen rájött, hogy neki ott rögtön le kell szállnia, és vennék már ki a csomagját, de ha jól láttam, ez utóbbira nem került sor. Talán a sofőrnek is gyanús volt ez a viselkedés, így végül elhajtotta szépen a nőcit. Ha mégsem (nem láttam), akkor viszont valaki szép kis karácsonyi ajándékot vihetett haza: egy minden tartalmával együtt nyomtalanul eltűnt táskát. Az a 80-90 perc, amíg ott kellett ácsorognom, egy örökkévalóságnak tűnt, de aztán csak megérkeztem anyámékhoz.

Egy bögre tea, egy végre elfogadható ízű (és immár legálisan főzött) feles pálinka és úgy egy órányi pihenés után az idegeim regenerálódtak, és koncentrálhattam a karácsonyi semmittevésre. Körülöttem ment a sürgés-forgás, takarítás, én meg szóval tartottam a családtagokat. Igazságos munkamegosztás... Anélkül, hogy a részletekben teljesen elmerülnék, kiosztogattam az ajándékokat (az ing szerencsére jó lett), és átvettem az enyémeket. A nagyobbik húgom életében először ajándékozott meg engem, de hát eddig jövedelme sem volt, anyámék pedig ezúttal lemondtak az ötletes meglepetésről, és pénzt kaptam. Azt mondta, az értesülései alapján arra van a legnagyobb szükségem. És valóban, jól is jött az összeg, ami szerencsére nem volt annyira nagy, hogy vissza kelljen utasítanom. Este elájultam, másnap pedig imádkoztam, hogy még azelőtt sikerüljön meglépnem, hogy betoppanna a kezét tördelő anyós, a cuppogva-csettegve-szürcsögve evő és közben hülyeségeket beszélő após, az anorexiás húg és annak spanyol barátja (aki nem beszél magyarul). Még jó, hogy megnéztem a buszokat, mert amivel eredetileg menni terveztem, nem is létezett, így viszont egy órával korábbival távoztam (a dermesztő hidegben, szélben és jégverésben ácsorogva egy 10 percet).

Otthon aztán megint csak semmit tettem, sőt, még vasárnap is. Ennyit az aktív pihenésről. Ez passzív, vagy még az sem, de várom már a percet, amikor eléggé kialszom, kifekszem, kiülöm magam ahhoz, hogy aztán tetterővel telten keljek. Még nem jött el, bár már volt két mosás, vasalás, felmosások (a hólé miatt), tegnap még dolgozni is voltam, szóval azért működök én, csak éppen takaréklángon.

A karácsony már elmúlt, de két dolog még vissza van: egyrészt meg kell látogatnom apámékat, akikhez vasárnap terveztem elmenni, de aztán mégsem volt kedvem, másrészt Ricsi holnap jön vissza vidékről, vele is 'ünnepelni' kell még.

Ma rám fér még egy kis döglés, holnap ismét munka, aztán mingyá' itt a' úév! Addig még jelentkezem - remélem.

Volt ez a januári haláleset, amiről már oly sokat írtam. Elintéztem minden vonatkozó intézni valót, kifizettem a költségeket, összebeszéltem a rokonsággal, jártam az önkormányzatnál, ezek után pedig hátradőlve várhattam volna a március 23-át, de ez nem ment olyan egyszerűen. Amíg valami nincs letudva, nem hagy nyugodni a dolog. Állandóan eszembe jut, frusztrál, stresszel, rágja a lelkemet, megmérgezi a mindennapjaimat, főleg, ha valami kellemetlen dologról van szó. Ez most is így volt.

Hiába temetkeztem bele a munkába (avagy az temetett maga alá), hiába sokkolt még ennél is jobban a tudat, hogy nem leszek kész határidőre a szakdolgozatommal, ez a temetés dolog is egyre nyugtalanított. Ahogy az időpont közeledett, a nyugtalanság annál jobban nőtt. Mert ugye ez sem volt olyan egyszerű, hiszen három családtagunkat is egyszerre terveztük elbúcsúztatni. Először is nagyanyám legfiatalabb húgát, aki még novemberben halt meg (a három nővér majdnem pontosan 4 évente hagyott itt bennünket). Olyankor ugye nincs temetés, ezért tették át tavaszra. Ezt a néni lánya intézte (aki apám unokatestvére), ami ugye nem meglepő. Aztán ott volt a középső nővér, aki elsőként ment el, és aki a most meghalt nagybácsim felesége volt. Őt eredetileg a nagybácsim családjának sírhelyébe temettek el, hogy aztán majd együtt legyen a férjével, a sírhely azonban lejárt, nekünk pedig nem volt pénzünk meghosszabbítani azt, meg értelme sem nagyon lett volna, hiszen úgysem nagyon megy ki a temetőbe hozzá senki. Az a döntés született, hogy exhumáltatjuk őt, és a novemberben elhunyt húgával együtt szóratjuk el őket ott, ahol az édesanyjukat, meg nagyanyámat, így egy helyen lelhettek végső nyugalomra. Mivel apám unokatestvére nem nyomorog, magára vállalta az exhumálás és a szórás költségeit, ezért hát ezzel sem volt gond. Erre jött a nagybácsim halála, és mivel a távol lakó (és messze nem gazdag) rokonok is el akartak jönni a temetésre, kézenfekvő volt, hogy akkor egyszerre tartsuk meg a három szórást. Az összehangolás körülményessége megérne egy külön bejegyzést, de ez már nem érdekes.

Szóval ahogy közeledett a temetés napja, egyre inkább feszültté váltam. Az egészet a hátam közepére kívántam, és ennek megfelelően nem is nagyon hívogattam végig a fél világot. A nagybácsim segítőkész szomszédasszonya tájékoztatta a házban lakókat, meg azt a vén kurvát, aki állítása szerint élettárs volt, az meg az összes zenészeket. A dologban volt még annyi csavar, hogy a szertartás összevontan zajlott, 12:15-től, a szóráskor (12:30-kor) viszont már nem volt külön procedúra, és tartottam tőle, hogy a nagyothalló és baromi értetlen VK mindenkinek a fél egyet mondta, aztán majd botrány lesz belőle. Arra azért nem vettem a fáradságot, hogy újra felhívjam, és a szájába rágjam a dolgot, mert egy dög vagyok. Tudom, csúnya dolog, de annyira utálom az ilyesmit, hogy inkább hagyom jogveszteni a dolgot, és csendben lapítok. Egyik szánalmas tulajdonságom a sok közül. Jött aztán a tor kérdése is, amit szintén a rokon szervezett le, ott, a közelükben, és kérdezte, hogy apámék jönnek-e. Felhívtam őket (akiknek már vagy 2 hónapja szólnom kellett volna, de ezt is csak akkor tettem meg...), de nem lepődtem meg a válaszon: oda nem jönnek. Ki gondolta volna? Na igen, ha a harmadik felesége és a két testvérem nem egy bizonyos kisebbség köreiből került volna ki, és ha ebből anno nem lettek volna családi konfliktusok és neheztelések, talán szívesebben találkozna évek óta nem látott családjával (az igazival). Múlt héten aztán megint beszéltünk, hogy sajna-sajna, pont akkor kell a húgomat kórházba vinni valami kivizsgálásra, és hát nem tudnak jönni még a temetésre sem, mentsem őket ki mindenki előtt, ja és mikor megyek már megcsinálni az adóbevallásukat. Persze, nem elég hogy a család majd a "mikor nősülsz már meg?" és a "mi van a lányokkal?" kérdéskört firtatja, ami a fő oka volt annak, hogy kurvára nem akartam ezt az egészet, de még hallgassam az apámékra tett megjegyzéseket is. Akkor még nem tudhattam, hogy egyikre sem fog sor kerülni...de ha így folytatom, sosem érek a végére.

Pedig még azt is el akarom mesélni, hogy előtte való szombat reggel (14 óra) arra ébredtem, hogy "Úristen! Én mindenkinek azt mondtam, hogy a Rákoskeresztúri Köztemetőben lesz a temetés, holott ezt én ugye honnan veszem?". Másnaposságtól  gyötört szívem verése azonmód felgyorsult, holott még azt sem nagyon fogtam fel, hogy hol és mikor van éppen, majd gyorsan elkezdtem túrni bármilyen papír után, amiről megtudom, hogy pontosan hol lesz a szertartás. Az egyik temetési számlán meg is találtam, hogy "Új Köztemető", amitől rögvest levert a víz, ezért a gép elé ugrottam, és kigugliztam, hogy az a Kozma utcában van, ami egyáltalán nem Rákoskeresztúr, hanem Kőbánya. Ajjaj...de aztán láttam ám, hogy ez mind ugyanaz, bármennyire is ellentmondásos a dolog, és szép apránként meg is nyugodtam. Jellemző ám rám az ilyesmi, azaz, hogy csak megyek előre, és amikor már majdnem a célnál kell lennem, akkor merül fel bennem a kérdés, hogy egyáltalán jó irányba indultam-e el. Mellesleg borzalmasan kezdem utálni, hogy ilyen mértékben hülyülök.

Na, de jöjjön a  március 23., kedd. Ricsi elment iskolába, én elvégeztem a reggeli rutinomat, aztán szépen apránként nekiláttam öltözni. Borotválkozni nem volt kedvem, de nem is volt vészes a pofám (mondom én, közben meg a család lehet, hogy megszólt miatta), úgyhogy egyből a szekrényre vethettem magam. Tudni kell (bár anno már írtam), hogy nemigen vagyok ellátva öltönyös-nyakkendős felszereléssel, ami van, az meg eléggé ergya. Utálom is az öltönyt, meg az összes eseményt is, amin hordani illik, szóval értelme sem lenne ellátni magam belőlük (azaz ügyvezetőként most már volna némi haszna, csak nincs miből). Ennek megfelelően kénytelen voltam ugyanazt az összeállítást magamra ölteni, amit máskor is szoktam, — közte azt a bordó/csíkos inget, amit az első felvételkor elszaggattam egy kilincsben, és aztán jó szarul varrtam meg (de nem látszik), — és a helyzeten az sem segített, hogy a két héttel korábbi, jelmezes házibulira való készüléskor felfedeztem, hogy valójában két szett nadrágom és mellényem van. Pont ekkor tettem fel magamnak azt a kérdést is, a 15 farmeromat felleltározva, hogy azok közül miért csak 3-at hordok, amikor "ez is meg ez is milyen jó"? De ne térjünk el...  Az inghez passzoló nyakkendőt viszont sehol sem találtam, a másik meg nagyon nem ment volna az inghez, szóval a borostásság mellé még nyakkendőt sem vettem fel. A zakó válla tiszta por volt, ráadásul ekkor fedeztem fel, hogy a macskám bizony kihúzgált belőle szálakat (ahogy egy méregdrága pólómon is felfedeztem két apró lyukacskát, aminek következtében a macsek élettere újabb fél négyzetméterrel lett megrövidítve), a nadrág éle nem túl egyenes, a behajtásánál meg szintén poros. Ezt ugyan megszüntettem, de nem csoda, hogy úgy éreztem magam, mint valami szegény családból származó általános iskolás az évzárón. Hát, ha valakiben felmerült volna a gondolat, hogy buzi vagyok, az valószínűleg korábban csak igénytelen buzit láthatott (vagy engem, más ruházatban). Ehhez még hozzácsaptam egy elnyűtt oldaltáskát, hogy a jó hosszúnak ígérkező utazásra bekészíthessek egy könyvet, mert ugye szakirodalom meg házidoga, és minden perc drága.

Megnéztem a leendő útvonalat, aztán elindultam. Metróval a Deákig, onnan a Blaháig, onnan meg 28-as villamossal a temetőig. Egy kicsit ideges voltam, amikor a metró vagy 6 percig nem jött (hétköznap!), és még jobban, amikor a villamosnak sem volt híre-hamva vagy 20 percig, holott 10 percenként kéne járnia. A dolog pikantériája, hogy a Népszínház utca és környéke Budapest egyik legbrutálisabb gettója (avagy településszociológiában jártas olvasóknak: slumja, mert a gettó ugyebár valójában nem azt jelenti, amire használjuk), amit elvileg tudtam is, hiszen a cégünknek anno itt volt a másik irodája. Hja kérem, nekünk hajdan még kettő is volt, most meg ez az egy is haldoklik. Ennek megfelelően egy fekete vonatot idéző sárga villamossal utaztam minimum 37 percet (amivel arra utalnék, hogy a kiíráshoz képest természetesen hosszabb volt a menetideje), és éppen délre érkeztem meg a temető főbejáratához. Gyorsan elszívtam egy cigit, de koszorú vásárlásával már nem volt időm foglalkozni, lévén nem tudtam, mennyit kell gyalogolnom a szóróparcellához, úgyhogy megint adtam az illemnek. Na mondom, nem elég a többi, még azért is megszólhatnak, hogy egy vacak virágot sem vagyok képes venni három ember temetésére.

Egyébként a parcella felé még jó irányban indultam el, de ha a másod-unokatestvérem nem vesz fel éppen az általam nem észlelt elágazásnál, akkor most valahol az Alföld környékén járnék, de legalábbis tutira lekéstem volna az általam (is) szervezett alkalomról. Lúzeeeeer! Na jó, így azért odaértünk, gyorsan lepacsiztam, lepuszizkodtam a rokonok egy részével (másik része gondolom ezért is bunkónak tart), majd beálltam a gyásznépbe.

Azt nem tudom, hogyan lehetséges, hogy minden egyes temetésen van valami, ami miatt legszívesebben fuldokolnék a röhögéstől, de az biztos, hogy mindig van ilyen. Vagy csak azért akarok annyira röhögni, mert nem szabad? Pedig ilyenkor a közvetlenül a haláleset után érzett gyász már általában a múlté, még ha a szertartás közben azért csak el is bőgi magát az ember (már aki), és talán nem merész feltételezés, hogy az elhunyt sem bánná, ha vidámság maradna utána. Amikor egy érdi barátom anyját temették (akiről kb. egy hónapja derült ki, hogy éppen nálunk dolgozott (még jóval előttem), aztán jól lelépett egy csomó ügyféllel), egy kopaszodó pasas aranyszőke parókáját tépte le a szélvihar, a hajdani legjobb barátom nővérének temetésén meg olyan hamisan jajgattak a siratóasszonyok, hogy azt is csak alig-alig bírtam ki röhögés nélkül. Most éppen a világi mondónő beszélt olyan hangsúllyal, mintha pszichésen sérült emberekhez próbálna nyugtatólag szólni, és minden tagmondat végét úgy elhúzta, ahogy a papok szokták prédikáció közben. Ez meglehetősen vicces volt. Az már nem annyira, hogy a 15 percnyi szépenszólás 12. percénél a nagybácsimról még egyetlen mondat sem hangzott el, a zenész ismerősök meg mind ott forgolódtak, hogy akkor most jó helyen járnak-e. Jó, ezt nem én tárgyaltam le, a szervező rokon meg nyilván a saját anyjáról tudott inkább részletekkel szolgálni, a nagybácsimra csak a demográfiai adatokból kreált mondatok maradtak. A forgolódás egyébként akkor sem maradt el, amikor a két urna tartalmát a földbe sikerült juttatni, mert mind azt kérdezte, mikor jön a nagybácsim. Azt nem tudhatták, hogy az első urnában egyszerre voltak a két nővér hamvai, és a másik urna éppen a nagybácsim földi maradványait tartalmazta, de amikor ezt közöltem velük, megnyugodtak.

Miközben ott álltunk a dermesztő hidegben, és a családtagok elkezdtek az autók felé orientálódni (torozásra való lelépés céljából), az általam nem ismert zenész kollégák mind elém járultak, hogy megosszák velem a nagybácsimmal kapcsolatos történeteiket, amik engem mind nem érdekeltek, és különben is, az egész család rám várt. Azért jó pofát vágtam a dologhoz, közben pedig óvatosan, apránként irányítottam a testem a kívánt irányba, majd hirtelen kimententettem magam, és gyorsan leléptem. Volt egyébként olyan is köztük, aki néhány szép szó után óvatosan rátért arra a problémájára, hogy ott van neki az a sok kazettája, magnót meg már nem kapni, és hát a nagybácsimnak annyi jó cucca volt, és nem lehetne-e, hogy... No comment...

Az autóban aztán 20 percen keresztül senki nem szólt a másikhoz, és még a tor helyszínén is csak a "szép időnk" van stílusú megszólalások domináltak, egészen a(z éhgyomorra megivott) második pálinkáig, amikor is hirtelen rájöttünk, hogy mi egymás baromi régen nem látott rokonai vagyunk. Ekkor megoldódott a nyelvünk, és majdhogynem ott folytattuk, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk, de mire igazán belelendültünk volna, a vidékieknek már menni kellett, ami felrobbantotta az egész asztaltársaságot (vélhetőleg a következő temetésig). Jellemző, hogy ilyenkor egy csapásra a 979-ke szerepbe kerülök, amit igazából én húzok magamra, de most megerőszakoltam magam, és juszt is előttük gyújtottam rá. Csak 30 éves vagyok már, a fene egye meg! És láss csodát, mindenki úgy vette, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Az is.

Fizettünk, azaz én nem, mivel a rokon nem volt hajlandó tőlem elfogadni egy vasat se (pedig hát 16 személyre nem kevés a költség, meg ugye a mondónőt is ők fizették ki), aztán eldobtak Csepel központjába, ahonnan seperc alatt hazaértem. Otthon aztán letéptem magamról az utálatos göncöket, és egy nagy sóhajtással nyugtáztam, hogy "na, ez is letudva".

...anyáméktól. Mindig. Ha egy évben tizenkétszer látnak, akkor annyiszor, ha csak tízszer, akkor annyiszor. Sokáig nem tudtam, mi az oka, és nem is hittem, hogy egy bizonyos oka van, hiszen mindig valami más miatt éreztem ezt a lelki nyomást. 

Egy időben például azért, mert olyan sokáig nem mentem hozzájuk látogatóba. Most is csak augusztusban láttak legutóbb, de ez már megszokott. 30 éves vagyok, basszus, nem járhatok hetente a szüleimhez! Kinek van erre ideje? Volt olyan, hogy túl sokat ültem a számítógép előtt, vagy túl sokat játszottam a húgaimmal, ahelyett, hogy anyámmal beszélgettem volna, és ez biztosan fájt neki (főleg az előbbi). Egy darabig mindig ő finanszírozta az utazásaimat, amit gyerek fejjel szívesen vettem, aztán egyre terhesebb lett számomra, hiszen már jó ideje volt saját keresetem. Olyankor azért furdalt a lelkiismeret, mert megint elfogadtam azt az ezrest, és megint nem voltam képes azt mondani, hogy "többé ne!". Bár kínos és kellemetlen volt a szitu, amikor végre megtettem, végül nagy kő esett le a szívemről. Sebaj, jött az újabb ok, amiért én alig-alig vittem/viszek nekik valamit, ő meg mindig felpakol(t) gyümölccsel, kajával. Pedig nem kéne, mert már nem vagyok gyerek. Semmi nem indokolja, hogy a vasárnapi ebédet megdobja egy extra adaggal, amit aztán bedobozol nekem, hiszen — felnőttként — saját háztartást vezetek, ellátom magam. Amikor a férje egyszer — ebéd közben, a szokásos stílusát hozva — célozgatott erre, egy falat is alig ment le a torkomon, amit meg a robbanás elkerülése érdekében mégis elfogadtam és hazavittem, azt is legszívesebben kidobtam volna a kukába. De éppen ezért nem dobtam. Nyilván édesanyámnak rendszeresen kell ilyesmit hallgatnia, és ennek ellenére is adja, nem tehetem meg vele, hogy a 'küzdelme' eredményét csak úgy eldobom. Előfordul persze, hogy mire megenném azt a tepsinyi krémes sütit, megpenészedik, és ki kell dobnom. Ilyenkor valami fojtogató gombóc keletkezik a torkomban, olyan amilyet a macim kutyám általi elpusztításakor is éreztem. Majdnem olyan, mint a sírhatnék, de mégsem az, hanem inkább olyan, mint amit a tulajdonom, vagy valami szeretett dolog elvesztésekor érzek. Nevetséges! Mintha meg akarnám siratni a rántotthúst...

Szóval mindig ott az a furdalás, ha van oka, ha nincs, én pedig mindig értetlenül tárom szét a kezem. Miért? Miért érzem ezt az érzést ezzel az egy emberrel szemben, amikor a Föld többi embere kapcsán csak alig érzek hasonlót, azt is csak akkor, ha alapos oka van? 11 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, azóta csak átlag 1,5 havonta látom anyámékat. Nem nevelt serdülőként, kamaszként, nem alakulhatott ki rendes anya-fiú viszony köztünk, és ha egy kicsit komolyabb, személyesebb témákra evezünk, esetlen verbális botladozás lesz belőle, mindkettőnk részéről. Nem tudjuk kezelni azt a helyzetet, ami a többség számára rutin. Sosem tudtunk egymás irányába őszinte érzelmeket nyilvánítani sem, maximum lopva, véletlenül, szándékunk ellenére. Ezek a 'balesetek' persze sokat jelentenek, mindennél többet, holott nem is ismerjük egymást igazán.

És azt hiszem, valahol itt van a kutya elásva. Tudat alatt nyilván fontos számomra az anyám, és szeretném, ha szeretne, de tudom, hogy akit most szeret, az nem én vagyok. Az ő elképzelése szerint én egy munkától és sulitól túlterhelt, örökké loholó és mindig fáradt, számtalan csapást túlélt agglegény vagyok, akinek nincs ideje ismerkedni. Ezért csak arra vár, hogy elvégezzem az egyetemet (ami a családalapítás elméleti akadálya), hogy aztán becsajozzak, és unokákat csináljak neki. De ez nem én vagyok, azt hiszem, ezt ti is tökéletesen tudjátok. Egy párszor már összecsaptuk a témát, és az utolsó előtti alkalommal hangot is adtam annak a vágyamnak, hogy fejezzük be ezt az örök "mi van a lányokkal" párbeszédet. Nem tudom azt hazudni, hogy minden héten megb*szok egy vadidegen csajt, akit valami mulatóhelyen szedek össze, mert tudja, hogy nem vagyok olyan, holott megtehetném (mint ahogy megtehetném srácokkal is, ha 'olyan' lennék, és nem volna párom). Inkább hallgatunk.

Anyám nem hülye nő, sőt, nagyon is okos, de hisz nekem, én pedig hazudok. Hazudok, pedig ennél jobban kevés dologt gyűlölök a világon, és magammal szemben is csak annyi engedményt teszek, hogy ebben a bizonyos témában linkelhetek, hiszen az életem összeomlását nem kockáztathatom. De közeleg az idő, amikor kicsúszik a kezemből az irányítás, és kiderül a dolog. Talán még rosszabb lesz, mintha most mondanám el, magamtól. Anyám okos, talán sejt is dolgokat, de konzervatív, és előzetes puhatolózásom nyomán kiderítettem, hogy ha megtudná rólam az igazat, nagyon kiborulna. A további reakcióit azonban nem sejthetem. Persze most mindenki azt mondaná, hogy "ha igazán szeret, elfogadja" (és hasonló közhelyek), de nem várhatom el, hogy a saját életem könnyítése érdekében az anyám életét tegyem tönkre. Ő konzervatív, a férje ultrakonzervatív, annak szülei bigott keresztények, a húgaim pedig (saját jogon) radikális jobbos gondolkodásúak. Ha a család egy test, akkor anyám a feje. De hiába megértő a fej, ha a karok önkéntelenül ellöknek maguktól, ha a lábak undorodva rúgnak beléd. Ezért nem leszek képes — talán — soha eléjük állni, és elmondani, mi van. Nemcsak magamért, azért is, hogy anyámnak ne kelljen a férjétől és annak szüleitől a megalázó, undorkodó megjegyzéseket helyettem elviselnie.

Inkább hazudok, bujkálok és menekülök, aztán meg furdal a lelkiismeret. Most például azért nem voltam náluk olyan sokáig (augusztus óta), mert sok volt a munkám. Ha sokszor ismételgetem, talán magam is elhiszem, ráadásul igaz is. Belül azért tudom, hogy nagyon is örültem annak, hogy be kellett mennem dolgozni azon a szombaton, amikor eredetileg menni terveztem hozzájuk, nagyon is kapóra jött ez a szar kifogás. És most, hogy náluk voltam, alig vártam, hogy eljöhessek, hogy lefussam a kötelező köröket, aztán a veszélyes környékről visszamenekülhessek a saját kis buzi világomba, ahonnan már kiirtottam minden hetero dolgot, elfelejtkeztem a barátaimról, bezárkóztam a kollégáim előtt(és most talán a családi kapcsolatok végleges leépítése jön). Kimondottan szidtam a sorsot, amiért pont most kellett órát állítani, ráadásul pont a 'rossz' irányba. Alig vártam, hogy végre felállhassak, és hazahúzhassak, és amikor megnéztem a neten, nem változott-e a menetrend, egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, az egy órával korábbi busszal jövök haza. Láttam anyám arcán átsuhanni a keserűséget, halottam a hangjában az a lemondó megrendültséget, pedig csak egyetlen óráról volt szó, és az is csak most, kivételesen. Ezekről a rejtett, de nagyon fontos jelekről beszéltem egy kicsit feljebb. A húgomat szintén megbánthattam, hiszen épphogy csak bemutatkoztam a pasijának, és már indultam is, ráadásul nem igazán tudtam elfogadhatóan megindokolni, hogy miért. "Még főznöm kell", "aggódom a macskámért", "még sok dolgom van". Tökre úgy jött ki a dolog, minta menekülnék...

...és — valljuk be — menekültem is. Azt hiszem, ezúttal alapos okom van a lelkifurdalásra: szar alak vagyok. Gyáva féreg, aki a magabiztosságát rögtön levetkőzi, amint a veszélyes vizekre evez. Gyáva vagyok meglépni azt a lépést, ami után — lesz, ami lesz — őszintén élhetném az életem, és gyávaságomat azzal a szar szöveggel leplezem, hogy csak anyám lelkét óvom ezzel. Még én sem hiszem el, bár igaz. Nem akarok ártani, és gyávaságom következtében így is ártok, csak máshogy: a nagy keserűség elkerülése érdekében sok kis keserűséget okozok anyámnak, a testvéreimnek, és jellemtelen alakként mutatkozom be a család új tagjának is. Gratulálok, 979!

Persze tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbbet magamnak ártok ezzel, hiszen így tönkre teszem a mindennapjaimat, és elvágom magam a felhőtlen lét lehetőségétől. Mielőtt mennék, halogatom az utazást, és mindenféle kifogásokat találok, amikor eljövök, furdal a lelkiismeret, amikor ott vagyok, akkor meg hajtom az időt, és azért imádkozom, hogy ne most jöjjön át az anyós vagy valami ismerős/rokon, és ne kelljen pirulva-hebegve hazudoznom, hogy miért nem nősülök már meg, van-e már barátnőm.

Szar ez így, de nem tudok mit tenni.

Na kérem, most aztán teli van a faszom hócipőm!

A nagymamámnak volt három testvére, akik közül az egyik amikor tapasztalta, miként bánik velem a mostohaanyám, igyekezett minél inkább kimenekíteni rettentő helyzetemből. Minden hétvégén elhívott magukhoz, sőt, egész nyarakat töltöttem náluk. Mindent megkaptam: bármit, ami a fogamra való volt, vagy ha valamire vágytam, zsebpénzt és rendes nevelést is (főleg a tisztesség terén). Mivel neki és a férjének nem volt/nincs gyerekük, rajtam vezették le szülői érzéseiket, ami persze nekem csak jól jött, mert érzelmileg is pótolták a szüleim elvesztését. 2002. tavaszán a nagynéni meghalt, a férje pedig, aki közben fogadott nagyapámmá vált (én pedig az ő fogadott unokájává) egyedül maradt. Teltek az évek, én pedig időnként meglátogattam őt, míg tavaly elő nem került a nagybácsi hátralevő életének kérdése. Fölmerült benne három lehetőség: eltartási szerződést kötünk, és mivel ezzel az is együtt jár, hogy a lakásának én leszek a tulajdonosa, mindenki jól jár, vagy a lakása fejében bevonul egy nyugdíjas otthonba, esetleg szerződést köt a HILD-del, ami szintén az ingatlan elvesztését jelenti.

Néhány hónapig emésztettük a dolgot, míg én közöltem, hogy mivel nem tudok versenyre kelni egy milliárdos tőkéjű céggel, bármelyik másik két lehetőséget választja, azzal csak jobban járhat, mint velem. Hiszen a HILD egy nagyobb összegű kifizetéssel kezdi az ügyletet, aztán biztosít egy csomó dolgot (eü ellátás, stb.). Erre ő azt mondta, hogy neki nem nagy pénz kell, hanem, hogy a havi megélhetése könnyebb legyen, például, hogy valaki kifizesse a rezsit. Még egy kicsit gondolkodtunk, aztán én felajánlottam (némi számolgatás után), hogy havi 30000 Ft-ot tudok adni kezdetben, amit később apránként emelgetnénk. Természetesen egyösszegű százezrekről szó sem lehet, mert egyszerűen nincsen ennyi pénzem, de akármi is történjen, az eltartási szerződésben szereplő egyéb dolgokat (bevásárlás, takarítás, gyógyszerek beszerzése, stb.) mindenképpen biztosítom, hiszen egyébként sem tudna máshoz fordulni, mint hozzám. Azt is kikötöttem, hogy a rezsi közvetlen kifizetését nem vállalom, mert a fizetésem is kissé rendszertelenül változik, e mellé pedig nem merem bevállalni, hogy a kiadásaim is rapszodikusak legyenek, mert ez rövid idő alatt kikészítene idegileg. Túl sok lenne a bizonytalan tényező. Ugyanakkor azt sem tudom megoldani, hogy a kp kifizetése mellett az első pillanattól kezdve biztosítsam a napi háromszori étkezést, meg a többit, mert akkor ugyanúgy tönkremennék anyagilag, de bízva vagyoni helyzetem jövőbeni javulásában, amint az állapota ezt szükségessé teszi, természetesen automatikusan életbe lépnének ezek a dolgok.

Korábban már beszéltem a témáról egy ügyvéddel, aki elmondta, hogy ha pénzösszeget is belefoglalnánk az okiratba, az már nem eltartási szerződés lenne, hanem életjáradék szerződéssel kombinált eltartás, és akkor így meg úgy. Ezért javasoltam a 'nagyapámnak', hogy feltételezve a bizalmat, állapodjunk meg abban, hogy megkötünk egy általános eltartási szerződést, és mi ettől függetlenül tartjuk magunkat a szóbeli megállapodáshoz. Magyarul a szerződés csak formalitás lenne. 'Persze, jól van.' Ismét megkerestem az ügyvédet, hogy akkor elindíthatjuk a folyamatot. Ő kikérte a földhivataltól a szükséges papírokat, és elkészítette a tervezetet, amit átküldött e-mailben, én pedig elvittem azt a rokonomhoz, hogy nézze át, és otthagytam nála. Közben az ügyvéddel 80000 Ft-os munkadíjban állapodtunk meg, ezért is emlegettem mostanában a tragikus anyagi helyzetemet (ugyanis a tavalyi kb. 700e Ft-os extra kiadásaim után ez már igazán nem kellett volna). Elvileg még 2007-ben aláírtuk volna a papírokat, de mivel a földhivatal már nem fogadott be újabb ügyeket, az ügyvéd csak január 10-én tudott először intézkedni. Akkor megtárgyaltuk, hogy az egyik keddi délután elmegyünk az irodába, és lezavarjuk az egészet. Közben azonban a 'nagyapám' megsérült egy villamosról való leszállás közben, ezért azt kérte, hogy amíg rendbe jön a térde, halasszuk el a dolgot. Jó, hívtam az irodát, hogy mi van, mire a jogászunk felajánlotta, hogy akár házhoz is kijön, azonban így nincs lehetőség a kinyomtatott papírt módosítani (ha esetleg valamit be akarnánk szúrni, vagy megváltoztatnánk egyes szövegrészeket). Ismét felhívtam a rokonomat, majd az ügyvédet, és letárgyaltuk e hét csütörtökét.

Most este újabb telefont eresztettem meg, hogy akkor csütörtökön mehetünk, mire a 'nagyapám' elkezdett variálni, hogy ő beszélt az Esztivel (AZ ESZTIVEL), aki az APEH-ban, meg az ING-nél dolgozott, és ő azt mondta, hogy a szerződésben szereplő 70000 Ft összeg, az a HILD-ékhez képest milyen kevés meg, hogy azok adnának legalább egy millió forintot rögtön az elején. Puff neki. El kellett kezdenem a felvilágosítást, hogy a 70e, az az eltartás ÉRTÉKE, aminek akkor van jelentősége, ha valaki megtámadná a szerződést (ilyen személy elvileg nem létezik), mert ilyenkor, ha megnyeri a pert, akkor a szerződéskötéstől a felbontásáig eltelt időre az általam kifizetett összeg visszajárna nekem. Tehát ez az összeg nem kp-t jelent, hanem a rezsi kifizetésének, a takarításnak, étkeztetésnek, temetésnek, beteggondozó biztosításának együttes, ELMÉLETI összegét. Elméleti, hiszen pl. a takarítást úgy is megoldhatom, hogy megfizetek valakit, aki elvégzi, de az is lehetséges, hogy fogok egy vödröt, meg egy kefét, és saját kezűleg esek neki a ganédombnak. A lényeg, hogy a szerződésben foglaltakat így vagy úgy teljesítsem. Másrészt az elején megmondtam, hogy 30 ezer az a 70, valamint, hogy semmiféle egyösszegűről szó sem lehet, mégpedig triviális okokból: nincs ennyi pénzem. Szóval megint elkezdtük az alkudozást, jóformán az elejétől. Jött, hogy "mi van, ha megnősülök, és az asszony meghülyít, hogy 'dobjuk ki az öreget'"? Vagy hogyan akarom én biztosítani pl. a bevásárlást? Letárgyaltuk. De közben végig azon igyekeztem (asszem ő is), hogy ne hangozzon el olyan dolog, ami rokoni érzelmeink megrendüléséhez vezethetne.

A lényeg, hogy az eddigi jókedvem szépen el lett baszva rontva (sokáig tartott...), több okból is. Először is jön egy hülye picsa, aki telebeszéli a 'nagyapám' fejét, ráadásul részben faszságokat hülyeségeket mond, és a végén úgy érzem magam, mint aki ki akarja forgatni a saját fogadott nagyapját a vagyonából, de legalábbis nyerészkedni akar az ügyön. Holott az elején leszögeztem, hogy milyen módon, mit tudok vállalni, és kerek-perec kijelentettem, hogy inkább válassza a HILD-et, mert azzal jobban jár. Másrészt már most segget csináltam az arcomból az ügyvéd előtt, amit most még azzal is betetézek, hogy közlöm, ne ő jöjjön csütörtökön, hanem mi mennénk szerdán, ráadásul ott nála állunk majd neki vitatkozni, +1 fővel, merthogy a máris kedvencemmé vált Eszticske nénicske is jönne, mivel ő fuvarozza majd a lesérült 'nagyapámat', és ha már ott van, 'képviselné' is azt. Bah! Beszarás! Mintha az ügyvéd ahelyett, hogy elkészít egy rutin papírhalmazt, az én pártomat fogná.

Ezt nem...hiszem...el!

Harmadrészt most már nemigen látom a dolog pozitív végkifejletét, ami azt jelenti, hogy a szerződés ugrik, meg a semmire kifizetett ügyvédi munkadíj is. Gratulálok!

Mint említettem, a kedvem a béka segge alatt, és sírni tudnék az idegtől (szerintem erre hamarosan sor is fog kerülni). Megalázva érzem magam, és komolyan megrendült a hitem az adott szó becsületében. Jó, tudom, hogy manapság az már semmit nem ér úgy általában, de nem ok nélkül éreztem eddig, hogy legalábbis bizonyos emberek között ennek még van értéke. Hiszen engem a környezetemben mindenki, ismétlem: MINDENKI úgy ismer, mint aki becsület kérdésében nem ismer tréfát. Ha az enyémről van szó, az semmilyen körülmények között nem rendülhet meg, ha pedig máséról, azt az embert valószínűleg már nem ismerem, sajnos. Utóbbi kategóriába beletartozik a gyerekkoromat tönkretevő, a diktatúrában a belső elhárításhoz önként jelentkező, proli életmódot folytató apám, és az aktuális túránkat meghiúsító, és az okokat többször nyilvánvalóan elhazudó (már csak volt) legjobb barátom is. Erre most...áh, hagyjuk. Úgyis csak ismételni tudnám önmagam, miközben már így is kibaszott rendkívül terjedelmesre sikerült a mai postom.

Ez itt a hangulatom maga: