sors bejegyzései

Ma van a születésnapom, a harmincegyedik. Öregszem. Hullik a hajam, fogynak a fogaim (nem darabra, anyagra), őszülök, lassan megjelennek az első ráncaim, és egyre többet kell azért küzdenem, hogy a hasam  — ha már lejjebb nem is megy, legalább — ne növekedjen.

Ez most úgy hangzott, mintha arról beszélnék, hogy 60 vagyok, ezért fordítsuk meg: még mindig milyen fiatalos vagyok, a minap is iskolásnak nézett egy ügyfél. Egy csomó hajam van még, pedig mennyi ismerősöm kopaszabb már, hiába fiatalabb nálam, és annak ellenére, hogy 15 évesen már a fogsorom fele tömött volt, még mindig megvan minden fogam. Sportolok, izmosodok, egyre férfiasabb vagyok, és ha egy kicsit több időt szentelnék a testemnek, simán kockás hasam is lehetne. Na jó, ha sokkal több időt szentelnék neki. De a lényeg ugyanaz. Ha viszont a Ricsi és köztem történne valami, ami után már semmi nem vagy nem úgy történne, akkor igencsak lecsökkennének az esélyeim a pártalálásra. Már nem mondhatnám ugyanis, hogy beleférek a "18-30-ig" kategóriába, márpedig az a bűvös harminc...az már nagyon kizárja harmincegyet. Esélyem lenne bőven, de szebb már nem leszek, akinél meg a 30 után már nincs élet, az nem lenne kíváncsi a belső értékeimre sem. (Majd marad az izmosmellkasos és faszos képek adta lehetőségek széles(?) tárháza...).

A fenti két bekezdés tartalma közül ma mégis az elsőt érzem magaménak, mert hétfő van, mert ma fogékony vagyok mások gondjára-bajára is, az meg visszahat az én lelkemre is, és mert a mai első ajándékom a biztos rossz tudata volt, azaz kiderült, hogy ugrott a biznisz, ami után minden más lett volna. Máskor is emlegettem már, hogy kifogyott a sors által számomra tartogatott keret, de ebben most megint erősödtem egy kicsit, plusz elromlott a viszonylag tűrhető, születésnapi hangulatom is. Még pár ilyen, még pár elszalasztott lehetőség, amiért talán csak egy kicsit jobban kellett volna nyújtózkodnom, és hátha megtanulom végre, hogy nem feltétlenül kell megtennem, amit nem akarok, viszont ha valamit akarok, azért még akkor is érdemes tenni, ha mellesleg ezzel együtt áldozatokat is kell hoznom. Vagy nem tanulom meg, és a hátralevő életemet is úgy élem le, hogy mindig megelégedek azzal, ami adatott, és sosem kaparok magamnak különbet.

Pedig az is lehet, hogy már kevesebb van hátra, mint amennyi eddig eltelt, akkor pedig érdemes volna minőséget produkálni, minden napra. Nem az ifjúkori emlékekbe kéne kapaszkodni, az elmúlt idők élményeiből táplálkozni, hanem újakat teremteni. Nem 20 évesnek képzelni magam, és megpróbálni bepótolni, ami szerintem akkor kimaradt, hanem elfogadni, hogy már harmincasas vagyok, és megpróbálni ehhez képest létezni. Nem rejtőzködni kéne a továbbiakban is, hanem odabaszni mindenkinek, hogy ez van gyerekek, akinek nem tetszik, az kiszelektálhatja magát az életemből, és eleve elég volt már abból is, hogy mindig azt lessem, ki mit fog valamihez szólni, kinek mi hogyan fog esni. Olyan, lehetőségekkel teli munkám van, amit sokan csak álmodhatnak maguknak, van saját lakásom, egy csomó barátom, párom, és némi pluszinfo rólam ezek egyikét sem veheti el már tőlem. Sokat már nem kockáztatok.

Jól hangzik, nem? Viszont mindaz, amit most írok, nem mérvadó. Az utóbbi években ilyenkor mindig rám tör valami születésnapi lelki mélypont vagy elő-depresszió, és vagy lehúzom magam, vagy tiszavirág életű elhatározásokra szánom el magam. Aztán alszom párat, és minden megy a régiben. Nem lépek, nem teszem oda magam még egy kicsit, nem emelem fel a telefont, nem a magam érdekét tartom szem előtt, nem a magam életét élem.

Pedig a legtöbb hónap is 31 napos, az utolsó napjuk után pedig mindig egy új időszak következik. Lehet, hogy egyszer végre nálam is?

Hosszas halogatás után eljutottam végre oda, hogy nekifogjak egy alapítvány 2010. évi anyagának lekönyveléséhez.

Az alapítványt egy bizonyos szakmai tagjai alapították azért, hogy a bajba vagy szorult helyzetbe jutott társaikon segíteni tudjanak némi kis pénzzel. Rendes dolog tőlük, több ilyen kéne. A szociális segélynek számító támogatásokhoz kérvényt kell írni, amelyhez csatolni kell egy környezettanulmányt, és az indoklásban megfogalmazott kérést a megfelelő papírokkal kell alátámasztani. Ezt az egész kupacot elbírálja a szervezet vezetősége, és dönt a kifizetésről, valamint annak mértékéről. A megítélt segélyeket egyszerre utalják, de persze kérvényezőnként külön, így egy-egy utalási napon telefonkönyvnyi vastagságú melléklet halmozódik fel, ami mögött tragikus emberi sorsok tömegei bújnak meg. Egy kérvény, 5-20 oldalnyi betű, egy vagy több tönkre ment élet. Ez egy kupac, és ebből van előttem 6x10 centi. Körülbelül.

Az egyetemen nem véletlenül nem a szociális szakirányt választottam anno. Szenvedést és nyomort úton-útfélen látni, még a szemem is hiába hunynám be — indokoltam a döntésem akkor, — minek még ennek is szentelnem az életem? De úgy látszik, hiába döntöttem a területfejlesztés szakirány mellett, nem úszom meg, mert ha a szervezet könyvelését megfelelő módon akarom végezni, el kell olvasnom a kérvények mellékleteit is, legalább nagyjából.

Ennek a bejegyzésnek a gondolata abban a pillanatban fogalmazódott meg bennem, amikor megláttam az alapítvány január 26-i bankszámlakivonatát: 25 embernek összesen 685000 Ft kifizetés. Anonim módon hadd mazsolázzak a kérvényekből.

Környezettanulmány: "XYZ soproni (...) feleségével és egy kiskorú gyermekével él egy 42 m2-es lakásban Fertőszentmiklóson, amit hitelből vásároltak. Ennek a havi törlesztőrészlete 65000 Ft + a rezsi költség, ami még kb. 40000 Ft. Havonta a családi kasszába nettó 200000 Ft került, amíg a dolgozó el tudta látni a munkáját. A kiadásaik már így is meghaladták a bevételük 50%-át, a mi a rezsiköltségből és a lakástörlesztésből áll. (...) Sajnálatos módon a fent nevezett dolgozó egyre rosszabb állapotba került a gerincproblémái miatt, így a (...) munkáját és a másodállását sem tudja folytatni. Kórházi ápolásra szorult. Március óta betegállományba van és ez év decemberében újra műtéti beavatkozásra van szükség. Ebből kifolyólag súlyosan lecsökkent a Család jövedelme és így a kiadásaikat nagyon nehezen tudják kifizetni. Kérem a tisztelt kuratóriumot, hogy a fentieket figyelembe véve , a dolgozót, sziveskedjenek, nagyobb összegű segélybe részesíteni". A kihagyásokat leszámítva betűről betűre idéztem. Mellékelve orvosi papírok, ambuláns kezelőlapok, zárójelentések, gyógytornászi kezelőlap. Ezért 50000 járt.

Következő: "A segélyt kérő egyedüli kereső a családban. Rokkant édesanyját is ő tartja el. Egyébként is nehéz körülmények között élnek, és a temetés költségei nagyon megterhelték a családot anyagilag." Egy temetés Tuzséron 204640 Ft, plusz 50000 a koszorú. Ebből 15-öt állt az alapítvány.

Következő: indoklás: "tartósan betegállományban voltam", környezettanulmány: "Kétszobás családi házban élnek, feleségével, és két gyermekével. A felesége alacsony jövedelemmel rendelkezik, a házon jelzálog van (2000000 Ft)." Sportolás közben megsérült a bokája, és hetek óta nem tud dolgozni. 15000 Ft segíti ki a bajból. Kisegíti ennyi a bajból?

Következő: gyermek születése, legyen valami jó is. Elolvasva a környezettanulmányt azért nem olyan rózsás a helyzet. Kölcsön, miegyéb...30000 Ft.

A következő a szülei lakhatásának támogatásához és újszülött gyermeke neveléséhez kér egy kis segítséget. 30000 Ft.

Aztán haláleset a hosszú és költséges kezeltetés után. Egy temetés Szekszárdon 172965 Ft plusz egy kicsi. 15000 jár cserébe.

Nemrég vásárolt ház 5200000 Ft-os kárral. Mellette állapotfelmérés, szakértői vélemény, környezettanulmány. 100000 Ft-ot kapott.

"2009.12.29-én nyugdijbavonulok a hoszadalmas ügyintézés miatt K.G. Március Áprilisban várhatom az esö nyugdijamat feleségem kiss rokkant nyugdijas, megtakaritásom sajnos nincs. Idáig családos munkásszálláson laktúnk nyugdijbavonulással ez megszünik a költözésemet olcsobban sajáautovalés kölcson kért utánfutoval és legkvesebb két forduloval tudom meg oldani a családi lakásom pesthez 160 K.M.-re van. Ezek a problémák meg oldásához kérem a seditségüket." A helyesírást nem azért hagytam meg eredetiben, hogy szórakoztassak vele. Egy ilyen történet ezzel együtt kerek és sokatmondó. 15000 Ft.

Indoklás: "12.23-án hosszú, súlyos betegség után gyermekem elhunyt". Az anyakönyvi kivonat alapján született: 2003.09.04., meghalt: 2009.12.23. Temetési költségei összesen 179626 Ft-ot tettek ki, 75000 Ft segélyt kapott.

Folytassam? Csak röviden.

Következő: édesanyám halála.

Aztán: édesapám halála.

"2009.11.23-2009.12.09-ig kórházi kezelés alatt álltam, szív-koszorúér műtétet végeztek."

"2009.12.23-án édesanyám meghalt. Hosszasan ápoltuk, komoly kórházi és gyógyszer kiadással járt. Két kiskorú gyermeket nevelünk, a feleségem több éve munkanélküli". 20000 Ft.

"2009.09.11-én Kórházba kerültem, ekkor derült ki, hogy bal szememre 100%-os látásromlás állt be, zöldhályog miatt ami a jobbszememre is átterjedt (...)" 75000 Ft

További két kórházi kezelés és kilenc haláleset, mellékelve a szörnyű körülményekről készült tanulmányokat, és ez csak egy kifizetési napon. Februárban újabb kéttucatnyi határozat, 29 négyzetméterre szült második gyerek, kezesség bebukása, halálesetek és egyéb okok miatt. Ez így megy tovább vastag kupacokon keresztül, amiket még nem is olvastam el, és akkor hol van még az árvíz...?

Ez csak egy szakma képviselőiből tevődik össze, szakmából meg sok van. Mennyi gyötrelmes élet, mennyi nyomor és szenvedés... Ezért nem szeretem (bár sokszor én is ebbe a hibába esek), amikor valaki a fűtött irodában ülve, vagy a szülei által támogatva, érettségire kapott kocsiban furikázva ugatja le a szerencsétlenül járt embertársait, és papol a gyenge elhullásáról és az erősek életben maradásáról. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért a sors elém teszi ezt a viszonyítási alapot, hogy kicsit objektívebben kezelhessem eztán a saját problémáimat. Így egészen más fényben tűnik fel a "nincs pénzem ruhát venni" és hasonlók kérdésköre, igaz, egy hónap múlva nem biztos, hogy még mindig szem előtt tudom tartani mindezt. Elvégre mindenkinek a saját baja a legnagyobb.

A legtöbb ember jellemzően csak azt veszi észre, mi hiányzik az életéből, mije nincsen, mit nem tud, stb. és csak kevesen vannak, akik értékelni tudják a jelent is. Ugyanígy kevés olyan ember van, aki tisztában van a saját negatív tulajdonságaival, észreveszi, ha valamilyen tudásbeli hiányosságot sikerült felszámolnia (szellemileg fejlődött), vagy képes belátni saját korábbi tévedéseit. Nem állítom határozottan, hogy én ebbe a minoritásba tartozom, de gyanítom, hogy nem szerénytelenség tőlem, ha pedzegetni merem a dolgot. De hogy megalapozottan maradhassak (ál-)szerény, igyekszem gyorsan hozzátenni, hogy bárminemű fejlődés a gondolkodásomban/jellememben csakis a környezeti tényezők tőlem független hatása lehet, és nem valamilyen önerőből elhatározott tisztulási folyamat pozitív végeredménye.

Elvileg én sem indultam ilyen tökéletesnek (ehe-ehe), hiszen egy gimnáziumi érettségis apa és egy 8 általános végzettségű anya gyerekeként minden esély adott volt, hogy éppen olyan legyek, mint mások: a hibát mindig csak másban látó, lelki és szellemi fejlődésre képtelen ember. A törést a szüleim válása és egy zsarnok mostohaszülő érkezése okozta, ebben a pillanatban (valójában az öcsém születésekor, azaz éppen 18 éve) ugyanis egyszerre magamra maradtam. Anyám fizikailag távol, apám karnyújtásnyira, de mégis minden tekintetben távol. Bár a válás idején önkéntelenül pszichés burokba zártam magam, és nem vettem tudomást az életemet érintő, igen nagy horderejű változásokról, később azonban a mostohaanyám viselkedése ezt a burkot brutálisan széttörte, és a rideg valóságba rántott belőle engem. Nem volt hova menekülni. Ebben az időszakban sok dolgot tanultam meg azon túl, amit mindenki más megtapasztal (barátok, bandázás, suli, zene, stb.):

— megtanultam gyűlölni, ami nem egy pozitív dolog, de azóta nagyon is tudom, milyen érzés, és milyen szinten tud motiválni egyeseket.

— önmagam alapos elemzésén túl kiismertem az idegi-lelki mozgásterem terjedelmének zömét is, bár a határáig sosem jutottam el. Mondhatni szerencsére, hiszen azon túl a halál várt volna rám.

— miközben szinte minden éjjel az öngyilkosság gondolatával játszottam, megtanultam nem félni a haláltól, és ami ennél sokkal fontosabb, megtanultam értékelni az élet apró örömeit. Elvégre végül mindig találtam magamnak valamit, ami miatt érdemesnek éreztem élni, ha csak "még egy pár napig" is.

— megtanultam, milyen eltorzult elmével szemlélni a közvetlen környezetet, milyen rossz alapokra építve, logikai úton tökéletesen abszurd következtetésekre jutni. Ebből persze inkább az a lényeg, hogy az érzelmeimet kiiktatva a puszta logika híve lettem. Volt alkalmam gyakorolni.

Aztán vége lett egyszer ennek is, én pedig a honvédséget megjárva újra dolgozni kezdtem, közben pedig nagyanyámhoz költöztem. Tanulságos idők voltak ezek is. Azon túl, hogy megtanultam a munkahelyi dolgokat (mint bárki más),

— megtanultam milyen dolog saját jogon szegénynek lenni, és nem mások 'miatt'. Ez sokat segített — többek között — abban, hogy a jelenlegi vagyoni helyzetemet (ami nem is olyan nagyon rossz), helyén kezeljem, és ne motiváljon a nélkülözés erkölcstelen és amorális tettekre. Míg sokan csak azt látják, hogy mijük nincsen, én azt is, hogy mim van, ami másnak nincsen, és ezt értékelem. 

— nagyanyám példáján megtanultam, milyen az, amikor valaki önkéntes aszkétaként spórol egy életen át, és közben elfelejt élni. Én nem esek ebbe a hibába, és nem töltöm el végig szart rágva az életemet, miközben állandóan valami távoli (anyagi) cél érdekében gyűjtök. Azért dolgozom, hogy elviselhető és szórakoztató legyen az a kis idő, amit nem a kötelességek és a fiziológia oltárán áldozok föl.

— megtapasztaltam, hogy a munkaerőpiacon a tudás mellett a megbízhatóság, a becsület és a hűség is nagyon fontos tényező. Szerintem akinek ez a három-négy dolog rendelkezésre áll, sosem marad megélhetési forrás nélkül, és ugyanezek a magánéletben is nagyon jól jönnek.

— egy két generációval idősebb emberrel évekig együtt élve megtanultam a toleranciát és a konformizmus általam addig nem ismert módjait is, ami szintén a javamra vált.

A hajdani barátnőm mellett aztán megtanultam szeretni is (ez eddig elképzelhetetlennek tűnt számomra), és megtanultam elfogadni mások nézőpontját. Nemcsak azért, mert nagyon sok intellektuális beszélgetést folytattunk le, hanem mert általa többször is olyan szituációba kerültem, ami arra kényszerített, hogy revideáljam bizonyos dolgokról alkotott korábbi véleményemet. Igen, én is olyan  voltam, mint a kamaszok általában: szemellenzős, meggyőzhetetlen, önmaga tévedését beismerni képtelen, a vitát sokszor már csak a kényszerpálya miatt is folytató alak. Cigányoztam, cigány testvéreket kaptam, zsidóztam, zsidó lett az egyik legjobb barátom, buziztam, buzi lettem, gyilkosságnak neveztem az abortuszt, aztán és is erre kényszerültem, sorolhatnám. Ez a rossz tulajdonságom így súlyos csapásokat volt kénytelen elszenvedni, ami persze nem baj, sőt. A finomhangolást aztán az egyetem és a szociológia végezte el, így mostanra olyan lettem, aki állandóan azt lesi, mi a másik motivációja, mit miért tesz (főleg, ha rosszat tesz), feltéve, hogy van ehhez induló információm. 

Az eddigi életem utólag sem nevezhető túl jónak, de megtanultam általa a "de legalább..." hozzáállást, azaz meglátni mindenben a hasznosat, a jót. Közhelyesen úgy is mondhatnám, hogy ami nem öl meg az megerősít. Ha ezt meglátjuk, minden átértékelődik.

A Roland mellett megtanultam buzinak lenni, és sokat fejlődtem az öltözködés terén is (bár még nagyon súlyos elmaradásaim vannak). Ez így leírva kevéskének tűnik, valójában azonban életem és önmagam legsúlyosabb változásait éppen ebben a két évben tapasztaltam meg. 

Idő közben persze sokat tapasztaltam, és kénytelen-kelletlen rangsorolni kezdtem magamban az embereket, jellemzően szellemi szint szerint. Míg anno mindenkivel leálltam vitatkozni, mostanra megtanultam, hogy nem érdemes, ha az ember azt tapasztalja, hogy az eltérő szellemi-műveltségi szint miatt ez egyszerűen nem lehetséges. Ez némiképp negatívumnak nevezhető, ahogy az is, hogy a ez élethelyzetek, ismeretségek eredőjeként keletkező tapasztalások általánosításokra késztetnek nap mint nap. Miközben igyekszem megérteni azokat, akiket ismerek, kategorizálom azokat, akiket viszont nem. Ennek egyik példája, hogy a mostani fiatalokat eléggé lenézem/lenéztem. Ezt tudom magamról. A tizenéves és húsz év körüli korosztályt tudatlannak, műveletlennek és suttyónak gondoltam*...

...aztán megismertem a Ricsit, akinek a blogja, majd a vele való személyes ismeretség is árnyalni kezdte ezt a képet. Mindez már elegendő volt ahhoz, hogy megszűnjön bennem a kora miatt egyébként mindenki mást eleve önmagam alá helyező hozzáállásom, és szellemi partnerként tekintsek rá. Ez pedig ismét változásokat idézett elő bennem.

Ha ő nem lenne, még mindig az eddigi hozzáállásommal mérném az olyan alkotásokat, mint például a filmek vagy a zenék (vagy a kettő kombinációi, a videoklipek). De amióta van, egészen máshogy látom ezeket. Már nemcsak azt látom, hogy egy filmben milyen mértékű a történelmi hűség vagy mennyire szórakoztató, hanem észreveszem benne a művészi megoldásokat, a színészek tehetségét, a képi világ hangulatát és sok egyéb mást. Innentől kezdve szinte nem létezik olyan film, amit ne néznék meg szívesen, ha ő azt mondja, hogy az ezért vagy azért jó vagy ponthogy zseniális. A zenék között is vannak olyanok, amiket eddig szarnak tartottam, de ő felhívta a figyelmem azok különlegességére, zsenialitására vagy korszakalkotó voltára, és ma már magamtól keresem meg őket a Youtube-on vagy máshol. Hihetetlen, milyen könnyedén bontotta le bennem a falakat, a makacs ellenállást bizonyos dolgokkal szemben, és bár teljes sikert sosem érhet el, már most is sokat változtatott rajtam. Egy 21 éves srác. Egy 21 éves srác, aki egyenlő vitapartner velem szemben, bármiről is van szó. 

Mindig tanul az ember valamit, de ami még ennél is fontosabb, vegye észre az ember, ha tanult valamit. Hát én most észrevettem. (És még hol van a vége...)

*[Gyorsan hozzátenném, hogy az általam ismert bloggerek éppen a blogjukon keresztül cáfolják, hogy rájuk is vonatkozna ez a vélekedésem.] 

Amikor a kettővel ez előtti bejegyzésem után Tigri felhívott, és nekiláttunk traccsolni egy kicsit, a problémáimmal kapcsolatban szóba került, hogy azokban bizony én is hibás vagyok. Nem, nem ő mondta, sőt, még csak nem is (nagyon) utalt rá, én kezdtem erről beszélni neki, merthogy ezt egy pillanatig sem tagadom, csak éppen nem hangsúlyozom eléggé. Az ominózus bejegyzést visszaolvasva is úgy tűnt nekem, mintha anyagi-idegi-érzelmi problémáimat mind valami elháríthatatlan külső tényező, a sors vagy Isten okozta volna, én pedig csak annyit tehetnék, hogy tudomásul veszem és tűröm őket. Pedig dehogy! Nagyon jól tudom, hogy én is ludas vagyok, nem is kicsit.

Mert nézzük például az anyagiakat. Amikor 1998-ban elkezdtem dolgozni, 20000 Ft volt a fizetésem (akkor 19500 volt a minimálbér...), aminek a felét haza adtam, bérletet vettem belőle és még dohányoztam is. El sem tudom képzelni, hogy tudtam 1 hónapig élni a maradékból. Persze szakadt heteronak lenni olcsóbb mulatság, mint magára adó buzinak (már amennyiben én valamilyen szinten ilyen vagyok), de azért nem volt könnyű. Az évek során annyira hozzá is szoktam az állandó pénztelenséghez, örökös számolgatáshoz, sakkozáshoz, hogy már fel sem tűnt. Megtanultam a lemondást, és ha valamit mégis sikerült venni magamnak, földön túli öröm töltött el. Jött a katonaság, amikor minden jövedelmem a kantin hiányában kapott kajapénz és a zsold volt, 2000-ben ez úgy havi 8000 Ft-ra rúgott együttvéve. És akkor még randizni is jártam! Hogy csináltam, mai napig nem tudom... Na, de a lényeg: amikor erre a munkahelyre kerültem, a fizetésem viszonylag gyorsan növekedésnek indult, és bár nagyanyámhoz költözve a kiadásaim is tetemesebbek lettek, egyre inkább futotta extra dolgokra. Kezdetben a ruhatáram apránkénti növelésére, később könyvekre, CD-kre, végül pedig szórakoztató-elektronikai cikkekre is, és nem kellett attól tartanom, hogy ha túlköltekezem, magamra maradok a gonddal, hiszen ott állt mögöttem nagyanyám. (Mellesleg nem költekeztem túl.) Nem szakadt a nyakamba vagyon, de egyre jobb életszínvonalon éltem. A fizetésem egyre duzzadt, és amikor nagyanyám meghalt, már csak magamra kellett költenem. A temetés és az örökösödési illeték ugyan nem kevés pénzt elvitt, de az akkori fizetésem mellett még ezen felül is tudtam tartalékot képezni. Volt, amikor 1 millió forint gubbasztott a számlámon , biztos-ami-biztos alapon. Aztán ez a pénz valahogy apránként elszivárgott. Nem vettem magamnak igazán semmi nagyot, max. a ruhatáram duzzasztottam fel, hiszen közben elkezdtem a melegek életét élni, és ezzel együtt a kinézetemmel is törődni kezdtem. Nem ettem kaviárt lazaccal, nem költöttem tízezreket egy-egy buliban, sőt bulizni sem jártam gyakrabban, maximum más társaságba jártam. A veszélyérzetem viszont szép apránként elmúlt, és még akkor sem tértem 'észhez', amikor a tartalék pénz szépen elszivárgott. Amikor belegondoltam a dologba, azzal nyugtattam magam, hogy az egésznek sok-sok egyszeri, vissza nem térő kiadás volt az oka, és a következő hónaptól kezdve úgyis megint gyűlni kezd a pénz a számlámon. Nem kezdett, sőt, megint visszatért a sakkozós időszak. A rezsi egyre nőtt, a fizetésem pedig egyre csökkent, és ha ez így folytatódik, a két egyenes metszeni fogja egymást, azaz arra fogok keresni, hogy létezzem, és semmi nem marad majd élni. Nem véletlen, hogy január elejétől tételesen vezetni kezdtem a kiadásaimat, és az sem véletlen, hogy mostanában egyre gyakrabban hánytorgatom fel a páromnak, hogy az utóbbi két évben 95-5% arányban én álltam a telefonálgatásainkat, 85-15% arányban pedig a vacsoráinkat. Igaz, hogy élvezni szoktam a menedzselős játékokat, de ha a saját életemről van szó, nem annyira tetszik a dolog. Márpedig a menedzselésnek nagyon is itt az ideje, hiszen ha a közeljövőbe tekintek, szinte csak a kiadásokat látom, a bevételeket nemigen, bár ez a feje tetejére állt kognitív hozzáállásom miatt is lehet. Tehát ott tartok, hogy félre kell tennem bizonyos csekkeket (amiknél max. késedelmi pótlékot számolnak), és ütemeznem kell a (lejárt) tartozásaimat. A jó hír, hogy februártól a havi fizetésem újabb 10e Ft-tal csökken a mocskos férg kormány miatt, a kiadásaim pedig újabb 15e Ft-tal nőnek az edzés miatt...de most nem is ez a téma. Hanem hogy bizony elkerülhető vagy legalább is odázható lehetett volna ez az állapot, ha nem veszítem szem elől, honnan jöttem. Visszatekintve számomra is megdöbbentő, miként hihettem azt, hogy az út csak felfelé vezet, és hogy nem jöhet többé lejtő. Hogy gondolhattam, hogy nincs szükség tartalékra, akár lemondások árán is? Hogyan lehettem ilyen felelőtlen? A környezetemben élők gyakran adnak hangot annak, mennyire racionális gondolkodásúnak tartanak, de ezek után mit gondolhatok én magamról? Felelőtlen voltam, és nem tudom megígérni, hogy ha ebből kilábalok, nem fogok megint ebbe a hibába esni...ja, és most kéretik nem sírásnak venni mindezt. Még ha úgy is hangzik, nem annak szánom, pusztán egy józan, tiszta fejjel való önfeddésnek — hátha lesz valami haszna. Na meg aztán nem árt rögzíteni ezt az állapotot, hogy legyen, ami visszaolvasva majd később is emlékeztet, milyen hibába nem szabad újra beleesni.

Uhh, ezt egy rövid bejegyzésnek szántam, de még sehol sem tartok, szóval ugorjunk a munkahelyi témára. Sok volt ugyebár a munka, ami végül anyira besűrűsödött, hogy az már a határidőben való elkészülést veszélyeztette (a saját idegeimen felül). Ezek a csúnya ügyfelek is ilyenkor zaklattak, meg a kényszerszabadság is csak ebbe az irányba hatott, szóval mindenki és minden hibás, csak én nem. Na persze... Eddig is emlegettem, de most ismét leírom, hogy az ügyfelek folyamatos távozásával nemcsak a fizetésem csökken, de a munkamorálom is. Nem látom a cégben a perspektívát, és most már az is nyilvánvaló, hogy súlyosak a problémák idebent. Talán semmivel sem másabb, mint egy vagy két évvel ezelőtt, csak éppen most jobban rálátok a dologra, mindenesetre annyi változás feltétlenül van, hogy már nem reménykedem. Tárgyilagosan szemlélem az összeomlást, és elfogadom, hogy szar a helyzet. Kifelé áll tehát a szekerem rúdja, és rájöttem, hogy ha kétszer olyan gyorsan haladnék a munkámmal, csak azt érném el, hogy holtidőim lennének, amikben úgy kéne tennem, mintha dolgoznék, de nem volna mit csinálnom. Ez borzalmas volna, volt már benne részem. Ugyanakkor hiába dolgoznék szebben és jobban, az semmiféle előrelépést nem jelentene. Az volt a jó, amíg nem kezeltem magam a cég teljes jogú tagjának, így folyamatosan bizonyítani akartam, és ez elég erős motivációnak számított (5-6 évig). Mostanra ez (is) a múlté. A kevesebb nettó munkaidőt netezéssel bruttósítom, blogot írok, blogokat olvasok, hírportálokon és videómegosztókon flangálok. Nincs is ezzel semmi probléma, mert mindig minden időben készen van (habár sokkal korábbain is készen lehetne), csak éppen megint elaludt a gyanakvásom, és bár a vízoszlop már ott tornyosult a horizonton, eszem ágában sem volt megerősíteni a gátakat. Hó elején még ugyanolyan lazán töltöttem az időmet a munkahelyemen, mint máskor, holott tudtam, hogy nagyon besűrűsödik majd a tennivalók sora. Egyszerűen bíztam magamban, és 2-3 napra előre tervezve semmi problémát nem láttam az egészben. Talán nem is volt, csak a többi — magánéleti probléma — együttes hatására nagyítottam fel egy szokványos januári hajtást valami elviselhetetlennek tűnő tragédiává. Mindegy, ez az időszak lement, és most újra konszolidált a helyzet.

Az otthoni munkák terén szintén hibás vagyok, mivel túl keveset kérek az ügyfeleimtől. Tudom én, hogy a szakértelmet kell megfizetni, de egyszerűen nincs pofám piaci árat mondani valamiért, amivel alig van 1-2 órányi melóm. Másrészt nyilván azért sem akarok annyit mondani, amennyit szeretnék, mert nem tudnám elviselni ügyfeleim fancsali pofáját, amit a 'magas' ár hallatán vágnának. Konfliktuskerülő vagyok, de azért már egy kicsit rafináltabb, mint anno, mivel most már úgy csinálom, hogy az első évre egy potom árat ajánlok, de azzal a kikötéssel, hogy "a következő évtől megnézzük, mennyi vele a munka", és ez alapján emelek. Igazából ezen a téren vagyok a legkevésbé hibás, hiszen nem is annyira a pénzzel van itt gond, hanem azzal, hogy későn és egyszerre hozzák a könyvelni valót, ilyenkor pedig szinte meggebedek (mivel a munkahelyemen is ugyanazokkal a határidőkkel kell dolgoznom).

Végül a párkapcsolat. Na igen...ezt most nem elemezném, mert nem volna fair egy olyan témát kibeszélni ismeretlen emberek előtt, amit a saját párommal még nem (nagyon) vitattam meg. Részemről súlyos problémák vannak, ezt nem vitatom, és talán ez az egyetlen téma, ahol a problémák észlelésén túl erős késztetést is érzek a változtatásra, de semmiképpen sem szeretnék elhamarkodott és/vagy meggondolatlan döntést hozni. Erről ennyi most legyen is elég.

Összességében azt mondhatom, hogy életem eddigi szerencsesorozata megtörni látszik, és ez arra kényszerít, hogy változtassak valamit. Burokban születtem, legalább is eddigi életemben bármi rossz is történt, azt mindig követte valamilyen szerencsés dolog is. Vagy csak a hozzáállásom volt túlontúl optimista, ezért minden rossznak megláttam a jó oldalát is, és ezt utólag most úgy interpretálom, mintha mindig a számba repült volna a sültgalamb. Mikroszinten persze mindig meg kellett küzdenem mindenért, de makroszinten mintha a sors a tenyerén hordozott volna, és ha nem volna ilyen késő, ezt most részletesen ki is fejteném. De mivel túlontúl álmos vagyok (megsúgom, már nem 15:16 van...), ez most elmarad. A lényeg, hogy amiben tudok, és érdemes, abban talán változtatni fogok (ha tudok), a többi téren egyelőre még türelmesen várok, és figyelek a kedvezőbb lehetőségekre.

Volt egyszer egy piareklám, aminek az volt a szlogenje, hogy "Élj úgy, hogy ha leperegne előtted életed filmje, érdemes legyen végignézni". Könyvekben és filmekben is gyakran emlegetik, hogy halálunk előtt lepereg előttünk az egész életünk, amit — gondolom — csak akkor élvezünk igazán, ha végül mégsem halunk meg. Tudom, hogy ez nem kívánságműsor, de én emellett még arra is kíváncsi lennék, hányszor (és mikor) fordult elő olyan, hogy majdnem meghaltam. Az ilyen eseteket sokszor fel sem fogjuk, esetleg eszünkbe sem jut, milyen nagy kockázatot vállaltunk egy-egy merész húzásunkkal, de akad olyan is, amikor a maga komolyságában fogjuk fel, mennyire közel voltunk az elmúláshoz. És itt nem csak a halálközeli élményekre gondolok.

Például én is ugrottam el gyorsvonat elől, na persze nem annyira bravúrosan, mint a filmekben szokták, de ha nem vagyok elég gyors, néhány másodpercen belül tutira szétterült volna az arcom a mozdony ütközőjén. Kellett nekem egy be nem látható kanyarban átdzsalni a töltésen.

Volt aztán egy olyan igazi ereszd-el-a-hajamat tombolás is a budapesti éjszakában. Ki-ki berúgva, beszíva, 5-en egy autóban, a műjégpályán ralizva, forgalommal szemben száguldva, rikoltozva. El lehet képzelni. Ahogy Sándor György mondaná: "Valahol élveztem a helyzetet...ott nem". De attól függetlenül, hogy mennyire tetszett vagy nem tetszett, miközben egy piros lámpán száguldottunk át, egy taxis jobbról kis híján belénk vágódott. Pont én ültem ott. A sofőrök lélekjelenléte szerencsére megmentett minket a súlyos balesettől, de a mi vezetőnk nem mintha tanult volna az esetből, mert később sem lassított egy cseppet sem.

Mivel világ életemben óvatos voltam, mindig igyekeztem elkerülni a nyilvánvalóan balesetveszélyes helyzeteket, nem is esett túl sokszor bajom. Például amikor kis pöcsösként a játszótéren botoztunk, nekem mindig csak addig tartott a játék, amíg az aktuális ellenfelem az én botomat csépelte az övével (az ő botjával), és nem engem próbált megcsapkodni. Ennek ellenére néha rámtör valami vakmerő magabiztosság, ami utólag végiggondolva sokszor nagyon nagy hülyeségnek tűnik. Legtöbbször persze gyalogtúrák során teszek hasonlókat.

Ilyen eset volt, amikor egy novemberi estén felmentem a csóványosi kilátó jégpálya jellegű tetejére, és a 80-120 km/h-ás szélben próbáltam megtartani az egyensúlyomat a sötétben 1-2 fénykép erejéig. Hülyeség volt, belátom, simán leeshettem volna. Hasonlót tettem ugyanitt, csak nyáron, amikor a nem túl biztonságos korlát mellé lekucorodtam, és szépen kiültem a kilátó szélére, a lábamat lógázva a mélység felett. Ez nekem egyébként mániám, mert néha a hegyoldalak szakadékos peremén is késztetést érzek a kiálló sziklákra való kiülésre. Szerencsére nincs tériszonyom.

A kategória legvakmerőbb tette az volt, amikor 0 félsszel másztam fel a kékestetői lesiklópálya oldalában található, ráccsal lezárt, rothadó műugrósáncra. Nyilván nem analizáltam előtte a deszkák állapotát, de tekintve, hogy némelyik már hiányzott, vagy nyilvánvalóan szét volt rohadva, be kell látnom, itt is az életemmel játszottam. Még csak azt sem mondhatom, hogy szeretem az adrenalin áradását a testemben, mert nem. Egyszerűen ilyenkor csak nem foglalkozom a veszéllyel, sőt, nem is tartom veszélyesnek a dolgot.

A téli gyalogtúrák persze mindig rejtenek némi kockázatot magukban, hiszen egy rossz mozdulat, egy nagy esés a jégen, és máris kész a lábtörés vagy a bokarándulás, és máris megteremtődött a lehetőség a kihűlésre. Főleg, ha csak másodmagammal megyek, és a másiknak segítséget kellene hívnia egy térerőtlen környéken (ezekből jó sok van ám). El lehet mondani, hogy több esetben is csak a puszta szerencse mentett meg attól, hogy ott maradjak, mivel számtalan esetben semmiféle túléléshez szükséges holmit nem vittünk magunkkal. Úgy tettünk, mintha csak tavasszal vagy nyáron sétálnánk egyet az erdőben. Persze néhányan most a fejeteket csóválhatjátok, hogy (így utólag) túldramatizálom a helyzetet, mert hát itt nincsenek akkora távolságok, meg, hogy nem a Himalájában túráztam, de gondoljátok csak el, milyen lehet egy nyílt töréssel, másodmagaddal mondjuk 10-12 km-t megtenni a legközelebbi településig (éjjel, -8-10 fokban). Ilyesmi a helyszínen nem szokott eszembe jutni (előre meg főleg nem), pedig egy rossz lépésnek igazán nincs kis esélye. Egyszer annyira hülyék voltunk, hogy egy kétszemélyes éjszakai túrát szerveztünk magunknak a Börzsönybe. Napok óta esett a hó, és akkor már olyan 30 cm-es lehetett. Fogtuk magunkat, felültünk a szobi vonatra, majd onnan az utolsó busszal átbuszoztunk Nagybörzsönybe, ahonnan indulni terveztünk. Elvileg reggelre kellett volna Kismarosra érnünk. Mire leszálltunk a buszról, a hóesés ónos esőre váltott, és így mindjárt nem tűnt olyan jó bulinak az egész. Ott álltunk a szakadó esőben, 0 eséllyel arra, hogy hazaérjünk. Az utcákon egy lélek sem járt, mi pedig tanácstalanul toporogtunk a hidegben. Nagy nehezen aztán találtunk valakit, akitől megérdeklődtük, hogy hol találunk erre szállást, és szerencsére volt is ilyen lehetőség, ezért aztán mégsem kellett az erdőben megfagynunk.

De nemcsak télen sikerült az életünket veszélyeztetni, mivel nyáron meg a kiszáradást sikerült erősen megközelítenünk. A Cserhátban túráztunk, akkor még iránytű nélkül. Egészen addig úgy tájoltuk be magunkat, hogy "Előttünk van észak, hátunk mögött dél...", ezúttal azonban 12:30 körül értünk egy ötös elágazáshoz, majd a vélelmezett helyes utat kiválasztva egy újabbhoz. A kereszteződésben letettük a cuccot, és mindketten kiválasztottunk egy irányt, amin 100-150 métert gyalogoltunk, de egyikben sem találtunk turistajelzést. Mind az öt irányt kipróbáltuk, majd visszatértünk az előző ilyen brutális elágazáshoz, ahol szintén 'falakba ütköztünk'. Bár a térkép általában jelzi a különlegesen öreg vagy ritka fákat, ezzel sem lettünk beljebb, mert mindkét elágazásnál volt ilyen. Jobb híján kiválasztottuk a helyesnek vélelmezett irányt, és azon haladtunk tovább. Csak mentünk, mentünk, kanyarogtunk az erdőben, és fogalmunk sem volt, hol járunk. Mire fátlan környékre értünk, már elfogyott minden vizünk, és itt, a tűző napon csak súlyosbodott a helyzet. Bár a hegyről lejöttünk, fogalmunk sem volt, melyik oldalon, hiszen akármelyik irányban járhattunk, és a mondókás helymeghatározás sem vitt már közelebb bennünket, mert ahhoz tudni kellett volna, eddig hol voltunk. Cserepes szájjal és kaparó torokkal javasoltam, menjünk fel a következő hegyre, nézzünk onnan körül, és amerre háztetőket látunk, arra menjünk toronyiránt. Közben egy málnásban kötöttünk ki, amit ugyan már leszüreteltek, de itt-ott még találtunk a bokrokon néhány szemet. Ez ugyan mérsékelte a kínzó szomjúságot, de nem szüntette meg. Nagyon nem. Ezért én még beharaptam néhány éretlen szilvát az út menti fákról, de mivel a "kékszilva amikor piros, akkor még zöld", a nap hátralévő részében 500 méterenként fostam egyet. Kiszáradás ellen ez a legtutibb módszer, próbáljátok ki ti is. Azóta iránytű nélkül sehova.

Még egy érdekes esetet mesélnék el, aztán hagyom pihenni a szemeteket. Az előző eset után két nappal (ez egy egyhetes gyalogtúra volt), Hollókő közelébe értünk. A turistautakat vicces emberek találták ki, ezért úgy oldották meg, hogy viszonylag sík terepen az összes hegyre fel kelljen menni, majd persze mindegyikről le is. A következőre megint fel, és így tovább. A Hollókő melletti hegy tengerszinttől számított X. métere felett, elkezdtünk irdatlan méretű hangyabolyokra felfigyelni. Legalább egy méter átmérőjű tűlevélből, avarból, kéregrágcsálmányból összehordott dombocskák feküdtek a fák tövében, de 10 méterenként. Egy helyben állva is meg tudtunk számolni legalább 40-et, de ahogy haladtunk fel a hegyre, egyre újabb bolyokat láttunk. A jó félcentis hangyák meg 10 millió számra hemzsegtek. Hordták a cuccot a bolyba, felderítettek és a többi, ahogy ez hangyáéknál szokás. Ha egy pillanatra megálltunk, nyomban elkezdtek ránk is felmászni, és máris támadták a cipőfűzőnket, a zokninkat, amit értek. Mivel ekkor már ötödik napja gyalogoltunk, és csak a hivatalos útvonalból legalább 90 kilométert tettünk meg (+az eltévedések, amit nem tudok kiszámolni), jó lett volna megpihenni valahol egy kicsit., Erre viszont esélyünk sem volt a hangyarengetegben. Csak mentünk, mentünk, a bolyok pedig nem fogytak, ráadásul egyik nagyobb volt, mint a másik. Míg felértünk a hegytetőre, jól kifulladtunk, de pihenés nélkül kellett elindulni a másik oldalon lefelé, és arra sem volt más a helyzet. Végül persze levánszorogtunk a hegyről, és ahol már messze volt az utolsó boly is, leültünk legalább egy órára. Kifújtuk magunkat, ettünk, ittunk, cigiztünk, irodalomról beszélgettünk. Hogy ezután egy működő villanypásztorral lezárt, nyakig érő csalánnal szegélyezett szakaszon kellett átverekednünk magunkat, az már egy másik történet. A kockázatot itt is a bokaficam/lábtörés jelentette, mivel lelassulva esélyt adtunk volna a hangyáknak a sikeres csípésre. Néhány persze még nem jelentett volna gondot, de valahova leülve hamar összeszedtünk volna több százat is, az pedig már súlyos következményekkel járhatott volna.

Ezekről a helyzetekről tudom, hogy kockázatosak voltak, és az utolsót leszámítva mindet meg is lehetett volna úszni némi felelősségtudattal, előre gondolkodással. Sok másik helyzet azonban elkerülhetetlen. Egy épület homlokzatáról lezuhanó kődarab, egy rosszul sikerült esés, egy útpadkára felhajtó autó, egy semmiből előtűnő vonat mind egy pillanat alatt végezhet velünk, és nem tudhatjuk, ha néhány perccel előbb vagy később járunk azon a helyen, nem mi végezzük-e ott be az életünket a tényleges áldozatok helyett.

Akinek halálközeli élménye volt, gyakran második születésnapját ünnepli az eset évfordulóin. Nektek vajon hány születésnapotok lenne már egy évben? Nekem biztosan több, mint kettő.