spontaneitás bejegyzései

Zenés rinyablog...írja Ricsi a blogja fejlécében. Lassan az enyém is ilyen. Az utóbbi napokban kábé ez a kiírás nevettetett igazán meg, meg amikor a múltkor Desiré a Roland mellett az ágyon elhaladva úgy nyalta meg annak túró rudiját, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne (majd tovább ment). De ezen sem akkor röhögtem nagyon, hanem tegnapelőtt, amikor felidéztük az esetet.

Azóta nem nevettem, maximum kényszeredetten vigyorogtam vagy heherésztem. Hogyan tudnék őszintén nevetni, miközben a gyomrom a torkomig remegteti a belsőmet, a szívem össze-vissza kalapál, önkéntelenül azon kapom magam, hogy a körmeim vájatot marnak a tenyerembe, a szemeim szikrát szórnak, a torkomban gombóc formálódik, és csak az elalvás pillanatában veszem észre, mennyire görcsben voltak addig az arcizmaim?

Sajnálom, hogy már megint a panaszkodást kell tőlem olvasnotok, pedig annyi mindenről szeretnék írni. Vagy 8-10 konkrét bejegyzés ötlete van meg a fejemben, de ezekhez minimum semleges, de inkább jó kedélyállapot szükségeltetne, nem pedig ilyen idegbeteg, lassan pszichopata hangulat. Úgyhogy marad a rinyablog, zene nélkül, az ugyanis nem az én műfajom. Szükségem van arra, hogy kiírjam magamból a szart, mert különben megőrülök, ráadásul a környezetem is inkább csak szán, és nem mer hozzám szólni. Szegény Rolcsi is látta rajtam tegnap, hogy baj van. Jól látta.

Hogy mi a baj? Semmi különös, csak a munka. Új ABEV, új könyvelőprogram, új metódusok, de hiszen erről már írtam. Meg is jósoltam, hogy meglesz még ennek a böjtje, maximum nem írtam ezt így le. Egymás után sorakozó határidők (02.12., 02.15., 02.25.), zsúfolt irodai lét. A rutinfeladatokat már nagyrészt elvégeztem, de amik a végére maradtak, csupa szaros, gány munka, zömében olyanok, amikhez az ügyfél együttműködése, adatszolgáltatása volna szükséges. Ez azonban nincs vagy csak nehézkesen valósul meg. Közben egyre inkább fény derül  az új programok hiányosságaira, a nehézkességükre, kimondottan hibás működésükre, ami természetesen rendkívül akadályoz a haladásban. Ha valamelyik kollégám elakad valamivel, rögtön rohan hozzám (mert hát 'én értek hozzá'), nekem pedig úgy kell segítenem rajta, hogy még magamat sem ismerem ki az újdonságok között. 

A saját terhemen felül így másokét is nekem kell cipelnem, és ahogy a súly nő a vállamon, úgy rogyadozik egyre jobban a térdem. "Ez most sürgős!" — újabb kupac — "xyz kéri, hogy számold ki neki ezt" — újabb kupac — "Jaaaaj, ezt most hogy kell?" — újabb kupac. Tegnapig egészen jól elvoltam a terhekkel, és csak az arcizmaim jelezték a folyamatos feszültséget. Már azt kezdtem találgatni, hogy vajon a szemem romlik-e, amiért állandóan ráncolom a homlokom, és amolyan koncentráló-ráncok gyűrik meg két oldalt a szemeim környékét is. Aztán rájöttem, hogy nem, hiszen ezek hunyott szemmel is ott vannak, pedig lehunyt szemmel tutira nem akarok jobban látni.  Amikor ezt észreveszem, és szándékosan elernyesztem magam, olyan érzés, mintha egy maszkot vennék le a fejemről, de ezt csak késő este tudom megtenni, nap közben nem. Aztán amíg azon elmélkedem, mennyivel másabb ez az érzés — néhány másodperc alatt — megint visszatér a feszültség, és megint van mit elernyeszteni. Mint amikor egy vizesárokból akarod kisöpörni a nedvességet; a víz egy része ugyan távozik, de a többi észrevétlenül visszacsorog, és újra összegyűlik. Újra és újra.  

Tegnapra aztán jött az újabb tünet, a heves szívdobogás. Az ember általában nem érzi, hogy dobog a szíve, maximum ha odafigyel vagy a mellkasára teszi a kezét. Ez így is van rendjén. Én viszont mostanában egyre többször érzem, ahogy a rendes szívdobogást néhány heves, a mellkasomat majd kiütő, össze-vissza dobbanás szakítja meg, majd minden megy tovább. Ez egyrészt kellemetlen, másrészt ijesztő is. Minek lehet a jele? Infarktus közeleg 30 évesen? Vagy csak angina pectoris? Vagy ez teljesen normális? De akkor miért nem volt eddig?

Nos, tegnap már vagy 40 ilyen ritmuszavar-izé ért, amikor délután kiderült, hogy az új könyvelőprogram hibás 'gyári' paraméterezése miatt az egész aznapi munkám értelmetlen volt, ráadásul észre sem vettem. Ilyen időszakban...és egy egész napi munka oda! Amint a dolog szépen eljutott a tudatomig, éreztem, ahogy a düh szétárad a testemben, mint valami vulkáni lávafolyás, ami a gyomromból indul, de a testem összes pontjába eljut. Régen éreztem magam ennyire dühösnek, és mivel ritkán fordul elő, hogy igazán kijövök a sodromból, kezelni sem tudom mindig a helyzetet. Dührohamom volt, na. Fennhangon szidtam mindent, — de nem mindenkit,— és közben fogadkoztam, hogy felmondok, "elmegyek TESCO-pénztárosnak", "mindjárt szétrúgom ezt a kurva gépet" meg ilyenek, és az egészet a legbrutálisabb káromkodásaimmal elegyítettem. Ezek kellenek, hogy lenyugodjak, de bevetettem némi infantilis papírhajigálást is, míg végül a férfiember agresszivitásának levezetésére legalkalmasabb két dolgot tettem: fizikai igénybevétel (kondi) és szex. Bár a terhek alatt rogyadozó lábam a sors kigáncsolta, még térdre tudtam kecmeregni.

Reggelre egészen rendbe is jöttem, a szívem sem rakoncátlankodott, bár a tömegközlekedő embertársaim nem idegesítettek kevésbé. Aztán beértem a munkahelyemre, ahol a vezető könyvelő azzal fogadott, hogy az este ismét megcsinált bérszámfejtés hibáját ugyan sikerült kijavítanom, de még van benne egy másik is, ami miatt megint elölről kell kezdenem az egészet. Szerintetek mennyire lettem idegbeteg? A dühtől már csak hebegésre futotta, őrjöngeni sem volt időm. Pedig jogos lett volna, mert ez megint a program hibás paraméterezéséből adódott, és nagyon nehéz és időigényes lett volna előre kiszúrni. Egyszerűen rakás szar az egész.

Próbáltam keresni, hol a hiba, hogy többször ez ne fordulhasson elő, de annyira szétszórtak lettek a gondolataim, hogy egyáltalán nem tudtam koncentrálni. A határidő pedig ott szorongatott, nem is beszélve arról, hogy egy másik cég — akinél már előre rettegtem a hasonló esettől és a kézzel való számolgatástól —, még a bérszámfejtéshez való adatokat sem juttatta el hozzánk. Ennek a két cégnek több alkalmazottja van, mint az összes többinek együttvéve, és kellőképpen bonyolultak is (ezért bukott csak most ki a hiba). 

Míg eddig úgy-ahogy tartottam magam, most kicsúszott a lábam alól a talaj, rám tört a munka teljes értelmetlenségének érzése. Minden nap akadályok gördülnek az ember elé, amiket több-keveseb sikerrel sikerül is átugrani, de most úgy éreztem, semmi haszna az egésznek. Kész, vége. Minek járok egyáltalán be, ha csak az idegeskedés jut osztályrészemül? Nem lenne jobb, napi 8,5 órát csak úgy bent lenni, gépiesen darálni a tennivalókat, és minden lelkesedés nélkül végezni a munkát? Nagyon úgy éreztem, hogy de. A koncentrációm megszűnt létezni, és innentől kezdve kiborítottam a teámat, levertem egy halom papírt, rossz cégre könyveltem egy másikat, aztán meg rossz évre könyveltem. Ezek persze csak tovább fokozták az amúgy is szar hangulatomat, és már ott tartottam, hogy legszívesebben nekiláttam volna bőgni, mint egy éhes óvodás, aki a homokózóban leejtette a lekváros kenyerét. 

Ilyenkor nem tudok mást tenni, mint hogy elgondolkodni azon, nem kéne-e most rögtön felmondani, esetleg bedugni a fülem valamilyen zenével, és az egész irodát kollégástul kizárni a tudatomból. Ezt is tettem, csakhogy ilyenkor magamra maradok a dühömmel, ami szintén nem jó. Most például oda jutottam, hogy elegem van a hülye jellememből, hogy sosem tudom magam igazán elengedni. A spontaneitás számomra egy nem létező fogalom. Sem társaságban, sem az ágyban, sem egy szórakozóhelyen, sehol és semmikor. Ezért tartanak távolságtartónak, ezért nem tudok a családommal kommunikálni, ezért nem érezheti senki, hogy igazán a barátja vagyok...ezért vannak görcsben az arcizmaim.

Tudjátok, mire vágynék igazán? Elmenni egy szórakozóhelyre, jól elveszíteni az öntudatomat (mindegy, mitől, csak hasson), és valami pörgős zenére táncolni. Mondjuk egy ilyenre (még sem zenétlen...):

Arra az egy estére nem foglalkoztatna a világ gondja meg a sajátom sem, csak átúszna a tudatom egy másik dimenzióba, ahol csak a fények és a zene lenne. Élvezném a pörgést, a stroboszkóp fényét az arcomon, úsznék a semmiben és csak dobálnám a tagjaimat, amíg a kimerültségtől össze nem rogynék. Ha például éppen ez a zene szólna, 2:10-nél (de főleg 2:40-nél) — tudatilag — tutira átúsznék egy párhuzamos dimenzióba, ahol csak én vagyok meg a gondtalanság. Aztán ha összerogytam, utána jótékonyan átaludnék vagy két napot. Beh jó is lenne.

Ezt persze csak egy üres diszkóban tenném meg, hogy ne röhögjön mindenki rajtam...