strand bejegyzései

Megint eltűntem kicsit, de amennyi blogolásra fordítható időm, energiám és kedvem volt, azt felhasználtam blogolvasásra, meg a Captainnél folytatott vitára (és még ott is tartozom 1000+1 válasszal), de most ideömlesztem a múlt hét eseményeit, akkor is, ha azok nem annyira izgalmasak.

Július 3-a, vasárnap: ez ugyan kapásból kilóg a hétből, de megemlíteném, hogy otthoni egyedüllétem alkalmából befejeztem végre a konyha nagytakarítását. Három héttel korábban kezdtem, de akkor nem volt időm befejezni, utána meg nem volt kedvem folytatni, főleg, mivel valami elképesztő szutyok halmozódott fel egyes pontjain. A tűzhely és a mellette levő kis szekrényke között, a radiátor barázdái között, a fűtéscsöveken, a szekrény tetején, stb. Bizonyos (rejtett) pontok nagyanyám halála óta nem voltak lesikálva (azaz 5 éve), szóval igencsak ideje volt már nekifogni. Mentségemre szóljon, hogy az esetleges szándék ellenére sem lehetett volna bármikor nekilátni, mivel például a fent említett szekrényke kiemeléséhez két ember is kevés (de azért Ricsivel ketten megoldottuk). Ha összeadom a két alkalmat, legalább 5 óra megfeszített sikálás kellett, mire mindenhol úgy kiganéztam, hogy annak szintjével már magam is elégedett lehettem, most pedig igyekszem megőrizni a tisztaságot, hogy minél tovább élvezhessem azt, és hogy legközelebb kevesebb idő is elég legyen egy hasonló takarításhoz.

Július 4-5., hétfő-kedd: baromi szarul indult a hetem, és mindkét nap nagyon ingerült is voltam. Vannak ezek a rendszeresen visszatérő mélypontjaim, de most nem pusztán erről volt szó, hanem arról is, hogy kurvára összejöttek a dolgok. Kedden az volt a csúcs, amikor betoppant egy nemrég megszűnt vállalkozás tulajdonosa, aki pszichiátriai kezelés alatt áll, viszont vélhetően nem vette be a gyógyszereit. (Nem írtam le már ezt valahol? Mindegy.) Szóval egyszerre volt támadó és paranoid, elkeseredett, önsajnáló, hisztérikus és már a megjelenése sem volt túl bizalomgerjesztő: szétesett arc, kisírt szemek, elkent smink. Szerencsére nem én beszéltem vele, de a szomszéd szobából is rossz volt hallgatni azokat a hangulatváltozásokat, bizonytalan kérdéseket. Állítom, hogy fogalma sem volt arról, hol van (és ezt mintha ő is állította volna). Az ilyen szituációkat nagyon nem tudom kezelni.

Július 6-7., szerda-csütörtök: nem emlékszem, hogy ezeken a napokon bármi érdekes történt volna, leszámítva, hogy újra voltunk kondizni és, hogy mindkét alkalommal perlekedtünk is a súlyok emelgetése közben. Ezeken a napokon volt téma a közszolgálati médiumokban dolgozók létszámcsökkentése, ami nekünk is témát adott dögivel. Szerintem mindkét este órákon át érveltünk pro- és kontra, össze is kaptunk itt-ott. Ezeket persze nem kell komolyan venni, és ha nem érkezik közben valami nagyon övön aluli, akkor hamar el is felejtjük.
Megvettem aztán az év első görögdinnyéjét, és szar volt. Imádom a görögdinnyét, ez a kedvenc nyári gyümölcsöm (a téli a narancs, a tavaszi az eper, az őszi pedig a szőlő), és mindig addig eszem, hogy majd' kipukkadok...még most is, hogy ennyire íztelen volt. Vicces, hogy pont aznap volt hír a Mezőgazdasági (és...) Minisztérium intézkedési terve vagy mije, amivel a magyar dinnye helyzetbe hozását tervezik elérni, a szar import dinnye rovására. És lőn, az import dinnye tényleg szar volt. Azért megettük csak, hogy minél előbb esélyt kapjon egy újabb, talán finom darab.

Július 8., péntek: unalmas munkanap, melynek végén összeszedtem magam, és nekiláttam megválaszolni a Captainnél indult vita engem érintő kommentjeit (amire az elején utaltam már). Sajnos nem volt elég időm mindre, és még azóta is tartozom párral, de igyekszem pótolni. Este Xanax Extrát hallgattunk, amit tessék másnak is követni, mert jó műsor (a 'sima' Xanax-szal együtt), aztán megint elmerültünk valami vitatémában, amibe úgy belelendültünk, hogy már éjjel 1 volt, mire aludni térhettem. Normál körülmények között ez persze nem késő, csak akkor, ha egész héten folyamatosan kimerítem magam. Péntek estére ez már szédüléses-rosszullétes tüneteket is tud produkálni.

Július 9., szombat: reggel korán kellett kelnem, avagy mondhatjuk úgy, hogy nem aludhattam tovább az átlagosnál, mert strandra mentünk. Még hét közben jött rám, hogy el kéne menni, annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy strandra járós. Mondták, hogy kánikula lesz, és megkívántam a lángos-kukorica-vattacukor-jégkrém vonulatot, de ennek ellenére sem biztos, hogy a Dagályban kötöttünk volna ki, ha nincs egy külső megkeresés egy hasonló kívánság megfogalmazásával. Reggel tehát boltba menés, kóla-csipsz-ropi vásárlás, szendvics gyártás, összepakolás, és 9 után kicsivel, már úton is voltunk Ricsivel. Igaz, még nem a strandra, mert volt egy kis kitérőnk, de 11 után valamivel már meg is érkeztünk a pénztár előtt kígyózó sorokhoz. A kalickákban egyenpólós diákmunkások izzadoztak, de nem is emiatt haladtunk olyan kurvakibaszott lassan, hanem mert minden második előttünk álló egészségpénztárra kérte a belépőket, és arról számlát kellett kérnie. Pff...Na most el lehet képzelni, a már akkor 30 fokos hőségben milyen 'jó' hangulat uralkodott a sorokban. De bejutottunk, és miután találtunk egy kevésbé napsütötte placcot, egyből enni kezdtünk (tipikus strandviselkedés), aztán már mentünk is csobbanni. Na így ki lehetett bírni ezt az elképesztő meleget. A vattacukor-főtt kukorica-stb. kombó ugyan kimaradt, viszont láttunk elképesztően sok tetovált és elképesztően sok elhanyagolt embert. Utóbbi sajnálatos, előbbi viszont furcsa nekem. Miért tetováltatják ennyire sokan a testüket? Miért jó egy egész életre szóló ábrát a bőrünkbe üttetni, amikor nem is biztos, hogy pár év után is ugyanúgy tetszeni fogunk magunknak? Én nem tudom elképzelni, hogy összefirkáltassam magam (de nem ítélek el senkit, aki viszont igen!). Jó pasit viszont csak alig láttunk (egyet rögtön az elején, majdnem orra is buktam egy gyökérben miatta); azok biztos a Balatonra mentek, nem a prolik közé.

Kis hátrány volt, hogy az idén először felvett papucsom pántja totál széthorzsolta a lábam valamint, hogy egy kicsit leégtem, és a nap+víz kombó totál kiszívott, de egy mély alvás az utóbbit aztán átmenetileg rendbe hozta. A lábam persze még most is fáj. Utálom azt a papucsot.

Július 10., vasárnap: izzadozás és punnyadás. Nem mintha nem lett volna egy csomó dolgom, de ilyen hőségben semmire nincs energiám. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Ha valakinek ecsetelnem kell a panelt, akkor annak csak annyit mondok, hogy napnyugta után, amikor a külső hőmérséklet konszolidálódik, itt akkor is 40 fok van, és az is marad még napokig, amíg a beton ki nem hűl. Például most is rohadt meleg van. Ennek ellenére főztem egy jót (a sütő tovább növelte a lakás hőmérsékletét), aztán a kész művel átugrottunk Redblekékhez, ahol beszélgettünk egy kicsit, limonádézás és fagyizás kíséretében.

Július 11., hétfő: ha már az elején plusz egy napot túlnyúltam, akkor hadd nyúljak túl egy nappal most is. Ma nem sok izgalmas történt, viszont tettem egy nagy lépést a szabadság felé: leálltam a múltkor ecsetelt játékról, és be sem léptem. Továbbra is állítom, hogy a legjobb játék, amit a neten valaha is találtam, de amióta első lettem, egyrészt elfogyott az elérendő cél, másrészt a nyomomban kullogók számára én lettem az elsődleges célpont. Így egyszerre kellett egy csomó mindent menedzselnem, és állandóan résen lennem, ami nagyon rabszolga-jellegűvé tette ezt a szórakozási formát. Az utóbbi hetekben egyre kedvetlenebbül toltam, és egyre többször gondolkodtam el a profilom törlésén, mígnem ma reggel eldöntöttem, hogy kész, vége. Azóta a valaha látott legnagyobb sereg java része minden bizonnyal éhen veszett, szóval visszalépni sincs értelme (ezt szándékosan hagytam, éppen ezért), de ennek ellenére még így is hónapokig én maradok az első. Kicsit 'túlnyertem' magam. Persze nem kell félteni, unatkozni eztán sem fogok.

UPDATE: a munkából hazafelé szert tettem egy újabb dinnyére, ami valami 11 kiló 40 deka volt, magyar, és kilónként 10 forinttal olcsóbb, mint a múltkori bevándorló. Sokkal finomabb, szóval jól mondták, hogy érdemes a magyart venni (vettem is volna, ha lett volna múlt héten is). Ti is inkább olyat szerezzetek.

A blogom természetesen nem csupán a verses játékról fog szólni eztán, hanem rendes bejegyzéseket is írok (szóval van itt élet...). Most csak egyszerűbbet, de a közeljövőben igyekszem amolyan 979-es terjedelműeket is, meg olyanokat is, amiket már egy ideje tervezek, de még nem jutottam odáig. Most van némi kölcsönenergiám, és a legutóbbi határidőnek is vége, szóval időm — elvileg — van, csak kedvem is legyen hozzá.

Most viszont maradjunk a csillaghegyi strandnál, ami nem azért érdekes, mert ott voltam, hanem azért, mert olyan, amilyen. Na jó, mondjuk azért is érdekes, mert én elég ritkán kötök ki strandon (főleg Ricsi óta, aki szerint időpocsékolás ott lenni), tavaly is csak egyszer voltam, és akkor is csak éjszaka. Ja, a Balatonban lubickolást nem számolom ide, mert az nem strandolás, hanem nyaralás...

Kérem, ez a strand egyedülálló a maga nemében, mivel a XXI. században is autentikus mementója a legszocialistább szocialista éveknek, egy igazi, szoborparkba való műremek. Nyilván azért nem kötött ki ott, mert egyrészt senkinek sem árt, másrészt mert baromi nehéz lett volna kimarkolózni és átszállítani oda. Igaz, nem jártam be töviről-hegyire, de amit láttam belőle, az bőven elég volt ezen véleményem kialakításához. Technikai információ, hogy az egész komplexumban mindössze 2, azaz kettő darab medence van, és azok sem bírnak semmiféle extrával. Van bennük víz, azt' jó napot. Az egyik amolyan úszni való, a másik meg ázásra kialakított, és utóbbinak legalábbis baromi hideg a vize (22-23 fokos). Minden alkalommal 6-8 percig kellett biztatnom magam a belemerülésre, addig meg csak fokozatosan sokkoltam a testem-lelkem, hol a pöcsmagasságig, hol meg a mellkasig érő vízbe való behatolással. Mivel a strandon a bejárattól mindössze 50 méterre (sem) hatoltunk el, nem tudom, mekkora a kiterjedése, és a nem látott helyeken mi van, de azoknak könnyedén utána lehet nézni.

Van pölö egy gyerekmedence (ez kvázi a harmadik), ami engem nem izgat, sok-sok faház, hangsúlyozva a hajdani KISZ-tábor mivoltot, növényzet dögivel, meg valami fenti 'tisztás' rész — állítólag — szép kilátással és naturalistáskodási lehetőségekkel. Utóbbi szintén kihagyós — számomra. Van még egy olyan öltöző részleg, amihez hasonlót csak az Andrássy út 60. pincéjében láttam: omladozó vakolat, 1000 réteggel átfestett ajtók és pad a fülkében, enyhe pisaszag és nyomasztó félhomály. Itt van egy kabinosfiú is, aki egy "közös öltöző" feliratú helyiség kulcsával flangál fel-alá, ha esetleg akadna valaki, aki a féltendő értékeit az ő gondjaira bízná. Van egy külső értékmegőrző is, meg kettő darab strandon-táplálkozási lehetőség, egy hot-dog/hamburger meg egy hekk/palacsinta árus. Utóbbit nem nagyon vettemtük igénybe, csak egy Magnum jégkrémet vettem ott öccázé', előbbi viszont a menő amerikai hot-dogot árusítja, mert ugye minden menő, ami nyugati vagy annak látszik. A hamburgerében meg az a vicces, hogy a húst leszámítva tökéletesenpontosanugyanolyan alapanyagokból készül, mint a hot-dogok, ketchup, mustár, majonéz, savanyú uborka karikák, pirított hagyma granulátum és a pékáru. Öccázé (hot-dog csak négynegyven).

Ez mindössze 1700 Ft/fő/nap áron igénybe vehető, és alig másik 200 ember társaságát kell elviselni, ami — valljuk be — sokkal jobb, mint 2000, köztük jó pár tucat nagybelű, vastag láncos cigány családfő a pereputtyal, hangos és nagyon menő kamasz kölkökkel, szaros pelenkával vízbe menő csemetékkel. Igaz, az itteni 200 fő nem éppen válogatott díszpéldányokból áll. Volt két vékonyka fiatalember, tojáshéjjal a valagán, és egy pillanatra megpillanthattam egy igazi, kidolgozott testű bikát is, de az sajna gyorsan eltűnt szem elől. Az összes többi ember vagy vénasszony (köztük olyan is, akinek 30 éve nem tűnt fel, hogy megvénült), vagy fecskében flangáló elhanyagolt férfi, aki műanyag dobozból eszi a rántott húst, paradicsommal és paprikával. Mert egy '60-as évekbeli strandon otthonról hozott rántott húst kell enni, ez nem vita tárgya. Persze mi is ott voltunk, igazán igényes, jóképű, jótestű, stb. meleg fiatalemberek, meg a szomszédunk, aki egy felfuvalkodottan sétáló baseball-sapkás. pipázó pasi volt, és Árpád-sávos úszónadrágban parádézott. Nem, nem piros-fehér csíkosban, hanem Árpád-sávosban, ugyanis a turul tetoválás a felkaron egyértelműen erre utal.

Szóval ha kedvet kaptatok, egy arborétum-szerű területen egy rendkívül nyugodt hangulatú strandoláshoz, meg nagypapa-korú csempéken tapodáshoz, vagy szeretnétek látni egy rakéta alakú zuhanykabint (ez komoly, a szovjet testvér imádata hajdan idáig fajult), esetleg néhány Gyurcsány-Bajnai korszakból itt maradt In-Kalost, akkor irány Csillaghegy, és jó szórakozást!

A nyár számomra általában elég későn kezdődik. Ha május utolsó heteiben esetleg jó idő van, azt nem nagyon élvezhetem, mert a hó végéig estig dolgozom, gyakran még hétvégén is. Így ha akarnék sem tudnék mondjuk strandra menni (de nem akarok). Amint a hajtásnak vége, máris teljes gőzzel teljesíthetek a vizsgákon, amik egészen június végéig eltartanak. Az idén sem volt ez másként, a júliusból eltelt három hétben azonban minden eddiginél nagyobb esélyt adtam a Bőrrák Bácsinak.

Kezdődött a málnaszedéssel, amikor ugyan baseball-sapkát viseltem, de a nyakam és a karjaim védtelenek voltak. Előbbi annyira leégett, hogy a többiek azzal csúfoltak, olyan a nyakam, mintha egy piros színű pólót viselnék. A valóság ehhez képest inverz volt, hiszen pont ott pirosodtam ki nagyon, ahol nem takart a pólóm. Még fénykép is készült róla, ezen pedig jól látszott a ruha gallérjának ívelt vonala. A karjaim ekkor úgy leégtek, hogy a málna tüskéinek karcolása nem látszott a bőröm pirossága miatt. Néhány nap múlva a bőröm színe egyre jobban a barna felé tendált, és persze hámlani kezdett, ahogy a füleim hegye is.

Volt néhány napom a regenerálódásra, de aztán leutaztunk a Balatonra. Az első este (késő délután) az első utunk a partra vezetett, de mivel ekkor már nem tűzött erősen a nap, nekem sem lett bajom tőle. Másnap viszont már kora délelőtt kitelepültünk, és az idő is verőfényes volt. A délelőtt még csak-csak elment, de amikor kezdett bedurvulni a helyzet, és újfent pirosodni kezdett a bőröm, gyorsan lekentem magam egy 40 faktoros naptejjel. Hamarosan kiderült, hogy én erre immúnis vagyok, ezért a nap végére a hátam, a vállaim és a karom is rákvörös lett. A nyakam nem, mert az már eleve le volt barnulva, úgyhogy az most csak tovább sötétedett.

Meg kell hagyni, eléggé szenvedtem, de másnapra — hála Istennek — beborult. Ilyen időben strandolni ugye nem lehet, de hogy ne unatkozzunk, és mégis pancsolhassunk, elmentünk Kehidakustányba, az élményfürdőbe. Kaptam egy napot a regenerálódásra. Csúszdázás, bugyborékban ülés, vízsugárral masszírozás, forróvizes medencében pancsolás az esőben; ez volt a napi program. Másnap viszont újra hét ágra sütött a nap, én pedig már előre féltem a következményektől. Újra lekentem magam a naptejjel (mintha sok értelme lett volna), hiszen a két nappal korábbi égésem még alig halványult. Igyekeztem minél többet árnyékban vagy a nem túl átlátszó víz mélyén tartózkodni (gyakorlatilag már a felszíntől 5 centire sem lehetett látni semmit), hogy így kíméljem magam. Délután aztán el kellett indulnom hazafelé, és amikor a pólómat felvettem, majd a hátamra dobtam a táskámat, éreztem, hogy a kímélő program nem lehetett túl sikeres.

Két napot töltöttem itthon. A bőröm elkezdett barnulni és hámlani, és napról napra egyre csodásabban nézett ki. Ha langyosnál melegebb hőmérsékletű víz érte, az elég szar érzés volt, és a táskámat sem hordhattam kényelmesen, mert a bőrömte érintve fájdalmat okozott. Szombaton elindultam vissza, és pont azokban az órákban érkeztem meg, amikor a leveszélyesebb a nap. A többiek már a parton voltak, ezért én is rögtön oda indultam, és egy negyed óra múlva már ment is a pancsolás. Mivel egészen jól lebarnultam, ezúttal nem kellett félnem az újabb leégéstől. Már arra is vettem a bátorságot, hogy a világosnak vélt bőrfelületeimet kimondottan lemaradás-behozási céllal a napfény alá tartsam (magyarul napoztam).

A vasárnap ismét a parton talált minket. Ekkor már csúf cafrangokban jöt le rólam a bőr, amit a gyerekek erőszeretettel tépkedtek volna, de ezt nem engedtem, egyrészt mert gusztustalan, másrészt mert félő volt, hogy így olyan felületbe is beletéptek volna, ami még nem vált el rendesen. A nap ugyan sütött, de fátyolfelhők takarták el, ezért meleg is volt, világos is volt, mégsem kellett leégéstől tartani — gondoltam én. Le sem kentem magam, és a testem takarásával sem foglalkoztam...és a nap végére még az előzőnél is brutálisabban égtem meg. Nem 'le', hanem 'meg'. Amíg hazaértünk, azt hittem, azért fáj annyira a nyakamnál, mert a póló gallérja basztatja, és csak otthon láttam, hogy ahol korábban lehámlottam, ott a frissen nőt bőr most hólyagosra égett.

Később ez leszáradt, kirepedezett és vérzett. Brutálisan néz ki még most is, de talán heg nélkül begyógyul, és már nem is fáj. Egy hétig viszont nagyon szenvedtem. De ha nem is a legpraktikusabb módon történt a kivitelezés, a napon levés eredménye talán megért ennyit: baromi jól lebarnultam, és meg kell hagyni, így baromi jól nézek ki.

Én sosem jártam még szoláriumban, és a napon sem töltöttem még annyit, hogy (viszonylag egyenletes) színem legyen, ezért ez a látvány újdonságként hatott számomra. Sosem voltam elégedett a testemmel, de a 10 havi edzés és az idei nyár együttesen elérték nálam azt, hogy a tükörképem láttán elégedetten csettintettem. És amikor kikerestem a gépemen levő fényképek közül egy tavaly nyáron készültet, csak akkor döbbentem meg igazán. Azon ugyanis se nem szőrös, se nem szőrtelen (olyan szanaszét), fakó testtel, ballonszerű törzzsel és csenevész végtagokkal vagyok látható. Ehhez képest most majdnem teljesen lapos a hasam, a végtagjaim ha nem is vastagok, de jól láthatóak rajta az izomcsoportok, széles(ebb) a hátam, le vagyok gyantázva, a bőröm pedig bronzosan csillog a lámpafényben. Ha a testem tulajdonosa nem én lennék, még kívánatosnak is tartanám magam.

Jövőre azért majd jobban odafigyelek.