szórakozás bejegyzései

Ígértem, hogy a múltkori mozifilmekkel kapcsolatban írok némi véleményt, úgyhogy következzen most ez.

Az élet fája (The Tree of Life)

A Ricsi már előzetesen felkészített rá, hogy ez kb. a Melankólia pepitában, de mivel annyira meg szerette volna nézni, annak ellenére mentem el vele, hogy magamtól sosem ültem volna be rá. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy milyen. Megnéztük, és még aznap megkérdezték páran, hogy milyen is volt, de sem a Ricsi, sem én nem tudtunk rá választ adni. Ha pontozni kellene egy 10-es skálán, fogalmam se lenne, hova soroljam,, hány pontot adjak rá . Rossznak semmiképpen sem mondható, hiszen rengeteg jó gondolat van benne, meg gyönyörű jelenet, jó színészi játék, elgondolkodtató momentum, de kijössz róla, és nem tudod, mit lehetne mindezzel kezdeni. Plusz rohadt hosszú, közben viszont nagyon kevés párbeszéd van benne. Mint a Honfoglalásban, aminek jellegzetes momentuma, hogy Franco Nero 5 percig bámul a világba. A nézés persze nem baj, én is megállapítottam már pár filmnél, hogy a leghatásosabb, legkurvakibaszottjóbb jeleneteket csak elrontotta volna a beszéd, de ami kevés, az kevés.

Egyébként megállapítottam közben, hogy ez egy KDNP-s oktatófilm is lehetne a családról, mivel egyes jelenetek közben még nekem is kedvem támadt egy-két gyereket gyártani, és apukának lenni, ebből a szempontból tehát mindenképpen hatásos volt. Ugyanakkor azt is megállapítottam, hogy a filmet újra meg kellene nézni, de ezúttal 3-5 perces blokkokra darabolva, és minden blokk után el kellene a látottakon elmélkedni, mert lenne min, és így annyira tömény sem lenne az egész. Születés, halál, Isten, teremtés, szeretet, család, felnövés, bűn. Aki fogékony a művészfilmekre, a szépségre, a mély gondolatokra, az arcokkal, gesztusokkal, látvánnyal kifejezett érzelmekre, annak mindenképpen ajánlom, de aki csak Brad Pitt miatt nézné meg, az nagy ívben kerülje, mert nagyon csalódni fog.

Barney és a nők (Barney's Version)

Ez a film viszont már eldönthetően nem jó. Alapvetően komédia, de annak nem annyira erős, a végé felé a drámába fordulás meg inkább csak hatásvadász, mintsem mély. A főszereplő életstílusa és megmozdulásai inkább taszítóak (sőt), amire még jól rá is játszanak a készítők, azaz még ki is hangsúlyozzák lépten-nyomon. A cél nyilván az, hogy magunk is egy kicsit megundorodjunk, mert aztán majd milyen jó lesz megélni a látottak miatti sajnálatot avagy szánalmat. A színészek egyébként jónak mondhatók, de se a sztori, se a beleszuszakolt minimális kis csavar nem javítja tovább az összképet.

Egyébként lehet, hogy ha a körülmények nem olyanok, amilyenek voltak, jobban élveztem volna. Történt ugyanis, hogy az előttünk levő sorban egy rakat vénember és vénasszony ült, akik legalább annyira nem tudtak viselkedni, mint amennyire a Westend mozijában az akciófilmekre beülő cigánygyerekek, és ez nemcsak megdöbbentett, de sokkal inkább zavart. Röfögtek, hangoskodtak, akkor nevettek, amikor nem is volt min, és folyamatosan kommentálták a jeleneteket. Marha idegesítő volt. Amikor aztán az egyik tatának megszólalt a mobiltelefonja (pedig külön elhangzott, hogy mindenki halkítsa le), és ő azt percekig kereste a kabátja zsebében, úgy éreztem magam, mint egy Monty Python szkeccs szereplője. Már csak röhögni tudtam és a fejemet fogni. Nem is értem, mi ez a sok nyugdíjas mostanában a mozikban. Az élet fája előtti filmről is tömegesen jöttek ki, azon is sokan ültek közülük, meg erre a filmre is egy csomóan ültek be (miközben az egész teremben egyébként alig egy maroknyian voltunk). Nem baj persze, csak feltűnt.

Összességében tehát nem volt valami felejthetetlen filmélmény. 4/10

...és már nem sikerült a minél gyakrabban (azaz max. 2-naponta) elkövetett blogírás tervét tartanom, két hét után máris 4 nap kimaradt. De van mentségem, mert annyi programom volt a hétvégén, hogy ki se láttam belőle. Pihenés persze semmi nem volt, alkoholfogyasztás viszont annál több, szóval máris nagyon várom a következő pénteket...

Az újabb heti hajtást (tudom, elcséplem ezt a szót, de használatkor még mindig szem előtt tartom az erejét) pénteken 4,5 óra túlórával koronáztam meg, majd ismét átlényegültem Lostékhoz, akik akkor az egyik utolsó estéjüket töltötték a munkahelyemtől két sarokra levő albérletükben, és ennek tiszteletére egy kis esti összejövetelt szerveztek. Mivel másnap a blogtali volt a program, nem is akartam (nagyon) alkoholt fogyasztani, hogy vasárnap még mindig legyen némi esélyem talpra állni, ezért csak egy üveg bort vettem, és azt vittem magammal. A terv nem jött be, mivel vendéglátóim is készültek, és a többi vendég sem jött üres kézzel. Ettől függetlenül többé-kevésbé sikerült mértéket tartanom, így csak egy kicsit becsíptem, és mire a taxival hazaértem, már ki is tisztult a fejem. Éjjel egy elmúlt, mire ágyba kerültem.

Szombaton kivakartam magam az ágyból, térültem-fordultam, és már indulnom is kellett a Puskin Moziba, ahol a Ricsivel — akinek péntek este külön programja volt — Az élet fáját néztük meg. A filmre most nem térek ki, mert majd egy külön bejegyzésben vesztegetek rá pár szót, elég legyen annyi, hogy a hossza miatt a végére igencsak éhesek lettünk. Beültünk az Astoriánál levő Burger Kingbe, és egy-egy menü mellett kényelmesen megtárgyaltuk a még friss filmélményt. Gondoltunk rá, hogy Tamást vagy SPF-et megkérdezzük, nem akarnak-e kicsit korábban a CD Fű-be érkezni, de aztán olyan jól eltraccsoltuk az időt, hogy csak kicsivel 7 előtt érkeztünk meg a helyszínre.

Mi voltunk az elsők, de hamarosan megérkezett Treen és IO is, majd némi beszélgetés-kezdeményt követően azt vettük észre, hogy egyre többen ülnek körülöttünk. Nem sorolok fel mindenkit, aki eljött, mert elég sokan voltunk, és végül tutira kifelejtenék valakit, de az biztos, hogy a melegbloggerek számának és aktivitásának ellenére is szép számban gyűltünk össze. Külön szerencse, hogy manapság a hírek gyorsan és akadálymentesen terjednek, így olyanok is feltűntek, akik már nem blogolnak, de akik ettől ugyanúgy a blogger-közösséghez tartoznak (legalábbis az én szememben). Nem tudtam mindenkivel beszélgetni, de a korábbi találkozók alkalmával már rájöttem, hogy nem is érdemes ezzel próbálkoznom, mert végül csak szétapróznám az estét, és egy következő alkalommal úgyis lehetőségem lesz törleszteni az elmaradásból. Furcsa volt, hogy az előző napi alkoholfogyasztás után most még többet ittam, de meg sem éreztem. 2x2 deci forralt bor és vagy 4 deci tömény elfogyasztása után is úgy éreztem magam, mint aki semmit nem ivott, de ez nem is baj, elvégre kinőttem már a középiskolás szintből, amikor még a berúgás maga volt az esti buli célja (mondjuk nekem már akkor sem). A lényeg, hogy a tiltás ellenére lehetett odalent (külön helyiségben) dohányozni, ami +1 pont, voltak jó beszélgetések, vicces momentumok, meg az üvegezés helyi verziója, a vasalózás. Szerencsére a javából kimaradtam, de a végén — újabb vegyülési kísérletem következményeként — még én is kaptam egy-két kényes kérdést, ezek őszinte megválaszolásához azonban már elegendő volt bennem az alkoholmennyiség. A hangulatot jól példázza, hogy a hely elvileg éjfélkor bezár, minket mégis úgy kellett kidobni, két órával később. Ennyi legyen is elég.

Miután mindenkitől elköszöntünk, hívtunk egy taxit, és hazajöttünk vele. Kivételesen egy női sofőrt kaptunk egy terepjáróval, ami külön-külön is ritkaság, nemhogy így együtt, ráadásul a nő nagyon beszédes, nagyon vagány és nagyon világi volt. Állítása szerint nyolc nyelven beszél...folytassam?

Fél 4-kor feküdtünk le aludni, és 10-kor már fent voltam, ami nem nagy kunszt, maximum, ha hozzá veszem a hét köznapi részét is. Ennek megfelelően a Redblekhez való átutazgatás, majd a Xanax következő műsoraihoz való szövegmondás alat végig tiszta kóma voltam. Alkalmanként majd' elaludtam, de azért hősiesen segítettem a skacoknak, és a jelenlétemmel igyekeztem emelni a délután fényét. Alkoholról már szó sem lehetett volna, de szerencsére nem is volt. Hazafelé aztán vásárlás, utána krumpli hámozás, és -sütés, vacsora, fürdés, filmezés, végül ájulás...és már itt is volt a hétfő.

Újra munka, újra fél 7-ig, aztán megint mozi (Barney és a nők), éjfél után lefekvés, korán kelés...

...és így tovább, szóval nem csoda, ha az utóbbi pár napban max. a kommentelésre volt némi energiám. Az aktuálisokra is csak holnap válaszolok majd, mert most teregetek, fürdök, rövid alvás, és már megint munka, megint fogorvos, megint...

Megint eltűntem kicsit, de amennyi blogolásra fordítható időm, energiám és kedvem volt, azt felhasználtam blogolvasásra, meg a Captainnél folytatott vitára (és még ott is tartozom 1000+1 válasszal), de most ideömlesztem a múlt hét eseményeit, akkor is, ha azok nem annyira izgalmasak.

Július 3-a, vasárnap: ez ugyan kapásból kilóg a hétből, de megemlíteném, hogy otthoni egyedüllétem alkalmából befejeztem végre a konyha nagytakarítását. Három héttel korábban kezdtem, de akkor nem volt időm befejezni, utána meg nem volt kedvem folytatni, főleg, mivel valami elképesztő szutyok halmozódott fel egyes pontjain. A tűzhely és a mellette levő kis szekrényke között, a radiátor barázdái között, a fűtéscsöveken, a szekrény tetején, stb. Bizonyos (rejtett) pontok nagyanyám halála óta nem voltak lesikálva (azaz 5 éve), szóval igencsak ideje volt már nekifogni. Mentségemre szóljon, hogy az esetleges szándék ellenére sem lehetett volna bármikor nekilátni, mivel például a fent említett szekrényke kiemeléséhez két ember is kevés (de azért Ricsivel ketten megoldottuk). Ha összeadom a két alkalmat, legalább 5 óra megfeszített sikálás kellett, mire mindenhol úgy kiganéztam, hogy annak szintjével már magam is elégedett lehettem, most pedig igyekszem megőrizni a tisztaságot, hogy minél tovább élvezhessem azt, és hogy legközelebb kevesebb idő is elég legyen egy hasonló takarításhoz.

Július 4-5., hétfő-kedd: baromi szarul indult a hetem, és mindkét nap nagyon ingerült is voltam. Vannak ezek a rendszeresen visszatérő mélypontjaim, de most nem pusztán erről volt szó, hanem arról is, hogy kurvára összejöttek a dolgok. Kedden az volt a csúcs, amikor betoppant egy nemrég megszűnt vállalkozás tulajdonosa, aki pszichiátriai kezelés alatt áll, viszont vélhetően nem vette be a gyógyszereit. (Nem írtam le már ezt valahol? Mindegy.) Szóval egyszerre volt támadó és paranoid, elkeseredett, önsajnáló, hisztérikus és már a megjelenése sem volt túl bizalomgerjesztő: szétesett arc, kisírt szemek, elkent smink. Szerencsére nem én beszéltem vele, de a szomszéd szobából is rossz volt hallgatni azokat a hangulatváltozásokat, bizonytalan kérdéseket. Állítom, hogy fogalma sem volt arról, hol van (és ezt mintha ő is állította volna). Az ilyen szituációkat nagyon nem tudom kezelni.

Július 6-7., szerda-csütörtök: nem emlékszem, hogy ezeken a napokon bármi érdekes történt volna, leszámítva, hogy újra voltunk kondizni és, hogy mindkét alkalommal perlekedtünk is a súlyok emelgetése közben. Ezeken a napokon volt téma a közszolgálati médiumokban dolgozók létszámcsökkentése, ami nekünk is témát adott dögivel. Szerintem mindkét este órákon át érveltünk pro- és kontra, össze is kaptunk itt-ott. Ezeket persze nem kell komolyan venni, és ha nem érkezik közben valami nagyon övön aluli, akkor hamar el is felejtjük.
Megvettem aztán az év első görögdinnyéjét, és szar volt. Imádom a görögdinnyét, ez a kedvenc nyári gyümölcsöm (a téli a narancs, a tavaszi az eper, az őszi pedig a szőlő), és mindig addig eszem, hogy majd' kipukkadok...még most is, hogy ennyire íztelen volt. Vicces, hogy pont aznap volt hír a Mezőgazdasági (és...) Minisztérium intézkedési terve vagy mije, amivel a magyar dinnye helyzetbe hozását tervezik elérni, a szar import dinnye rovására. És lőn, az import dinnye tényleg szar volt. Azért megettük csak, hogy minél előbb esélyt kapjon egy újabb, talán finom darab.

Július 8., péntek: unalmas munkanap, melynek végén összeszedtem magam, és nekiláttam megválaszolni a Captainnél indult vita engem érintő kommentjeit (amire az elején utaltam már). Sajnos nem volt elég időm mindre, és még azóta is tartozom párral, de igyekszem pótolni. Este Xanax Extrát hallgattunk, amit tessék másnak is követni, mert jó műsor (a 'sima' Xanax-szal együtt), aztán megint elmerültünk valami vitatémában, amibe úgy belelendültünk, hogy már éjjel 1 volt, mire aludni térhettem. Normál körülmények között ez persze nem késő, csak akkor, ha egész héten folyamatosan kimerítem magam. Péntek estére ez már szédüléses-rosszullétes tüneteket is tud produkálni.

Július 9., szombat: reggel korán kellett kelnem, avagy mondhatjuk úgy, hogy nem aludhattam tovább az átlagosnál, mert strandra mentünk. Még hét közben jött rám, hogy el kéne menni, annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy strandra járós. Mondták, hogy kánikula lesz, és megkívántam a lángos-kukorica-vattacukor-jégkrém vonulatot, de ennek ellenére sem biztos, hogy a Dagályban kötöttünk volna ki, ha nincs egy külső megkeresés egy hasonló kívánság megfogalmazásával. Reggel tehát boltba menés, kóla-csipsz-ropi vásárlás, szendvics gyártás, összepakolás, és 9 után kicsivel, már úton is voltunk Ricsivel. Igaz, még nem a strandra, mert volt egy kis kitérőnk, de 11 után valamivel már meg is érkeztünk a pénztár előtt kígyózó sorokhoz. A kalickákban egyenpólós diákmunkások izzadoztak, de nem is emiatt haladtunk olyan kurvakibaszott lassan, hanem mert minden második előttünk álló egészségpénztárra kérte a belépőket, és arról számlát kellett kérnie. Pff...Na most el lehet képzelni, a már akkor 30 fokos hőségben milyen 'jó' hangulat uralkodott a sorokban. De bejutottunk, és miután találtunk egy kevésbé napsütötte placcot, egyből enni kezdtünk (tipikus strandviselkedés), aztán már mentünk is csobbanni. Na így ki lehetett bírni ezt az elképesztő meleget. A vattacukor-főtt kukorica-stb. kombó ugyan kimaradt, viszont láttunk elképesztően sok tetovált és elképesztően sok elhanyagolt embert. Utóbbi sajnálatos, előbbi viszont furcsa nekem. Miért tetováltatják ennyire sokan a testüket? Miért jó egy egész életre szóló ábrát a bőrünkbe üttetni, amikor nem is biztos, hogy pár év után is ugyanúgy tetszeni fogunk magunknak? Én nem tudom elképzelni, hogy összefirkáltassam magam (de nem ítélek el senkit, aki viszont igen!). Jó pasit viszont csak alig láttunk (egyet rögtön az elején, majdnem orra is buktam egy gyökérben miatta); azok biztos a Balatonra mentek, nem a prolik közé.

Kis hátrány volt, hogy az idén először felvett papucsom pántja totál széthorzsolta a lábam valamint, hogy egy kicsit leégtem, és a nap+víz kombó totál kiszívott, de egy mély alvás az utóbbit aztán átmenetileg rendbe hozta. A lábam persze még most is fáj. Utálom azt a papucsot.

Július 10., vasárnap: izzadozás és punnyadás. Nem mintha nem lett volna egy csomó dolgom, de ilyen hőségben semmire nincs energiám. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Ha valakinek ecsetelnem kell a panelt, akkor annak csak annyit mondok, hogy napnyugta után, amikor a külső hőmérséklet konszolidálódik, itt akkor is 40 fok van, és az is marad még napokig, amíg a beton ki nem hűl. Például most is rohadt meleg van. Ennek ellenére főztem egy jót (a sütő tovább növelte a lakás hőmérsékletét), aztán a kész művel átugrottunk Redblekékhez, ahol beszélgettünk egy kicsit, limonádézás és fagyizás kíséretében.

Július 11., hétfő: ha már az elején plusz egy napot túlnyúltam, akkor hadd nyúljak túl egy nappal most is. Ma nem sok izgalmas történt, viszont tettem egy nagy lépést a szabadság felé: leálltam a múltkor ecsetelt játékról, és be sem léptem. Továbbra is állítom, hogy a legjobb játék, amit a neten valaha is találtam, de amióta első lettem, egyrészt elfogyott az elérendő cél, másrészt a nyomomban kullogók számára én lettem az elsődleges célpont. Így egyszerre kellett egy csomó mindent menedzselnem, és állandóan résen lennem, ami nagyon rabszolga-jellegűvé tette ezt a szórakozási formát. Az utóbbi hetekben egyre kedvetlenebbül toltam, és egyre többször gondolkodtam el a profilom törlésén, mígnem ma reggel eldöntöttem, hogy kész, vége. Azóta a valaha látott legnagyobb sereg java része minden bizonnyal éhen veszett, szóval visszalépni sincs értelme (ezt szándékosan hagytam, éppen ezért), de ennek ellenére még így is hónapokig én maradok az első. Kicsit 'túlnyertem' magam. Persze nem kell félteni, unatkozni eztán sem fogok.

UPDATE: a munkából hazafelé szert tettem egy újabb dinnyére, ami valami 11 kiló 40 deka volt, magyar, és kilónként 10 forinttal olcsóbb, mint a múltkori bevándorló. Sokkal finomabb, szóval jól mondták, hogy érdemes a magyart venni (vettem is volna, ha lett volna múlt héten is). Ti is inkább olyat szerezzetek.

Rajtam kívül már talán minden résztvevő blogger megírta, milyen izgalmas dolgok történtek a legutóbbi blogtalálkozón, és azt hiszem, nekem sem kellene kifelejtenem az események rögzítését a bejegyzéseim sorából. Én persze képtelen vagyok az eseményt magát csak úgy végigvezetni, muszáj vagyok egy kicsit régebbről kezdeni.

Nem is volt biztos ugyanis, hogy megyek, mivel a hét elején borultak egy kicsit a dolgok. Eljött ugyanis a kedd, amikor PaPe és Iguazu után Redblekék is beírták a facebookos eseményfalra, hogy nem tudnak jönni. Ricsi és én elvileg velük együtt (kocsival) indultunk volna neki az útnak, de ez így ugrott. Aznap eleve nagyon fáradtnak éreztem magam, az események ilyetén fordulata pedig teljesen levertté tett, és már azon gondolkodtam, hogyan fogalmazzam meg Defallának a bocsánatkérő levelet, amiért nekünk is otthon kell maradnunk. Budapestről Ózdra ugyanis 3,5-4,5 óra az út, a vonatjegy(ek) ára pedig kb. ugyanennyi, ezerben. Ez kettőnknek — még a Ricsi diákjegye mellett is — 10-12 ezer forint lett volna, ami a jelenlegi anyagi helyzetemben eléggé hazavágott volna. De még nem is ez volt a fő probléma, hanem hogy munka után valószínűleg oda sem értünk volna, mert az még oké, hogy Ózdra levonatozunk, de hogy onnan még Sátára is eljussunk, annak már nem sok esélyét láttam. Utolsó esélyként megkértem a Ricsit, hogy hívja fel Tamást, hátha beférünk abba az autóba, amivel ő is megy, és egy napnyi izgalom után kiderült, hogy be. Nem szeretek kérni (sőt, kimondottan utálok), de menni is szerettem volna, a hétvégémet is úgy terveztem, meg Defallával sem szerettem volna kiszúrni. Ez tehát megoldódott.

Eljött aztán a péntek. Munka után egyből rohantam haza, adtam a cicámnak enni (hogy legyen neki még szombatra is), összehajigáltam a holmimat, betettem a cuccok közé egy üveg pálinkát, aztán már nyargaltam is a Nyugati térre, ahová a találkát egyeztettük a Ricsimmel. Közben a Tamás is odajött, TESCO-ztunk egyet, és már indultunk is tovább az Ecseri úti metrómegállóhoz, ahol a bloggerkolléga felvett bennünket. Egész jó időben indultunk, hogy QKevint összeszedjük, viszont a nagy forgalom miatt már eleve a megbeszéltnél később értünk a helyszínre. Visszafelé azonban még rosszabb volt a helyzet, és mire Kevin holmijaival együtt kiértünk Budapestről, már másfél órát vesztettünk is az előzetesen kalkulálthoz képest. A kocsiban volt két olyan megszólalásom is, ami miatt úgy tűnhetett, hogy bárkire is neheztelnék a 'késés' miatt, holott csak a forgalmat kárhoztattam meg a lámpákat, szóval ez elég szerencsétlenül sikeredett. Hogy jönnék már ahhoz, hogy úgymond vendégként bárkinek is beszóljak? Mondjuk talán fel sem tűnt senkinek, vagy talán úgy maradt meg az agyakban, ahogy azt mondani szándékoztam, de azért emésztett egy kicsit a dolog. Utálom, amikor a seggségem miatt félreérthető vagyok, mert utálok magyarázkodni is (aminél jobban csak azt utálom, amikor a funkcionális analfabéták az egyértelmű mondataimat sem fogják fel).

Kevin némi pálinkát is hozott magával, amit az út első felében be is termeltünk. Finom volt mindkét fajta, és mivel legutóbb csak ebédeltem, egy kicsit be is csíptem tőlük, de csak olyan ellazulósan. Egerben még a srácok TESCO-ztak egyet, mi meg addig a Ricsivel elszívtunk pár cigit a parkolóban. A hátralévő út sem telt rossz hangulatban, aztán valamikor este 9 után (talán már 10 is volt) megérkeztünk a célállomáshoz. Rajtunk kívül gyakorlatilag már mindenki ott volt, Defalla, Ricsi és Defalla közös ismerősei, Defalla segítőtársa, Matin, Lonelycloud és egy srác, akiről csak valamikor éjfél után derült ki számomra, hogy bizony ő Monogon. Jó, bemutatkozáskor civil nevek hangzottak el, és ha a magam barátkozási hajlandóságából indulok ki, hülyén is jövök vissza, de Monogon megmentette a helyzetet azzal, hogy beközölte, ki is ő. Kipattantunk az autóból, bemutatkoztunk, felmértük a szállást, kipakoltuk a piákat, és már melegedett is a vacsora, ami olyan mennyiségű volt, hogy én annyit csak kettőre eszek meg. Aztán kiültünk szépen a kiülős helyre, és indult az alkoholizálás, meg a kezdetben — szokás szerint — kissé feszélyezett társalgás, ami az elfogyasztott alkohol mennyiségével arányosan egyre oldottabbá vált. Nekem sajnos nagyon megfájdult a fejem, ezért sem kommunikálni, sem inni nem tudtam annyira, mint szerettem volna, de utóbbit annyira nem is bánom, hiszen a világ végén másnaposnak lenni nem olyan jó buli. Még talán ha a Körúton vagyunk, na de itt... Ennélfogva a piarulettezést is csak elszörnyedve figyeltem, mint a vidámparkban a mindenféle pörgőforgó izéket, és meg sem fordult a fejemben, hogy én is részt vegyek benne. Volt még trombita-tanulás, pohártörés, poénkodás, térerő keresés és sok komoly vagy kevésbé komoly téma, aztán hajnali 4-kor elvonultunk lefeküdni. Nem is tudom, mikor voltam fenn ilyen sokáig...

Másnap reggel, mindenki felmérte, mennyire másnapos, és a lehetőségekhez képest megpróbálta összeszedni magát. Mivel én nem ittam annyit, bajom sem volt. Lezuhanyoztam, ettem, aztán egy csoportkép készítése után elbúcsúztunk az első adag vendégtől. Defalla közben egy üveg whiskey-t szopogatott, és igyekezett minél jobban a nagymamák által kedvelt egyél-egyél-vegyél-szedjél még vonalon mozogni, de hát nem is csodálom, hiszen annyi kaja maradt még. Én elég rossz vendéglátó vagyok, ezért mindig megemelem a kalapom azok előtt, akik képesek ennyire törődni a vendégeik gyomrával. Mielőtt eljöttünk volna, még telepakolta(tta) a táskámat minden földi jóval, hogy ne neki kelljen hazacipelni őket, aztán beszélgettünk tovább. Kettő körül indultunk el végül mi is (előttünk még Monogon távozott), és egy hosszadalmas és eléggé hallgatag út után du. 5 körül érkeztünk meg hozzám. Tamás utolsó busza akkor már ki tudja, hol tartott a menetrendje szerint, ezért felajánlottam, hogy aludjon nálam, így Újpesten ő is kipattant Enkimas autójából (akinek ezúton is ismét köszönöm a fuvart, bár egy kicsit zavar, hogy nem fogadott el egy fillért sem a benzinre). Este még megtárgyaltuk az élményeket, lefürödtünk, vacsoráztunk, aztán szokatlanul korán lefeküdtünk aludni. Reggel Ricsinek rádiópinkes megbeszélésre kellett mennie, így a társalgást csak Tamással ketten folytattuk, majd dél körül ő is távozott.

Jó volt ez a blogtalálkozó, kár, hogy olyan sokan nem jöttek. Pedig hely lett volna mindenkinek, az asztal körül is, meg ágy is jutott volna, és talán a világ végén senki nem érezte volna az utolsó busz elérésnek késztetését vagy, hogy N+1. alkalommal is le kelljen mennie az Alteregóba, otthagyva a társaság többi tagját. Remélem, lesz következő alkalom is.

Ez a bejegyzés nem lesz túl izgalmas a többség számára — ha a hosszú kihagyásaim után jár még erre valaki egyáltalán, — de mivel a mostani időszakom egyik meghatározó momentumáról van szó, már csak a blogom napló jellegénél fogva is foglalkoznék vele.

Eltűnésem egyik oka az (bár a vitathatatlanul az egyik legjelentéktelenebb), hogy megtaláltam magamnak a legösszetettebb, legtöbb célt felvonultatni képes, leg-, leg- leg- internetes játékot, amiben sikerült elég alaposan elmerülnöm, az utóbbi hetekben ráadásul egy olyan esemény zajlott benne, ami még a szokásosnál is több figyelmet igényelt tőlem. Mint azt egy régebbi bejegyzésben (ez a hét dolog rólam izé) már írtam, ha bármilyen függésre is hajlamos vagyok, akkor az a játékfüggőség. Nem szerencse-, hanem a hétköznapi értelemben vett játék, de ez így is lehet —egyesek szerint — káros. Ezért is nem vetem bele magam bele például a World of Warcraftba vagy az ahhoz hasonló alkotásokba, mivel tökéletesen tisztában vagyok a függésre való hajlamommal, de az ilyeneknél kevésbé összetett, kevésbé összpontosított figyelmet igénylő játékokra mindig kapható vagyok. A netes játékok pedig ilyenek, pár kattintás egy felmosás meg egy mosogatás között, aztán mehet tovább az élet. De nem is önmagukban a játékokkal van a baj, hanem velem, mert nekem mindig legjobbnak, legnagyobbnak, legelsőnek kell lennem bennük (lévén ezek jellemzően kompetitív, közösségi cuccok), különben meg egy irodában dolgozom, ahol igazán nem zavar be a munkámba, ha néha benézek, hogy állnak a dolgok a virtuális térben. Kattintok párat, aztán dolgozom tovább. Ez elég jó alapot ad ahhoz, hogy az otthoni kattintgatásokkal együtt joggal pályázzak a legszebb/legnagyobb/legjobb, stb. címre, "csak még ezt", "csak még azt" , "csak még egy kicsit", és hopsz, már függő is vagyok. Viszont ha azt vesszük, hogy eddig mindig mindent meguntam, pont azért, mert gyorsabban jutottam a lehetőségek maximumáig, mint ahogy a fejlesztők újítottak, most pedig találtam egyet, ami mellett semmi más labdába sem rúghat, még nyertem is az ügyön, hiszen kordába tereltem a függőségemet. Egy-egy játék evolúciója nálam ugyanis a következő: felfedezés, izgalmakkal teli felderítés, totális elmerülés, kimaxolás, rutinból kattintgatás, unalommal teli ragaszkodó függés, törlés. Ha valamelyik érdekes, de túl egyszerű, akkor keresek egy másikat mellé, így előfordulhat, hogy egy időben 4-5 játékkal is foglalkozom, ami tényleg beteges szintet tud megütni, meg is kapom érte a magamét. Erre most jött egy, ami mellett zsupsz, mindent kiirtottam, és csak ő maradt egyedül.

(Hozzátenném egyébként, hogy a fentiekkel nem valami szánalmas, mentálhigiénés problémákkal küszködő egyén képét akarom magamról festeni, hiszen erről szó sincs.  Nekem ez a szórakozásom azokban a fél percekben vagy 5 percekben, ami két muszáj között adatik, vagy ezzel kötöm le a figyelmem, amikor háttértévézek, amikor valami pusztán felületes figyelmet igénylő dolgot csinálok. Még akkor is, ha esetenként akár fél órát is előtte ülök, egybefüggően.)

Ha valakinek mond valamit a Travian, akkor az tudja, miről beszélek, amikor azt mondom: na ez olyan, mint az, csak a köbön. Aki meg nem tudja, mi az, de érdekli az ilyesmi, annak elmesélem, hogy a Joyfort The Stratagems című játéka a II. Világháború alatt zajlik. Jelenleg 11 szerveren folyik a harc, amik a VH különböző időpontjairól és jelentős helyszíneiről kapták a nevüket (Sztálingrád, Dunkerque, stb.), de ennek nincs különösebb jelentősége, lévén minden szerver egyforma. A játékosok egy-egy parancsnokot jelképeznek, akik városokat foglalhatnak el, csapatokat építhetnek, támadásokat indíthatnak, tiszteket toborozhatnak és sok egyéb mást tehetnek egy 539x539 mezőből álló terepasztalon, jellemzően egymás ellen. A térkép úgy néz ki, hogy középen van egy nagy, egybefüggő tenger, körben pedig a kontinensek egyes szeletei helyezkednek el, messze nem a valóság alapján, (de ez nem is érdekes). Induláskor minden játékos választhat egy kontinenst, ahol kap egy várost, véletlenszerűen, innen indul. A városok két részből állnak: nyersanyag-termelő szektor és katonai szektor. Mindkettőben különböző épületeket lehet felhúzni, egyéni elosztás szerint. Ezek — ahogy minden más is a játékban — nyersanyagokba kerülnek, és egy bizonyos időbe telik az elkészültük. Mindegyiknek 10 (némelyeknek 12) szintje van, és minél nagyobb egy épület szintje, annál több dolgot tud, annál erősebben/gyorsabban tudja, de annál több nyersanyagba kerül felépíteni és az annál tovább is tart. A nyersanyag-termelő szektorban gyárakat és gabonamezőket lehet építeni, amelyek a nyersanyagokat termelik (ezek: kaja, olaj, acél és ritka fém), a katonai szektorban pedig mindenféle reptereket, tankgyártó üzemeket lehet felhúzni, valamint lakóházakat, ugyanis itt a lakosság is erőforrásnak számít. Azok adják az 5. nyersanyagot, a pénzt, de ők dolgoznak a gyárakban és a katonák is belőlük lesznek. Ez már továbblépés a Travianhoz képest, mert ott ilyen nem volt. A lakosság fontos tényező, és ügyesen kell balanszírozni az adókkal, ha egyensúlyt szeretnénk elérni. Túl sok minden múlik rajtuk.

A városok körül/között mindenféle vadon van, amelyek elfoglalása az adott város nyersanyag-termelésén dob egy kicsit (vagy sokat). Az erdő kaját ad, a mocsár olajat, a hegység acélt, van egy terep a ritka fémekre és léteznek még síkságok, amik semmit nem adnak, viszont azokon lehet csak újabb városokat alapítani. Léteznek még mélytengeri olajmezők és szigetek, amelyek a tengeri mezőkön vannak, és az elfoglalásuk nem könnyű, valamint gépi városok, amelyek igen komoly ellenfelek, és nem lehet őket elfoglalni (viszont mégis megéri megtámadni őket), valamint voltak speciális mezők, amiket egyelőre kiszedtek a játékból, mert senki nem volt elég erős ahhoz, hogy kezdhessen velük valamit. De majd visszakerülnek — állítólag. A vadonnak és egyéb mezőknek szintén van szintje, mint az épületeknek, ettől függ, mennyire magas bónuszt adnak és mennyi védőt kell legyőzni az elfoglalásukhoz. Minden városhoz annyi ilyen mezőt lehet csatolni, ahányas az adott város főépületének szintje, de bármikor el lehet dobni egy már elfoglalt mezőt, már csak azért is, mert a szintjük (és ezzel együtt az adott bónusz) 24 óránként csökken egy szinttel. Meg lehet őket rabolgatni is (amikor adnak valami egyszeri adagot az ott szerezhető anyagból), de ez nem éri meg, mert túl sok olajat kell felhasználni, annyit meg nem adnak cserébe. Ja, ha már itt tartunk a seregek mozgatása olajba kerül: minél messzebbre akarunk támadni/menni, annál többe, ráadásul egységenként eltérő a felhasználás, és minden egység csak valamennyi cuccot cipelhet magával, azaz egy bizonyos távolságon túl már teherautókat is kell a csapatokhoz csapni, hogy legyen, ami a szükséges olajat viszi. Az egységek 'tárolása' pedig természetesen kajába kerül, de ez kiváltja azt a buta dolgot, hogy egy városban csak X db egységed lehet. Nem, annyit tárolsz, amennyit csak akarsz, pontosabban amennyit etetni bírsz, ugyanis ha elfogy valahol a kaja, az egységek dezertálni kezdenek, a visszavásárlásuk pedig kurva sok pénzbe kerül (ezt sikerült megtapasztalnom a múlt hétvégén...).

Az épületekben 20-féle egységet gyárthatunk, 14 harcit, 4 védőt és 2 egyéb egységet. Ezeket a legkülönfélébb kombinációjú nyersanyagok segítségével, eltérő idő felhasználásával készíthetjük el, és a legtöbbjüknek előfeltétele is van (jellemzően valamilyen épület vagy már kifejlesztett technológia). Mindegyik rendelkezik 12 tulajdonsággal, úgymint: sebesség, életpont, támadás földi, légi, vízi járművek és erőd ellen, páncélzat, lőtávolság, teherbírás, népesség, étel fogyasztás és olaj fogyasztás. Az életpont és a támadások értelemszerűen a harci paraméterek, ahogy a páncélzat, a lőtávolság és félig-meddig a sebesség is, ez utóbbi ugyanis a térképen való közlekedés idejére is hatással van. Az étel fogyasztás azt mutatja meg, mennyi kaja kell egy darab fenntartásához, az olaj fogyasztás azt, hogy egy mező megtételéhez mennyi olajra van szükség, a népesség pedig, hogy egy darab legyártásához (a nyersanyagokon kívül) hány dologtalan emberkére van szükség. A harci paraméterek alapján az egységek kő-papír-olló módon hatékonyak vagy haszontalanok egymás ellen, de ezt a paraméterek alapján és tapasztalati úton is kiismerhetjük. Az egységek röviden:

Gyalogság: a leghaszontalanabb egység, amiből soha nem érdemes egyet sem gyártani. Bazi lassúak, és ezzel az egész sereget is lelassítják (az olajfogyasztást pedig az egekbe tolják), minden csatában utoljára kerülnek sorra, és semmit nem képesek kiirtani.

Motorizált gyalogság: bazi gyorsak és bazi gyengék. Taktikai okokból pár darabot érdemes használni néha.

Páncélozott jármű: a légierő ellen hatékonyak, de semmi másra nem jók. Az én első helyezésemhez sem kellett pár darabnál több belőlük.

Könnyű tank: elég gyors, de még mindig elég gyengécske. Feleslegesek.

Nehéz tank: na, ez már egy hasznos egység, mivel kurva magas a páncélja, ezért masszív seregek ellen is nyugodtan bevethető, az első vonalban. A védművek ráadásul mindig őt lövik, ezért jó golyófogók, amíg a rakéták lőtávolságba érnek.

Önjáró löveg: a második legmesszebbre lövő szárazföldi egység, ami különösen hatékony a légi egységek ellen. Ebből már érdemes gyártan, tízezrével.

Rakéta: a gyalogság után a leglassabb egység, viszont a legmesszebbre is lő, méghozzá jó nagyot. Baromi sérülékeny, ezért vigyázni kell rá a csatákban, ráadásul a légierő ellen szinte teljesen hatástalan.

Teherautó: nem harcolni van, hanem nyersanyagokat vagy pénzt kocsikáztatni. Ha rabolni megyünk, érdemes jó sokat vinni belőle, hogy zsíros legyen a zsákmány.

Kémrepülő: ezt sem harcolni találták ki (max. egy darabot, az ellenség feltartására), viszont segítségével megnézhetjük, mi vár ránk az egyes mezőkön. ha más játékost kémlelünk vele, akkor az erőviszonyoktól függően mindet lelövik, egyiket sem lövik le, vagy valamennyi elpusztul belőle, és valamennyi infot megtudunk (ami sok minden mástól is függ)

Vadászgép: baromi gyors, nagy mennyiségben pedig nem sok esélye van ellenük semminek sem. Mire megmozdulnak, végük van. A leghatékonyabbak más repülők ellen, a legvédtelenebbek a védművektől és a vízi egységektől.

Bombázó: kissé lassabb, mint a vadászgépek, kicsit védtelenebb is, de a szárazföldi egységek ellen sokkal brutálisabb.

Romboló: vízi egység, amit csak tengerparti városban lehet gyártani. Nemigen jó semmire.

Tengeralattjáró: gyors és a hajók ellen brutális (ha egyáltalán eljut a közelükbe, mielőtt azok szétlőnék).

Csatahajó: na, ez már masszív. Iszonyú vastag páncél, iszonyú sok életpont, brutális tűzerő és lőtávolság. Szárazföldön sajnos nem lehet vele támadni...

Repülőgép anyahajó: ha van a csatahajónál is erősebb egység, akkor ez az. Mindenben durvább, viszont a gyártási ideje valami siralmas, legalább egy óra (valódi óra)/darab. Csak összehasonlítás céljából: egy gyalogost kb. 30 másodperc legyártani.

Speciális egységek: ilyenem még nincs, és egy ideig nem is lesz (ergo senki másnak sem), de a leggyorsabb, legerősebb és legsebezhetőbb egységnek tűnik.

Van még négy védmű is, amik nem mozoghatnak a csatában, nem lehet velük támadni sem, csak a városokat védik. Ezek: bunker, aknavető, tankelhárító és légelhárító ágyú (vagy mi). Nem zabálnak, nem kell hozzájuk olaj sem (mivel nem mozgathatók), viszont az össz darabszámuk függ az adott város falának szintjétől. Rohadt sokáig tart őket legyártani, rohadt sokba kerülnek, és csak akkor vesznek részt a csatában, ha azt megpróbálják elfoglalni, rabláskor nem.

A csaták egy kicsinyített terepasztalon zajlanak, két dimenzióban. Minden egységről eldönthetjük (erre körönként 25 másodpercünk van), az adott körben mit csináljanak: nyomuljanak, álljanak egy helyben vagy hátráljanak, és melyik ellenséges egységet lőjék. A döntést típusonként hozhatjuk meg, mivel minden típus egy kupacban mozog a terepasztalon. Szar is lenne 80 ezer vadászgépnek egyenként parancsot adni... Az összecsapás mindig egy pontban (síkban történik), a két egymáshoz érő egységcsoport között. Amíg valamelyik el nem takarította a másikat az útból, egyetlen más egység sem közelítheti meg a hátrább levőket, ezért hasznosak nagy lőtávolságú egységek. Amíg középen megy a csetepaté, azok a háttérből szórják az égi áldást. A csatát irányítani természetesen csak akkor tudjuk, ha a harc pillanatában a gépnél ülünk. Ha máskor támadnak meg, akkor csak a támadó fél tud irányítani, a mi egységeink pedig önjáróak. cserébe viszont beállíthatjuk, hogy az egyes támadási formák esetén hogyan viselkedjenek. Nagy stratégiázási lehetőség így persze nincsen: mennek előre, mint a meszes, vagy maradnak egy helyben. De legalább van egy ilyen lehetőség.

Na, még pár apróság, aztán befejezem, mert lassan már szabálykönyv-szintű ez a bejegyzés, nekem meg nem az a célom, csak a kedvcsinálás.

A Traviant ismerők már így is jó pár különbséget felfedezhettek, de jöjjön a többi:

1. A kutatóközpont nevű épület segítségével huszonegyféle technológiát fejleszthetünk sok-sok pénz és idő segítségével, egyenként 10 szintre. Ezek mindegyike hatással van valamilyen játékbeli dologra, az építési időre, az egységek haladási sebességére, a kémkedéskor kapott információ részletességére, sok-sok harci tulajdonságra és egyebekre. Zömének előfeltétele is van: egy másik technológia valamilyen szinten és/vagy megfelelő szintű épületek.

2. A játékban mindenféle stratégia nevű dolgot szerezhetünk (vehetünk, találhatunk vagy kaphatunk csak úgy). Ezeket tetszés szerint felhasználhatjuk, és vagy egyszeri hatásuk van, vagy egy bizonyos ideig működnek. Vannak, amik a nyersanyag termelésünket dobják meg 25%-kal, egy vagy több napra, mások a harci paramétereken erősítenek ideig-óráig, tapasztalatot adnak a tisztjeinknek, rövidítik az építési, gyártási vagy kutatási időt, és sorolhatnám. Van vagy 60 különböző belőlük. Ez hihetetlen változatosságot és igazi stratégiai élményt nyújt.

3. Az eddig megismertek alapján kb. 200 küldetés is létezik, melyek teljesítésével egyrészt megtanuljuk a játékot, másrészt pici kis előnyre tehetünk szert másokkal szemben. Egy részük naponta teljesíthető, más részük csak egyszer, és a legtöbb csoportonként egymásra épül. A jutalom elég változatos: pénz, nyersanyag, stratégiák vagy egyebek, amire most nem térnék ki.

4. A csatába menő egységek élére egy tisztet kell állítani, anélkül nem is lehet velük támadni. Őket egy külön épületben lehet felbérelni, de el is foghatjuk más játékosokét vagy az elfoglalt mezőkről is hazaráncigálhatunk párat. Ők a harcokban tapasztalatot szereznek, ami ha elér egy szintet, a tiszt is szintet lép. Ekkor eloszthatunk egy pontot a három fő tulajdonság között, ami politika, harci ismeretek és tudás. Előbbi a polgármesterré kinevezett tiszteknek fontos (mert ilyet is lehet), utóbbi kettő főleg a harcolni küldötteknek. A tisztek tárgyakat is használhatnak (különféle katonai felszereléseket), amik ezekre a fő tulajdonságokra (valamint támadásra és védekezésre) adnak bónuszt, de van, ami mást is tud. A tisztek tulajdonságai befolyásolják a csata kimenetelét, hiszen például a harci tudás tulajdonság hozzáadódik az egységek támadásához, és sorolhatnám. De ha ez még nem lenne elég bonyolult, megtanulhatnak maximum 3 szakértelmet is (véletlenszerűen), ami igazán tápos állatokká varázsolhatja őket: például dupla sebzés minden 3. körben, gyorsabb légierő, +támadás a védműveknek, kevesebb olajfogyasztás és a többi. Ezen szakértelmek erőssége a tiszt minden 20. szintje után ugrik egyet (nem nő, ugrik)...szóval a kombinációs lehetőségek száma végtelen.

Meg a bejegyzésem hossza is, ha most nem fejezem be. A hozzám hasonló játékkedvelők talán ennyi alapján is megértik, miért szögez ez a játék a képernyő elé (és akkor még sok apróságot nem is említettem). Ha valaki más is kedvet kap hozzá, próbálja ki nyugodtan, nem fogja megbánni. Ha az első szerveren regisztráltok, akkor az vagyok én, aki a toplista első helyén tobzódik, utolérhetetlenül. [Sátáni kacaj]

Azt hiszem, életem legjobban sikerült jelmezében parádéztam a múlt szombaton, kár, hogy az egyre nyomasztóbb fáradtság és a pia hatásának alkalomról alkalomra egyre gyorsabban elhatalmasodó hatása miatt mindezt nem tehettem olyan felhőtlenül, mint régebben. Van ilyen. De hogyan is lett 979-ből egy estére Kétarc?

Amikor már nem valaminek öltöztettek, mondjuk az ovis farsangra, hanem én döntöttem a beöltözésről is és a 'minek'-ről is, igyekeztem minél olcsóbban kivitelezni a jelmezt. Még középiskolában egyszer Tompikának maszkíroztam magam (L'art por l'art-rajongók előnyben), amihez mindössze egy úszósapka, egy leragasztott szemüveg, egy nadrágtartó és egy rövidgatya kellett. A siker nem maradt el, mivel a tanároktól kezdve mindenki hülyére röhögte magát (már aki felismert), én pedig életemben először szembesültem önnön exhibicionizmusommal, ugyanis már a tizenix kilométerre levő suliba is így buszoztam el. Élveztem. Egy nagy kihagyás következett, aztán jött a tavalyi jelmezes házibuli, amire — költséghatékonyan — hajléktalannak öltöztem. Remélem, ezzel nem hívtam ki magam ellen a sorsot... Egy kinyúlt sapka, egy örökölt, öreges hosszú kabát, egy szakadt farmer, a Tompikaként már debütált, ezúttal kitört lencséjű szemüveg és egy macska által szaggatott pulóver kellett csak hozzá, meg némi kihagyás a hajmosás és a borotválkozás terén. Autentikus lett, azt hiszem, ráadásul ismét végigkorzóztam így a városon (metrón, 4-6-oson...), szóval megint csak kiélhettem a magamutogatás és a megbotránkoztatás vágyát. Na de idén, valami különös okból kifolyólag már első pillanattól kezdve komolyan vettem a beöltözést. Úgy éreztem, kell valami ütős jelmez, ami nem a "jó az úgy" kategória, hanem tényleg fasza és igényes. Az első lépés ilyenkor mindig az, hogy eldöntsem, mi legyek egyáltalán, mert minden mást csak utána lehet. Nem gondolkodtam sokat rajta, mert hamar beugrott: Kétarc leszek (Ricsit pedig meggyőztem, mennyire fasza lesz Jokerként — és tényleg az lett).

Na jó, de tegyünk még egy lépést a kályha felé: ki a franc az a Kétarc? Nos, a Batman történetekben/filmekben járatosak ismerhetik már őt, ugyanis hősünk egyik rendszeresen visszatérő ellenfeléről van szó. A régebbi kiadású filmben Tommy Lee Jones, az újabban Aaron Eckhart alakította, eltérő színvonalon. Kétarc — eredeti nevén Harvey Dent - Gotham City kerületi ügyésze (főügyésze?) volt, és kérlelhetetlenül küzdött a maffiózók és egyéb gazemberek ellen, míg egy alkalommal az egyik vád alatt álló maffiavezér savval nem borította le az arcát. Mivel Harvey reflexből maga elé kapott valami keze ügyébe akadó dolgot, a sav arcának csak a bal oldalát érte, míg annak másik fele sértetlen maradt. Az eset következtében azonban az ügyész tudata is meghasadt (eredetileg valami gyerekkori szexuális zaklatás is lappangott a háttérben), így abszolút bipolárissá vált a viselkedése. Azóta egyszerre képviseli a jót és a gonoszt, viszont döntésképtelensége miatt minden lényeges szituációban kedvenc érméjének feldobásával dönt a hogyan továbbról. Arca csúfságát nemhogy elrejtené, de még hivalkodik is vele, sőt, öltözködését is ahhoz igazítja: olyan ruhadarabokat visel, amik két, eltérő színű anyagból lettek összevarrva, így lelke kettősségét gyakorlatilag az egész testére kivetíti. (Megjegyzem, hogy a Sötét Lovagban Kétarc a Joker kreálmánya, és arcát nem sav éri, hanem lángoló olaj égeti el, de ezt a különbséget a film 10/10-es mivolta miatt megbocsátom. Sőt, még így is kimondottan zseniális a kivitelezés.)

Meg kellett oldani tehát
- a frizurát
- az arcot
- a ruházatot

A frizurával semmi probléma nem volt, max annyi, hogy ha éppen rossz időben mentem volna fodrászhoz, akkor nem lett volna mit fazonírozgatni. Majdnem így is lett, de muszáj volt 1,5 héttel korábban tiszteletemet tenni a szalonban, mert egyébként nagyon elvadult lett volna a hajam a hétköznapokra. Na, de végül nem volt probléma: az egyik oldalon felzseléztem tüsire, a másikon lenyaltam, szépen fésültre (amíg még van mit kotrogatni). Ehhez egyébként Ricsi is kellett, mert nemcsak elöl, hanem hátul is el kellett felezgetni, a másik segítségem pedig a TAFT Power Gel Extreme nevű terméke volt, amit egyébként is használni szoktam. Fekete dobozban van (kapni tubusban is, de azt nem szeretem), és a legerősebb zselé, amit valaha találtam. A haj csontkeménnyé merevedik tőle, és ha esetleg máshol éjszakázol, egy kis vizes átsimítás, és mintha csak most zselézted volna.

A ruházaton már agyalni kellett kissé, elvégre nem kapni minden sarkon elfelezett öltönyöket és nadrágokat. Itt az elsődleges szempont a költséghatékonyság volt, mivel csak azért nem akartam ezrekért ruhákat venni, hogy aztán szétnyirbáljam őket, ugyanakkor a saját ruhatáram értékes darabjait sem akartam feláldozni. Amikor kitaláltam, hogy Kétarc leszek, marhára fellelkesültem, és csak agyaltam meg variáltam. Az arc kérdésének főbb elemeit is ekkor találtam ki, de közben azért nyakig a szekrényeimben voltam, és válogattam a cuccokat. Közben persze Ricsi Jokersége is elintézésre várt, így néhány órával később már tudtuk, mink van, és mit kell beszerezni. Imádkoztam, hogy meglegyen még az az apámtól örökölt zakó, amit egyébként már föl nem vennék, sőt, anno is csak végszükség esetén kaptam magamra, mivel csillogós szálakkal készült, így egy kissé olyan poéngyáros komikus hatást kelt benne az ember. De félbe vágni tökéletesen megfelelt. Ehhez hozzá kellett varrni egy régi, fehér, megsárgult gombos inget, és már el is készült a leghangsúlyosabb jelmezdarab, igaz, ez jó pár órámba beletelt. Az öltöny alá is ki kellett találni valamit. Kézenfekvő volt egy másik ing, viszont a külső alá póló kellett, ezért fogtam egy amúgy is kicsivé zsugorodott fehér pólót, és arra varrtam rá egy sötét színű ing felét. Ez kicsit béna lett, de nem filmhez kellett öltözni... Aztán kerestem két farmert, mindkettőt félbe vágtam, és a két felet összevarrtam. Nem volt egyszerű, mivel az anyag is kemény, meg a méretek sem voltak teljesen egyformák. Amikor szinte már körbeértem, akkor ocsúdtam, hogy az eltérések miatt egy 'csőr' keletkezett, amit valahogy el kellett tüntetnem, mivel nagyon hülyén nézett ki. Levágtam hát, és úgy varrtam tovább, és reméltem, hogy az anyag fekete mivolta miatt nem fog látszani. A farmereim száma így kettővel csökkent (maradt vagy 13-14, amiből 9-10-et egyáltalán nem is hordok). A zoknikra is ügyeltem, de ott nem kellett barbárkodni, ahogy a cipőknél sem. Mindkettőből felvettem egy ilyet meg egy olyat, és voilá! Végül az öv következett. Van egy olyan rocker-övem, vagy mifene, amiben apró kis piramisocskák sorakoznak végig. Mivel ez az öv már eléggé el lett nyűve, nem volt nagy veszteség kikapkodni a fém izék felét, ezzel téve fel az i-re a pontot.

És hát az arc, ami az egész jelmez legfontosabb eleme...Ettől féltem a legjobban, mégis ez sikerült a legtutibbra. Anno véletlenül láttam pár Youtube-videót, amin lelkes amatőrök magyarázták, hogyan tudod kisminkelni magad zombivá, terminátorrá és egyéb csúfságokká. Ezeket ugyan most nem találtam meg (nem is kerestem), de arra jó volt, hogy megtudjam, kereskedelmi forgalomban is kapni olyan anyagokat, amiket a bőrre lehet ragasztani, arra pedig sminket felvíve elég pofás kis kinézetet lehet kreálni. A neten megpróbáltam rákeresni ezekre a cuccokra, és pillanatokon belül találtam is egy üzletet az Ó utcában, ahol ilyesmit árulnak, ráadásul mivel webshop is volt a honlapjukon, az árakkal is rögtön tisztába jöhettem. Egy szerdai napon elsétáltunk az üzletbe, ahol nagyon szívélyesen segítettek. Elmondtam, hogy farsangi bulira készülünk, és ez és ez szeretnénk lenni, és nagy vonalakban erre meg erre gondoltunk. Nem akartak átverni a legdrágább cuccokkal (elég nagy ám a szórás), hanem készségesen kiszolgáltak, ötleteket adtak és pár szóban elmondták, mit hogyan kell alkalmazni. 6050 Ft-ért vettünk egy flakon zöld hajlakkot és fehér bőrfestéket a Ricsinek, nekem pedig egy tégely hőre lágyuló műsebet, lila és barna bőrfestéket, sminklemosót és bőrragasztót (amivel a cuccot fel lehet vinni). Még szükség volt pár ecsetre és pamacsra, fekete szemhéjfestékre, púderre és egy rúzsra, de ezeket Ricsi beszerezte.

Nos, végül már csak össze kellett állítani az egészet, de ügyelve a megfelelő sorrendre, beleértve ebbe a Ricsi jelmezének összeállítását is. Összepakoltunk szépen mindent egy sporttáskába, átmentünk hozzá (mivel a buli csak két sarokra volt onnan), és az addigra kitalált szigorú rendben láttunk neki a munkának. Először az ő haját kellett zöldre lakkozni, ami kb. 5 perc volt, és semmi nem lett tőle 'olyan'. Aztán nekem kellett magamra venni a ruhákat, hogy megcsinálhassam a hajam (fordítva összecsesztem volna az egészet), amire sort is kerítettünk gyorsan. Amikor ez megvolt, jöhetett a legizgalmasabb rész, a műseb felvitele. Bár a tégelyben kimondottan keménynek hatott, egy kisebb adag kikanyarítása után pillanatokon belül nyúlóssá olvadt, de olyannyira, hogy a kezemről is alig bírtam leszedni. Ez így egy kicsit komplikáltabbnak tűnt, mint azt terveztem, és Ricsi nélkül nem is sikerült volna megcsinálni. A ragasztó mintha nem is kellett volna, de azért kentünk alá, majd 6-7 nagyobb lepényt vittünk fel az arcom bal felére: az orromra, a homlokomra, a halántékomra, az orrom alá, az államra és az állkapcsomra. Ami az ujjamra ragadt, azt fecnikben a többi helyre ragasztgattam, teljesen véletlenszerűen. Nem volt könnyű meló, de végül egész pofás lett. Ezután két külön tükör előtt mindketten nekiláttunk a bőrfesték felvitelének. Ricsi a fehéret, én a barnát és a lilát kezdtem egy sminkpamacskával elosztani az arcomon. Először egységesen próbáltam a barnát elkenni, de rájöttem, hogy a műsebeken ezzel gondjaim lesznek. Gyorsan kipróbáltam rajtuk, amolyan pötyögtető módszerrel, és máris rájöttem, hogy így lesz csak az igaz. Szóval végigpettyegtettem az arcom barnával, aztán a szabad helyeken lilával, és az sem volt baj, ha valahol kilátszott a bőröm, mert így lett csak az igazi. Hát meg kell mondjam, kurva jó lett, és még úgy sem volt gáz, hogy a nyakamon ugye nem voltak műsebek, mert ezzel a módszerrel az sem volt végül feltűnő. Végül jöhetett a szemhéjfesték, és egy kis kiigazítás itt-ott, majd Ricsi maszkjához a rúzs, és szinte már indulhattunk is a buliba.

Egy probléma volt csak, amit már előre sejtettem is: a lágy részekre ragasztgatott műsebek alatt megizzadtam, így azok elkezdtek leválni. Egy ideig sikerült őket visszaigazgatni, de a buli első fél órájában az orrom alattit kénytelen voltam nélkülözni. De sebaj, mert vittem magammal festéket, így a helyét gyorsan kipótoltam egy kis barnával.

Hogy mindezt hogyan sikerült részegen leszedni magamról, az már egy másik történet, ahogy az is, milyen érzés volt így végigsétálni az utcán. Képet továbbra sem teszek be magamról, de aki a Facebookon ismerősnek jelölt, az már láthatta, mennyire zseniális Kétarc lett 979-ből egy estére.

...mert kimerült vagyok, és ha kimerült vagyok, akkor nyűgös és borúlátó is. És akkor minden szar, még akkor is, ha egyébként nincs semmi extra.

A munkahelyi dolgokat ugyebár ismerjük, de keleten a helyzet változatlan. Várjuk azt a megbízást, amit teljesen nyilvánvalóan hiába várunk, mert ugye ha bejönne, huss minden gondnak, ergo nem következhet be. Túl egyszerű lenne aztán... Dolgozgatok tehát, teljesítem az extra kéréseket, csökkentem a halmokat, és persze várom azt az időt, amikor mindennel készen leszek, és végre cégezhetek is egy kicsit.

Cégeznék otthon is, sőt, a három nap alatt csináltam is kicsit, de tegnap délelőtt/dél körül megdöglött az otthoni gépem. Kész, kaput, finita, konyec meg a többi. Hiába próbáltam megtenni minden tőlem telhetőt, semmit nem értem el. Próbálkoztam így, nem jött be. Próbálkoztam úgy, az sem jött be. Próbálkoztam amúgy, pfff. Pont mint a céges dolgok, nem igaz? Valahol ott ronthattam el, hogy kijelentettem: most pedig mindjárt felkeresem a  Katze-t, aki felajánlotta a segítségét a honlapszerkesztéssel kapcsolatban. Merthogy ugye ideje volna végre nekivágni, és tutifaszántosanjól megcsinálni a cég honlapját, hogy arra alapozva lehessen elindulni valamerre. A gépem erre meghalt, Katze pedig élet és halál között lebeg, ezért sem blogtalira nem jött el, sem segíteni nem tud. Bocsi, Katze, én tehetek mindenről. Szopóágon vagyok, és szemmel láthatóan magammal rántom a környezetemet is. Biztosan ezért van annyi gond a Ricsi új lakásával is...

Szóval vasárnap — jobb híján — az ágyon feküdtem, és a Comedy Centralt néztem. Már eleve elég enervált voltam, de a géppel történtek sem hoztak ki a sodromból. Csak bámultam ki a fejemből, azt' dinnyét ettem nagy kényelmesen, és még a vasárnapi nyugalmamat(?) megzavaró, kopogtatócédulát gyűjtő MSZP-sektől is csak szolidan köszöntem el, ahelyett, hogy megérdeklődtem volna tőlük, vajon nem hányják-e le magukat a tükörbe nézvén. Az egyetlen örömforrás volt ez a dinnye akkor éppen.

Pedig különösebben nem volna okom picsogni, mert igazán aktív hétvégét tudhatok magam mögött. 20-án ugyan nem csináltunk semmit, csak kilátásba helyeztük, hogy ha hívnak a tűzijátékra, akkor megyünk (előzetesen úgy volt, hogy hívnak), ha nem, akkor inkább a nyugalmas DVD-zést választjuk. Szombaton spontán elugrottunk bulizni, bár azt sem, tudtuk, hova megyünk, és milyen lesz, de ha hívnak, hát megyünk. A before-party szokásosan jó volt, éjszakaizni sem kellett, mert gyalog sem volt messze a hely, viszont egy verbális övön aluli ütés után az egész estén romokban hevert a hangulatom, jó zene ide vagy oda. Ez is jelentősen hozzájárul a jelenlegi szar hangulatomhoz, mert ha az igazságérzetem csorbát szenved, azt nehezen heverem ki. Volt már rá példa, és még lesz is, de ez most nem ide és nem mindenkire tartozik, csak az érintettekre. Ja, mellesleg már nekiláttam volna egyenes beszéddel (nekem az a műfajom) helyre tenni a dolgokat, de éppen mikor megköpködtem a tenyerem, hogy 'akkor most', összeomlott a gépem, és ehhez képest minden másodlagossá vált.

Vasárnap többé-kevésbé kipihentem magam (inkább kevésbé), jött ez az incidens, aztán nyakunkba vettük megint a várost, mert két találkozó is várt ránk. Az este szintén hosszúra nyúlt, de szokás szerint nagyon jó volt. Még angolul is beszéltem egy pár mondatot (igen, eleget ittam hozzá), amikről ugyan megtudtam, hogy kb. a rakás szar szintjén mozogtak, de azért én büszke vagyok rájuk.

Most nem veszek el a részletekben, a lényeg, hogy Redblek, Fors, YSB (igen, még ő is, egyenesen Angliából), Gus, Zslatko, Tigri és Andreas, Évi, Confessor és sok más blogger volt terítéken ebben a 72 órában (ha nem kéne tüstént hazamennem, linkelgetnék is). Az életem és a blogos karrierem megint egy magasabb szintre lépett, gyakorlatilag köztük élem az életem. Ez jó, és örülnék is neki, ha a fentebb vázolt okok és az éppen e zsúfoltság okozta fáradtság miatt nem lenne egyébként elég szar a közérzetem.

Nincs semmi szokatlan, minden a régi, csak éppen összejött az idegi-fizikai-lelki trágya mesterhármas, és emiatt most nekem nem olyan jó.

Most pedig hazamegyek a géptelenségbe, aztán majd nézem a tévét vagy tudomisén.

Bár a szabadidőmet első sorban hasznos tevékenység végzésére — vagy legalább pihenésre kéne — fordítanom, ezt nem igazán valósítom meg. Most például a hányinger kerülget a kimerültségtől (de ma este becsszó pihenni fogok). Cserébe viszont nem panaszkodhatom az utóbbi két hétben megtekintett filmek számára. Ha pedig már megtekintettem őket, álljon itt egy pár szóban, milyennek találtam egyiket-másikat.

Leo kéglije

SPF már írt erről a filmről, ezért nem akarom részletekbe menően taglalni, elég legyen annyi, hogy egy argentin fiatalemberről szól, aki ráébred önnön melegségére, majd szép apránként átküzdi magát az ezzel járó lelki problémákon, és megél pár igen béna szituációt. Egy meleg film, ami a sztorija alapján nem nyújtana semmi kiemelkedőt, de

1. annyira átéreztem a főszereplő vívódását, és annyira magamra ismertem a 'fejlődési' vonal tekintetében, hogy egyes jeleneteket alig bírtam nézni, másoknál meg a hideg borzongás öntött el, például az első melegcsóknál.

2. leomlott egy — engem minősítő — elképzelésem Argentínáról: nem ponchoban dzsalnak az őserdőben, és nem a cukornádat csépelik naphosszat a machetékkel, hanem tökre ugyanolyanok mint mi.

3. bár a film spanyol nyelvű, ez csak az első pár percben volt zavaró, aztán már fel sem tűnt.

Szerintem a meleg fiatalok és szüleik számára kötelezővé kellene tenni a megtekintését. Értékelés: 8/10

Titánok harca

Na, ezt gyorsan le lehet zavarni: szar, pedig én eleve elfogult vagyok a fantasy-témával kapcsolatban. Összességében meg lehet nézni, de a történet elnagyolt és összecsapott, a karaktereknek nincs egyénisége, a meglepetések és fordulatok előre kiszámíthatók, a trükkök meg nem olyan hűde kategóriásak, amit 2010-ben el lehetne várni egy filmtől. Lehet, hogy a tizenéves amerikai gyerekeknek megfelel (mármint az egész film, en bloc), de nekem ennél nagyobbak az igényeim. Mellesleg nem úgy volt, hogy Perszeusz Medusza szeme elé tartotta a tükrös pajzsát, amitől az kővé vált (saját pillantásától)? Mert itt nem így van, ahogy valószínűleg sok más mitológiai elem sem, amiket viszont nem (feltétlenül) vettem észre. Kár volt kiadni érte a pénzt. Értékelés: 3/10

REC2

Ezt most pénteken sikerült megtekinteni, szinte még premier filmként. Szintén spanyol nyelvű, de szintén csak egy ideig zavaró, hogy egy mukkot nem értek belőle. Sokkal zavaróbb az a magyarázat, amivel az első részből ismert eseménysorozat kiváltó okát adják be a nézőnek. Nem mondom meg, mi az, mert akkor senki nem nézi meg, de nekem speciel nagyon nem tetszett. Az első rész egyébként bejövős volt, mert jó kis atmoszférát teremtettek benne a készítők, ami biztosan most is sikerült nekik, csak nem nálam. Valahogy most nem éreztem magam egy sötét társasházban, zombiktól körülölelve, főleg a trailerben is látható, FPS-játékokra emlékeztető jelenet után.Ott volt aztán az utolsó 10 perc, ami elég nagy katyvasz lett. Ember legyen a talpán, aki kibogozza, hogy akkor most mijappicsa is történik. Viszont a ténylegesen két szálon futó eseménysor ábrázolása, majd a találkoztatásuk zseniális húzás volt, az bejött. Tessék megnézni, aztán nálam jobban félni alatta. Értékelés: 6/10

Rekviem egy álomért

Ezzel viszont — Ricsinek köszönhetően — egy igen masszív filmélmény ért. Ennél durvább nem-horror alkotást még nem láttam, legalábbis nem emlékszem hasonlóra. Két napig nemigen tudtam magamhoz térni utána. Már a film zenéje is érfelvágós egy mélypont környéki állapotban, de a tartalom meg végképp letaglózza a naiv nézőt, hát még engem, aki leendő szociológusként eleve sokkal érdeklődőbb vagyok a súlyos társadalmi problémákkal kapcsolatban, mint az átlag. Függőség, lecsúszás, nagy vágyak, beteljesületlen álmok, emberi közömbösség, a modern kor bajai, sok szimbólummal és művészi megoldással nyakon öntve, kevésbé szájbarágósan. Négy élet alig egy évnyi története olyan sokkoló befejezéssel, amire az ember sokáig emlékezni fog. Aki nem látta még, gondoljon bele, milyen lehet a végkifejlet, ha ez az aláfestő zene közben:

Többször nézős, az értékelés pedig 10/10. Tőlem ilyet nagyon kevés film kap.

... ugyan még nincs, de ha huzamosabb ideig úgy folytatnám, ahogy múlt hét pénteken elkezdtem, akkor minden bizonnyal szereznék egyet.

Pénteken munka után ugyanis céges buliba mentünk, a — már nem — főnököm, a könyvvizsgáló, a vezető könyvelő és én. Ugyan az egész cég hivatalos volt a nagy zabálásra, a többiek különféle hivatkozásokkal visszamondták, maradtunk tehát négyen. A Mexikói útnál levő Trófea étteremben voltunk, amiben az a jó, hogy egy fix összeg lefizetése után korlátlanul lehet fogyasztani az önkiszolgáló módon összeszedett ételekből, és 'ingyen' van a sör, bor, pezsgő, kávé, valamint az üdítők. Jó kis hely. Ha nem enni mennék, akkor is érdekes volna számomra ott ücsörögni, mivel számtalan látványos példát találni az emberi kicsinyességre. Szerencsére — előzetes várakozásaim ellenére — fejesek ezúttal nem voltak, és még az alkalmazotti gárdával sem kellett vegyülnünk. Beültünk egy kis boxba, csatlakozott hozzánk a nagyfőnök meg a jobbkeze, aztán elemésztgettünk ott egy másfél órácskát. Ittam egy pohár pezsgőt, meg egy másik pohár bort, de ez még csak a felvezetés volt.

Utána ugyanis rohantam a blogtalálkozóra, ahol már egy kicsit jobban elengedtem magam. Szinte pontosan a meghirdetett időpontban érkeztem meg, és szerencsére ezúttal nem kellett egyedül ücsörögnöm, a szervezőket és a többieket várva. Ott volt már Cube és Captain, Cube párja (?), Matin és Ricsi is (bocs, ha valakit kihagytam). Ledobtam az öltönyt, és mire kikértem magamnak az első Becherovkámat, már jöttek is a többiek, Lost és Földije, Pape, Tigri és Andreas, Pablo, SPF, Assam és sokan mások. Szokás szerint kicsit döcögve indult a beszélgetés, de aztán egészen belelendültünk. Számításaim szerint legalább 7 felest ittam meg közben, de távozásunkkor csak ötöt kellett kifizetnem. Lehet, hogy tényleg csak öt volt? Elbúcsúztunk a rajtunk kívül utolsóként távozó Assamtól, aztán hazabuszoztunk a dermesztő hidegben. Megúsztam másnaposság nélkül.

Szombaton este egy házibuliba voltunk hivatalosak, ahol a tévéből ismerős Beugró című műsor utánzása volt a fő program. Míg összejött a tíz feletti létszám, muszáj voltam alapozni kicsit, hogy ne égjek be a marhulás közben, szóval: bólé + pálinka + Jagermeister, és máris nem számított semmi. A 10 jelenet közül egyszer bankrablót kellett alakítanom, akire közben ráhajtott a (meleg) biztonsági őr, és akinek egy transzvesztita pénztárostól kellett elhappolni a kassza tartalmát, máskor meg egy castingon megjelent travit kellett eljátszanom, akinek miközben a buzibár tulajdonosát kellett meggyőzze kvalitásairól, a konkurens travival is meg kellett küzdenie a szerepért. Külön csavar, hogy első alkalommal csak egyszavas mondatokat mondhattam, másodszorra meg az előre megírt idióta mondatokat kellett beillesztenem a szerepbe. Egy harmadik játékban egy AIDS-teszten megjelent megszeppent buzitól kellett (volna) nővérként vért vennem, folyamatosan változó stílusban (kurvás, együttérző, stb.), persze úgy, hogy közben a másik szereplőnek is váltogatnia kellett a stílusokat. Rég röhögtem annyit, mint ezen az estén, és mivel kevés volt a játék, a végén még egy rögtönzött Mónika Showt is csaptunk, ahol én voltam Maunika. Közben persze erőteljesen becsíptem, de legalább volt, ami hazáig melegen tartott.

Vasárnap kómáztam/tunk, meg eleve délben keltem. A napi program az lett volna, hogy a mai munkahelyi karácsonyozáshoz valami olcsó bóvlit vegyek, és mivel már vagy két hete mondogatom, hogy ki kéne menni a Vörösmarty térre, most láttam elérkezettnek erre az időt. Jó későn értünk ki, ráadásul egész nap nem ettünk szinte semmit, szóval 10 percen belül úgy átfagytam, hogy néhány kézzel készített szappan megvásárlása után már iszkoltam is vissza a metróba, a Ricsi meg utánam. Füstölgött egy kicsit, amiért ennyit készültünk, utaztunk, aztán már vissza is mentünk a lakásba, de megértem. Forralt borral ugyan késleltethettem volna a dolgot, de két nap vedelés után nem akartam megint inni.

Ma úgyis kellett megint, mivel eljött az utolsó munkanap, meg a karácsonyi beszélgetés. A főnököm sütött-főzött, tortát rendelt, mindenki más meg behordta a csetreszeit, ajándék gyanánt. Kisorsoltuk szépen a sok vacakot (ahogy szoktuk), aztán nekiláttunk enni-inni. Megint négy felest erőszakoltak belém (most erőszakolni kellett), de közben kaptam egy mécsestartót töltettel, némi bonbont meg egy könyvet a főnököm jókívánságaival kipingálva. A következő munkanapon már nem lesz főnök, csak üzlettárs. Az utolsó problémás alkalmazott (aki jelenleg gyerekkel van otthon) bejelentette, hogy néha még benéz, de már nemigen jön felénk, és másik munkát is talált magának, szóval ez is spontán megoldódott. A főnök férje sok sikert kívánt nekünk, aztán szépen elszállingóztunk haza.

Hát, nem unatkoztam, de inni most egy darabig nem kéne.

Jaj, de sok mindenről szeretnék írni, és mennyire nincs időm/energiám/kedvem. Ezúttal éppen energiám nincs. Fáj a fejem, és legyengültem az éhezéstől. Persze nem azért nem ettem, mert nincs pénzem, hanem mert nincs kedvem. Mindig ezt csinálom, ha egész nap egyedül vagyok itthon. Most viszont amíg fő a kaja, lezavarom gyorsan a 'kiadások' sorozat következő epizódját.

Itt a grafikon.

Kaja (15,75%): ketten együtt ennyit ettünk, azaz én ugye mindennel együtt (reggeli, ebéd, vacsora), plusz amennyit Ricsi nálam eszik. Ez mondjuk csalóka, hiszen cserébe ő meg mást fizet, vagy néha ő állja a kaját. Félreértés ne essék, nagyon szívesen finanszírozom az evésünket, sőt, itthon van egy olyan szabály is, hogy amit talál, megeheti, és sokszor veszek diéta közben is olyan dolgot, amit ő megehet, én meg nem. Jaj, de kis rendes vagyok.

Macska (2,9%): a székemet minduntalan befoglaló macsek olcsó volt ebben a hónapban.  A kajája mellett egy nagy zsák almot vettem neki. Játékkal úgysem játszik, csak a hülyeségekkel, így az sosem kerül semmibe.

Cigaretta (5%): tüdőm gyárkéményében az összes havi költségem 5%-át füstöltem el. Van ezen mit magyarázni?

Háztartás (0,5%): a szinte-felesleges kategória ebben a hónapban egy csomag papírzsebkendőt és egy öblítőt tartalmaz. Mondtam már, hogy nagyanyám 3,5 évvel ezelőtti halála óta nem kellett mosóport vennem? Mondtam, persze, de hozzáteszem, hogy tavaszig vélhetőleg nem is kell majd.

Rezsi (18%): vicces, hogy többe kerül egy 34,5 nm-es lakás fenntartása (+ BKV bérlet), mint átlag napi négy étkezés. És akkor ebben a hónapban sem Főtáv-számlát nem kellett fizetnem, sem villanyt, és a Díjneszedő szarjai csak a következőben jöttek. Szánalom.

Vállalkozás (11%): bár nem negyedéves időszak volt, ilyenkor kell kifizetni az iparűzési adó előlegét és a kommunális adót. Ezt én is megtettem.

Szórakozás (8,2%): a hobbit innen már el is hagyom, mivel valójában mostanra ilyenem nincs, pontosabban nem az, amit eddig annak neveztem. Mire költöttem tehát szórakozás címén? Vettem négy Magyar Nemzet Képeslapot, mert aztat én szeretem, és a fürdőkádban kimondottan jó olvasni/nézni. Néha egy-egy fotó fél napra megváltoztatja a hangulatomat és elgondolkodtat, szóval ez jó. Ebben a hónapban történt, hogy idéztek tőlem a Heti Válaszban, azt is megvettem hát. Volt aztán két buli, ahova piával illendő beállítani (pontosabban valamivel, ami esetemben pia szokott lenni), meg egy mozizás. Ejha!

Test (10%): fogkrém, koton, még koton, gyógyszer, mert beteg voltam, gyúrós kesztyű, mert az előzőt leizmoztam a tenyeremről, kondibérlet, hajzselé, fürdősó. Nem hagytam ki semmit.

Egyetem (25,4%): szééép, magas oszlop, de már nem sokáig szerepel a listán (főleg, mivel a december lesz az utolsó hónap, hogy ezzel foglalkozom). Egyszer leutaztam a suliba, meg kifizettem a tandíj nagyobbik felét (ha ennek így van értelme...). Októberre maradt a többi, mert 979-nek elfogyott a pénze.

Egyéb: —

Lottó (1,4%): kidobott pénz...

Ruha (2,3%): a kondikesztyű ugyan ide is tartozhatna, de mivel az semmi másra nem jó, mégis a testhez soroltam. A jó kis Puma táskám zippzárja azonban teljesen tönkre ment, így miután vagy két alkalommal hintettem el a padlón annak teljes tartalmát, kénytelen voltam venni egy másikat, máshol. Egy világoskék-sötétkék-még sötétebb kék színű Nike-ra esett a választásom.

Most pedig beleborítom a tejfölt abba a majorannás, borsós, metélőhagymás pulykaizébe, amit kotyvasztok, aztán még rizst is kell főznöm mellé.