születsénap bejegyzései

Most veszem csak észre, hogy ez az augusztus vége - szeptember vége időszak mennyire tele van megemlékezésre méltó eseményekkel. Talán már egy kicsit sok is. Ha a blogolást egy pár nappal később kezdem el, mind szeptemberre esne, és akkor az tök frappáns lenne, de így sem rossz.

Augusztus végén van ugyebár a blogolásom kezdetének évfordulója, szeptember 6-án meg a születésnapom. Ezekről már írtam, ezért most nem kezdek bele megint.

A cicámnk tegnap, szeptember 9-én volt kereken fél éves. Ennek örömére el is kezdte próbálgatni, mit és mennyit tud kispriccelni a különféle mirigyeiből, pont azelőtt, hogy herélés céljából eljutnék vele az állatorvoshoz... Szerencsére csak a székemen levő párnácska kapott néhány cseppet a cuccból, és az sem volt (még) túl büdös, de azért máris nyugtalanítani kezdett a dolog. Amikor vasárnap redbleknél voltunk, szóba került ez a téma is, de nem gondoltam volna, hogy újabb egy hétnek sem kell eltelnie, és máris realizálódik a probléma. Az eltelt négy napban pedig kétszer is félrepisilt, de valamiért az a gyanúm, hogy eredetileg nem pisilni szeretett volna, hanem a teste újabb funkcióit kipróbálni, csak még bénácska egy kicsit. Desiré egyébként hiába nő egyre nagyobbra, a komolyodási folyamatban ehhez képest jelentősen lemaradt. Úgy kb. két hete rájött, hogy a szekrény tetején semmilyen rá veszélyes dolog nincs, ezért nyomban fel is ugrott oda, és minden négyzetcentijét bejárta azon melegében. Onnantól kezdve állandóan fel-le jár, engem meg minden lejövetelekor az infarktus kerülget, olyan hangosat puffan a tévé tetején. Egyszer kipróbálta, milyen a szekrény tetejéről közvetlenül a szőnyegre ugrani, de miután így lefejelte valamelyik pinamintát, erről gyorsan leszokott. Örömmel üdvözölte viszont a korábban ebbe az elérhetetlennek tűnő magasságba menekített virágaimat, és újra neki is látott rágcsálni őket. Nem maradt más választás, mint a konyhaszekrény tetejére átköltöztetni az összeset, ott ugyanis még egy darabig biztonságban lehetnek. A kis pimasz ráadásul annyira nem nyugszik, hogy amikor az éppen totálisan szétharapdálni készült ananász levelei mellől elemeltük, azért 'úgymond 'röptében' még gyorsan beleharapott azokba kettőt. Ilyenkor persze az ember röhögni kezd, ahelyett, hogy megrendszabályozná őkelmét. Új játékunk is van, a cipősdoboz. Egyszer megmutattam neki, hogy teljes egészében belefér, azóta azt élvezi, ha rácsukom a fedelet, és a két kis lyukon az ujjaimat bedugom, hogy megböködjem velük. Néha csak beleül a nyitott dobozba, és amikor elindulok felé, izgalomtól felpörögve hajtogatja bele magát, hogy aztán erőteljesen doromboljon nekem, amiért rácsukom a fedelet. Olyan hülye...meg lehet zabálni.

Szóval tegnap cicafélévforduló volt, ma meg edzőterem-látogatási jubileum van, hiszen éppen egy éve kezdtem a személyi edzővel történő gyúrást. Meg is látszik rajtam, meg a tartásomon és az önbizalmamon is. Végre kezdem magam helyesnek tartani, és ha azt vesszük, nem is került olyan sokba: alig 200 óra az életemből és pusztán félmillió forint. Khm...ez mintha egy kicsit tényleg sok volna...de akkor is megérte. Főleg, hogy a hasamon a zsír már szignifikánsan kevesebb, mint egy évvel ezelőtt, pedig olyan komolyan soha nem is diétáztam. Sőt, most már a szegycsontomtól kezdődően egy fix mélyedés osztja ketté a bordáim alatti területet, a lengőbordáim környékén pedig egy-egy dudor-ív jelzi, hogy ott sem pusztán belső szervek vannak, hanem valami egyéb is.

Szeptember 23. is jelentős dátum, hiszen akkor leszünk 2 éve együtt a párommal. Ha együtt leszünk...de hát miért is ne lennénk? Erről a témáról sajnos nem tudok olyat írni, amiért később meg ne ütném a bokám, szóval pszt! A párom nem olvassa a blogom, szóval minden itt leírt helytelenségről tud. A párkapcsolatunk pedig tabu.

Már ennyi évforduló is sok, de ehhez még hozzájön 2 jóbarátom születésnapja, egy névnap, és az öcsém is az idén szeptemberben lesz 17 éves. Ami csak így hirtelen eszembe jutott... Zsúfolt egy időszak, az biztos.

(Ja, és mellesleg ez a 250. bejegyzésem.)

Tegnap éppen a konditerem felé tartottam, amikor a gondolataimból feltekintve, a fülemben szóló zene dúdolását egy pillanatra megszakítva az egyik falon megpillantottam egy plakátot: Gwen Stefani 2007.10.19. 20:00

A 'hölgy' zenéjét nem szeretem (csak nagyon kevés '90 utáni számot kedvelek meg), magamban egyébként is csak otthonkás kurvának hívom, mivel a hajdani No doubt szám klipjében egy ilyen ruhában szerepelt. Azt a számot egyébként is utálom (Don't speak), mert anno a csapból is az folyt. Hónapokig vezette a toplistákat, ezért minden zenei tévé- és rádióadón folyamatosan ezt nyomták, ez pedig nálam a totális megutálást eredményezi (asszem abban az időben volt Faithless Insomniája a második, de az ilyesmit Gus jobban tudja). Viszont amikor a plakáton megakadt a szemem, abban a másodpercben eszembe villant, hogy a Rolcsinak most lesz a születésnapja és, hogy mennyire örülne, ha egy koncertjegyet kapna ajándékba .

Alig bírtam kivárni a kondizás végét, rohantam haza, hogy a neten utánajárjak, hol lehet jegyet venni, és persze, hogy mennyibe kerül. Felírtam a jegyiroda számát, címét, az árat pedig megjegyeztem. Mondjuk meglep, hogy holmi otthonkás kurva koncertjére csak kicsit olcsóbb a belépő, mint 2 éve Phil Collins fellépésére, de hát manapság erre van kereslet... Reggel a 9 órát kellett kiböjtölnöm, majd jó pár sikertelen telefonhívás után megnyugtattak, hogy van még rá jegy. Közben rácsörögtem a kedvesemre, hogy ugye a hét végén semmi dolga, mondanom sem kell, hogy rögtön gyanút fogott, de lecsillapítottam. Délután aztán előbb eljöttem bentről (nálunk rugalmas a hozzáállás, ha valakinek dolga van, nyugodtan elintézheti, csak a munka legyen kész), aztán elindultam jegyet venni.

Olyan környékre kellett mennem, ahol még sosem jártam, és ilyenkor mindig kissé bizonytalan vagyok. Mivel sem a telefonszám, sem a cím nem volt már nálam, az 5 óra felé közelítva egyre kétségbeesetten rohangáltam föl-le az utcában, hogy még zárás előtt megtaláljam az irodát. Na igen, ennyi eszem van...

Végül meglett az iroda, ahogy a jegy is, én pedig boldogságban úszva vettem az irányt az Árkád felé, hogy magamnak is vegyek valamit. A Media Marktban célirányosan kutatva megtaláltam annak a Peter Gabriel-koncertnek a DVD-jét, amiből tegnap két klipet is bevágtam, így most már nem vagyok a Youtube-ra kényszerülve. Akkor nézem meg és azt a számot, amikor csak és amelyiket csak akarom. Hazafelé még Orwell: 1984-e sem tudta annyira elcseszni a hangulatom, amennyire egy ilyen könyvtől az várható lett volna, itthon pedig a DVD-t berakva, és Rolcsi holnapi örömére gondolva énekelve és táncolva vasaltam a pólóimat. Tökéletes lett a lelki békém.

Mivel a DVD-n olyan számok is vannak, amiket eddig még nem láttam, elérzékenyülve hallgattam/néztem meg őket. Volt, amelyiknél majdnem sírtam is (olyan a szám). Hiába, amilyen érzéketlen (érzelmetlen) tuskó voltam vagyok, néha olyan szentimentális fasz tudok lenni.

Jobb adni, mint kapni, tartja a közmondás, és ilyenkor érezni igazán, hogy ez mit is jelent. Már alig várom a holnapot, hogy este odaadhassam a szerelmemnek az ajándékát, és lássam, miként örül neki. A nyakamba ugrik? El is sírja magát a boldogságtól? Tudja, hogy kap majd valamit, mert rászóltam, hogy péntek este senkinek sem ér rá, de vajon mire számít? Kicsit önző az ilyen ajándékozás, hiszen az adás aktusával az ő öröméből szeretnék én is részesülni, de azért neki mégis nagyobb lesz a boldogsága, mint nekem.

Legyen már holnap este...